Átüt a lé

átüt a lé átüt a gézen a színe
kattog a gép átvisz az égen az íve
lány haja kék lány haja lobbanva kékül
messze szalad messze de mennyire végül

átüt a lé átüt az égen a zápor
gézmadarak útvonala csupa szárnytoll
lány szalad itt talpa alatt egek íve
sír ez a lány nincs neki nincs neki szíve

_____________

(2014 – csak most találtam meg)

Reklámok

365/017 – Interjú

Tavaly, a könyv megjelenése okán számos interjú készült velem, kicsit izgultam, mi újat lehet még mondani, de szerencsére Seres Lili Hanna újakat kérdezett, úgyhogy volt miről beszélgetünk.

Interjú a Literán:

Az új kötetedben két nő monológja váltakozik. Először is: mennyire volt nehéz rátalálni és tartani a kétféle hangnemet, beszédstílust? Írás közben te is ugráltál a két monológ között, vagy az egybemontírozás előtt külön-külön megírtad, felvázoltad őket?

Egy karakterek kialakulása, felépítése nálam egy viszonylag hosszú folyamat, aminek csak egy kis része (a vége) az, hogy papírra, vagy monitorra kerül. Vannak olyan problémák, élethelyezetek, amik körül valahogy besűrűsödik a levegő, amikkel, úgy érzem, foglalkoznom kell, és ezek hozzák magukkal a történeteket, a történetek pedig azokat az alakokat, akiken keresztül lehet vagy tudok róluk beszélni. A történet egyébként nem is pontos, inkább történések, köztük sok apró semmiség, amik valahogy összeállnak, ahogyan az életben a dolgok. Nem tökéletesen, nem mindig egyszerűen.

Az altató szerekről-ben is olyan problémákat jártam körül, amiket fontosnak tartottam vizsgálni, piszkálni, vagy még inkább: megturkálni, felboncolni.

Eleinte párhuzamosan gyűltek a jegyzetek, töredékek, de a tényleges megírásnál már külön-külön dolgoztam a két szereplővel. Amikor eldöntöttem, hogy két szál lesz, akkor találtam ki a teljes szerkezetet, tehát az egyik írása közben azért folyton figyelemmel voltam a másikra is.

Egy beszélgetésen elmondtad, az előre kigondolt szerkezet megvalósítása izgat. Hogyan alakult ez a szerkezet? Mi volt az alap, és mi volt az, ami az írás közben önkéntelenül változott? Gondolok itt nemcsak a hálózatelméletre, de az idősíkok keverésére is, hogy miért éppen azok a történetszálak kerültek egymás mellé és egymás után, amik.

Igen, a hálózatelmélet nagy mániám, még olyan is van, hogy tervezetlenül kerülnek kapcsolatba egymással a szereplőim. Az előre kigondolt szerkezetet sem pont úgy értem, hogy valami jó előre kigondolt szabály, amihez mindenáron ragaszkodni kell. Inkább úgy mondanám, hogy a megírás korai szakaszában kirajzolódik egy tágabb strukturális elképzelés, amit próbálok végigvinni, és ez kihívás. Nekem itt legalábbis az volt. Kíváncsi voltam, meg tudom-e csinálni azt a ritmust, tagolást, az egész szövegen végigfutó vagy fel-felbukkanó motívumokat úgy, hogy mindez könnyed formává érjen, és magától értetődőnek tűnjön. Attól a ponttól kezdve, hogy a szerkezet megvolt, és tudtam, milyen hosszú szakaszokat tervezek, mik azok a pontok, amiket érinteni akarok, gyakorlatilag beletanultam a formába. (Ami azért vicces, mert ez egy egyszerhasználatos tudás, alapja lehet másnak, de ebben a formában egyszer tudtam használni, a következőkben mást kell majd tudni.)

Az nyilvánvaló volt, hogy mivel a két nő egyetlen délután alatt tekint végig az addigi életén, és van köztük nagyjából húsz év korkülönbség, nem lehet teljesen ugyanaz a belső ritmusuk. Úgy ítéltem meg, hogy a karakterük ezt tökéletesen megengedi. Az eseménydúsabb élet töményebb, a monotonabb tehet nagyobb kihagyásokat.

