Mi van veletek, semmi? (részlet)

Ekkor:

Minden városnak két felülete van. Ez a mondat jutott Grafit eszébe, ahogy ácsorogtak a nyúlós őszi estében, és Pók belelehelt vagy inkább röviden belesóhajtott a levegőbe, jobbra húzódott a szája, ahogy féloldalasan elmosolyodott, és azzal a megjátszott lazasággal, amit idegenek előtt vett fel, azt mondta – Hát mi a bánatér nem jut nekünk legalább egy finom kis húsz-harmincas pina ?

Aztán elfordult, mintha ezzel hátat fordíthatna az egész napnak, a városnak, az egész melónak. Grafit már nem vette komolyan az ilyen dumáit, tudta, hogy egyáltalán nem kell válaszolni, és azt is, hogy Póknak is teljesen mindegy, milyen munka jut nekik. Ráadásul már igazán nincs sok hátra.

A második emeleti kivilágított ablakba, amit nem takart az áttetsző nejlonfüggönyön kívül semmi, akkor akasztott fel egy vállfát, rajta a másnapi ruhájával, T. Ildikó, középiskolai tanár. Ötvenkét éves múlt, a kaputelefonján néhai Sz. Ottó neve szerepel, Margit körút, házszám, emelet, ajtó, telefonszám, mobil-szám, email-cím, Facebook-fiók, minden adat és elérhetőség ismert, az egész teljesen érdektelen. A Főnöknek nem kell indokolnia, miért akar valamiről vagy valakiről tudni. Ez nem az ő dolguk. Az ő dolguk most az, hogy megtudják, Ildikó holnap tényleg elutazik. Mobilját a vállával a füléhez szorítja, járkál fel-alá a lakásban, ruhákat hajtogat, neszesszert cipzároz össze, bezacskózza a cipőjét, közben a fiával beszél, aki másnap (Ugye, biztos időben, kisfiam ?) kimegy elé a müncheni repülőtérre.

Grafit megrántotta a vállát, kiszedte a kabátzsebéből a dohányt, megsodort egy cigarettát, és azt mondta – Én tudok egy harmincast a környéken, de azt nem akarod ismerni – röhögtek. – Ha munka van, munka van – tette hozzá. Póktól tanulta, jól meg is jegyezte a leckét, de mestere most nem hallotta, vagy úgy csinált, mintha nem hallaná. Csak nézett Pest felé, arra gondolt, hogy szeretne már hazamenni. Vagy ha nem is haza, legalább a Mexikóba, ami majdnem ugyanaz. Szipogott egy kicsit.

– Szerintem mára ennyi, reggel visszanézünk – mondta Grafitnak, az meg újra csak megrántotta a vállát, felőle már korábban is mehettek volna. Tényleg nem volt tennivaló, pontosan tudták, mettől meddig lesz üres a lakás, mikor, ki jön virágot locsolni, már csak ellenőrizni kellett, hogy tényleg elutazik-e. Ez olyan szabály, amely alól nincs kibúvó, minden körülmények között be kell tartani, oda kell menni, nem elég a megfigyelés neten, kamerán, telefonon keresztül, a saját szemükkel is meg kell róla győződni, nincs kivétel. Leballagtak egy megállót. Nem messze innen, a Mechwart ligeti villamosmegállónál találkoztak először, öt éve. Egymásba botlottak vagy szaladtak, nehéz pontosan felidézni. Pók rohant. Úgy emlékszik rá, hogy már csak kocogott, Grafit meg úgy emlékszik, hogy ő lemondóan battyogott, mint egy gázóraleolvasó, aki nem találta otthon a lakókat.

