Érintőművészet

A testről lesz szó. Általában azt látom, hogy nagyon keveset tudunk a testünkről és minden látszat ellenére vagy keveset vagy rosszul törődünk vele. A testet elsősorban nem mint a vázunkat, csomagolásunkat szeretném itt érteni, hanem mint a teljes egészünk részét, tehát a test és lélek egységének egyik felét. Ahogy a testben mint bonyolult, összefüggő rendszerben nem lehet egyetlen sejt vagy szerv problémáját önmagában vizsgálni, ugyanúgy nem lehet a test teljes egészét a lélek (psziché) nélkül, puszta biomechanikaként szemlélni. Sem gyógyítani. Ez volna a holisztikus orvostudomány lényege is.

A fizikoterápia, manuálterápia felől közelítünk most az emberhez, egyrészt mert ez az egyik olyan terület, amivel előbb-utóbb mindenki találkozik, mivel a test legkülönfélébb elváltozásai (nemcsak betegségek, hanem minden, a normális medréből kicsit is kizökkent testi-lelki folyamat) okoznak mozgásszervi tüneteket, másrészt ez a szakterületem a “civil” életemben.

Tervezem, hogy több posztot is írok majd ezzel kapcsolatban, egyelőre tekintsük ezt bevezetésnek.

Az érintés

A manuálterápia, azaz a masszázs belépője az érintés, és az érintés elfogadása.

Ha valaki még sosem járt masszőrnél, javaslom, hogy egyszerű hát-vállmasszázzsal kezdjen, ne teljes testtel, vagy ha még óvatosabb, lehet elsőre egy arc-fejmasszázst kérni, nagyon jótékony, frissítő hatású, és ami még fontosabb: segíti a bizalom kialakulását, az összeszokást. A klinikai masszázsterápiában erre kevés hangsúlyt szoktak fektetni, nekem azonban az a tapasztalatom, hogy nagyon is fontos, kell hagyni legalább 2-3 alkalmat, ami alatt kialakul (vagy inkább elkezd kialakulni) a munkakapcsolat a páciens és a kezelője között. Hiszen itt egy kétszemélyes munkáról van szó, habár látszólag csak a masszőr dolgozik, a befogadó állapota, érzései, legalább olyan fontosak a hatékonyság szempontjából, mint maga a kezelés. Mivel minden egyes test, testfelépítés, érzékenység más és más, a masszőrnek is meg kell tanulnia minden páciensét.

A megelőzés

Masszázsra sajnos szinte mindenki csak akkor gondol, amikor fáj valamije. A testünkkel kapcsolatban az a helyzet, hogy mindent könnyebb megelőzni, mint kezelni, így ha valaki a mozgásszerveit rendszeresen terheli, szinte kötelező lenne masszázsra járnia. Ki terheli? No igen, szinte mindenki, de kicsit részletezem: az ülő munkát végzők (irodai dolgozó, autóvezető, pénztáros stb.), a rendszeresen sportolók, a könnyebb vagy nehezebb fizikai munkát végzők (raktárosok, építőipari munkások, vendéglátósok), tehát nagyjából minden munka terheli a testet, s miközben igyekszünk karban tartani sporttal, sokat tehetünk érte masszázzsal is. Amikor egy nap végén fáj, húzódik a vállunk, hátunk, nyakunk, derekunk, elnehezül a lábunk, csikorognak az ízületeink, akkor már elég komoly a trauma, nem érdemes halogatni a kezelést. Már csak azért sem, mert az összes terápia közül ez a legkellemesebb. (Ha már kialakul egy betegség, akkor viszont a masszázs is lehet kellemetlen.)

Rendszeresség

A dolog úgy néz ki, hogy ha valakinek fája háta, elugrik a masszőrhöz, egy-két kezelés után szinte már nem is fáj (hacsak nincs a háttérben valami komolyabb elváltozás), úgyhogy akkor nem is kell már járni. Az esetek többségében azonban a kiváltó ok nem szűnik meg (a munkát folytatni kell, a stressz nem csökken), a fájdalom vissza fog térni, akkor aztán ismét masszőr, de hát ugye hiába volt a múltkor is. Nos, ez így tényleg nem megy. A masszázst érdemes beépíteni az ember életébe, én általában azt szoktam javasolni, hogy ha nincs panasz, heti-kétheti egy alkalmat akkor is érdemes megtartani. A legjobb természetesen az, ha megelőző jelleggel járunk ilyen rendszerességgel, nem várjuk meg a fájdalom jelentkezését.

A fájdalom

Ez lesz egy olyan hatalmas témakör, amit a későbbiekben még valószínűleg több poszton keresztül kifejtek majd. A leggyakoribbak: hátfájás, váll-nyak fájdalma, deréktáji panaszok. Ezeket szinte mindenki átéli, s a legtöbb esetben a fizikai és/vagy lelki terheléssel összefüggésben jelentkeznek. Az izmaink hajlamosak magukba gyűjteni és kumulálni a feszültséget, akár lelki, akár fizikai eredetűt, ennek pedig egyenes következménye a működés problémája, és a fájdalom. Kötött, befeszült, csomós izomzat, értelemszerűen nem tudja úgy mozgatni a vázszerkezetet (csontokat), ahogy normál állapotban, így közvetve az ízületeink is megsínylik az izmok diszfunkcióját, amik így akár visszafordíthatatlan károsodást is szenvedhetnek. Fontos tudni azonban, hogy nem csak mozgásszervi problémák okoznak fájdalmat. Az izomzatba és a fölötte lévő bőrbe mélyebben rejlő problémák is kisugározhatják a fájdalmat, így mindig gondolni kell más szervi elváltozásra is. A gyógymasszázs egyik lényege abban áll, hogy ezt a kört képes befolyásolni, azaz a kiváltó okra is hatni, az idegrendszeren keresztül (ami ugye a fájdalmat is szállítja).

