Történelmi stop-motion

A lassúság felfedezésének bravúrja természetesen az írói munka, ahogy ezekből a töredékes vagy néha teljesen hiányzó adatokból karaktert teremt.

Egyszerre életrajzi és kalandregény, egyszerű, sőt helyenként kissé hűvös elbeszélői modorban, ugyanakkor előnyére válik a mértéktartás, amellyel kerüli a modernizálódó, gyorsuló világ kifejezetten áthallásos kritikáját – ez úgyis óhatatlanul megfogalmazódik az olvasóban. Nehéz is lenne ma, amikor igazán minden a gyorsaságról, a pillanatnyiságról szól, másképp olvasni Nadolny sorait, mint a jelen eszeveszett tempóját megelőlegező korszak bemutatását, s nehéz lenne nem összevetni a mai problémákkal az akkoriakat. Muszáj észrevenni, hogy végül is a megállíthatatlan rohanás, a folytonos változás az egyetlen állandó dolog évszázadok óta.

Írásom az Élet és Irodalomban itt olvasható: https://www.es.hu/cikk/2018-07-20/szeifert-natalia/tortenelmi-stop-motion.html

Sten Nadolny: A lassúság felfedezése, Fekete Sas Kiadó, 2018, fordította: Lengyel Gábor

Reklámok

Az őrület realitása

Úgy tapasztalom, hogy szeretjük, mindenki szereti azt hinni, hogy az őrület valami létező dolog, amibe bele lehet zárni azokat, akiket nem értünk, akik félelemmel vagy bizonytalansággal töltenek el, mert az életre adott válaszaik az általánosan elfogadott normáinktól kisebb-nagyobb mértékben eltérnek. Jó azt képzelni, hogy ez a felcímkézettség biztonságot ad, hiszen egy másik világot takar. Egy mentális zavarnak vagy betegségnek nevezett állapot nem itt zajlik le, nem ebben a valóságban, és legfőképpen: csak másokkal eshet meg. Hogy ezekre az emberekre, állapotokra nem igaz a “mi realitásunk”, hogy náluk, bennük nem a “mi logikánk” működik.

A helyzet azonban az, hogy ez csak az esetek nagyon kis (habár talán jobban szem elé kerülő) részére igaz. Az elme és lélek kutatói már elég régen rájöttek, hogy nem lehet az embereket épelméjűekre és bolondokra osztani.

És ez ijesztő. Mert azt is jelenti, hogy elképesztően (elképzelhetetlenül) vékony a határ, pontosabban: nincs is. Nem létezik úgy, ahogy szeretnénk, ha létezne.  “Ők” nincsenek odaát és “mi” nem vagyunk ideát.

Mégis, nagyon szeretném ezt a nehezen érthető, sokrétű (itt és most talán oktalanul felvetett, túlságosan leegyszerűsített) helyzetet megfogni. Nagyon sok írásomban foglalkozom vele közvetve vagy közvetlenül. De amint elhagyom a zavarosságból, misztifikálásból, címkékből eszkábált biztonsági sávot, úgy látom, fal van ott. Nem tudom, talán kis kalapácsütésekkel is lehet rajta lyukat ütni. Nem tudom, ahogy sok minden mást sem.

Maguknál mindenki hülye? – Vol. 5

Szokásos gyűjtés a #beszélgetéseink-ből, ezúttal az elmúlt fél év legjei:

 

– Voltak ma rendőrök a suliban.

– Te jó ég!

– Á, csak a továbbtanulás miatt. Elmondták, hogy ha semmi nem jön össze, még mindig lehetünk rendőrök.

*

– Gyönyörű színe van, mint a jód, olyan.

– Ha olyan, mint a jóm, akkor szép lehet.

*

– Clinomániában szenvednek azok, akik egész nap ágyban szeretnének lenni.

– Miben?

– Ágyban.

*

– Mi újság a gyárban?

– Termelgetünk, termelgetünk.