Pók a Fény utcától futott a megálló felé, maga sem tudta biztosan, hogy a vér az orrából is vagy csak a szájából folyik-e, úgy tűnt, felrepedt a jobb szemöldöke, abból is csoroghat az orra hegyéig a nedv, s cseppenhet gömbölyű unalommal a pulóvere elejére. Grafit könyvekkel, néhány ecsettel, meg egy vodkásüveggel a hóna alatt robogott a megállóhoz, vállán átvetve az agyonhasznált vászontáskája. Egyáltalán nem battyogott úgy, mint egy gázóraleolvasó. Fel sem emelte a fejét, amikor egymásnak ütköztek. – Rohadj meg – morogta automatikusan, de rögtön szerette volna visszaszívni, ez nem az ő szövege. Felnézett, meglátta a horpadt, sötét arcot a kapucni alatt, a szempárt, ami megpöccintett benne valami régit, egy ismerős kutya szemét, amin most nem volt ideje gondolkodni, mert látta a kis fekete patakokat a száj mellett és a szem fölött, egy pillanat alatt felfogta, hogy vér, a fejében megvillant a vészjelző, és mielőtt bármit gondolt volna, automatikusan megragadta az idegen karját. – Mi van ? – kérdezte, mintha régi havert állítana meg. Mire a vérző száj azt mondta: – A rohadt gecik kiverték a fogamat, az van, bazmeg – és kiköpött egy vörös foltot a zebrára. – Kik ? – Nemtom, bazmeg. – Hívjak mentőt ? – Az bebaszna. Grafit akkor bajtársi kötelességének érezte, hogy megkínálja a srácot a nála lévő vodkából, ha már megállította. Megivott legalább másfél decit egy húzásra. – Ez életmentő volt, köszi. Mondjuk, vérrel kicsit szar íze van. – Grafit – mondta, Grafit, és a bal hóna alá ügyeskedte a tárgyakat, amiket szorongatott. – Pók – mondta Pók. Kezet szorítottak, amilyen röviden csak lehetséges volt.

Az út közepén elhúzott egy villamos Pest felé. Pók oda igyekezett, Grafit konkrét cél nélkül indult el, az ütközés előtt még nem gondolta át, mit csinál, ha a megállóba ér, csak azt tudta, hogy fel fog szállni a villamosra. Álltak a zebránál, idétlen pillanat, mit lehetne még mondani. Pók a könyvekre meg ecsetekre nézett, tett egy bizonytalan mozdulatot, amivel nagyjából azt kérdezte, hogy hát ezt meg minek cipeled késő este a hónod alatt. Grafit, hogy ne álljanak ott tovább ennyire hülyén, a lehető leggyorsabb és legrövidebb magyarázatot igyekezett adni. – A csajom kidobott.

Pók szája vigyorra rándult, de valami belehasított az állkapcsába, úgy is maradt, féloldalas, torzulással. – Császár vagy, hogy csak ennyi cuccod volt – szűrte valahogy nagy nehezen, mire Grafit, saját magát is meglepve elröhögte magát. – A többi itt van nem messze, a járdán. – Hol ?

Grafit arrafelé biccentett, ahonnan jött. Elindultak, hátha össze tudnak még szedni valamit. Nem beszélték meg, csak mentek enyhe bódulatban a késő esti ürességben. A lejtős utca, ahol Grafit az utóbbi két évét töltötte, hideg lámpafénytakaró alatt aludt. A járdán és az úttest egy részén könyvek, mappák, két festéknyomos rajztábla, pólók, alsók, egy farmernadrág és pulóverek hevertek, néhány fedelét vesztett cipősdoboz okádott magából kis fekete hengereket, filmtekercsek dobozait. – Régi szarok – kommentálta Grafit –, nem is érdemes összeszedni. De azért csak begyűjtött, amennyit tudott, a táskájába ömlesztve. – Nem nagyon fényképezek filmre – mondta mintegy elterelésként, mert közben a kuka mellett meglátta a régi Kodakot. Mint egy állattetem, egy kifordult szárnyú, döglött varjú. Félrerúgta az árnyékba, nehogy ez a srác megpróbálja megmenteni. Jó, hogy Anni a digitális gépet nem találta meg hirtelen. Az íróasztal alatt van a fotóstáskában az összehajtott rongyszőnyeg alatt, mert takarításkor a szőnyeg mindig oda kerül, és néha ott is marad. Grafit úgy szokta kivenni alóla a táskát, hogy észre se lehet venni, hogy nincs ott. Aztán ugyanúgy teszi vissza. Ha Anni néha leterítette a szőnyeget a padlóra, a táska olyankor is szépen megbújt a sarokban az asztal alatt. Ott volt a legjobb helyen, onnan nem eshetett le, nem rúgtak bele, nem történhetett vele semmi baj. És nem volt Anni keze ügyében, amikor ki kellett hajigálni Grafit cuccait az utcára. Már, ha valaki úgy gondolja, hogy az ilyesmi szükségszerű egy viharos szakítás esetén, ami négyéves kapcsolatok végét jelenti. Grafit és Anni többek között ebben sem értettek egyet.

