Láthatatlanná tévő fényképezőgép

Naplovam

Talán már meséltem,* hogy amikor elkezdtem a lábakat fényképezni, milyen könnyű dolgom volt az egyszerűen lefelé irányított mobiltelefonnal (s milyen silány minőségű képek születtek éppen ezért, amikor a mobilok kamerái még enyhén szólva is csak a fejlődés első fél lépcsőfokánál jártak), milyen egyszerű volt észrevétlenül vadászni. Aztán lett egy nagy gépem, nagy objektívvel, amitől azt reméltem, hogy igazán szép képeket készítek majd, de látnom kellett, hogy lehetetlen. Egy ekkora gépet nem lehet észrevétlenül ráirányítani semmire, nemhogy az utcán egy jó pillanatban egy lábra.

Oda a láthatatlanság. Másfelől meg nincs oda. De alapvetően oda, nemcsak láb-lesifotók készültek, hanem mindenfélék, és ha valakit fotósnak néznek (márpedig, ha nagy gép van nálad, azt hiszik, értesz a fényképezéshez), az nincs is ott. Ez megnyugtató pozíció, ki tudja miért. Talán azért, mert egész életemben ehhez szoktattak (úgy mint Világ), hogy néha ugyan kicsit arrébb löktek, de alapvetően nem voltam ott. Amikor fontos volt, hogy ott legyek, akkor meg persze nagyon ott voltam. Amikor betegágyak mellett álltam, amikor segítettem (enni, fürdeni, üríteni, felkelni, lefeküdni, kivenni, betenni stb.), akkor például nagyon, de ez sem egészen pontos. Ott sem én voltam, hanem valami nálam (úgy mint Akárkinél) fontosabb valami volt ott, amit csak giccses szavakkal tudnék leírni, szóval** nem írom le, én ennek a valaminek csak a manifesztációja voltam legföljebb. Az állításból annyi mindenesetre igaz, hogy nagyon. De ez egy másik történet.

Szóval, a láthatatlanság. Például. Ülsz egy társaságban (akár hajnalig), aminek a tagjai pár nap múlva az utcán már nem ismernek meg fel. Vagy. Megszerkesztesz egy-két könyvet, írsz egy csomó könyves recenziót, aztán amikor hasonlót csinálnál másutt, kiderül, hogy arról senki sem tud, soha nem látták, soha nem olvasták, illetve nem hozták veled összefüggésbe, nem tudni, miért, talán, mert kivagyte. Vagy. Írsz egy könyvet, ugyanez. Vagy. Stb. Ilyen van. Ez már nem annyira kellemes pozíció.

Aztán a minap megszólított valaki, akiről soha nem gondoltam, hogy egyetlen szót is fogunk váltani valaha. Méghozzá a fényképezőgép miatt. Jó társaságban ülve, jókor, jó helyen volt nálam, a jó a nagy objektívvel. Pár mondat volt az egész. Hirtelen láthatóvá váltam. Úgy éreztem magam, mint egy igazi ember.

_____________

*Ahogy öregszem öregszik a blog, ez a mondatkezdés egyre gyakoribb lesz.

**Nagyon élvezem ezeket, amikor például a giccses szavak helyett szóval nem írok le valamit.

A 88. Ünnepi Könyvhét alulnézetből +

Évek óta viszonylag rendesen megcsináltam a padlószint-képeket az Ünnepi Könyvhéten, mindig feltöltöttem valahova, most ide teszem őket, emlékbe. Idén nem készült annyi lábfotó, mint a korábbi években, de beválasztottam még pár idei kedvencemet. (Ha a képre kattintotok, eredeti méretben jelenik meg.)

Dés László lába

Péterfy Gergely lába

Závada Pál lába

Takács Ferenc lába

Margócsy István lába

Kutya lábbal

Szék-láb

Kút

Három szárnyas

Kapaszkodó

Barátunk, a dolmányos varjú

Wolfgang Stiller és a gyufaemberek

Lenyűgöz, sőt nem túlzok, ha azt mondom, csodálattal tölt el, amikor egy művész egy ék-egyszerű dolgot képes valami magasabb szinten megfogalmazni. Vagy újra. A magasabbat azért kurziválom, mert bajom van vele, de ha az ember le akar írni valamit*, kénytelen kompromisszumokat** kötni. A magasabbat tehát úgy értem, hogy új eszközökkel vagy új(nak ható) látással közelíteni a tárgyat, ami az adott esetben – azaz Wolfgang Stillernél – a szó minden értelmében megformálást jelent.