Folyt. köv., addig is figyeljetek magatokra.

Képeket néző

Szerintem írtam már erről a könyvről (nem keresem meg), de most újraolvastam és annyira feldobott, hogy megint írok róla. Daniel Arasse francia művészettörténész volt, aki tudósokra ritkán jellemző módon egyszerre működtedte a szakmai és a kívülálló szemléletet, és ezt meg is írta, meglehetősen szórakoztató formában. Nem ez az egyetlen, laikusoknak szóló könyve, és kétségtelen, hogy jól ismer minket, a képeket nézőket, mert mi vagyunk azok, akik szívesen olvassuk az ún. művészeti írók szövegeit is a tudományos, művészettörténeti írások mellett (semmiképpen nem helyettük), Arasse szövegeiben pedig ezt a kettőt kapjuk meg egyszerre, és még élvezzük is.

A művészeti írók értelmezési ficamait tehát teljesen elkerüli, ugyanakkor úgy tud (velünk együtt) ránézni egy-egy képre, hogy nem fél kétségbe vonni mindazt, amit már korábban megírtak róla a kollégái, neves szakemberek.

A Festménytalányok című kötet a Festménytörténetek folytatásának is tekinthető, 2010-ben jelent meg a Typotex kiadónál (elektronikus kiadóról évén szó, minden könyvük folyamatosan beszerezhető), és öt híres képet vesz alaposan szemügyre, valamint egy jelenséget, Mária Magdolna festészeti és vallási értelemben kitalált alakját.

Amikor évekkel ezelőtt először olvastam a könyvet, legmegkapóbbnak az első témát körüljáró okfejtését találtam, Tintoretto Vulcanus rajtakapja Marsot és Vénuszt című képével kapcsolatban. Ez tulajdonképpen egy levél, amit kolléganőjének (és valószínűleg barátjának) bizonyos Giuliának ír, akivel, úgy látszik, jó ideje beszélgetnek képekről. A levélben utalást találunk Giulia előadására, amiben a Tintoretto-képpel foglalkozott, s az ő megközelítése indította Arasse-t az írásra, túlzott és kizárólagos ikonográfiai megközelítést vetve a nő szemére.

A helyzet az, hogy míg Giulia ragaszkodni látszik a hagyományos értelmezéshez és a képen a megszégyenülést, a házasságtörés elítélését kívánja látni és láttatni, barátja megpróbálja kicsit felrázni, ezzel minket is arra vesz rá, hogy nézzük új, friss tekintettel ezt a képet.

Azt állítod például, hogy Vénusz igyekszik elrejteni a rajtakapott meztelenségét; de honnan veszed, hogy nem az ellenkezőjéről van szó, és nem éppenséggel felfedi a meztelenségét, hogy elcsábítsa Vulcanust? Az a benyomásom, hogy te, aki általában olyan nevetős vagy, a művészettörténetet nem akarod jókedvűen művelni. Mintha szakmai kötelesség lenne nem nevetni, még csak nem is mosolyogni.
(8. o.)

És valóban. Nézzük meg újra. A kérdés, mit is keres Vulcanus a felesége lába között? Miért is nem foglalkozik azzal, hol van a gaz csábító (ott lapul, eléggé nevetségesen, az ágy alatt), és még a csaholó kutyával sem törődik, aki pedig jó házőrzőként pontosan jelzi, hogy hol van a betolakodó. Rendben, Arasse szerint is lehet Vulcanus süket, mint az ágyú, elvégre kovács, egész hosszú életében a vas pengése zsibongott a fejében, de valahogy csak el kellett jutni addig az ágyig, és látni azért lát, ez egész biztos.

Aztán nézzük meg a háttérben látható kerek pajzsot, ami tükörként működik. A pajzsnak és a tükröző pajzsnak mitológiai vonatkozású részletezésétől itt eltekintek (pár mondatban Arasse kiválóan összefoglalja), inkább rád bízom, kedves, képet néző olvasó, hogy nézd meg, mit is látsz benne pontosan. A vicc az, hogy nem pontosan azt látod, amit tükröznie kéne. Hogy ez nem egyszerű festői hiba, abban is biztosak lehetünk. Arasse szerint a nagyon közeli jövő pillanatát látjuk benne, amikor a jó Vulcanus úgy dönt, hogy ő lesz az, aki bemászik a feleségéhez az ágyba. Huncut, mi?

Annyit teszek még hozzá, hogy ebben a képben (is) sokkal több van, mint első ránézésre hihetnénk, Arasse pedig minden lehetségest föl is vet.

Továbblapozva, a harmadik – Egy fekete szem című – fejezetben találkozunk egy óriási meglepetéssel. Id. Pieter Bruegel Háromkirályok imádása című képén.

Nyilván nem írom le itt mindazt, amire Arasse felhívja a figyelmünket, csupán a legszembetűnőbbre: ami szembe éppen hogy nem is tűnik, a szerecsenkirályra. Az egész kép kulcsa és legnagyobb rejtélye ő. A kép jobb oldalán, első látásra egész egyszerűen kimarad az érzékelésből, jóformán megfeledkezünk róla, de onnantól, hogy észrevettük, már nem tudjuk levenni róla a szemünket.