Két szakadt kísértet, egy vérző arcú, kapucnis pulcsis, meg egy világos pólós, együtt szedegették a holmikat a nyári éjszakában. Az egyik nyitott könyvön áthajtott egy kocsi, a kerék nyoma jól kivehető volt az első oldalon, Grafitnak megtetszett, felvette, egy Camus-kötet. Beleerőltette még a vászontáskába a Kassák-kötet mellé, aztán felsandított az ablakra, ahonnan alig több mint negyedórája kizáporozott mindez. Egy átlagos járókelő úgy hihette volna, hogy sötét van a harmadikon, de ő pontosan látta, hogy a hálószobában világít az ablaktól távolabbi olvasólámpa. Anni ott fekszik vagy kuporog az ágyon, ahogy durcáskodáskor szokott, és szorongatja a rózsás kispárnát. Sír, valószínűleg. Sír vagy telefonál egy barátnőjével. Sír és telefonál, Grafit most lesz a világ legundorítóbb pasija egyszerre két nő szemében is, elátkozzák, felnégyelik, máglyán elégetik és hetedíziglen szenvedni fog minden utóda, már ha el nem átkozzák annyira, hogy ne is lehessen neki, hallott már ilyesmit. Aztán előbb-utóbb Anni megnyugszik, és keres magának valakit, akiről úgy hiszi, nem ilyen undorító.

– Merre ? – kérdezte Pók, amikor úgy tűnt, hogy összeszedték, amit ez az ismeretlen vodkás gyerek fontosnak tartott. – Hát – Grafit akkor gondolta végig, hogy ezt nem gondolta végig. A vérében addigra bátorítóan áramlott a vodka. Itt ez a szerencsétlen, összevert alak, felnyaláboltatta vele a holmijait, jó, nem kényszerítette éppenséggel semmire, de azt se mondta, hogy nem kell, nincs értelme, de most mit mondjon neki ? Mennyi pénz lehet a kártyáján, el tud menni valami hotelba ? Hotel ? Ilyen baromságot. Lemegy az aluljáróba, ráfekszik a könyveire és kész. Vagy mi legyen ?

– Nincs hol aludnod ? – kérdezte Pók hirtelen. A sebei és az alkohol, meg a fél órája kipróbált friss füvecske bizonytalanná tágították a pillanatokat, jó ötletnek tűnt belekapaszkodni a kérdezésbe, az érdeklődésbe, a kommunikáció színlelésébe. Ez most itt tartja, így haza fog jutni, s mire hazajut, kiszellőzik egy kicsit.

Grafit most már igazán szerencsétlennek érezte magát, pedig eddig egész jól ment. Szinte örült, amikor Anni végre elkezdett őrjöngeni, azt gondolta, jó, hát akkor itt a vége, most már el lehet menni, mert el kell menni, és legalább úgy lehet elmenni, hogy nem kell eldönteni, hogy elmegy-e, marad-e, tesz-e békülési kísérletet, nem kell gondolkodnia, hogy könyörgőre vagy hősszerelmesre kell-e vennie a figurát, nem, nem kell elvállalnia a dolgot, csak elhúzni a picsába és vissza se nézni. Oké, fáj egy kicsit, de az nem számít, mert szabadság van. Lehet emelt fővel menni a városban, csak úgy bele az estébe, éjszakába, le a Dunáig, át Pestre, amerre akar, nem tartozik senkinek semmivel. De most, ha jobban meggondolta, hogy végül is hajléktalan lett, kicsit más színben tűnt fel a diadalmenet. – Nincs – válaszolta. – Nálam héderezhetsz – mondta Pók a világ legtermészetesebb hangján, leszámítva a szájseb miatti enyhén sisegő hangot – egyedül lakom.

Grafit bólintott. Visszavánszorogtak a körútra. – Jövőre állítólag nullhuszonnégyben jár majd – mondta Grafit, amikor közeledni látták a sárga combinót. – Ja – válaszolta Pók – aztán a híd is egyszer csak kész lesz.

