halo

A térkép széle

Naplovam

Tulajdonképpen a legtöbb hasonlatom (amit nem, vagy ritkán mondok csak el, mert a kutya nem kíváncsi rá) vagyis inkább modellem, topográfiai jellegű*. Tessék, egy rettenet: topográfiai jellegű modell.

No, mindegy. Például az írásaim szövetét nagyjából úgy látom, mint egy térhálót, legalábbis olyannak, amilyennek modellezni szokták a laikusbarát fizikusok, hogy hogyan is görbül meg a tér (a hálóra tömör fémgolyót helyeznek, ha felülről nézzük, nem látjuk a görbületet, ám, ha elgurítunk a felszínen egy másik golyót, lassacskán az ott süppedő, mozdulatlan(nak tűnő) golyó felé fog közelíteni, egyre kisebb köröket írva le körülötte). Úgy gondolom, hogy egy-egy kész** szöveg efféle mozdulatlan(nak tűnő) pontja a térhálónak, mint egy kis/nagy/gáz-/stb. bolygó a világegyetemben, csak a lépték más. De a szerkezet így működik, már csak az időt kell hozzáképzelni. Így a sűrűsödések és ritkulások kiadják a 4D-s domborzatot, egy szövegekből létrejött párhuzamos univerzumot, ami féreglyukakon keresztül kapcsolódik a világunkhoz. De ez mellékszál.

Így vannak a fejemben a szövegvilágom összes domborzatai és vizei, és azt gondolom (újabban már nem évről évre, de hónapról hónapra erősödő kiábrándultsággal), hogy pont jó helyen is van ott. Nem kell leírni.

Szóval, hogy végül mindig előveszem a térképet, mert egészen pontosan kell tudnom, hogy hol van mondjuk Jasznaja Poljana (a Tulai területen, nem a Kalinyingrádin), nézem, mert Szentpétervárra is el kéne menni, de hát ez meg Moszkvához van közel – már oroszországi viszonylatban -, megállapítom, hogy ide se megyek mostanában. Azon gondolkodom, hogy száz meg százötven évvel ezelőtt mennyire más volt a közlekedés, mennyivel lassabb, körülményesebb és fárasztóbb, és mégis mind elmentek Párizsba meg Barcelonába meg Londonba, akár Jasznaja Poljanáról, én meg itt ülök (majdnem) Európa közepén. Ide vagyok ragaszkodva.

_________

*Miért utálom én ezt a szót annyira és miért használom akkor mégis? Jaj, ez a nyelv, ez.

**Meghatározhatatlan halmazállapot.

 

Kedves Naplóm!

Nem rag

Naplovam

Amikor 24 órán belül kétszer is leírom két teljesen különböző dologgal kapcsolatban, hogy nem ragaszkodom hozzá (sőt, az a helyzet, hogy egyik alkalommal azt írtam, hogy én igazán nem ragaszkodom hozzá), akkor* azért felmerül a kérdés.

Nem is “a kérdés”, hanem mindjárt kérdések. Hogy például miféle dolgokkal foglalkozom, hogy nekem unos-untalan azt kell mondanom, hogy nem ragaszkodom? Jófélékkel foglalkozom, ez nem kérdés, akkor hát, miért mondogatom én, hogy nem ragaszkodom? Miért mondogatom (írogatom) szinte bocsánatkérően, hogy hát ne tessenek haragudni, én nem gondolom úgy, mármint gondolom, de annyira (mennyire?) nem, szóval, ahogy tetszenek gondolni, mert hát én igazán nem rag.

Aztán arra gondolok, hogy nemragaszkodni mennyivel könnyebb, mint ragaszkodni. Aztán arra: Könnyebb?

Irtó menő (felemelő, komoly, jópofa, felnőttes, vagány – a kívánt szó behelyettesítendő**) lenne végre olyan mondatokat mondogatni, meg írogatni, amik úgy kezdődnek, vagyis inkább folytatódnak, hogy …ahhoz azonban ragaszkodom, vagy például, …minden körülmények között ragaszkodom.

És aztán arra is gondolok, hogy tulajdonképpen mennyire sok mindenhez nem ragaszkodom, már ha úgy vesszük, hogy a ragaszkodás azt jelenti, hogy az ember meg akar valamit tartani (értsük virtuális vagy valóságos, ha teszik: földhözragaszkodott értelemben). Amihez meg mégis, az teljességgel megmagyarázhatatlan, legalábbis csak egyféle logika szerint értelmezhető, ami kizárólag az én logikám, amit nem várhatok el általánosan elfogadhatónak, így aztán, ha vita kerekedik, inkább feladom (nem ragaszkodom a vita megnyeréséhez), így végül magát a vita tárgyát is feladom, tehát mégsem ragaszkodom.

