Nulladik Típusú Hangyaboly vs Csillagok háborúja

Kedves Olvasó, azt hiszem, jó, ha az elején tisztázzuk: Ön egy nulladik típusú civilizációban[1] él.

A 0. típusú civilizáció nagyjából úgy aránylik a további civilizációs típusokhoz, mint egy hangyaboly az emberi civilizáció űrkorszakához. Egyik a másik számára jószerével érdektelen és/vagy alig értelmezhető.

Hogy oktalanságunkat kissé feledni próbáljuk, emeljük tekintetünket az égre – a csillagokra és a fényüket visszaverő égitestekre – és tegyük fel magunknak újra az évezredes kérdést: vajon visszanéz-e onnan ránk valaki? Vagy valakik? Magunk vagyunk-e a Világegyetemben vagy sem? Ahogy Arthur C. Clarke mondja: mindkét válasz egyformán félelmetes.

Hangyalétünk kissé elkeserítő velejárója, hogy minimális esély mutatkozik pillanatnyilag arra, hogy egyáltalán felfedezzük idegen civilizációk létét (a kapcsolatfelvétel problémáját itt már nem is említem), illetve ha fel is fedeznénk őket, egyelőre képtelenek volnánk fizikailag megközelíteni. Ennek oka részben az, hogy képtelenek vagyunk az energia magasabb szintű felhasználására. Például, ha a Kardasev-sejtés szerinti I. típusú civilizáció lennénk, már annyira fejlettek volnánk, hogy a bolygónk összes erőforrását fel tudnánk használni, beleértve az ide érkező összes napfényt, és mindennek teljes irányítására képessé válnánk (pl. az időjárás befolyásolására, a vulkánok energiájának felhasználására stb.).

A II. típusú civilizáció elérésekor már a központi csillagunk összes energiájával gazdálkodhatnánk, vagyis 10 milliárdszor annyival, mint az I. típus esetében, elpusztíthatatlanok volnánk, jöhetne meteorbecsapódás, jégkorszak vagy a Nap felfúvódása, egyszerűen elköltöznénk, akár bolygóstul, az Univerzum egy barátságosabb szegletébe.

Mire III. típusú civilizációnak nevezhetnénk magunkat, addigra a galaxisunk összes energiájának uraivá válnánk (itt megint beugrik egy 10 milliárdos szorzó), vagyis olyan tudások birtokában lennénk, mint az elképzelt galaktikus civilizációk, például a Birodalom a Csillagok háborújában, vagy Asimov Alapítványában.

Ezekhez képest vagyunk a 0. típusban, amikor bolygónk energiáit és a Nap energiáját is legföljebb részben vagyunk képesek felhasználni. Azok a civilizációk, amelyekben évente legalább néhány százalékkal nő az energia iránti igény, néhány ezer vagy tízezer év alatt szükségképpen átalakulnak egyik típusból a másikba. Vagy elpusztulnak.

Az átalakulás tehát nem törvényszerű, pontosabban, veszélyeket rejt magában. Legveszélyesebb éppen a 0.-ból az I. típusúba történő átalakulás.

Mindez nem sci-fi, hanem fizikailag (kvantumfizikailag) megalapozott tézisrendszer, legolvasmányosabban Michio Kaku írja le A lehetetlen fizikája című könyvében, innen idézem, mik azok a tényezők, amelyek komoly gátjai lehetnek ennek az egyébként természetszerű fejlődésnek:

„A 0. típusú civilizációkat pusztulásra ítéli a szektaszellem, a fundamentalizmus és rasszizmus, amelyek a civilizáció felemelkedésének kísérőjelenségei, és egyelőre nem tudhatjuk, hogy ezek a törzsi és vallási szenvedélyek nem akadályozzák-e meg az átmenetet.”

Kaku egyébként továbbmegy, meglebegteti annak a lehetőségét, hogy eddig még azért nem láttunk I. vagy magasabb szintű civilizációra utaló jeleket, mert mind elbuktak korábban ezen a megmérettetésen. A fizikusok úgy képzelik, hogy civilizációnk sokszínűsége megmaradhat, de csak abban az egyetlen esetben, ha erre rárakódik egy ún. „planetáris kultúra” – ennek csíráit pedig már felfedezhetjük a mostani világunkban is.

Például, amikor japán származású amerikai Michio Kaku találkozott a magyar származású amerikai Teller Edével, alig hiszem, hogy bármelyikükben is felbuzgott volna a nemzeti öntudat, netán a maga (szub)kultúrájának felemelkedési lehetőségét látta volna egyéni teljesítményében – mi több, azt hiszem, egyik tudós sem látta egyéninek annyira a saját teljesítményét, mint amennyire a kultúrtörténet óhatatlanul is annak láttatja. Persze, semmi nincs kizárva.

A kérdés azonban adott: Az emberiség túlélése érdekében képesek vagyunk-e lemondani a fundamentalizmusról, rasszizmusról, félre tudjuk-e tenni a szektaszellemet, hogy képesek legyünk minden létező energiát a szolgálatunkba állítani, civilizációnkat megőrizni további évezredekre? Igen vagy nem? Akárhogy is – részben megint Arthurt idézem -: mindkét válasz félelmetes. De nem egyformán.