Mindketten elnéztek a Margit híd irányába, nem mintha látszott volna innen, csak nem volt mit mondani. Pók ivott egy korty vodkát, átadta az üveget, Grafit is húzott belőle. Felszálltak a villamosra, Pesten le, a körútról Pók egy kocsmához vette az irányt. A pultos csaj, akit, mint később kiderült, Krisztinek hívnak és egyáltalán nem szabad préda, azt mondta, amikor meglátta őket, hogy – Atyaúristen! – Aztán azt, hogy – Te már megint hogy nézel ki!

Pók ebből arra következtetett, jobb, ha megmossa az arcát a mosdóban és leveszi a vérfoltos pulóvert. Egy perc múlva visszatért, és nem lehetett volna azt mondani, hogy jobban nézett ki, mint egy perccel azelőtt. Sietve bedobtak egy sört, közben Pók, lassan ejtve a szavakat elmagyarázta, hogy nem kell majd messzire menni, itt lakik a házban, csak vissza a sarokig, aztán balra, ott lesz a nagykapu. Felcipekedtek.

A lakásba lépve tulajdonképpen a konyhába érkeztek. A vállmagasságig csempézett falnak tolva egy réginek tűnő asztal, mellette szedett-vedett székek. – Dobd le a cuccokat, ahova akarod, nézz körül ! – mondta a vendégének, és a fürdőszobába ment, hogy megnézze, mi is a helyzet a fejével.

A szobában bútorlapokból eszkábált nagy asztalon három monitor állt. Mellettük adapterek, kisebb-nagyobb műanyag dobozok antennával és világító ledekkel, több billentyűzet, de láthatóan csak az egyik volt használatban. Az asztal alatti kuszaságban számítógépházak, kábelek, néhány vezetékes egér egy kupacban, meg egy joystick. Grafitban egyszerre keltette a szoba azt a benyomást, hogy aki itt lakik, csak nemrég költözött be, és azt, hogy időtlen idők óta itt van minden, mozdulatlanul. Pók ezalatt megállapította, hogy nem olyan vészesek a sérülései. A szeme talán nem fog jobban bedagadni, a vérzés mindenütt elállt. Minden megvan, mínusz egy fog, az már úgyis meg volt lazulva. Anélkül ki lehet bírni. A fürdőszobaszekrényében mindig volt gyógyszertári alkohol, lemosta vele a sebeket, csak úgy az üvegbe mártotta az ujját, rányomogatta a repedésekre, csípte, de nem fájt igazán, tudta, hogy ha józan lenne, most marná, mint a veszedelem. Jobb is ezen most túl lenni.

Aztán a biztonság kedvéért a kiütött fog helyét kis kiöblögette. Majd elmegy valamikor fogorvoshoz. Visszasétált a szobába, látta, hogy Grafit az asztalát bámulja. – Programozás – vetette oda magyarázatul, és nem adta semmi jelét, hogy bővebb kifejtésre érdemesnek tartaná. Aki nem ért hozzá, annak mindenki, aki a számítógépnél ül és kódokat ír, programozó. Vagy hacker. Vagy mindkettő, mert a legtöbb ember szerint a programozók bármit fel tudnak törni.

Két fal mentén bútorlap-polcok álltak, rogyásig rakva könyvekkel, papírhalmokkal, az egyik sor végig tele régi VHS kazettákkal. Mindre az volt írva kék vagy fekete filctollal, hogy Tom és Jerry. Grafit megállt előttük. – Hát – mondta Pók –, a fele kábé pornó, már elkezdtem digitalizálni – röviden felnevettek, aztán beállt az a pár másodperces szünet, ami két idegen között kellemetlen vagy tanácstalan hallgatást jelent.