Na, az ilyesmibe jobb bele se gondolni. Még jó, hogy van blogja az embernek, ahol megszabadul ezektől.

_______

*Nem, természetesen nem akkor, hanem általában. Nem egyetlen napra véletlenül besűrűsödő két nemragaszkodás miatt gondolnám, hogy nem ragaszkodom, hanem a sok-sok azelőtti, meg azutáni miatt.

**Hát… azt hiszem, még sosem írtam le, hogy behelyettesítendő, s lám, már másodszor írom le egy szövegen belül.

malkovich

Ha szabad ajánlanom

Cetli

Azt mondja Valmont a Veszedelmes viszonyokban,* hogy “Ha szabad ajánlanom, ne adjon túl sok hitelt a szolganép fecsegésének”.

Ezt szó szerint vagy módosított formában gyakran szoktam lopni idézni gondolatban, szóban, cselekedettel, de leginkább mégis csak gondolatban, mert nem várhatom, hogy mindenki tudja miről van szó, és elég sok hülyeséget beszélek amúgy is, nem kell ezt fokozni.

Mondom, mi a szitu.

Valmont azért olyan izgalmas szereplője ennek a réges-régi történetnek (Pierre Choderlos de Laclos írta meg először, 1782-ben), mert folyamatosan ellentmondásos és kiismerhetetlen. Amikor például ezt mondja Madame de Tourvelnek, abban annyi csavar van, mint a Ganz gépgyárban huszonötben, de lehet, hogy még több.

Ez egy kétáldozatos mondat (készüljünk fel a nyelvtani reformokra), sőt két és feles. Különlegessége, hogy az áldozatiságnak egyik érintett sincs tudatában a mondat elhangzásakor. Valmont ugyanis egy elszegényedett családon segített “nagyvonalúan”, (apró)pénzadománnyal, kizárólag azért, hogy erről kerülőúton, de mindenképpen értesüljön a jó Mme de Tourvel, kinek erkölcsös szívéhez ez az egyetlen út vezetheti el a gaz csábítót, tehát ha ő maga is erkölcsös, jóravaló embernek próbál mutatkozni. Ráadásul úgy, mintha mindezt valójában szégyellné (“hűnek kell maradnom a hivatásomhoz” pl. nála azt jelenti, hogy akit csak lehet, meg kell kúrni, és minél kevésbé lehet, annál inkább), szóval úgy álszerény, hogy nemhogy nem az, de magasról tesz is az egészre. Nem érdekli a jótékonyság, sem az erkölcsös élet, sem az, milyen a megítélése a társadalom szemében, csak a hódítás számít.

Áldozat tehát maga a megsegített ember, akinek fogalma sincs róla, hogy miféle játszma kelléke volt, és áldozat a naiv Madame de Tourvel is, fél áldozatnak számítom a szolganépet, a hírek alázatos szállítóját. Mindez, egy megsemmisítő mondatban.

Úgyhogy, amikor végre – jól előkészítve – kiderül, hogy ő “titokban” jó, akkor ezzel a mondattal hárítja el a tényleg nem érdemelt elismerést, miközben éppenhogy azt mondja: igen, én cselekedtem jót, pontosak az értesülések, imádj.

Na mindegy, ez egy mellékszál, csak gondoltam felírom, de ha szabad ajánlanom, ne adjatok túl nagy hitelt a fecsegésemnek.

_______

*Stephen Frears, 1988

 

AASZ-behajtanitilos-inv

Színes, szagos szöveg

Naplovam

Ha már az előző posztban tudományos igénnyel elmagyaráztam, hogy is vagyok a szórakozással (meg a szöveggel), most előveszem a valódi szórakoztatást. A statisztikát, hehe. Na, jó, nem, csak részben (a szófelhőkészítő program a leggyakrabban használt szót jeleníti meg legnagyobb méretben, hacsak nem állítjuk be máshogy, és én nem állítottam).

A szó-kép, az nekem régi mániám, majdnem olyan régi, mint végighajtani a Stefánián, csak az nem az enyém. Képvers, digitális szövegkép, nekem egyre megy, úgyhogy csináltam néhány kísérleti darabot, ezeket most legfőképpen kíváncsiságból.

Itt van például rögtön ez a horror, a neonszínekkel, meg hogy behajtani tilos – itt a teljes regényszövegemet vettem alapul:

AASZ-behajtanitilos-inv-neon

Van a fordítottja is, ha az előzővel egybeolvasom, mondhatom, hogy ‘most már van’:

AASZ-behajtanitilos

Mivel alvásról van szó, nem álltam meg, hogy egy kifejezetten alvós felhőt is csináljak, ez egy kicsit kellemesebbnek hat szerintem, főleg mert ‘jó lett’:

AASZ-agy-szines

És ha altatószer (vagy altató szer), akkor egy virtuális tabletta, teljes méretben megnyitva el lehet szórakozni ezzel is, hogy melyik szavakat vesszük észre benne:

AASZ-tabletta-szines

Kísérletképpen készítettem három fejezetből is szófelhőket, a shape-t a témához kapcsolódva választottam, első, második, harmadik fejezete egy beszélőnek:

zelma1

zelma2

zelma3

Elég sok a nem, nem? De ne feledjük, hogy mindezek kb. olyan relációban vannak a szöveggel, mint az E967 a xilittel, sőt, mint a xilittel készülő diétás kólával. Erősen konvergál a nullához, de mégiscsak van valami köze.

