234 és hét

Kórházas naplovam

Egy hete ilyenkor már elfoglaltam az ágyamat a 234-es szobában. A szobaszámot (a 4-es számtól való viszolygásom ellenére) jó jelnek tekintettem, ágy 3-as, az nagyon rendben. Délben még ehettem valamit, nem nagyon tudtam, másfél hónap alatt egész jól le lehet jönni az evésről, ha minden ételtől (kivéve keksz) iszonyú görcsökben fetreng az ember.

Nem részletezem a kórházi kalandokat, elég annyi, hogy ez volt a negyedik hasi műtétem életemben és végigjártam azokat a fázisokat, amiket ilyenkor szokás, a soha-többé-nem-tudok-felülni fázist, az istenem-csak-jussak-el-a-vécéig-mielőtt-behugyozok fázist, a bakker-túl-vagyok-rajta-mégis-akkorára-dagadt-a-hasam-mintha-beletettek-és-nem-kivettek-volna-valamit fázist (ez még tart), az ez-soha-nem-gyógyul-be fázist, a jaj-de-jó-hogy-hazamehetek fázist és a nem-merek-hazamenni fázist. Kicsit tovább voltam bent, mert kicsit mást találtak bent, mint amire számítottunk, konkrétan jól be voltam gyulladva, de ennek ma már különösebb hírértéke nincs, itthon vagyok, még össze vagyok öltve, mint egy játékmackó (idézet R. lányomtól), de óráról órára jobb a helyzet.

Én mindenféle minőségemben találkoztam már mindenféle egészségügyi dolgozóval, de annyi kedves, jóindulatú emberrel, mint a Veszprémi Csolnoky Ferenc Kórházban, talán soha. Betegként pláne. A beteghordó fiúktól a műtős takarítókon át, a teljes sebészeti ápológárdán keresztül az altatóorvosomig és sebészemig, mindenki, kivétel nélkül a maximumot nyújtotta pedig ugyanannyit (vagy kevesebbet) keresnek, mint kollégáik a fővárosban, ez a poszt az ő tiszteletükre készült.

Köszönettel, tisztelettel.

Sz. N.

Reklámok

nemeszek ernő

Naplovam

Bocs, a szar viccért, de hát ez van. Nemeszek. Keksz. Meg szárított kenyérke. Svéd. Vagy dán, most nem is tudom, de álmomban is felismerem a zacskóját bármelyik Aldiban. Az a napom fénypontja, amikor megehetek belőle hármat vagy négyet. Vízzel. Amúgy finom. Lenne. Nem mondom, hogy nem voltak még időszakok az életemben, amikor legalább ennyire perifériára szorult a táplálkozás, de olyan most van először, hogy egy marék főtt rizstől rosszul tudok lenni. Ami érdekes, hogy a vörösbortól kifejezetten jól vagyok. Na de – minden ellenkező általános tapasztalat ellenére -, nem lehet minden nap inni. Úgy értem, képtelenség lenne, nekem lehetetlen, nekem más van kisorsolva, én nem alkoholista tudok lenni, hanem niko(ti)nista, meg koffeinista, és kérem, tőlem ez a maximum. Nekem ennyi.

És van egy 8 cm-es égett seb a bal alkaromon. Mert valójában egy hős vagyok, aki gasztronómiai kirekesztettsége ellenére gondoskodni próbál a családja kulináris élvezeteiről, amely olykor egy nagy adag rakott krumpliban teljesedik ki. A sütő meg forró, akár a pokol és mint a körülöttünk folyton ott settenkedő Gonosz szárnysegédje, váratlanul lecsap. Vagy be, ajtóstul ront a szánkba a bőrünkbe.

Ezen kívül csomó jó dolog is történik velem, de azt nem írom le. Majd máskor.

Annyirahülyevagy, mérnemszóltál

Naplovam

Ahogy elnézem magam, pont annyira. Van egy csomó jól fejlett fóbiám*, ami visszatart például attól, hogy szóljak, vagy hogy belelépjek (akár csak halkan). Nincs például pókiszonyom, de van többek között telefonfrászom, ami a váratlan telefonbeszélgetésektől való félelmet jelenti, a frász mindig a csörgés pillanatában tör ki, aztán van egy kis nyílt tér/tömeg fóbiám, amit gondos előkészületek után sikeresen le szoktam küzdeni (alkalmazom időnként a fülre tapasztott zenét, kiváló menekülési útvonal), aztán van például tagságfóbiám, ami önkéntes alapon kiválasztott bárhovasorolódásokat tesz lehetetlenné számomra, és hát… van ez a kérésfóbia, amikor bajban vagyok és nem szólok.**