Grafit nem volt még soha kidobott, majd befogadott hajléktalan, aki ráadásul olyan szerencsétlen, hogy nincs egy haverja, akit felhívhatna akár éjjel is, ezért egy vadidegen, összevert programozó lakására kéredzkedik fel, úgyhogy nem egészen tudta, mit kéne tennie. Még jó, hogy legalább ivott egy kicsit. Egyébként egyetlen embert hívhatott volna fel, de csakis végveszélyben, Kis Gerit, akivel együtt laktak a kilencedik kerületben, mielőtt ő Annihoz költözött. Nem szívesen hívta volna. Elsősorban azért, mert Geri rendes festő lett, már legalábbis, ami a lakását illeti, tele volt terpentinszaggal, rongyokkal, üvegekkel (festékes- és piás üvegekkel), és olyan elkötelezett híve volt a saját műveinek, hogy Grafit úgy érezte, megfullad mellette. Nem rögtön érezte, nem akkor, amikor még főiskolára járt és Kis Geri mint óraadó ott megjelent, és nem is akkor, amikor falkába verődve követte a többiekkel kocsmáról kocsmára. Akkoriban őt is megragadta a megmagyarázhatatlan vonzereje, ami a szavaiból és mozdulataiból áradt. Akkor még nem zavarta, mert nem tudta, nem vette észre, nem figyelte meg, hogy a munkáiból nem árad mindez. Büszke volt rá, ha a társaságban ő maradt utolsónak és hazatámogathatta a művészt az albérletébe. Emlékezett az első részeg estéjükre, Kis Geri jóformán járni sem tudott, a vállát átkarolva dülöngélt, csoszogott a gangon. A sötét lakásba beesve Grafit csak a szagokat érezte, tompán, állottan, a festékét és az oldószerét, és az akkor egyet jelentett azzal, amiért élni volt érdemes, és ami miatt néha be kellett rúgni. Ahogy Kis Geri mondta, mielőtt beájult a vetetlen duplaágyra : A nők, meg ez!, és szélesnek szánt mozdulatot tett a homályban várakozó vásznak felé.

Abban, hogy aznap este, amikor Anni kidobta, nem hívta fel Kis Gerit, játszott némi szerepet az az elköltözés előtti eset is, amikor egy súlyosra nyúlt éjszakázásból hazatérve az addigra közös albérletükbe, Grafit megállapította, hogy megint nem működik az a kurva lift, de ahelyett, hogy elindult volna felfelé gyalog, azt a nem egészen társasházbarát megoldást választotta, hogy érzelmi túlhevültségének, és a tudatmódosító szerek okozta felszabadultságának ad inkább hangot. Kiállt az udvar közepére, odahugyozott, majd kitárt karral ordítani kezdte, hogy Woooaaaaahh we’re half way there, wooooaaahhh livin’ on a prayer, mert ez a szám szólt utoljára a nosztalgiabuliban, ahová egyébként el sem akart menni, pont az ilyen régi szar számok miatt, amik beletapadnak az ember fülébe, de nem tudott ellenállni Arti lelkesedésének. Arti a legszarabb bulira is úgy tudta rábeszélni, mintha világ körüli útra hívná, teljes ellátással. De a buli közepén valahogy mindig eltűnt, ő meg ott maradt a lányokkal és fiúkkal, akiknek egyetlen eltökélt szándékuk az volt, hogy minél előbb csatak részegre igyák magukat. Így aztán ő is ivott, ő is ordibálta a rémes dalokat, boldogan beleszívott a spangliba, ha akadt valakinél, és végül egyedül vánszorgott haza, azzal a dicsőséges tudattal, hogy bármit is tett, végső soron hűséges maradt Annihoz.

Kis Geri félkómásan, papucsban rohant le érte a negyedikről, Hülyevagybazmeg ? Mi vagy te, Bon Jovi ? Kibasznak a ház­ból, bazmeg, kussoljál, hadarta, miközben a karjánál fogva rángatta fel a lépcsőn. Aggodalma nem volt éppen alaptalan, tekintve, hogy bérelte a lakást, s egyik-másik szomszéd kifejezetten kereste az alkalmat, hogy a semmirekellő művésztársaságnak betartson. Az ingyenkoncert után másnap tudatta Grafittal, hogy itt az ideje, hogy elköltözzön. Én nem tartom tovább a hátamat a hülyeségeid miatt. Pedig úgy igazán csak egyszer volt gond az egyik szomszéddal, aki azt nehezményezte, hogy fényképez a lépcsőházban. Grafit hiába mondta, hogy igazán nem akarta a lakók magánéletét megsérteni, elmosódott képein éppenséggel nem is voltak felismerhetők, őt leginkább a lépcsőfordulók és a belső udvar fényviszonyai, a betévedő madarak, meg a gang rácsai érdekelték. Így aztán, a határozott felszólításra már szedte a cuccát, és Annihoz költözött. Kis Gerivel azóta sem beszélt. Legföljebb télen, a fagyhalál küszöbén hívta volna fel.