S maradjunk is a szemnél, méghozzá az ő szeménél, a nagyon nehezen észrevehető tekinteténél. Ezen a képen a tekintetek vonala a legjelentősebb, minden furcsaságot megmagyaráz. A képen feltűnik maga a festő is, és nem gondolnánk elsőre, hogy milyen fontos utalás tétetik a híres Hieronymus Bosch-ra. Kutassunk kicsit és világos lesz, ha nem, akkor Arasse elmeséli.

Daniel Arasse

Még megemlítem azt a fejezetet, ami a mostani olvasással lett számomra igazán érdekes, a Magdolna gyapja címűt, amiben az egész Mária Magdolna-ügyet látjuk egészen új megvilágításban. Arasse könnyedén átkalauzol minket a figura megszületésének írásos és képzőművészeti útvesztőjén (egyáltalán nem túlzás, hiszen éppen a sok egybeesés és hasonlóság lesz az, aminek a keveredéséből létrejöhet a figura), és rámutat arra, micsoda óriási szükség volt egy kurvából lett szentre ahhoz, hogy a nők megtalálják a maguk szentháromságát. Éva-Mária-Mária Magdolna. Éva az eredendő bűn, akivel nem azonosulhatunk, Mária (a szűzanya) a tökéletesség, akivel szintén képtelenség, így kellett valaki, aki a kettő között áll, aki reményt ad minden halandó nőnek.

És mire föl ez a gyapjazás? Nos, ez egy hosszabb történet, itt most csak annyit írok le róla, ami elindíthatja az érdeklődést. A szőrzetről van szó. A klasszikus festészetben a természetben csak szentek vagy mitológiai alakok lehetnek meztelenek, és érdekes azon is elgondolkodni, hogy jelenik meg a szőrzet. Mária Magdolna pedig nem lehet látható soha teljes meztelenségében, hiszen éppen arról van szó, hogy elveszíti “bűnös” testiségét. S mivel igen valószínű az is, hogy alakja több nőalakból formálódott, szüksége volt egy attribútumra, ez lett a haja. Ez a haj, a megmutathatatlan szőrzet, tulajdonképpen. S a nagy, elomló hajzuhatag egyszerre az egész bujaság, testiség jelképe is.

És végül, egy gondolkodtató kép. Nézzük meg Tiziano Urbinói Vénuszát!

A legfontosabb kérdés, ami felvetődik: Hol áll a képen ez az ágy a meztelen Vénusszal? Benne van-e a képben, vagy kívüle? Lehet-e ez egy valódi ágy vagy csak matracok a földön? Ha az utóbbi, akkor a kép nézője ugyanis nem állhat, hanem csakis térdelhet Vénusz fekhelye előtt. Huncut, huncut ez is. Más szempontból persze az is nagyon fontos kérdés, hogy most akkor maszturbál vagy nem, ez a nő? Arasse azt is felveti, hogy konkrétan egy pin-up girl-t látunk.  De ezzel talán túl messzire mennénk. Mindenesetre érdekes, párbeszédes vita-stílusban fejti ki mindezt, olyan ügyesen, hogy a végén mégiscsak magunk döntsük el, mit minek és hogyan látunk. Ja, még valami. A fekete háttér, ami előtt a félrehúzott sötétzöld függöny látható. Az a háttér vajon mi lehet? Arasse szerint nem más, mint egy “képernyő”, ami pusztán vizuális hatás kedvéért van ott. Vegyük észre, hogy a fekete háttér széle pontosan Vénusz élvezeti középpontjának vonalában van. Érdekes.

Hajlok arra, hogy Manet az Olympiával tökéletesen értelmezte újra a képet több mint 400 évvel később:

Ti mit gondoltok?

(Daniel Arasse: Festménytalányok, Typotex, 2010, f. Seláf Levente)

Nem adni magam

Naplovam

Vannak ügyek, amiket csak úgy lehet vinni, ha az ember teljesen beleadja magát. Majdnem minden ügy ilyen. Én most látom csak igazán, hogy elfecséreltem az időmet egy olyan ügyre, amibe teljesen fölöslegesen adtam bele magam, mert nem lehet benne érvényesülnöm. Éreztél már ilyesmit?

Talán nincs késő. Az ember egy darabig azzal áltatja magát, hogy van idő, aztán azzal, hogy nincs késő. Hehe.

Nincs késő kiszállni, átrendezni, újrakezdeni, nevezzük akárhogy, de mindenképpen azzal kezdődik, hogy kidobjuk, amiről bebizonyosodott, hogy nem fontos. Hogy bizonyosodik be az ilyesmi? Én makacs vagyok, úgyhogy nálam nagyon lassan. Nekem nagyon sokszor, nagyon sok pofonba kell beleszaladni ahhoz, hogy lássam, hogy értelmetlenséget csinálok. Hogy belássam. Meggyőződjek, elhiggyem, hogy teljesen hülyeséget hittem odáig. Magamról, a dolgomról, arról, hogy amit csinálok fontos lehet. Egyáltalán: jó lehet.

Kifacsarodtam. Beleadtam magam, bő tíz (talán a legjobb tíz) évemet*, és passz. Mostantól bármi történik ez ügyben, késő.