A szigorú szerkezeti rendnek az volt a legnagyobb meglepetése számomra, hogy elkezdett az egész önállóan alakulni, olyan párbeszédek is létrejöttek az egyes szövegrészek között, amiket nem terveztem el előre.

Hogy arra is válaszoljak, mi változott: elhagytam a harmadik szereplőt, mert az ő története agyonnyomta volna ezt a kettőt, pont az veszett volna el vele, amit itt ki akartam bontani. Az, hogy végül mi nem kell, szintén egy nehéz, elsősorban kompozíciós kérdés nálam.

A szöveg(pár) szépen lassan egyre drasztikusabb, sötétebb hangulatúvá és tematikájúvá válik, ez az adagolás mennyire volt tudatos, előre kigondolt? Vagy természetesen adta magát?

Egyrészt persze kigondolt volt, nem rontottam ajtóstul a házba, inkább felépítettem, hiszen minden életesemény az előzményeitől kap súlyt vagy jelentőséget. Másfelől ez természetesen adódik is, ahogy felnőnek, elveszik a világ könnyedsége.

Én személy szerint kettős feszültségbe kerültem a könyv olvasásának előrehaladtával: kedvetlen, szinte nihilista lettem az olvasottak hatására, ugyanakkor faltam a szöveget, vitt magával a könyv – nem is gondoltam volna az elején, mennyire találó, amit egy helyen írnak róla: „könnyű, de nem könnyed”. Nagyon nem. Mindig érdekel az alkotás lélektana, most is muszáj megkérdeznem, hogy rád hogyan hatott írás közben a saját szöveged.

Azt észrevettem, hogy ez a gördülékenyre kalapált forma végül lehet, hogy visszaüt, több visszajelzésből legalábbis azt látom, hogy rengeteg részlet elsikkad a gyorsolvasásban. Hogy rám hogy hatott? Sok álmatlan éjszakát okozott, de ezt inkább viccesen mondom, habár éjjel dolgozom, tehát tényleg így van. Eleinte van egy érzelmi kötődés, de egy ponton túl eléggé hideg fejjel tekintek a szövegeimre, és ugyan néha nyomasztott, de főleg idegesített. Különösen, amikor nem tudtam benne valamit jól megcsinálni, amit szerettem volna.

A kicsit füves könyv-jellegű címről te is megjegyezted, hogy talán félrevezető, hiszen nem az élettani vonatkozásairól írsz az álmatlanságnak, hanem a lélektaniról, az oda vezető útról. Miért, hogyan kapta mégis a regény Az altató szerekről címet?

Ez a címe szó szerint az 1800-as évek végén megjelent Orvosi Compendiumok Gyűteménye című kis könyvsorozat egyik darabjának. Az valóban gyógyszerekről szól, egyébként bele is van írva a regénybe, a Zelma apjának könyvespolcán található. Én is nagyon szeretem a régi könyveket, ez a könyvecske pedig állandóan a látóteremben van. Amikor úgy negyede megvolt a kéziratnak, ránéztem, és tudtam, hogy ezt a címet kell adnom neki, így, régi helyesírással, ez sokkal többet jelent, mint bármi más, amit ki tudtam volna találni.

Az interjú további része itt olvasható: Az ember tudja, hogy elbukik, mégis mindent meg akar írni »

365/009 – Tintapest színfogó

Vannak először is ezek:

Facebookon azonnal, Twitteren majdnem azonnal kitaláltátok, hogy ezek színfogók, amiket mosáshoz lehet használni.* Tavaly próbáltam ki, és amikor az elsőt kivettem a gépből, arra gondoltam, hogy ez már készen is van, ez így egy alkotás.

De nem hagytak nyugodni az itatóson kialakult törésvonalak, foltok, fényességek meg mélységek. Ezek engem provokáltak, mindenféléket sugdostak a fülembe, azt mondták, menjek közelebb és lépjek be a képbe.