Pók még sose vitt haza vadidegent. Álltak a szobában, és mindketten próbáltak kikutatni valamit a régi szociális emlékeik közül, valami ide vágó mondatot, gesztust, mi is ez tulajdonképpen, mihez hasonlít ? Talán a vendégséghez. Hogyan viselkedünk, ha vendégek vagyunk, hogyan legyünk jó házigazdák?

– Szóval, itt lakom – nyögte ki Pók, megvakarta a fejét, ezzel a mozdulattal azt is mutatta, hogy leginkább ebben a szobában. A számítógépasztal és az egyik polc közé ékelve egy széles heverő, valószínűleg ott alszik, a szoba másik felében két, teljesen különböző fotel, kis asztalka, rajta koszos, vastag falú üveg hamutartó és egy üresnek tűnő, horpadt sörösdoboz. Pók a túloldali ajtó felé bökött. – Ott van a háló, azt használhatod te.

Beléptek a kisebb szobába. A fehérre mázolt falak üresek, a földön nagy duplamatrac, franciaágyhoz való, de ágykeret nélkül. Szemben vele fenyő szekrény, középső ajtaján ovális tükörrel, a sarokban felcsavart szőnyeg, a matrac két oldalán egy-egy fehérburás olvasólámpa, mint egy megkezdett, de soha be nem fejezett hálószoba. – Volt egy csajom, itt lakott, akkor kezdtük csinálni – magyarázta Pók, csak hogy mondjon valamit. A mondatai lassan felvették a normális ritmusukat. – De most már nem szoktam használni. Csak néha, ha felhozok valakit – kis szünetet tartott, és ahogy visszhangzott a csendben az utolsó mondata, gyorsan hozzátette, hogy – Lányokat. – Szóval, én vagyok az első ? – vigyorodott el Grafit, de azonnal égni is kezdett a füle, zavarba jött, nem ismerik még egymást annyira, ki tudja, nem érti-e félre. De Pók nem értette félre. Vállon csapta Grafitot – Ja, te vagy az első pasim – mondta. – A szekrény aljában van egy paplan.

Fél óra múlva már mindketten feküdtek a saját ágyukban, vagyis Grafit Pók hálószobájának padlóján a matracon, és erősen próbálta csukva tartani a szemét, hátha el tud aludni, de minduntalan visszapörögtek az aznap esti események. Miközben elnézte a szemhéja mögötti vetítés képkockáin Anni haragját, a hulló tárgyakat, saját magát az árva utcákon, csodálatosnak találta, hogy végül, e pillanatban puha ágyban lehet, egy kispárnával, meg egy huzat nélküli paplannal. Ez sokkal több volt annál, mint amire pár órával korábban számíthatott. Amikor meglátta ezt a srácot, illetve még nem is látta, csak nekiment, egymásnak ütköztek, legszívesebben belerúgott volna. Tele volt dühvel, vagy még inkább ürességgel, már ha létezik olyasmi, hogy valakit kitöltsön az üresség, és Grafit szerint létezik. De aztán ránézett, és elszégyellte magát.

Pók tekintete annak a kutyának a tekintetére emlékeztette, amelyikkel gyerekkorában a kertek alatt szokott találkozni. A legszélső, kerítés nélküli házak egyikéből szökdösött el, állítólag egyszer megharapta a gazdáját, az meg agyon akarta ütni. Vagy azért harapta meg, mert agyon akarta ütni, ezt nem tudta pontosan, mindenesetre nem volt hozzá elég szufla az emberben, talán részeg volt, valószínűleg részeg volt, akkor szökött el először a kutya. De aztán akkor is, és később is, mindig hazament.