________

*illetve annál inkább többet, talán tizenötöt

Mi van veletek, semmi?

Részlet a Mozgó Világ 2017/4 számában megjelent szövegemből. A teljeset egyelőre az újságosoknál találjátok.

Grafit és Pók

Hogy mi a bánatér nem jut nekünk legalább egy finom kis húsz-harmincas pina?, kérdezte Pók, és elfordult, csak azért, hogy hátat fordítson a háznak. A második emeleti kivilágított ablakba, amit nem takart az áttetsző nejlonfüggönyön kívül semmi, akkor akasztotta fel vállfán a másnapi ruháját T. Ildikó. Negyvenhét éves múlt, a kaputelefonján néhai Sz. Ottó neve szerepel,  Margit körút, házszám, emelet, ajtó, telefonszám, mobil-szám, email-cím, Facebook-fiók, minden adat és elérhetőség ismert, az egész teljesen érdektelen, de a munka az munka. Ildikó éppen utazni készül, mobilját a vállával a füléhez szorítja, járkál fel-alá a lakásban, ruhákat hajtogat, neszeszert cipzároz össze, cipőt zacskóz be, közben a fiával beszél, aki másnap (Ugye, biztos időben, kisfiam?) kimegy elé a müncheni repülőtérre.

Pók a híd felé nézett, Pest felé, mintha arra általában több lenne a kedvére való nő, vagy inkább, mintha ott várná őt egy kedvére való nő, pedig nem várta.

Grafit megrántotta a vállát, kiszedte a kabátzsebéből a dohányt, megsodort egy cigarettát, és azt mondta, Én tudok egyet a környéken, de azt nem akarod ismerni. Röhögtek. Ha munka van, munka van, mondta még, de ezt Pók nem hallotta, vagy úgy csinált, mintha nem hallaná, nézett a Margit híd felé, nem mintha látott volna ott valamit, a hidat innen például már egyáltalán nem látni, leginkább csak arra gondolt, hogy szeretne hazamenni. Vagy ha nem is haza, legalább a kocsmába, a ház oldalába, ami, mint minden rendes kocsma, a törzsvendég számára majdnem ugyanazt jelenti, néha többet is annál. Szipogott egy kicsit, nyirkos, ködös volt az este. Szerintem mára ennyi, reggel visszanézünk, mondta Grafitnak, az meg újra megrántotta a vállát. Tényleg nem volt tennivaló, pontosan tudták, mettől meddig lesz üres a lakás, mikor, ki jön virágot locsoni, már csak ellenőrizni kellett, hogy tényleg elutazik-e. Ez olyan szabály, amit nem lehet elmulasztani, minden körülmények között be kell tartani, oda kell menni, nem elég a megfigyelés neten, kamerán, telefonon keresztül, a saját szemükkel is meg kell róla győződni, nincs kivétel. Leballagtak egy megállót.

Nem messze innen, a Mechwart ligeti villamosmegállónál találkoztak először, hét éve. Egymásba botlottak vagy szaladtak, nehéz pontosan felidézni. Pók rohant, de úgy emlékszik, már csak kocogott, Grafit meg úgy emlékszik, ő lemondón battyogott, mint egy gázóraleolvasó, aki nem találta otthon a lakókat, de igazából zaklatottan és dühösen sietett a zebra felé. Egy dicstelen éjszakán történt, amikor mindegyikük jól megkapta a magáét az élettől, az életnek attól az oldalától, amire a legkevésbé voltak kíváncsiak. Pók valahonnan pár utcával feljebbről futott a megálló felé, nem lehetett tudni, hogy a vér az orrából vagy a szájából folyik-e, úgy tűnt, felrepedt jobb szemöldöke is. Grafit könyvekkel és néhány ecsettel, meg egy félig üres vodkásüveggel a hóna alatt ment, fel sem emelte a fejét amikor egymásnak ütköztek, Rohaggymeg, mondta. Aztán felnézett mégis, és látta a horpadt, sötét arcot a kapucni alatt, a szempárt, ami felidézett benne egy régi emléket, látta a kis fekete patakokat a száj mellet és a szem fölött, egy pillanat alatt felfogta, hogy vér, hogy a srác bajban van, és megragadta a karját.

Mi van?, kérdezte tőle, mintha régi havert állítana meg, mire a vérző száj azt mondta, A rohadt gecik kiverték a fogamat, bazmeg!, és kiöpött egy vörös foltot a zebrára.
Kik?
Nemtom, bazmeg, de kurvára fáj.
Orvos?
Az bebaszna.

Grafit akkor bajtársi kötelességének érezte, hogy megkínálja a sebesültet a nála lévő vodkából. Megivott legalább másfél decit egy húzásra. Ez életmentő volt, haver, mondta. Mondjuk, vérrel kicsit szar íze van.
Grafit, mondta, Grafit, és kezet nyújtott.
Pók, mondta Pók, kezet szorítottak, amilyen röviden csak tudtak.

Az út közepén elhúzott egy villamos Pest felé, Pók oda tartott, Grafit konkrét cél nélkül indult el, az ütözés előtt még nem gondolta át, mit csinál, ha a megállóba ér, csak azt tudta, hogy fel fog szállni a villamosra. Hogy melyik irányba, azt nem volt ideje kitalálni. Álltak a zebránál, idétlen pillanat, mit lehetne még mondani. Pók a könyvekre meg ecsetekre nézett, tett egy bizonytalan mozdulatot, amivel nagyjából azt kérdezte, hogy hát ezt meg minek cipeled éjjel egykor a hónod alatt. Grafit, hogy ne álljanak ott tovább hülyén, gyorsan megmagyarázta.

