Egyetek, állatok

Ne félj az időtől, motyogja a sarkon a nő, kezében konzerv,

tartósított bánat, viszi a macskáknak, a lábához gyűlnek este hét körül.

Megállok, a talpam alatt felpuhul a beton. Fényhálózat a város,

csomópontjain csorog a tejneon.

Hogy félek-e, kérdezem magamtól, a nő barna ujjal beleváj a pépbe.

A vakolatok szépen mállanak, lyukacsosak a házfalak, lassan porhanyós

este lesz, elfordulok, hogy ne bámuljam, de addigra észrevesz.

Egyetek, mondja, egyetek, állatok, konzervet vagy másik, kisebb állatot,

– rám néz, talán el sem lát idáig –, aranyoskám, hát nem kell félni

semmitől. Nélküled is fölépül éjjel, ami reggelre összedől.

Nézem őt, már alig látok el odáig, köztünk lámpafényből alagút,

benne ő, benne én, két kicsi, sötét jel. Ő is tudja, hogy a macskák

mindig megszerzik maguknak, ami kell.

 


Megjelent az Élet és Irodalom LXI. évfolyam, 37. számában, 2017. szeptember 15-én, a Húz a zoom című verssel együtt.

Reklámok

Ünnepi Könyvhét 2018 – Itt találkozhatunk

Kedves Mind!

Idén az Ünnepi Könyvhéten két helyszínen is találkozhatunk.

Június 8-án, pénteken: Debrecenben a Könyvszekrénynél felállított színpadon délután 5 órától beszélgetés, majd dedikálás. Beszélgetőtársam Szabó Krisztina lesz.

Június 10-én, vasárnap Budapesten, 12 órakor a Vörösmarty téren dedikálás a Kalligram standjánál.

Mindenkit szeretettel várok.

365/123 – Kalligram, május, Japán

Ez itt a májusi Kalligram folyóirat. Valószínűleg már ott van az Írók Boltjában (vagy mindjárt ott lesz), és amennyire én tudom, az igazán nagy hírlaposoknál is. Benne ez a novellám, Áram-lázadás, Óe Kenzaburónak ajánlva.

Tök véletlen, de ebben a számban van egy recenzióm is, mégpedig Hiraide Takasi A macskavendég című könyvéről, amihez ajánlást az az Óe Kenzaburó írt (Japánban), akinek én ezt a novellámat ajánlottam. Véletlenül jött ki így, a dolgok körbeértek.

365/063 – Kritika: Az ítélkezés elmarad

Az író arányérzékét és finom történetszövését dicséri, hogy kevésbé egyértelmű – az olvasó fantáziájának túlműködését leleplező – kapcsolódási pontokat is felkínál az életútjukban, de (…) a két nő soha nem ismeri meg egymást. Találkozásuk az emberi érintkezés láthatatlan dimenzióját ragadja meg, amelyben hatással lehetnek ugyan egymásra, de itt sem szűnhet meg az érzékelés és értelmezés párhuzamossága.
(…)
A regény – mintegy mellékesen – valóban igen sokrétű szöveg: gazdag kulturális utalásrendszert mozgósít Zelma stílusában, komplex társadalomképet állít fel a fő- és mellékszereplők révén, érzékelteti az osztálydinamikai változásokat, a családi viszonyrendszereket és szerepkonfliktusokat, van történeti-gazdasági dimenziója, tematizálja a korrupciót, a kibertér világát, használja a budapesti utcákat és játszik mindkét tér kapcsolatszervező erejével. És mindemellett a szubjektum belső világát is magabiztosan építi fel a monológok egyszerű, pontos nyelvezetében. Az altató szerekről szövegének nyelvi és tematikus mélysége tagadhatatlan, ám a regény legnagyobb teljesítménye talán az, ahogy a test funkcióin vagy funkcióvesztésén keresztül engedi szóhoz jutni a szubjektumok válságát.

A Jelenkor folyóirat januári számában volt olvasható Inzsöl Kata kritikája Az altató szerekrőlről. Jobb híján így digitalizálom, osztom meg veletek.