Otthon, a kerítés nélküli házak lakói jóformán mindig részegek voltak, de ez Grafitnak akkor nem tűnt fel, csak most, ahogy visszaemlékszik rájuk, most tudja beazonosítani a mozgásaikat, szagaikat, most tudja, hogy mind, a nénik és a bácsik is folyamatosan részegek voltak. Most tűnnek csak fel a gyerekmagasságból látható hálós szatyrokban cipelt literes borosüvegek, a folyamatos koccanó hangok a Nagyközértben, ha az anyja leszalajtotta tíz deka parizerért meg egy liter zacskós tejért, ahogy ott álltak vele együtt a sorban azok az emberek, akikről akkor is tudta volna, hogy az erdő melletti legutolsó utcában, a kerítés nélküli házakban laknak, ha még sosem látta volna őket. Őrizték a kosaraikat, szorongatták a műanyag kosárfüleket, kivéve a horgolt sapkás Manci néni, ő a saját fonott kosarát használta, csak feltette a pénztárhoz, minek venne el ezért külön egy másikat, annak a két üvegnek teljesen fölösleges. Vagy a Simai Pityu bácsi az élére vasalt munkásnadrágban, amit gumicsizmába gyűrt, ott állt előtte a sorban, se fonott, se műanyag kosár, csak megragadta a nyakánál fogva a hosszú palackot, néha a hóna alatt egy selyempapírba göngyölt negyed kenyér. A pénztárnál leemelt két doboz Symphoniát, Grafit látja maga előtt a bütykös, koszos kezet, ami úgy koszos, hogy semmilyen szappannal, de még Ultradermmel sem jön le róla a feketedés, és ez a kéz a két pakli cigit meg az üvegeket a pénztárosnő elé teszi. A pénztáros Ili néni pedig ugyanolyan rutinos unalommal ütögeti a tételeket a gépbe, mint bárki másét, köszönnek egymásnak, majdnem mindenki ismer majdnem mindenkit, Ili néni a kis Grafitot is ismeri, Gabikának hívja, néha ad egy kocka csokit, mert Ili néni kedves, olyan, mint egy kotlós, gömbölyű, kitölti a pénztárgép mögött rendelkezésére álló helyet, és biztosan tudja, hiszen ő már felnőtt, pontosan tudja, hogy ezek alkoholisták. Megkérdezi tőlük, van-e blokk, úgy érti, olyan blokk, amit az üvegvisszaváltóban adnak, mert tudja, hogy úgy jönnek boltba, hogy hozzák a tegnapi üveget, beadják a kisablakon, elveszik a blokkot, kipótolják apróval, abból veszik a következőt, kérdezni is fölösleges, de azért csak megkérdezi, szokásból.

Grafit számára, amikor ezeknek az embereknek még csak a könyökéig ér, semmi sem természetesebb annál, mint hogy a felnőttek bort meg cigarettát vásárolnak, és hogy a kerítés nélküli házak lakóinak olyan egyforma pinceszaguk van. A kisgyerek Grafitnak nem jut eszébe, hogy lehetnének másmilyenek is, nem gondolja, hogy egyik felnőtt ne lenne éppen olyan, mint a másik. Az egyik ugyan büdösebb kicsit, furcsábban beszél, de végső soron azért mindegyikük egyforma, és ő legjobban azt szereti, ha nem szólnak hozzá, mert nem tud arra a kérdésre mit mondani, hogy Na és, hogy megy az iskola?, és hát, nem is akar, csak annyit sejt, hogy az egyik felnőttnek talán érdemes válaszolni, a másiknak meg nem igazán. Tompán érzékeli, hogy a másik felnőtt nem figyel, nem fog emlékezni holnap már arra sem, hogy kérdezett valamit, de például a pénztáros Ili néninek érdemes válaszolni, még akkor is, ha ő is ugyanazt a hülyeséget kérdezi, mert Grafit úgyis mindenkinek azt válaszolja, hogy jól, de az Ili néni ilyenkor benyúl a pénztárgép alatti fiókba, ahol papírgurigát, tollat, kis ceruzát, meg még ki tudja, hány csodálatos dolgot tart, és onnan ad egy kocka Szerencsi csokit.