Nézzük csak, milyen végsőkig lerágott csontot vett elő: gyufa-ember-élet.

Wolfgang Stiller: Matchstickmen

A gyufa (minden kisgyerek tudja) antropomorf dolog, feje és teste van, vagy éppen alkatrész, belőle lesz a pálcikaember keze-lába, a gesztenyebaba végtagjai. A gyufa (fellobbanása, lángolása, ellobbanása) mint az élet szimbolikája (giccses) megunt toposz. A drámai hatást Stiller nemcsak azzal éri el, hogy a gyufa feje nála nem szimbolikus, tényleg emberfej, hanem a méretekkel. A képeken látható szobrok mind „életnagyságúak”, azaz valódi 1:1-es fejeket látunk a „gyufaszálak” végén.

Mindez kint és bent egyaránt működik. Műtermi installációként:

És a szabadban, például a norvégiai Dale-ben:

A Matchstickmen című szoborsorozat darabjai hulladékfából és műanyagból készültek. Stiller sokféle anyagot használ az objektjeihez ásványoktól a latexig. Egy példát mutatok a sokszínűségre, azért ezt, mert az Éléskarma jutott róla eszembe –  de a poszt alján megtaláljátok a honlapja linkjét további ismerkedésre.

Wolfgang Stiller: Wunderkammer

Wolfgang Stiller 1961-ben született Wiesbadenben (Németország).

A művész honlapja itt »

___________

*És mindig le akar.

**A kompromisszum a megoldások azon civilizált formája, ami senkinek sem jó, de tűrhető. Egy darabig.

Egyszerű tört

 

Fogalmad sincs, hányszor
kiáltok fel, vagyis be, befelé, ahogy
a magamfajták szoktak, nehogy
meghallja valaki, legutóbb például
egy kocsma előtt állva, miután
végighallgattam egy lelkes és több
unott művészt a szó legszorosabb
értelmében a semmiről, néztem
a békába oltott savanyúuborka-
szerű nőt, aki nemhogy nem
mosolygott, de a kezét megfogni
is csak úgy mertem, hogy maradjon
egy hajszálnyi űr, nehogy rám
ragadjon valami ebből a semmiségből,
pedig ragyogó idő volt, még nem túl
meleg, lehetett volna nézni akár
a vizet, légvonalban csak egy kilométer
ez a kurva folyó ide, én meg csak akkor
látom, ha átmegyek fölötte villamossal,
lehetett volna ülni a parton vagy fel,
felfelé, a homlokzatokra bámulva
járni a várost, hasra esni, két térd-
sebből vérezni, inni egy másik kocsmában
mély kussban valamit, amitől  nem
lesz rossz a másnap, és ezt a krétapor
ízű utcát gyorsan elfelejteni és
mindenkit, akit itt ütött agyon a délután,
de csak álltam ott, mint szoktam, bután,
hogy Úristen, hol vagyok?
Úristen, miben vagyok? 
Hát mikor szegődtem én ide?, 
közben néztem a szemközti kirakatot,
aztán megfogtam a poharamat, így,
megfordítottam, így, és elengedtem. Így.

Visszatérő otthontalaságaim

Álomnapló

Évek óta tér vissza egy séma az álmaimban, és ezek mindig olyan álmok, amik a nap egy váratlan pillanatában teljes erővel beütnek, mintha csak egy párhuzamos valóság szűrődne át, egy másik élet, amit álmomban élek. Nem akartam írni róla, de most már határozottan az az érzésem, hogy üzenni akarok magamnak valamit, olyasmit, amit ébren nem veszek észre, vagy nem veszek tudomásul. Hátha így jobban megértem.

Az álmok középpontjában mindig az otthon áll, pontosabban egy otthon, költözünk. Családostul, de a gyerekek csak periférikusan vannak jelen, és az is előfordul, hogy a családom tagjai random emberek, hol híresek, hol régi ismerősök, de pontosan tudom, hogy ők ők maguk. Mindig költözünk, de nem maga a költözés zajlik, csak megérkezünk, és az új lakással mindig van valami gond. Különös lakások ezek, általában sokemeletes házakban. Egyszer volt egy családi ház is, ami viszont úgy állt egy földdarabon, mint egy sziklára épült vár, hasonlított is arra, körös-körül meredek lejtő övezte, bent pedig, egy ajtón, amit évekig nem nyitottunk ki (mintha nem is lett volna ott, de egyszer csak észrevettem), a szikla belsejébe vájt nagy terekbe, termekbe jutottunk, amit nem használhattunk, mert arra nem vonatkozott a bérlet. Mert mindig bérelt lakásba költözünk, és mindig ugyanazoktól béreljük, akiktől most, a nő mindig ugyanolyan kedvesen beszél velünk és én álmomban mindig ugyanúgy gyanakszom arra, hogy valamiért nem bízhatok benne.