Elég súlyosnak kell lennie annak a helyzetnek, amikor ismerőseimtől és ismeretleneimtől segítséget kérek. Ez mindig a pillanatnyi fájdalom/nehézség mértékével fordított arányú felkészülési időt vesz igénybe. Így történt, hogy amikor kb. két hete megtudtam, hogy nem műtenek meg idén abban a kórházban, ahová már volt egyszer időpontom (de el kellett halasztani), elég volt egyetlen nap, hogy elkezdjek körülnézni, hol tudnának megszabadítani a kövemtől. A dolog – persze – végül sokkal egyszerűbben ment, mint gondoltam, mint amennyire rettegtem tőle, egyszerűen szóltam egy nagyon kedves, régi barátomnak, aki másnapra már nevet, időpontot mondott, és most úgy állunk, hogy két hét múlva ilyenkor már a műtét utáni boldog tudatlanságban fogok lebegni.

Ha minden így menne. De nem folytatom, úgy is tudjátok. Addig is, zörgessetek hátha megnyittatik nektek. Éljenek a jó barátok.

______________

*irracionális félelem valamely hétköznapi dologtól

**Ja, hát csak a csend meg a zaj, na, azok idegesítenek.

AASZ – beleolvasó, ÉS

Az altató szerekről-ből az alábbi részlet az Élet és Irodalom LXI./19. számában jelent meg.

Az altató szerekről

(részlet)

A tizenharmadik volt az utolsó hosszú nyár, amit Berta mamánál töltöttem. Magammal vittem a házamat, azt a ház alakú, édes szagú panoráma mesekönyvet, aminek csak a fele volt meg. Apámtól kaptam, a születésnapomra hozta az antikváriustól, akihez úgy szeretett járni. A hátizsák hátsó rekeszébe dugva vittem, gondosan betakarva egy szűk trikóval, hogy ne lássa senki. Ha más is látja, az olyan lett volna, mint néha álmomban félmeztelenül menni iskolába. Mindig alulról vagyok meztelen, mindenki tudja, mindenki látja, senki sem szól. Van mégis egy alapzaja az egésznek, láthatatlan kórus, mindig azok adják ki a hangot, akiknek nem látom a száját, mondanak valamit, kántálnak, nem is a fülemmel hallom, nem tudom, mivel hallom, végül összeáll az egészből egy hangnyíl, ami valahogy, csak az álmokban érthető módon, rám mutat.

Annak a hosszú nyárnak a közepén egy ragacsos estén Berta mama fürdőszobájában zuhanyozni készültem. A könnyű ruhámat meg a bugyimat a centrifuga tetejére dobtam. Amikor belenéztem a mosdókagyló fölötti tükörbe, mintha vizes tenyérrel pofon csapott volna valaki.

Éppen be akartam lépni a fürdőkádba, abba a halványrózsaszínbe, amit akkor olyan különlegesen szépnek láttam, de nem moccant a lábam, a saját tekintetem tartott fogva. Legyűrhetetlen kényszer, hogy teljes testtel a tükör felé forduljak.

A mosdókagylóra támaszkodtam, mintha egy ablakon néznék befelé, bámultam önmagam. A csempére csavarozott tükör szélein az apró, barna vakfoltok, pont, mint az orrom melletti szeplők. A ferde orrom. De körülötte az arc éles, ismeretlen. Mintha először néznék magamra. Másodpercekig nem történt semmi. Semmi. Ez vagyok én, mondtam magamnak, azon a duruzsoló belső hangon, amin az ember általában társalogni szokott magával, de most mélyen megdöbbentem. Nem így emlékeztem.

Amit magamról tudtam, nem vágott egybe ezzel a valakivel, aki pedig minden bizonnyal mégiscsak én voltam. Egy zavart pillanatig azt fantáziáltam, hogy valaki épp megviccel, valaki, aki eléggé hasonlít rám, a tükröt üvegre cserélte, és most a szomszéd szobában állva eljátssza a tükörképemet. Aztán ahogy jött, úgy eltűnt ez a gondolat, pedig akármilyen eszelős hülyeség volt is, megnyugtatóbb lett volna, mint a kép ott a falon, ami olyan váratlanul eltávolodott. Homályos alagútba került, csak a tekintetem fókuszában világított az arc, amiről nem tudtam elhinni, hogy az enyém.