*

(tablótervezés érettségi előtt)

– Nézd, anya – mutat egy képet, amin söröskorsókkal koccintanak -, arra gondoltunk páran, hogy lehetne ez a tabló háttere. Elneveztük Sörös-tervnek.

– És?

– Leszavazták.

*

– Azt néztem, hogy ide pont elférne egy zongora.

– Ja. Csak akkor a nagyobbik része kint lenne a lakásból.

*

(gyermek megjegyzései a japán nyelvvel kapcsolatban)

“Ez tök olyan, mint amikor az Agymenőkben Amy kitalált egy nyelvet.”

“Ebben van ülő cica, Nike-jel, meg egy ferde szmájli.”

*

– Nézd, kiszakadt a gatyám.

– Jézusom, mintha egy krokodil harapott volna seggbe.

– Ne is mondd, alig tudtam elúszni!

*

– Szerintem a macska azért tolja az arcomba a képét, mert tudja, hogy olyankor perspektivikusan torzul, ami rohadt vicces és cuki egyszerre.

– Hát nyilván.

*

– Megráztál.

– Nem, te ráztál meg engem.

– Nem. Csak te rázhattál meg.

– Miért?

– Mert kettőnk közül te vagy a villamosmérnök.

*

Na! Vagyis: basszus!

*

– Nem félelmetes ez a tök sötét vonat?

– Nem tök sötét, az eleje világos volt.

– Igen, egyetlen ember ül az egész vonaton. Ki tudja, mi öli meg út közben?

– A magány.

*

(iskolából hozott mondat, töritanár)

“Tudja, fiam, hogy áll maga? Mint Adolf, fiam. Bukásra.”

*

– Várj, nem hallak.

– Biztos, mert Budán vagyok.

– Hát igen, az már a Dunántúl.

*

“Ezt most nem hallottam, de mindjárt kijövök és megkérdezem, mit mondtál.”

*

– Anya, én nem akarom, hogy injekciót adjanak a számba.

– Két piercing van a szádban. Ne nyavalyogj.

*

– Majdnem fahéjat tettem a húsra bors helyett.

– Huh.

– Hm. Lehet, hogy nem lett volna rossz, csak furcsa. Mint tudjuk, a palacsinta is csak elsőre furcsa lekvár helyett pálinkával.

*

– Én zongorára gyűjtök.

– Én kocsira, anya. Van már 500 Ft-om, nem akarjátok kipótolni?

*

– Tele a falu TEK-esekkel.

– Persze, UTE-Fradi volt.

– Mi lett?

– 0-0.

– Úúú. Akkor mindenki üt mindenkit.

*

– Anya, nézd, milyen a hasam.

– Elmagyarázhatom, miért olyan, de akkor rosszul leszel. Megint.

*

– Mondj egy klasszikus értéket.

– Pénz.

*

– Jó napot, kívánok, XY vagyok, Szeifert Natáliát keresem.

– Én vagyok.

– Arra lennék kíváncsi, hogy most rendelkezik-e lakásbiztosítással.

– Lakással sem rendelkezem.

– Ööö…

– Szívesen. Viszont hallásra.

*

– Anya, értelmes emberekkel akarok sörözni egy teraszon, de nincsenek értelmes emberek.

– Teraszok is alig.

– Ott van például X meg Y hely. De gondolom, te is ezeket ismered.

– Hát, nem igazán.

– Pedig oda öregek járnak.

*

– Holnap lesz az I Bike Budapest.

– És te mit csinálsz ott?

– Hát bike-olom Budapestet.

*

– Szerinted ez a festék elég lesz a hajamra?

– Persze, már legalább a harmadát befestettem.

– De ami maradt, elég lesz a kétharmadra?

– Magyarországon vagy. Itt bármennyi elég a kétharmadra.

*

– És ezzel kapcsolatban mi az összeesküvés-elmélet?

– Hogy az ionoszférát baszkurálja és megdöglünk.

*

– Szerintem lehet, hogy ezek a steril neutrínók egy párhuzamos világegyetem vetületei.