Tegnap egy sokemeletes házban béreltünk ki egy fáradtkék lakást, kissé idejétmúlt bútorokkal. Már beköltöztünk, körbejártuk, de még ismerkedtünk mindennel, amikor váratlanul észrevettem, hogy az előtérből, ami egyszerre volt konyha és étkező, egy kissé ízléstelen fakorlátos lépcső vezet fölfelé. Erről nem volt szó. Elindultam rajta, de nem mentem a legtetejéig, mert teljesen nyitott volt, tökéletesen felláttam a másik szintre, ami részben már tetőtér volt, de egy teljes értékű világos lakás, benne egy negyven-ötvenes házaspár egy kislánnyal, akik tudomást sem vettek rólam vagy rólunk, de én rettentően zavarba jöttem, hogy benéztem az életükbe. Lejöttem, és azt mondtam, hogy hát akkor csendesebbnek kell lenni, mert nem mi lakunk csak itt. Azután kiléptünk a hosszú folyosóra, éreztem, hogy egy toronyházban vagyunk. Minden lakáshoz tartozott egy akváriumszerű szakasz a hosszú folyosó falában, és éppen láttam, ahogy az egyik szomszéd a sajátjának kinyitja az ajtaját. Belül csodálatos kék mozaik borította, víz volt benne, a szomszédom pedig belelépett, egy színpadias mozdulattal, a felső testét ívben hátrahajtva, magasba nyújtott karokkal, lazán lépett a vízbe, és zuhant, én léptem bele az elképesztő mélységbe és én zuhantam lebegve, átfutott az agyamon, hogy ez több emelet mély, de semmi félelmetes nem volt benne, inkább csak kissé meglepő. Aztán ismét a folyosón álltam, láttam, hogy a mi lakásunkhoz tartozó akvárium ajtaja plexiből van, és éppen le is törtük, valahogy visszaillesztettük, és világos volt, hogy az egészet valószínűleg csak szemétledobónak hívják, se víz, se mozaik, semmi.

Aztán megérkezett a nővérem, a torkom elszorult és boldog lettem, hogy végre itt egy igazi ember, valaki, akit ismerek, szeretek, talán az otthonomat is jelenti, megöleltük egymást. Elsütöttünk valami hülye viccet, arra ébredtem, hogy nevetünk, és szomorú vagyok.

Lemegyek kutyába

Naplovam

Azt hiszem, 2015 tavaszán ismerkedtem meg ezzel a kutyussal a Corvin áruház oldalában, a teraszon. Egy kedves, fiatal lány volt a gazdája, akkor még csak körülbelül két hete. Tüzet kért. Mármint, a lány. A kutya nem.

A (kis)kutya olyan dolog, hogyha ilyen közel van, ráadásul a fejével azt csinálja, amit a kutyák olyankor csinálnak, amikor oda akarnak jönni, hogy megszagoljanak, akkor ettől az ember automatikusan lemegy kutyába. Odanyújtja a kezét, illetve én sokszor legszívesebben letérdelnék, hogy azonos szemmagasságban legyünk (ezt nem szoktam azért csinálni), és ha a kutya még lelkesen csóválja is a farkát, meg odaszuszog, és tartja a füle tövét vakarásra, akkor egyrészt elolvadás, másrészt nálam igazi ámulat.

Fantasztikus belegondolni, hogy kommunikálni tudunk egy másik faj egyedeivel (még akkor is, ha ez a kommunikáció kezdetleges és néha elég egyoldalú, és akkor is, ha ez a faj az ember nélkül nem is létezne). Ami a kutyákban leginkább lenyűgöz, az a figyelem. Még sosem látott, de minden rezdülésedet úgy figyeli, hogy reagálni tudjon rá. Ott áll vele szemben egy ilyen furcsa lény, kétlábon szerencsétlenkedik, és neki van egy csomó válaszreakciója ennek a lénynek a megnyilvánulásaira. Erről sokkal többet tud mondani Csányi Vilmos, én most csak a laikus csodálatával szemlélem a jelenséget.

