365/142 – Szenya

Ha ebben az országban eldobsz egy szendvicset, azonnal fejen találsz három idiótát, ebből az egyik nem tehet róla, így született, tök hülye, a másik politikus, a harmadik meg házmester, aki boldogan uralkodik a maga szemétdombján. Legyen az virtuális vagy valóságos. Közös jellemzőjük, hogy sosem tudják, mikor kell elgondolkodni (nem kizárt, hogy a képességet már el is veszítették), igen pökhendien szólanak ők a magas lóról lefelé, és nem szoktak csöndben maradni. Továbbá képtelenek lennének egy logikai sor végigkövetésére (a sajátjukon kívül, amely egyébként csak nagy engedményekkel nevezhető logiainak).

Egy szendvicsen kívül azonban három idiótára sem jut egy nemidióta. És itt nem politikáról van szó, az élet minden területén igaz. Ez a csőd, tulajdonképpen.

Reklámok

365/139 – Ha lassabb vagyok, az időm lelassul-e?

Amit mára írni akartam, nagyjából a címben benne is van. Egy bizonytalan igennel felelnék meg rá. Egy kérdőjeles igennel, ami szerintem mindenképpen jobb egy felkiáltójeles nemnél. De beérem egy pontos talánnal is.

Amiről eszembe jutott.

Olvasok egy könyvet egy emberről, aki nem arról lett híres, hogy lassú volt – pedig ez volt (lehetett) a legjellemzőbb tulajdonsága. Nekem maga a lassú élés, ami magában rejti az aprólékosság, a részletezés, részletező figyelem, egyáltalán a figyelem egy más minőségét, nagyon szimpatikus. Közel áll hozzám. Nagyjából mindennel ellentétes, amit a világ ma elvár tőlünk. Sőt, azzal is, amit kétszáz éve elvárt.

Szóval, ez a figura egyszer csak kilép a hóba, “medvetáncot” jár benne, közben pedig hirtelen fiatalnak kezdi érezni magát:

Honnan tudjam, elmélkedett, hogy ugyanolyan módon vagyok-e túl a harmincon, mint mások? Ha kések, mint egy óra, akkor az is tovább tart, amíg lejárok.

Hm, hm. Einstein szerintem erre azt mondaná, hogy na jó, de a kérdés az, hogy hol van az az óra?

365/138 – Az agresszió szélgörcse fogja alánk robbantani a bilit

A már tegnap is megemlegetett szurikáta-ügynél semmi sem bizonyítja ékesebben, hogy ezt az emberiség történelmében még mindig újnak számító kommunikációs csatornát, amelyet internetnek hívunk, nagyon rosszul tanultuk meg használni.

A zsigeri reakciókra (és ezzel kattintásszámra) vadászó “hírportálok” dagonyáznak abban az ürülékben, amit a t. internetezők készítenek lelkesen a nap huszonnégy órájában. Minden azonnal terítékre kerül, minden itt és most van – így az indulatok is, csak a heves megnyilatkozások elől kiiktattuk (az internet gyorsaságával) azt az időt, amit bölcsebbek még élőszóban is megtartanak, azaz tízig számolnak, mielőtt kiadnák magukból. Én a kevésbé bölcsek közé tartozom, akik élőszóban nagyon ritkán, de írásban időnkén igyekeznek meghagyni az adrenalinnak a kiürülési időt és a hüllőagynak a csillapodást. Nem akarom, hogy bárki rosszul érezze magát, aki olvassa ezt a posztot, ellenkezőleg: Azt szeretném mondani, hogy VIGYÁZAT, CSAPDA!

A net gyors, beírni egy gyalázkodó kommentet, sérelmünkkel kapcsolatban posztot írni, akár félreérthető idézetekkel megtűzdelve – könnyű, egy perc vagy annyi sem. Semmi sem könnyebb, mint engedni ennek a késztetésnek (magam is jártam már így – ezért írom itt le az egészet, emlékeztetőül magamnak is).

És mint azt láttuk már pár százszor vagy pár ezerszer az elmúlt években, évtizedekben: semmi sem könnyebb, mint részinformációk alapján a népharagot ráirányítani valamire vagy valakire. (Van, ahol ezt egészen nagyban csinálják, nem tudom, hallottatok-e ilyesmiről, de akár egyes népcsoportokat vagy különböző társadalmi státuszú embereket lehet ezzel a módszerrel egymás ellen hergelni.)

Odáig jutunk, hogy az egyébként más népcsoportok feltételezett agressziójától rettegő honfitársaink is pillanatok alatt fatvát hirdetnek egy tízéves gyerekre, vagy éppen, olvasott és művelt ismerőseink gyalázkodásba és ítélkezésbe fognak egy-két kiragadott mondat alapján, ha azt egy számukra kedves vagy szimpatikus, esetleg elismert ember osztja meg. A virtuális világban, a közösségi oldalakon mindenkinek saját “újságja” lett, kit többen, kit kevesebben olvasnak, de minél többen, annál nagyobb (volna) a felelőssége.