Aztán itt van Vincent tolla és tintája. Meg örökös témám, Budapest. Nagy sorozatot tervezek, ez itt az első három darabja:

________________

*lehet, de ha valami nagyon ereszti a színét, ne mosd össze fehérrel így se

Hogyvolt – 2017

A szokásos. A poszt végén top és antitop bejegyzés, újévi fogadalom vér, szex, érzelmek, akció.

Tavaly év végén elvégeztem egy Facebook-generálta tudományos tesztet, ami azt mondta, hogy a jövő évem, azaz 2017 a változás éve lesz. Amire én azt mondtam, hogy nagyszerű, mert azon kívül minden mást úgy unok. Ez persze csak vicc, de végül is bejött.

Milyen év is volt ez? Ha majd visszanézek rá még távolabbról, azt fogom mondani, hogy főleg könyves. Meg köves. Könyves abban az értelemben, hogy kicsit olvasósabb, mint a tavalyi (de megint messze elmaradtam a kitűzött céloktól). És saját könyves is (ez összesen egy könyvet jelent), amivel viszont bőven meghaladtam a tavalyi teljesítményemet. (És nemcsak a tavalyit.)

Hónapsoroló:

Januárban többnyire az oroszokkal voltam elfoglalva.

Februárban összesen hármat posztoltam. Fény derült az epekövemre.

Márciusban írtam egy verset. Beszélgettem a PIM-ben Csuhai Istvánnal. Azóta sem találkoztam ezzel az emberrel.

Áprilisban végérvényesen befejeződött a kézirat basztatása. (Elnézést kérek, ez a legpontosabb szakkifejezés.)

Májusban úgy döntöttem, hogy le a koncepcióval. A munkák is elfogyogattak, nem volt valami fényes hónap.

Júniusban írtam egy verset. És kitört. A nyár. És volt az Ünnepi Könyvhét. 38 lettem.

Júliusban  R. 18 lett. Voltunk Barcelonában, és mivel nem írtam úti naplót, most képekkel pótolom:

Augusztusban tarthatatlanná kezdett válni az epekövességem, amit – természetesen – merő tiszteletből Arany János születésének 200. évfordulójára produkáltam.

Szeptemberben megszabadultam a kövektől (műtét). Elkészült a könyvtrailer és nagyon vártam, vagy talán írhatom többesszámban: többen is vártuk a megjelenést. Mindeközben megjelent az ÉS-ben két versem:

Október elképesztően zsúfolt volt, de egyértelműen Az altató szerekről hónapja lett nálam. A könyv megjelent október 10-én. A bemutató előtt egy nappal átéltem életem leghajmeresztőbb élményét színpadon, kb. 300 ember előtt, amikor Kassai Lajossal beszélgettem (volna), de végül jól jöttünk ki a dologból és még azt is mondhatom, hogy beszélgettünk.

Könyvbemutató

19-én volt a könyv bemutatója a Margó Fesztiválon, Mészáros Ábellel. Rengetegen voltunk, itt is köszönöm mindenkinek, aki eljött!

A hónap során készült velem interjú

És éppen októberben állt össze Sárkány Győző nagyszabású kiállítása-projektje, a Bálványok bukása, amelyen nemcsak grafikái, de ötven felkért szerző szövegei is kikerültek a falakra, valamint azonos címmel könyv készült az anyagból. A felkért szerzők között voltam én is.

Novemberben a Marosvásárhelyi Könyvvásáron jártam, fantasztikusan jól éreztem magam, csupa kedves emberrel ismerkedtem meg. A hónap folyamán megint lettek interjúk:

És megjelent az első kritika a könyvről:

Decemberben Az altató szerekről felkerült

  • Kattintásra nagykép

    a Magyar Narancs könyves sikerlistájára, a Minimum tizenegyes!-re, a 9. helyre.