A csajom kidobott.

Pók szája vigyorra rándult, de fájdalom hasított az arcába, úgyhogy úgy maradt, féloldalas, torzulással. Császár vagy, hogy csak ennyi cuccod volt, szűrte valahogy nagy nehezen, mire Grafit elröhögte magát.
A többi itt van pár utcára a járdán.
Hol?

Grafit arrafelé biccentett, ahonnan jött. Elindultak, hátha össze tudnak még szedni valamit. Nem beszélték meg, csak mentek. A lejtős utca hideg lámpafényben fürdött, a járdán és az úttest egy részén könyvek, mappák, két festéknyomos rajztábla, pólók, alsók, egy farmer, pulóverek hevertek, és néhány fedelét vesztett cipősdoboz okádott magából kis hengereket, filmtekercsek dobozai.

Régi szarok, kommentálta Grafit, nem is érdemes összeszedni. De azért csak begyűjtött, amennyit tudott, két dobozba. Nem nagyon fényképezek filmre, mondta, közben a kuka mellett meglátta a Kodakot. Mint egy állattetem, egy fekete madár, gondolta, félrerúgta az árnyékba, hogy Pók ne is próbálja megmenteni. Jó, hogy Anni a digitálist nem találta meg hirtelen. Az íróasztal alatt van a fotóstáskában, az összehajtott rongyszőnyeg alatt, mert takarításkor a szőnyeg mindig oda kerül, és néha ott is marad. Grafit úgy szokta kivenni alóla a táskát, hogy észre se lehet venni, hogy nincs ott. Aztán ugyanúgy teszi vissza is. Ha Anninak volt kedve, néha leterítette a szőnyeget a padlóra, de a táska olyankor is szépen megbújt az asztal alatt. Ott volt a legjobb helyen, onnan nem esett le, nem rúgtak bele, nem történhetett vele semmi baj. És nem volt kéznél, amikor ki kellett hajigálni Grafit cuccait az utcára. Már persze, ha úgy vesszük, hogy az ilyesmi szükségszerű egy olyan viharos szakítás esetén, ami négyéves kapcsolatok végét jelenti. Grafit szerint egyáltalán nem szükségszerű, de Anni ezt valószínűleg másképp gondolja.

Két szakadt kísértet, egy vérző arcú, kapucnis pulcsis, fekete, meg egy világosbarna hajú, szélesvállú, együtt szedegették a holmikat. Egy nyitott könyvön áthajtott egy kocsi, a kerék nyoma jól kivehető volt a szennylapon, Grafitnak megtetszett, felvette, egy Camus-kötet volt. Azt is a hóna alá tuszkolta, aztán felsandított az ablakra. Egy átlagos járókelő úgy hitte volna, hogy sötét van a harmadikon, de ő pontosan látta, hogy a hálószobában világít a távolabbi éjjeli lámpa. Anni ott fekszik vagy kuporog az ágyon, ahogy durcáskodáskor szokott és szorongatja a rózsás kispárnát. Sír, valószínűleg. Sír vagy telefonál egy barátnőjével. Sír és telefonál, Grafit most lesz a világ legundorítóbb pasija egyszerre két nő szemében is, elátkozzák, felnégyelik, máglyán elégetik és hetedíziglen szenvedni fog minden utóda, már ha el nem átkozzák annyira, hogy ne is lehessen neki (hallott már ilyesmit, a nemi szerv különféle megsemmisülési módjai szerepeltek az efféle átkokban a brutális eltávolítástól a lerohadásig és a leszáradásig), aztán előbb-utóbb Anni megnyugszik, és keres magának valakit, akiről úgy hiszi, nem ilyen undorító.

Merre?, kérdezte Pók, amikor úgy tűnt, hogy összeszedték, amit lehetett.

Hát…, Grafit akkor gondolta végig, hogy ezt nem gondolta végig. Itt ez a szerencsétlen, összevert gyerek, felnyaláboltatta vele a holmijait, jó, nem kényszerítette ő semmire, de azt se mondta, hogy nem kell, nincs értelme, de most mit mondjon neki? Mennyi pénz lehet a kártyáján, el tud menni valami hotelba? Hotel? Ilyen baromságot! Lemegy az aluljáróba, ráfekszik a könyveire és kész. Vagy mi legyen?

Nincs hol aludnod?, kérdezte Pók, Grafit most már igazán szerencsétlennek érezte magát, pedig eddig egész jól ment. Végül is, megszabadult egy súlyos kötelezettségtől, szinte örült, amikor Anni végre elkezdett őrjöngeni, azt gondolta, jó, hát akkor itt a vége, most már el lehet menni, mert el kell menni, és legalább úgy lehet elmenni, hogy nem kell eldönteni, hogy elmegy, nem kell elvállalni a dolgot, csak elhúzni a picsába és vissza se nézni, oké, fáj egy kicsit, de az nem számít, szabadság van és lehet emelt fővel éjjel menni a városban, sőt csak úgy bele a városba, mi történhet, nem tartozik senkinek semmivel. De most, hogy végül is hajléktalan lett, kicsit más színben tűnt fel ez a diadalmenet.

Nincs, mondta.

Nálam héderezhetsz, mondta Pók a világ legtermészetesebb hangján, leszámítva a fog miatti enyhe sisegő hangot, egyedül lakom.