– Hát, anya, nem gondoltam volna, amikor az éjszakaival hazafelé jöttem, hogy erről fogunk beszélgetni. Azon gondolkodtam, van-e otthon kaja, ébren vagy-e még, meg ilyenek.

*

– Azt olvastam, hogy Müller Péter Szalámi.

– Az a Bakács.

*

– Rohadt büdös jön be kintről.

– Igen, égett hányásszag. Nem?

– Nem tudom, még sosem égettem hányást.

*

– Van otthon valami kaja?

– Van.

– És micsoda?

– Találd ki!

– Wellington bélszín, újkrumpli, saláta, meg egy kis kaviár?

– Pontosan!

– Tudtam. Olyan kiszámítható vagy.

*

(messenger)

– Betettem a kajádat a hűtőbe, reggel el ne felejtsd elvinni.

– Jó 🙂 Mindjárt megyek haza amúgy.

– Azt hittem, itthon vagy.

*

– Mit keresel?

– A helyemet. De nincs meg.

*

– Fújd ki az orrod!

– Nincs értelme.


Mit mondhatnék? Az élet csupa móka.

Amatőr drukker

Vannak, akik azt mondják, hogy igazán csak a magyaroknak tudnak drukkolni. Én – aki nagyjából csak VB-k idején nézek focit (esetleg EB) – bárkinek tudok. Nem elvi, ideológiai, földrajzi vagy valamiféle meggyőződéses alapon (pláne nem statisztikai alapon, amiből aztán kaptunk idén rendesen, panasz nem lehet), hanem egy belső kényszer hatására, ami ellentétes azzal a külső kényszerrel (ami miatt olyan nehéz igazán szeretni a versenysportokat), hogy valakivel azonosulni kell.

Legyen akármilyen banális, én mindig az esélytelenebbnek drukkolok, ráadásul (mondhatjátok, hogy elvtelenül) meccs közben átváltok, és az eredetileg esélyesnek tartott, mégis valahogy nehezebben játszó csapatnak is képes vagyok drukkolni. Aztán fordítanak, a rajongók ordítanak, én meg a szívem mélyén átpártolok megint a szerencsétlenebbhez. Ez így túl egyszerű, nem egészen így van. Befolyásol, melyik oldal hányszor dobja magát a levegőbe, mennyire játszik tisztán (ha ilyet lehet mondani, de egy amatőr drukkertől talán elnézhető), egyszóval kialakul valamiféle véleményem, ami abban különbözik a profikétól, hogy nincs előre készen. Hagyom magam meglepni.

A végeredmény ilyenformán nem tölt el különösebb örömmel, sem bánattal. Általában. Ha a kevésbé tisztán játszó nyer, akkor tudok dühös lenni, ha a szerencsétlenebb, esélytelenebb veszít, akkor úgy érzem, a dolgok úgy működnek, ahogy működniük kell. Legalább itt. Az is valami. A jó játéknak drukkolni (főleg talán manapság), vérbeli amatőr szemlélet, amivel aztán sehol nem lehet az ember csapattag. De hát, ezt mint életformát, nagyon jól meg lehet szokni. Az is valami.

 

Mint újra ízeket érezni

Alapvetően még mindig hitegetem magam az olvasói pozícióval, ami első sorban is akkor kényelmes, ha egy könyvről véleményt formálok. Olvasónak lenni tiszta szubjektív szubjektum. Semmi dolgom, csak első (második) benyomás alapján kizárólag magánvéleményt alkotni. El lehet mondani, de legföljebb téttelen beszélgetésben, vita tárgyát semmiképp nem képezi, ahogy ritkán is gondolom, hogy vitáznom kéne, a személyes vélemény csak egy személyes vélemény, ízlés dolga, semmi különös, mindenki mondhatja a magáét, egymás mellett párhuzamosan létező valamik.

