A Jelenkor folyóirat legfrissebb számában hosszabb részlet olvasható a Mi van veletek, semmi? -ből.
„Itt szoktak ülni a haverokkal, az állomás alacsony, lapostetős épülete mögött, a valaha jobb napokat látott parkban, mindig ugyanazon a padon, mindig csak a támlán, és mire nyolcadikosok lettek, már nem akadt olyan ember, aki rájuk szólt volna, hogy hogy merik a talpukat oda tenni, ahová mások esetleg ülni szeretnének. És valahogy pont addigra kezdett Grafitból elpárologni a büszkeség, hogy a menő csapattal lóg. Most, hogy belegondolt, rosszabbul is járhatott volna. Lehetett volna ő az a gyerek, akit mindenki elkerül vagy szívat, lehetett volna például ő a Magyari Tibi, a vékony, áttetsző bőrű, csendes srác, akitől nemcsak a tízórait lehetett elszedni, amit az anyja fóliába és papírszalvétába is becsomagolt neki, de bármikor meg lehetett parancsolni neki ezt-azt, és ő szó nélkül megtette, krétát is lopott a kedvükért, ha a tesitanár kicipeltette a medicin labdákat az udvarra, mindig a Magyari Tibivel vitették a sajátjukat, ötöt is fordult, amíg mások egyet, és aztán később pénzt is adott, amennyi volt nála mind odaadta, anélkül, hogy egyetlen egyszer is megkérdezte volna, ugyan milyen jogon veszik el a dolgait. Tényleg, minek vagy kinek képzelték magukat? Magyari nevetségesen nézett ki az iskolaköpenyre húzott sötétkék kötött kardigánban, még nyolcadikban is ilyeneket hordott, Grafit szégyenkezve gondolt rá, a vörösbarna hajára, a vízkék szemeire, amik valahogy sosem voltak olyan kétségbeesettek, mint amit elvártak volna tőle, a kis nyikhajtól, a szerencsétlentől, a béna elsőpados, jótanuló, vékonyhangú, szívatásra született öcsisajttól. Inkább hideg volt a szeme. Talán ez a hidegség védte meg a Magyari Tibit attól, hogy sokkal nagyobb szemétségeket is megcsináljanak vele.
Éppenséggel Grafitot is kipécézhették volna maguknak a Kásáék. A seszínű haja, a márkátlan cipője, a hülye iskolatáskája, ami helyett anyu csak hetedikben volt hajlandó dipótáskát venni, pedig akkor már tényleg nagyon égő volt az a barna táska, de leszerelte róla a vállrészt, a felső fülénél fogva vitte, ahogy mások a dipót, így kevésbé volt feltűnő, és akkor már valahogy benne is volt a bandában. Ki tudja, miért nem szekálták azzal, hogy állandóan rajzolgat, firkálgat, sőt inkább ezt kedvelték benne, ez a gyerek tud valami érdekeset, gondolhatták, le tudja rajzolni a tanárokat, és nem zavarja, ha órán elveszik tőle a papírt. Kétségtelenül láthatták benne azt a laza nemtörődömséget, aminek akkor ő még nem volt tudatában. Csak azt tudta, hogy mindig van számára egy kiskapu, mint egy titkos csapás a hegyen, valami nyílás, ami majdnem olyan, mint amiyennek a béna sci-fikben egy másik világba vezető átjárót ábrázolnak. A vörös kapu.”
További 3351 szó a Jelenkor 2019/májusi számában.