Grafit bólintott, aztán elvillamosoztak négy megállót, onnan a Pók házának oldalában álló kocsmába mentek. A pultos csaj, akit mint később kiderült, Szilvinek hívnak és egyáltalán nem szabad préda, azt mondta, amikor meglátta őket, hogy Atyaúristen! Aztán meg azt, hogy Te jó ég, hogy nézel ki!, utóbbit félreérthetetlenül Póknak címezte.

Pók ebből arra következtetett, hogy jobb, ha megmossa az arcát a mosdóban és leveszi a vérfoltos pulóvert. Megittak két sört, aztán felcipekedtek a lakásba. Pók azt mondta Grafitnak, nézzen körül, ő meg kicsit helyrepofozza magát a fürdőszobában.

A nagyszobában jókora, bútorlapokból készült számítógépasztalon három nagy monitor állt, adapterek, kisebb-nagyobb műanyag dobozok antennával és világító ledekkel, több billentyűzet, de láthatóan csak az egyik volt használatban. Az asztal alatt számítógép házak, kábelek, néhány használaton kívüli vezetékes egér, egy joystick, mind poros.

Pók megállapította, hogy nem olyan vészesek a sérülései, mint gondolta. A szeme talán nem fog jobban bedagadni, a vérzés elállt. Minden megvan, mínusz egy fog. Anélkül ki lehet bírni. Visszasétált a szobába, látta, hogy Grafit bámulja a kuszaságot az asztalon. Programozás, vettette oda magyarázatul, és nem adta semmi jelét, hogy bővebb kifejtésre érdemesnek tartaná a témát.

Két fal mentén polcok álltak, könyvekkel, papírhalmokkal, az egyik sor végigrakva régi VHS-kazettákkal. Mindre az volt írva kék vagy fekete filctollal, hogy Tom és Jerry. Grafit megállt előttük.

Hát…, mondta Pók, a fele kábé pornó, már elkezdtem digitalizálni. Röviden felnevettek, aztán beállt az a pár másodperces szünet, ami két idegen között kellemetlen vagy tanácstalan hallgatást jelent.

Grafit nem volt még soha kidobott majd befogadott hajléktalan, aki ráadásul olyan szerencsétlen, hogy nincs egy haverja, akit felhívhatna akár éjjel is, ezért egy vadidegen, összevert programozó lakására kéredzkedik fel, úgyhogy nem egészen tudta, mit kéne tennie. Még jó, hogy legalább ivott egy kicsit.

Egyetlen embert hívhatott volna fel végveszélyben, Kis Gerit, akivel együtt laktak a kilencedik kerületben, mielőtt ő Annihoz költözött. De nem szívesen hívta volna. Elsősorban azért, mert Geri rendes festő lett, már legalábbis, ami a lakását illeti, tele volt terpentinszaggal, rongyokkal, üvegekkel (festékes és piásüvegekkel), és olyan elkötelezett híve volt a saját műveinek, hogy egy idő után Grafit úgy érezte, megfullad mellette. Abban, hogy nem hívta fel, játszott némi szerepet az a több mint két éve esett dolog is, amikor egy súlyos, Anni nékül töltött este után hazatérve Grafit megállapította, hogy már megint nem működik az a kurva lift, de ahelyett, hogy elindult volna felfelé gyalog, azt a nem egészen társasházbarát megoldást válaszotta, hogy érzelmi túlhevültségének, és a tudatmódosító szerek okozta felszabadultságának ad inkább hangot. Vagyis kiállt az udvar közepére, odahugyozott, majd kitárt karral ordítani kezdte, hogy Oooaaaaahh we’re half way there, ooooaaahhh livin’ on a prayer.

Kis Geri félkómásan rohant le érte a negyedikről, Hülyevagybazmeg? Mi vagy te, Bon Jovi? Kibasznak a házból, bazmeg, kussoljál, hadarta, miközben a karjánál fogva rángatta fel a barátját a lépcsőn. Aggodalma nem volt éppen alaptalan, tekintve, hogy bérelte a lakást, s ezután azt is tudatta Grafittal, hogy itt az ideje, hogy elköltözzön, ő nem tartja tovább a hátát a hülyeségei miatt. Pedig csak egyszer volt gond az egyik szomszéddal, aki belekötött, hogy miért fényképez a lépcsőházban. Grafit nem akarta a lakók magánéletét megsérteni, elmosódott képein éppenséggel nem is voltak felismerhetőek, őt csak a lépcsőfordulók és a belső udvar fényviszonyai, a gang rácsai érdekelték, de ezt nem volt lehetősége elmesélni senkinek. Szóval, Kis Gerit legfeljebb télen, a fagyhalál küszöbén hívta volna fel.

Pók még sose hozott haza vadidegen srácot (lányt már igen), úgyhogy fogalma se volt, mit szokás ilyenkor mondani vagy csinálni.

Mindeketten próbáltak kikutatni valamit a régi szociális emlékeik közül, valami ide vágó mondatot, gesztust, mi is ez tulajdonképpen, mihez hasonlít, talán a vendégséghez. Hogyan viselkedünk, ha vendégek vagyunk, hogyan legyünk jó házigazdák?