Azt szoktam csinálni, hogy én is elkezdek úgy figyelni. Ez nehezebb, mint elsőre gondolnánk. Ha elkezdünk egy állatra figyelni, rájövünk, hogy sokkal kevesebbet tudunk (róla, a kommunikációról, az életről), mint gondoltuk vagy szeretnénk. Közben viszont kiderül, hogy meg lehet tanulni erről az oldalról is a másikat – meg tudunk tanulni egy kicsit kutyául, sőt macskául is, a varjakkal még egy kicsit gondban vagyok, de igyekszem – és ez egy kicsit több, nagyobb dolog, mint az a kapcsolatteremtés, ahol rendelkezésünkre áll minden közös megegyezésen alapuló eszköz (nyelv, gesztusok stb.).

Szóval a cím (szokás szerint) hülyeség: lemenni nem lehet kutyába, inkább fel kell egy kicsit emelkedni – legalább annyira, hogy elérjük azt a figyelmi szintet, amin ők állnak.

Amúgy… nem haszontalan ez a módszer emberekkel sem, elkezdeni csak úgy figyelni a másikra, előfeltevések és kész válaszreakciók nélkül, csak legyünk rá felkészülve, hogy az emberek ezt mindig gyanakvással fogadják.

A fenti kiskutya sokszor eszembe jut mostanában, hogy mi lehet vele. Biztos jól megnőtt, és vidáman járja a várost a gazdájával. Ha látjátok, mondjátok meg neki, hogy üdvözlöm 🙂

Ez meg itt egy másik kutya, aki épp azt kommunikálja, hogy:

 

Le a koncepcióval

Naplovam

Az az új terv, hogy nincs terv. Eddig még mindig ez jött be a legjobban. Megszállottan koncepciózus agyban ezt viszonylag nehéz elintézni. A spontaneitásnak is megvan a maga ideje – tudjuk a Tuti dolog óta, úgyhogy a koncepciótlanságnak is megvan a maga helye, mondom erre én.

Nem az, hogy nincs, hanem nem nagyon van, és ez nem ugyanaz. Vagy de. De nem. De.

A dolgok ott szoktak kisiklani, amikor van egy jó módszerünk, rendszerünk, protokollunk, amit százból kilencvenkilenc esetben zsinórban használtunk, kiválóan működött, aztán eljön az az egy, amikor improvizálni kell(ene). Az a problémás plusz egy sosem a második eset, hiszen akkor rögtön csak ötven százalékos lenne a módszerünk hatásfoka, amiből azonnal rájönnénk, hogy csak hazárdjáték, nemde. Nem, de.

És akkor megtelik a hamutartó. Egyébként, persze van terv a) b) c), például vannak itt nekem egészen jó címeim, ígéretes vázlatokkal és töredékekkel, mert a vázlatok és töredékek legfontosabb jellemzője, hogy ígéretesek, milyenek is lehetnének. Ha nem lennének ígéretesek, már nem lennének. Mármost, vázlatokkal és töredékekkel két dolgot lehet csinálni elveszíteni vagy elrontani*, rendszerezni, vagy kidobni. Mindkettőhöz foglalkozni kell velük, és ha már ott vannak, illetve én ott vagyok, akkor inkább rendszerezem őket kivéve, amikor kidobom a picsába.

De ehhez is össze kell szednie magát az embernek, főleg most, amikor minden olyan, mint a két lélegzetvétel közötti szünet. Vagy két sóhajtás közötti szünet. Két hamutartóürítés közötti szünet, úgy, hogy már nem gyújtasz rá, de még nem is vetted a fáradságot, hogy kiürítsd. Ha nem dohányzol, akkor neked ez nem túl találó példa, de cserébe örökéletpluszhúszév.

Mondjuk úgy, egyszerűbben, hogy szünet van. Annyira szünet van, hogy minden százezermillióval pörög, de ez itt a hurrikán szeme, ülünk a Nagy Kussban. Nem tudom, hogy vagy vele, de én a nyarat várom. És minden évben a nyarat várom, mert mindig azt hiszem, hogy akkor tényleg szünet lesz. De hát a lófaszt. Annak ellenére, hogy ezt empirikus úton még sosem sikerült igazolnom.

__________
*- Mit csinál egy nő egy gumiszobába bezárva két, fél méter átmérőjű vasgolyóval? – Az egyiket elveszíti, a másikat elrontja.