Ugyanakkor egy virálisan terjedő rágalomhoz vagy megtévesztéshez még csak népszerűnek sem kell lenni, elegendő, ha a legleegyszerűsítőbb formát választjuk, feketének és fehérnek ábrázolunk valamit, lehetőleg legyen a sértett állat, vagy gyerek, esetleg maga a posztot létrehozó személy, a lényeg, hogy az adott közegben azonnali együttérzést váltson ki, már csak meg kell nevezni az ellent és készen vagyunk. Vihart kavartunk a biliben.

Az online zaklatásnak sok formáját ismerjük már, tudjuk, hogy legalább annyira káros és veszélyes, mint az offline változata. Tehát nem kevésbé lehet fájdalmas egy virtuális balegyenes, mint egy valódi. Ez ideig-óráig akár megelégedéssel is eltöltheti az agresszió gerjesztőjét, önigazolást nyerhet az ismerősei megosztásaiból és támogató szavaiból, és ha még egy lap is felkapja, amit még többen olvasnak, valóságos diadalmenetet élhet meg. Mint mondtam, egy darabig. De a rettenetes frusztráció és gyűlölködés, mint egy múlni nem akaró gyomorrontás, ott marad. A görcsös mindenre támadás életformává válik, és lesz, pontosabban nagyon is van mitől félni. Ez egyszer robban, de a seggünket nem védi majd semmi.

És ez csak az egyik hátulütője a dolognak. A másik probléma ezzel a folyamatos indulatkeltéssel az, hogy egyszer tényleg lesz majd olyasmi, amin fel kéne háborodni, amikor igazán szükség lenne a jóérzésre és az indulatokra, mondom, a kettőre együtt, de akkor már nem lesz ilyenünk. Nem leszünk képesek az egymilliomodik felháborító esetnél észrevenni, hogy ez most más. Hogy nem egy újabb felháborító eset – amelynek, ki tudja, mennyi a valóságalapja – hanem ez most tényleg igazi, most valaki bajban van, most valami igazságtalanság, vagy hatalmas, botrányos szörnyűség történt. Nem fogjuk látni. Hozzászokunk, köpködünk, és lapozunk tovább.

Nem állítom, hogy például nem kell foglalkozni a gyerekek és az élet tiszteletének viszonyával. Ám alig hiszem, hogy erre a nyilvános gyalázkodás lenne a legjobb megoldás, különösen nem egy csak részleteiben ismert eset alapján. Vannak dolgok, amik egyszerűen nem is tartoznak a nagyközönségre, amióta leszoktunk (úgy tudom, legalábbis), a pellengérre állítás szép hagyományáról és lemondtunk a nemes megkövezésről is.

Végül: van olyan eset is, amit egyszerűen nem elegáns az internetező publikum elé tárni, legyen jogos vagy jogtalan a felháborodásunk. Hogy miért legyek én elegáns, amikor velem valami rossz történik? Mert legyek én a változás, amit látni akarok a világban. És mert kiterítenek úgyis.

 

 

365/137 – Szurikáta, szivárvány

Érdekes. A szurikáta-ügyben hozzám (magán a híren kívül) azok a felháborodások vagy pikírt vélemenyek jutottak el, amelyek arról szólnak, hogy az ügyben mindenkinek véleménye van már. Ráadásul milyen!

Ismerőseim nélkül ezt nem tudtam volna meg.

Ahogy azt sem tudtam volna egy jóondulatúnak jóindulattal sem nevezhető kiírás nélkül, hogy tegnap mindenki szivárványt fényképezett. (Én is; ezt tudtam magamtól is.) És nem átallotta feltölteni közösségi oldalra. (Én sem; ezt is tudatosan cselekedtem.) A felsőbbrendűek bezzeg nem tettek ilyet. Ők csak (ugyanannyi erővel és idővel) megjegyzéseket tettek azokra, akik igen.

Azért remélem, ha szivárványt látnak, mind mosolyognak. Legalább belül. És majd megosztják fontos véleményüket a közönségükkel.

365/136 – Giccsing on Kápmegyer

Nem is tartozna ehhez más, csak a kép. Egy majdnem el sem készült kép.

A giccsről az a nézet áll legközelebb a felfogásomhoz, hogy nem a természetben keletkezik, hanem akkor, amikor reprodukálni próbáljuk. Ha rögzítjük, az is beleszámít-e? A fénykép rögzítésnek számít-e? Hiszen a fénykép nem a valóságot rögzíti. Ezt nem tudom, de lehet, hogy nem is kell eldönteni.

Megyek hazafelé, várakozok a zebránál és ez van. Természetesen nem ez, ez csak egy fénykép. De nem akarok én ilyen messzire menni. Hazáig pont elég.