Szóval, itt lakom, nyögte ki Pók, megvakarta a fejét, ez a mozdulat nagyjából azt is mutatta, hogy ebben a szobában. Valóban volt egy bevetetlen széles heverő is az egyik könyvespolc előtt, pontosabban a számítógépasztal és a polc közé ékelődve. Állt a szobában két teljesen különböző fotel, kis asztalka hamutartóval, üresnek tűnő sörödobozzal. Pók a túloldali ajtó felé bökött. Ott van a háló, azt használhatod te.

Beléptek, a földön nagy duplamatrac, franciágyhoz való, keret nélkül. Szemben vele fenyő szekrény, középső ajtaján nagy tükörrel, a sarokban felcsavart szőnyeg, a matrac két oldalán fehér olvasólámpák, mint egy megkezdett, de soha be nem fejezett hálószoba.

Fél évig volt egy csajom, aki itt lakott, akkor kezdtük csinálni, mesélte Pók, csak hogy mondjon valamit. De most már nem szoktam használni, csak néha, ha felhozok valakit. Kis szünetet tartott, és ahogy visszhangzott a csendben az utolsó mondata, gyorsan hozzátette, hogy Lányokat.

Szóval, én vagyok az első?, vigyordott el Grafit, de azonnal égni kezdett a füle, nem ismerik még egymást annyira, ki tudja, nem érti-e félre. De Pók nem értette félre. Vállon csapta Grafitot, Ja, te vagy az első pasim, mondta, és előszedett neki egy paplant a szekrényből.

Fél óra múlva már mindketten feküdtek a saját ágyukban, vagyis Grafit Pók hálószobájának padlóján a dupla matracon, és erősen próbálta csukva tartani a szemét, hátha még tud aludni, mielőtt kelnie kell.

Visszapörögtek az esti események, csodálatosnak tartotta, hogy puha ágyban, vagyis matracon alhat, egy kispárnát is kapott, meg egy huzat nélküli paplant és ez sokkal de sokkal több volt, mint amire pár órával korábban számíthatott.

Amikor meglátta ezt a srácot, illetve még nem is látta, hanem amikor nekiment, egymásnak ütköztek, legszívesebben belerúgott volna, tele volt dühvel, vagy még inkább ürességgel, már ha létezik olyasmi, hogy valakit kitöltsön az üresség, és Grafit szerint létezik, de aztán ránézett és elszégyellte magát.

Pók tekintete a kutyáéra emlékeztette, akivel gyerekkorában otthon a kertek alatt szokott találkozni. A legszélső, kerítés nélküli házak egyikéből szökdösött el, állítólag egyszer megharapta a gazdját, az meg agyon akarta ütni, de valahogy nem volt hozzá elég szufla benne, talán részeg volt, akkor szökött el először a kuyta, még kölyök volt, de aztán akkor is és később is mindig hazament.

A kerítés nélküli házak lakói jóformán mindig részegek voltak, de ez Graftinak akkor nem tűnt fel, csak most, ahogy visszaemlékszik rájuk, most tudja beazonosítani a mozgásaikat, leheletüket, most tudja, hogy mind, a nénik és a bácsik is folyamatosan részegek voltak. Most tűnnek csak fel a gyerekemagasságból készült emlékképeken a szatyrokban cipelt literes borosüvegek, a folyamatos koccanó hangok, a Nagyközértben a kosarak, ha az anyja leszalajtotta tíz deka párizsiért meg egy liter zacskós tejért, ahogy ott álltak vele együtt a sorban azok az emberek, akikről akkor is tudta volna, hogy a legszélső, kerítés nélküli házakban laknak, ha még sosem látta volna őket. Őrizték, szorongatták a műanyag bevásárlókosraikat, kivéve a horgolt sapkás Manci nénit, ő a fonott kosarát használta, csak feltette a pénztárhoz, minek venne el ezért külön bevásárlókosarat, annak a két üvegnek teljesen fölösleges. Vagy a Simai Laci bácsi az élére vasalt munkásnadrágban, amit gumicsizmába gyűrt, ott állt előtte a sorban, se fonott, se műanyag kosár, csak megragadta a nyakánál fogva a hosszú palackot, néha a hóna alatt egy selyempapírba csomagolt negyed kenyér. A pénztárnál leemel két doboz Szimfóniát, Grafit látja maga előtt a bütykös, koszos kezet, úgy koszos, hogy semmilyen szappannal, de még Ultradermmel sem jön le róla a feketedés, és ez a kéz a két dobozt meg az üveget a pénztárosnő elé teszi. A pénztáros Ili néni pedig ugyanolyan rutinos unalommal ütögeti az tételeket a gépbe, mint bárki másét, köszönnek egymásnak, mindenki ismer mindenkit, Ili néni is, Grafitot is ismeri, néha ad egy kocka csokit, mert kedves, olyan, mint egy kotlós, göbölyű, kitölti a pénztárgép mögötti helyet, és biztosan tudja, hiszen ő már felnőtt, pontosan tudja, hogy ezek alkoholisták. Megkérdezi tőlük, van-e blokk, úgy érti, olyan blokk, amit az üvegvisszaváltóban adnak, mert tudja, hogy úgy jönnek boltba, hogy hozzák a tegnapi üveget, beadják a kisablakon, elveszik a blokkot, kipótolják apróval, abból veszik a következőt, kérdezni is fölösleges, de azét csak megkérdezi, szokásból.