  • A HVG.hu év végi könyves toplistáján a Tizenhárom tuti könyvbe:

Van két nő. Az egyiknek jobb, mint a másiknak – aztán fordítva. Zelma és Zsuzsa története külön fut, hogy a megfelelő pontokon össze-össze érjen. Nők a hősök, de Szeifert Natália első nagyepikája – korábban Láz címmel jelent meg kisregénye – mégsem nő-, pláne nem lányregény. Nagyon plasztikus vallomáspróza, egyszerre mutat rokonságot a műfaj klasszikus hagyományaival és a modern filmművészettel (élőnyelvi elbeszélőmód, zeneiség, mozaikos szerkesztés stb.).

Két nő van. Az élet kisszerű stiklijeitől és a fájdalmas súllyal nehezedő tragédiáitól az el- és kialvatlanságba „menekülnek”. A finom testiség és a nyersen feltáruló érosz – vagy azok hiánya – éppen úgy átfonja mindennapjaikat, mint a folyton kiüresedő kapcsolatok (szülők, szerelem és házasság). Az olvasó vizualitáshoz szokott szeme nagyra értékeli az Ágyregény alcímet viselő könyv moziszerűségét, Az altató szerekről kifejezetten könnyű olvasmány. Könnyű, de nem könnyed. A súlyos tartalmakat az elbeszélők egyedien személyes hangvételei teszik igazán ütőssé. Velük együtt rázzuk az élet pofonfáját. (HVG.hu)

Készült újabb interjú:

Pihenő – megnyitó

16-án volt szerencsém Szanyi Borbála szobrászművész kiállítását nyitni meg Leányfalun, az Aba-Novák Galériában. A tárlat címe: Pihenő, megtekinthető január 13-áig, minden kedden és csütörtökön délután 2-6 óra között.

H. 16 lett.

A legek:

A legolvasottabb idei bejegyzésem a Mindenki lett.

A legkevesebbet olvasott idei bejegyzésem egy vers: Ha előre nézek, minden távolodik

A kihívás:

Időnként elkap a 365-napos kihívásokkal kapcsolatos lelkesedés (ilyen volt pár éve a minden napra egy lábfotó a fényképes blogon). A 2018-as vállalásom erre a blogra vonatkozik: minden nap 1, minimum egyszavas poszt. A kihívás január elsején indul. Meglátjuk.

Köszönöm, hogy ebben az évben is sokan (egyre többen) tartottatok velem mindenféle on- és offline felületeken! Jövőre ugyanígy. Sőt!

 

Külső világ, kis hibával

A tizennegyedik őszöm lehetett, amikor saját szobám lett, de az legalábbis biztos, hogy az volt az az év, amikor teleírkáltam a szobám falát idézetekkel, az iskolából lopott táblakrétával.

A külső világ csak úgy létezik, mint a színész a színpadon: ott van, de valami más.

Az ablakkal szemközti falon, már nem gyerekes, de még gömbölyded, egyenetlen betűkkel állt ez az idézet Pessoától. Honnan volt nekünk Pessoa-kötetünk? Volt? Ha lett volna, meglenne, lehet, hogy valamelyik testvéremé volt, és költözéskor elvitte, nem tudom, a könyvek mint tárgyak néha eltűnnek a látóterünkből, a mondatok meg megmaradnak. Néha. Ezt a mondatot mindenhová magammal vittem azután.

Olvasom most A kétségek könyvét, és kétségtelen, hogy ha agyonütöttek volna (vagy pisztolyt fognak a halántékomhoz, vagy kilógatnak a Duna fölé stb.), sem tudtam volna megmondani, hogy ez a mondat ebben van-e. Hogy ezt a Pessoa Bernardo Soares nevében írta le.  A belső író úgy létezik, mint a színész a színpadon, gondolom, én barom. Nemde.

A könyvnyi apró szövegek között is különálló, két csillag közé szorított kis mondat, sosem láttam így. Ülök fölötte, hello, gyerekkor! Hello, életem, téged keresnek!

A Kráter kiadóé a dicsőség, és övék a sajthiba. Is.