A képekre kattintva eredeti méretben jelennek meg, úgy elég jól olvasható a teljes szöveg:

365/054 – Beszélgetés

Tavaly október óta többször is olvashattatok interjút velem (a könyv kapcsán) és mindig az az örömteli (és számomra izgalmas) helyzet állt elő, hogy rendre előkerült valami egészen új kérdés. A legfrissebb, az Ekultura.hu-n pár napja megjelent beszélgetésben Bak Róberttől kaptam több ilyen kérdést, ezek közül kettőt idézek most (folytatás lent, a linken):

Az ajánlómban kiemeltem, hogy csak lassan, fokozatosan adagolod a szörnyűségeket, a negatívumokat, és sok más alkotóval ellentétben nem akarsz egyik sokkhatással a másikra licitálni. Tudatos, végiggondolt dolog volt ez?

Ilyen szempontból régimódinak is mondhatom magam, arra hagyatkozom, amit magam is nagyra tartok olvasóként. Különösen megkapóak számomra azok a regények, amik nem a sorstragédia, létbizonytalanság, válság és zsigeri szenvedés rotációs kapájával vagdossák az agyamat (meg a szívemet). Sok zseniális alkotás van, ami ezt teszi, de a magam részéről ezzel szeretek óvatosan bánni. Csapdának érzem, amikor a tragikum a hatáskeltés eszköze lesz. És hát, mi a drámai, a tragikus, a sokkoló? Úgy gondolom, ez is olyasmi, ami nagyban függ a körülményektől. Egy szöveg esetében tehát attól, hogyan van megírva, hogyan kapjuk meg, hogyan tud kibomlani előttünk. Rengetegféleképpen, szerencsére.

Feltűnő az, hogy bár a regényed több évtizednyi időt ölel fel, mégis kínosan ügyelsz arra, hogy ne köthessük semmit semmilyen konkrét időponthoz. Miért?

Nem ügyeltem erre, inkább azt éreztem volna kínosnak, ha ennél konkrétabban vannak megjelölve valamiképpen az időpontok. Ezek belső monológok, amikben ugyan nem elképzelhetetlen, hogy valaki évszámokat mondjon, de nehezen tudtam volna beleilleszteni. A beszélők szükségképpen mindent a saját életükhöz, életidejükhöz viszonyítanak, minden történésnél elsősorban a saját életkoruk vagy a személyes eseményeik között eltelt időtartam a fontos számukra, nem kifelé beszélnek. Mindemellett inkább azon igyekeztem, hogy az időben mégiscsak jól elhelyezhető legyen a regény, adtam háttérinformációkat, ehhez persze szükséges erre egy „vevő” az olvasóban. Például a rendszerváltozás, privatizáció időszaka tetten érhető, könnyű észre venni, hogy a nagyjából azóta eltelt időszakot fogja át a regény. Nem tudom érthető-e, amit mondani akarok: nehéz elképzelni, hogy valaki, egy ilyen jellegű belső visszaemlékezésben úgy fogalmazzon magában, hogy mondjuk rendszerváltáskor. Inkább azt mondja, gondolja, hogy amikor velem ez meg az történt, akkoriban ezek és ezek a dolgok mentek, említi esetleg a korra jellemző tárgyakat. Ezekből, ha akarjuk, mi is tudjuk, hogy hol járunk az időben. Egyébként van még konkrétabban felismerhető időmeghatározás is, igaz, azt hiszem, csak egyszer. A Margit híd ugyanis még mindig felújítás alatt áll, amikor Zsuzsa elkezdi azt a napot (a regény valós ideje), aminek során elindul a visszaemlékezés. Ez ugyan elsőre budapestieknek információ, de bárki számára hozzáférhető, megtudható.

A teljes beszélgetést itt tudjátok elolvasni: http://ekultura.hu/olvasnivalo/egyeb/cikk/2018-02-19+10%3A00%3A00/arra-hagyatkozom-amit-magam-is-nagyra-tartok-olvasokent-beszelgetes-szeifert-nataliaval

Átüt a lé

átüt a lé átüt a gézen a színe
kattog a gép átvisz az égen az íve
lány haja kék lány haja lobbanva kékül
messze szalad messze de mennyire végül

átüt a lé átüt az égen a zápor
gézmadarak útvonala csupa szárnytoll
lány szalad itt talpa alatt egek íve
sír ez a lány nincs neki nincs neki szíve

_____________

(2014 – csak most találtam meg)