Ja, és persze az is lehet, hogy az idegenek már rég köztünk vannak:

 


[1] Nyikolaj Kardasev sejtése, mely szerint a Világegyetemben előforduló civilizációkat energiafelhasználásuk alapján osztályozhatjuk.

Reklámok

Megint kettéhasítottuk az univerzumot

Beszélgetéseink

– Nem tudom, hogy a kedvenc sorozatomat nézzem-e vagy nézzek-e inkább Amerikai Horror Storyt.

– Melyikhez van jobban kedved?

– Nem tudom. Mindegyikhez.

– Akkor dobj fel egy érmét.

– Jó, de melyik legyen a fej és melyik az írás?

– Legyen a kedvenced a fej, az írás meg a másik. Feldobjam én mint pártatlan megfigyelő?

– Igen.

(feldobom, írás)

– Jó, akkor Amerikai Horrort nézek.

– Azt tudod, hogy ismét kettéhasítottuk az univerzumot, ahogy minden döntéssel, ezért végtelen számú univerzum létezik. A másikban fej lett és azt nézed majd.

– És vajon a másikban is elmondod ugyanezt?

– Nem tudom. Szerintem, amilyen hülye vagyok, végtelen számú univerzumban mondogatom folyton ugyanezt.

Külső világ, kis hibával

A tizennegyedik őszöm lehetett, amikor saját szobám lett, de az legalábbis biztos, hogy az volt az az év, amikor teleírkáltam a szobám falát idézetekkel, az iskolából lopott táblakrétával.

A külső világ csak úgy létezik, mint a színész a színpadon: ott van, de valami más.

Az ablakkal szemközti falon, már nem gyerekes, de még gömbölyded, egyenetlen betűkkel állt ez az idézet Pessoától. Honnan volt nekünk Pessoa-kötetünk? Volt? Ha lett volna, meglenne, lehet, hogy valamelyik testvéremé volt, és költözéskor elvitte, nem tudom, a könyvek mint tárgyak néha eltűnnek a látóterünkből, a mondatok meg megmaradnak. Néha. Ezt a mondatot mindenhová magammal vittem azután.

Olvasom most A kétségek könyvét, és kétségtelen, hogy ha agyonütöttek volna (vagy pisztolyt fognak a halántékomhoz, vagy kilógatnak a Duna fölé stb.), sem tudtam volna megmondani, hogy ez a mondat ebben van-e. Hogy ezt a Pessoa Bernardo Soares nevében írta le.  A belső író úgy létezik, mint a színész a színpadon, gondolom, én barom. Nemde.

A könyvnyi apró szövegek között is különálló, két csillag közé szorított kis mondat, sosem láttam így. Ülök fölötte, hello, gyerekkor! Hello, életem, téged keresnek!

A Kráter kiadóé a dicsőség, és övék a sajthiba. Is.

23. Nemzetközi Marosvásárhelyi Könyvfesztivál

Kedvesek, két napon át négy helyszínen leszek érdekelt a Marosvásárhelyi Könyvvásáron, lesz itt beszélgetés (női próza, női test az irodalomban – nagyon izgalmas, mit tudunk minderről mondani), és lesz felolvasás és dedikálás is. Aki teheti, jöjjön el valamelyikre. Vagy mindre:

PÉNTEK 

  • 17.00 Nemzeti Színház – Kisterem – A mai magyar női próza – Meghívottak: Király Kinga Júlia, Márton Evelin, Selyem Zsuzsa, Szeifert Natália. Az est házigazdája Mészáros Sándor, a Kalligram Kiadó vezetője.

SZOMBAT

  • 11.00 Nemzeti Színház – Kisterem – Kalligram Kiadó – PrózamatinéKirály Kinga Júlia és Szeifert Natália olvas fel írásaiból.
  • 14.00 Nemzeti Színház – Irodalmi Kávéház (a főpáholy előtti galérián) – A női test az irodalombanKirály Kinga Júlia, Szeifert Natália és Márton Evelin beszélgetése.
  • 15.00 Nemzeti Színház – Dedikálósarok – Dedikálás – Király Kinga Júlia: Apa Szarajevóba ment és Szeifert Natália: Az altató szerekről.

A teljes programot itt találjátok: http://vasarhely.ro/konyvvasar/a-vasar-teljes-programja-egy-helyen/

Például jó

Naplovam

Az például jó, ha mehetsz a város forgatagában, ha akarod, hallgatod a járműzajt, a mondatokat, amik kiröppennek a boltokból kilépők, a villamosra fellépők, a zebrán átkelők szájából, a morgásokat, szitkozódásokat, beszólásokat, nevetéseket, kiröhögéseket, ha pedig nem akarod hallani, felveheted a fülhallgatót és azt bömböltetsz a füledbe, amit akarsz. (Meg amit megtalálsz a Spotify-on).

Az például jó, hogy ha megéhezel, épp van a zsebedben apró fornettire, és amíg a villamosra vársz, kiállhatsz a napra és nem fázol, közben megállapíthatod a fornettievési-sebességet, ami lehet, hogy 1,7/perc.

Az például jó, hogy ha mész ebben a kicsit büdös, kicsit fáradt, kicsit morcos, kicsit vicces városban, és van egy kapu, egy szép, régi ház hatalmas kapuja, ami mellett a csengőtáblán tudod, melyik számot kell beütni, és beengednek. És aztán olyan, mintha hazaérnél. Ferihez és Pannihoz menni például ilyen.