Grafit számára, amikor ezeknek az embereknek még csak a könyökéig ér, semmi sem természetesebb annál, mint hogy a felnőttek bort meg cigarettát vásárolnak, hogy a kerítés nélküli házak lakóinak olyan egyforma penészszaguk van. A kisgyerek Grafitnak nem jut eszébe, hogy lehetnének másmilyenek is, nem gondolja, hogy egyik felnőtt ne lenne éppen olyan, mint a másik. Az egyik ugyan büdösebb kicsit, furcsábban beszél, de végső soron azért mindenki teljesen egyforma, és ő legjobban azt szereti, ha nem szólnak hozzá, mert nem tud arra a kérdésre mit mondani, hogy Na és, hogy megy az iskola? És hát nem is akar, csak annyit érez, hogy az egyik felnőttnek talán érdemes válaszolni, a másiknak meg nem igazán, tompán érzékeli, hogy a másik felnőtt nem figyel, nem fog emlékezni holnap már arra sem, hogy kérdezett valamit, de a pénztáros Ili néninek érdemes válaszolni, még akkor is, ha ő is ugyanazt a hülyeséget kérdezi, mert Grafit úgyis mindenkinek azt válaszolja, hogy Jól., az Ili néni meg ilyenkor benyúl a pénztárgép alatti fiókba, ahol papírgurigát, tollat, kis ceruzát, meg még ki tudja, hány csodálatos dolgot tart, és onnan ad egy kis kocka Szerencsi csokit.

(…)

Ékszeres – Nthings Artworks

Mutatok pár holmit a kézműves műhelyből, ezeket mind meg lehet venni. Csoportosan teszem be a képeket, kattintásra mindegyiket lehet lapozni.

Hógömb fülbevaló:

Kávészem gyűrű:

Zöld levél gyűrű:

Virág gyűrű:

Candy – színes ékszer szett:

Claret Sphere – ékszer szett:

Türkiz szögletes szett:

Narancs nap nyaklánc (ezüst tartóval, műgyanta, üveg):

…és még sok-sok ékszer itt: Nthings Artworks facebook  vagy itt: nthingsartworks.com

Akkor húzza be az evezőt, Volentik bácsi

Ma ott jártam.

(Az altató szerekről – első mondat)

Egy hosszú szöveget elég sokszor lehet befejezni, most, hogy életemben a másodikat fejeztem be, azt hiszem, mondhatom, hogy általában. Általában sokszor fejezem be, vagyis sokszor jutok el a kész-ség bizonyos szintjére. A mostanival lényegében már tavaly nyáron elkészültem (kb. 3 év alatt, aminek kb. a felét fordíthattam ténylegesen koncentrált munkára), ősszel pedig teljesen. Például az első mondat is akkor lett.

Az is köztudott, hogy a hosszú szövegekkel ilyenkor jön a neheze. Szerencsére idén januárban már megtudtam, hogy van még idő, úgyhogy az egyik legnehezebb rész (az utolsónak tekinthető) átfésülés megvolt, ezt tekintem tehát a munka végének. Úgy gondolom, hogy legalább és legföljebb egy kör van hátra, ami viszont már gyerekjáték az eddigiekhez képest.

Nem tölt el megelégedettség (szinte soha), nem könnyebbülök meg, a kész-ség ténye nem egyenlő a kész-ség érzésével. De ez is már csak ilyen. Viszont vannak mindenféle gondolataim, érzéseim. Úgy látom most, hogy majdnem sikerült a komplexitásnak azt a szintjét elérni, amit szerettem volna. Úgy látom most, hogy a kísérlet, amit kigondoltam, valóban eljutott a kísérleti fázisba – a többi már rajtatok múlik. Ha szeretnél beleolvasni, itt a blogon elérhető a részlet, amit a Mozgó Világ közölt korábban, illetve a 2017. márciusi Jelenkor folyóiratban egy másik (az később lesz elérhető online).

A vicc az – már, ha egyáltalán ez vicc rajtam kívül bárkinek -, hogy lassan egy éve már más karakterek vannak nálam porondon (vannak ilyen párhuzamosságok és töredékességek), akik, ha nem is teljesen függetlenek Az altató szerekről-től , de egy teljesen másfajta szövegben jelennek meg. (Persze, nálam mindenki átjár mindenhonnan mindenhova.) Ha egyszerűen akarnám mondani: éppen dolgozom a következő hosszú szövegen. No, nektek ezzel egyelőre nem kell foglalkozni (majd lesz azért belőle részlet a Mozgó Világban), elég, ha én foglalkozom vele.

A többit majd meglátjuk. Addig megpróbálok egy kicsit a vízen járni.

 

Ha előre nézek, minden távolodik

Ahogy az üresen maradt asztal

tud távolodni, egy-két kifordult székkel,

fölötte üvegtömb a csönd, amit hagyunk.

Milyen szánalmasak voltunk még

az előbb, ahogy mulattunk, és

milyen nevetséges most, hogy

hallgatunk. Mintha ott sem lettünk volna,

távolabb nem lehet a hűlt helyünk.

Az elme nem képes

befogadni az emberléptékűnél nagyobb

távokat, elmormoljuk még búnk-bajunk,

mint a sorszámokat, jelentőség nélkül és

simán, ahogy végigfutunk a sorokon,

hogy írnak mind a halottaikról,

akikkel életükben nem értek rá

törődni, és sok olcsó fogás a fogásokról,

mintha az étel mindig több lenne

önmagánál, azért most nem is

gondolok a vacsorára, ami után

sokáig ültünk semmiről beszélve,

közben lopva néztük az órát,

remélve, hogy senki nem veszi észre.