Odahajoltam. Magam elé kerültem, közel, hogy a pórusaimat is láttam. Az orrom ferdébb, mint ahogy emlékeztem, a gesztenyeszínű hajamat tincsekben vörösre szívta a nap, az állam mintha szögletesebb, a szemem meg mintha kicsit nagyobb és sötétebb lenne.

Gondolatban kimondtam azt a mondatot, hogy (a saját szemembe nézek). Nem nyitottam ki a számat, csak lelassítottam magam, hogy az egész lényemmel erre az egyetlen, végtelenül egyszerű tényre koncentráljak.

Szívszorongató, óvodás félelem fogott el, mint amikor az ember nem mer elaludni a sötétben, aztán isten tudja, miért, az jutott eszembe, amikor Borwald Emil bácsi felvitt a padlásukra. Mindent tudott az ég dolgairól. A lakásuk fölötti padlásszobában, egy rozsdás ajtó mögött állt a távcsöve, a ferde tetőablakra irányítva. Azelőtt sosem jártam ott, de szinte minden felolvasás után azt mondta, hogy egy szép csillagos estén felvisz, megmutatja nekem a Holdat. Sok minden mást úgysem láthatunk a város fényei miatt. A Holdat néztük, a Hold pedig közel került, és félelmetesnek meg szánalmasan magányosnak tűnt. Meg­érinthetetlennek, mert túl közel van, szinte én vagyok. Minden egyszerre létezett kint és bent, kiürültem és megteltem magammal. Hatalmas távolságok nyíltak körülöttem, mégsem fértem el.

Berta mama kopott fürdőszobatükrében bámultam magamra, a saját pupillám feketeségébe. Néztem bele, mélyen felfelé.

Ha sokáig így maradok, megőrülök, gondoltam. Onnantól kezdve úgy éreztem, tudom, mi az, hogy őrület. És hogy eléggé ostoba dolog azt hinni, hogy bárki védve volna tőle. Akárki megőrülhet egy pillanat alatt, gondoltam. Elég, ha egyszer alaposan belenéz a saját szemébe.

Mint az alvóbaba, ha lassan fektetik az ágyba, lehunytam a szemem. Kényszerítenem kellett magam, hogy megtegyem, kiszakadjak a saját szemtől-szembe alagutamból. Éppen olyan nehezemre esett, mint iskolás reggeleken kinyitni a szemem, csak most fordítva. Csukott szemmel fordultam el a tükörtől, hogy vissza ne nézzek. Véletlenül se, lopva se, mert akkor nem tudom elengedni, és ki tudja, mi lesz. Csak akkor néztem fel újra, amikor a fürdőkáddal szemben álltam. Beleléptem, megnyitottam a zuhanyt, először hideg volt, libabőrös lettem, majdnem fájt, ahogy összeugrott a mellbimbóm, aztán olyan melegre állítottam, amilyet csak kibírtam, és néztem, ahogy életemben először vörös patak ömlik végig a combomon, és a vízzel együtt a lefolyóba csorog.

___________________________

A könyv Facebook-oldala: Az altató szerekről – Ágyregény »

Ruházati poszt

Egészen idáig abban a tudatban voltam, hogy van valahol egy másik fekete zakóm, nem az a fényes, ami a régi nadrágkosztümhöz van volt, hanem egy rendes.

Ezt hittem akkor ostobán tűnődve, amíg el nem kezdtem keresni, és kiderült, hogy volt ugyan egy, afféle könnyű blézer, blézer… blézert a bankos kisasszonyok hordanak, tudom, ha női, akkor a zakót blézernek szólítjuk, én mégis valami könnyedebbnek érzem, a blézer az olyan, hogy felkapják, a vállukra terítik, miközben a papírpoharas kávéval átmennek a cúgos folyosón, nem tudom, nekem zakóm volt, illetve kellett volna lennie, de most már tudom, hogy nem volt, a blézert is kidobtam, miután úgy elformátlanodott, ahogy, szóval nincs.

Makón vagyok női zakó, el van ez szabva.

 

AASZ – beleolvasó, Jelenkor, március

Az altató szerekről – Ágyregényből dupla fejezetet közölt 2017 márciusi számában a Jelenkor folyóirat. Az oldalak itt képként jelennek meg, rákattintva nagyíthatók.

A könyv Facebook-oldalához itt tudsz csatlakozni: Az altató szerekről – Ágyregény »

A Jelenkor folyóirat 2017 márciusi számát itt tudod letölteni PDF-ben.