Viszont egyre ritkábban lehet olvasónak maradni. Ha egy könyvről írok például, akkor biztosan kizárt ez a pozíció, legalábbis önmagában kevés, de ezt mindenki jól tudja, aki szokott könyvekről írni. Az egész úgy jutott eszembe, hogy egy jó ideje ott tartok, hogy már magamban (kimondatlanul) is objektív szempontok alapján forgatok könyveket, kis túlzással szakmai szempontok alapján olvasok – ez nem a könyvválasztásra, hanem az olvasás gyakorlatára vonatkozik. Előfordul, hogy tennék a (gyakran rég halott) szerzőnek egy-két szerkesztési javaslatot, és az utóbbi időben olyan is volt, hogy éppen a kezem ügyében lévő íróeszközzel belekorrektúráztam a szövegbe. Utóbbi egyértelműen jelzi, hogy nem ragadott magával annyira, hogy ne szakítsam meg egy toll vagy ceruza kézbevételével, kivéve, ha éppen azelőtt botlottam elírásba, nyomda-/helyesírási hibába, hogy éppen szünetet akartam volna tartani az olvasásban.

És mégiscsak az a helyzet, hogy akkor történik valami nagy dolog, amikor észrevétlenül, tettenérhetetlen módon egyszer csak visszavedlek olvasóvá. Nem (vagyis csak utólag) vizsgálgatom a szerkezetet, a szóhasználatot, nem keresgélek frappánsabb, odaillőbb megoldásokat, egyszerűen csak olvasok és benne tudok lenni a szövegben. Tény, hogy ilyesmi egyre ritkábban történik meg, de amikor igen, akkor az valami, hogy is mondjam?, az valami olyan, mint lehet a hit megerősítése egy próbatétellel, vagy kiszállni a kocsiból egy ismeretlen vidéken és először beleszippantani a levegőbe, vagy egy hosszú nátha után újra ízeket érezni. Vagy ez így mind együtt.

Egyetek, állatok

Ne félj az időtől, motyogja a sarkon a nő, kezében konzerv,

tartósított bánat, viszi a macskáknak, a lábához gyűlnek este hét körül.

Megállok, a talpam alatt felpuhul a beton. Fényhálózat a város,

csomópontjain csorog a tejneon.

Hogy félek-e, kérdezem magamtól, a nő barna ujjal beleváj a pépbe.

A vakolatok szépen mállanak, lyukacsosak a házfalak, lassan porhanyós

este lesz, elfordulok, hogy ne bámuljam, de addigra észrevesz.

Egyetek, mondja, egyetek, állatok, konzervet vagy másik, kisebb állatot,

– rám néz, talán el sem lát idáig –, aranyoskám, hát nem kell félni

semmitől. Nélküled is fölépül éjjel, ami reggelre összedől.

Nézem őt, már alig látok el odáig, köztünk lámpafényből alagút,

benne ő, benne én, két kicsi, sötét jel. Ő is tudja, hogy a macskák

mindig megszerzik maguknak, ami kell.

 


Megjelent az Élet és Irodalom LXI. évfolyam, 37. számában, 2017. szeptember 15-én, a Húz a zoom című verssel együtt.

Fordítva, nyolcszor

Nagy megtiszteltetés érte Az altató szerekrőlt, pontosabban belőle egy részletet. Az idén 20 éves Magyar Fordítóház évente egyszer megjelenő Füredi Fordítói Füzetek című kiadványában három kortárs szöveg között kapott helyet, összesen nyolc fordításban. A füzetben szerepel egy vers – Fehér Renátó: Hagyaték, 1901 -, egy esszérészlet – Takáts József: Artisták -, és egy próza.

A szokásos Kerti beszélgetés (és ünneplés) keretében mutatták/tuk be, volt mulatság, bográcsgulyás, zene, focivébé, öröm.

Mutatóba hoztam a címeket és fordítók neveit:

A nyelvek: angol, finn, lengyel (2 változatban), német, szlovák (2).

Itt pedig egy hangulati (mobilos) összefoglaló, emlékbe:

Köszönöm a Fordítóháznak, Rácz Péternek, hogy ott lehettem, a fordítóknak a munkát, a szakácsoknak nem kevésbé, és a kiváló társaságot mindenkinek, aki ott volt.