Grafit egy darabig félt a szökött kutyától. Loncsos, fekete szőre volt, a marjánál barna folt, nem volt girhes, mindig talált valami ennivalót, talán titokban valaki etette is. Ha napok múlva hazament, a gazdája örült neki, aztán eltelt egy kis idő és megint szökésben volt, amikor egy újabb részeg pillanatban ismét ő kapta az első vagy a sokadik rúgást. Könnyen elmenekült, nem volt megkötve, szaladt a kikopott gyepű udvaron át, amerre látott, napokig tekergett a külső utcákon, néha bemerészkedett a városba is, már ha egy ilyen kis települést városnak lehet nevezni, de hát olyan nagy volt az öröm, amikor községből várossá avatták, lakói olyan büszkék voltak a címre, hogy soha többé nem lehetett már falunak nevezni, két óvoda, két iskola, három templom, két közért, vagy tíz kisbolt, a központban emeletes házak. A kutya oda is besétált, a játszótereken éjszakázott, nappal az aggódó anyák zsémbes kiabálása elől kimenekült ismét a kertes utcákba. Pontosabban a kertek alá, onnan be az erdőbe, végigszaglászta a gyalogösvényeket, olykor biztosan rátalálhatott a gazdája szagára is, mert az jobb napokon kiment gombászni. Grafit néha eltűnődött, mi járhat a kutya fejében, vajon tanakodik-e azon, hogy hazamenjen, vagy hogy mikor menjen haza. Ha megérezte a gazda szagát, azonnal elindult-e a kerítés nélküli házak felé, vagy inkább átvágott a fák között, futott egy nagy kört valamerre, amerre vitte a négy lába. Nem lehetett kitalálni, mi jár a fejében egy ilyen kutyának, de félni azért kellett tőle, mert Grafitnak anyu is mindig azt mondta, kerülje a szökött kutyát, hiszen tudja, hogy kiké.

Azok nem is oltatják rendesen, egyszer kimegy hozzájuk a sin­ tér, el fogják vinni azt a kutyát, el fogják altatni. Hát így nem lehet állatot tartani, mondta, ilyen szépen, nem azt mondta, hogy elteszik láb alól, megölik, megmérgezik, kinyírják a faszba, hanem elaltatják. Grafit akkor nem értette ezt, vagyis, mint a gyerekek általában, úgy hitte, érti. Azt jelenti, hogy jó helyre viszik a kutyát, kellemes, barátságos helyre, ahol majd nyugodtan alhat, és csak egy kicsit zavarta az a sötét árnyalat, ami az anyja hangjában bujkált, amikor ezt mondta. Zavarta, de nem vett róla tudomást, elaltatni valakit szép dolog, őt is milyen sokszor altatta el anyu, ült az ágy szélén és mesélt, olyankor meleg lámpafény-buborékban voltak ők ketten, Zolkó szinte eltűnt a másik ágyon a saját buborékjában a saját könyvével, és minden rendben volt, hát mi rossz lehetne egy elaltatásban. Egy nap nagyot került, már nem volt olyan kisfiú, elengedték egy-két barátjához egyedül is, csakhogy nem volt kedve a barátaihoz, egyszerűen kint akart lenni. Tett egy nagy kört a kertek alatt, az erdő felé. Azt tervezte, hogy utána azért bekopog a Horváth Marcihoz, hogy otthon majd azt mondhassa, náluk volt, és akkor pont szembejött a kutya. Már nem lehetett megszégyenülés nélkül visszafordulni, pedig valószínűleg nem látta senki, mégis, az ember nem csak akkor akar bátornak tűnni, ha látják. Az is eszébe jutott, hogy a kutya előtt sem kéne gyávának tűnni, főleg, hogy ez egy ijesztő dög, mindenki tudja, szidja, szidják a gazdáját is, veszélyes, úgyhogy nem is szabad csak úgy hátat fordítani neki. Biztos, hogy nem tanácsos az ilyesmi, apu erdész-vadászos könyvében is az van, hogy csak hátat ne fordítsunk az állatoknak, abból mindig baj van. Ahogy közeledtek egymás felé, a kutya szemében látott valamit, olyasmit, amitől hirtelen igazán megijedt, de nem tudta, mi az. Ma már nevetnie kell, ha visszagondol, nevetni, de csak úgy, ahogy a köhögési inger miatt köhögni, csak a gyerekkori beszari kis pöcs önmagát tartja röhejesnek, akit annyira megrémített egy kiszolgáltatott állat, s az állat szemében a rettegés. Két félelem, ha találkozik. A szökevény kutya mégis valami buta bizakodással közelített meg minden embert, olyan furcsán mozogva, mint aki maga sem tudja eldönteni, a riadalma vagy a reménye nagyobb-e. És ő ezt nem ismerte fel. Honnan is ismerte volna ? És mert nem értette ezt a furcsa mozgást, ezt a tekintetet, félni kezdett. És akkor mégiscsak arra kellett hagyatkoznia, amit jobb híján megérzésnek szokás nevezni, ez pedig azt súgta, hogy az állat nem akarja és nem fogja bántani, ha ő is békésen közelít.

A könyv itt: Szeifert Natália: Mi van veletek, semmi?

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.