Erről egyelőre ennyit, most már legközelebb valami életbevágó semmiséggel fogok foglalkozni.

blog

Jól szórakozunk, azaz: hol jól, hol rosszul, hol szórakozunk, hol meg…

Naplovam

Azt hiszem, elég sokan jól elszórakozunk a világ leírhatatlanságával egy életen keresztül, de – mint a címben jeleztem – ez egy kis kiegészítésre szorul. Hol jól, hol rosszul, hol szórakozunk, hol meg… hát, olyan ez, mint a viccben, amikor apa először viszi el a kisfiát a kocsmába, kikérik a cimborák a feles kört, a gyerek áhítozva nézi, mire az apja neki is kér egyet, a gyerek felhajtja, és azt mondja: Apa, ez borzasztó rossz!, mire apa: Na, hát ez az! Anyád meg azt hiszi, szórakozni járunk ide!

Az élet Az írás nem fenékig dubaji night club. Néha egyenesen Kőbánya alsó, hajnali négykor. Télen. Másnaposan.

Mindenesetre valószínűnek látszik, hogy minél több technikát ismerünk, annál többet ki is akarunk próbálni (alighanem mindig pont eggyel többet, mint amennyit ismerünk), hiába is van saját (netán bevált) módszerünk, hiába is nem szeretünk a komfortzónán túl lenni – úgy általában. Mindenki másban bátor és kísérletező.

Például az, hogy spontán írás. Nem sokat kísérleteztem vele, mert nem tudtam, hogy nem mindenkinél működik ugyanúgy. De ez nem igaz, egy időben viszonylag sokat kísérleteztem vele, s hogy ennek nem látjuk nyomát, az nem a véletlen műve.

Az önkontroll szép erény, gyakrabban is gyakorolhatnám, csak hát az meg olyan, hogy az ember nem kontrollálhat mindent. Az életének lesznek olyan területei, ahol megtanulja magát viszonylag szigorúan felügyelni, hogy lehetőleg csak a legjobbat hozza ki magából (s hogy az végső soron mennyire lesz jó, azt úgyse tudja), más területeken meg jobban elengedi magát. Szóval, ami fontos, azt ellenőrzi, figyeli, szűri, bent tartja (összetépi, törli) a felesleget, a nem jónak tartottat, a fölöslegest vagy durvát, azokon az életterületeken meg, amik kevésbé fontosak, szabadon engedi a hülyeségeit. Mert ugye, mit veszíthet? Sokat. De úgy véli, hogy a másik területen meg még többet. Hát ilyen fajta az, aki ír vagy valami mást csinál efféle szenvedéllyel.

De amúgy nem szeretem ezt a szót, hogy szenvedély, mert az rendben van, hogy benne van a szenvedés (emiatt éppenhogy szeretem), de mégiscsak valami élvezetet sugall, azt meg már fent elmeséltem.

Az egészet egyébként a tudatmódosulat miatt kezdtem írni, szóval arra akartam kitérni, hogy kell-e a tudatot piszkálni szerekkel (nem), ahhoz hogy spontán legyünk (És maga is ott van a spontán? Hát, mikor hogy, van hogy szimultán.), de ezt most már, mire ide érek az írásban, teljesen fölösleges témának ítélem, és elteszem egy olyan pillanatra, amikor tudok róla valamit mondani.

prozac

PRÓZAC

Hét kényelmes lépés az ajtótól az íróasztalig, kilátás a körfolyosóra. Dolgozószobának indult, mostanra Sőth Károly heteket is eltölt benne anélkül, hogy a lakás közös helyiségeit a kellemesnél vagy szükségesnél többször használná. A dolgok rendben, tizenegy éve.

A dolgok – Károly szerint – halmazokba tartozó valamik, a halmazok pedig zónákat igényelnek, afféle háromdimenziós foltokat a térben, nem pontosan kijelölt helyet. A fontos holmik a zónák közepe tájára kerülnek, a lényegtelenek a szélére, de könnyű őket megtalálni, mindig ott vannak valami fontos és valami más között.

A szobaajtótól balra kevés hely van, ott csak folyóiratok gyűlnek, de néha átkúsznak a heverőre. Jobbra, a padlón kornyadoznak a ruhák, amiket már egyszer felvett, de még nem ítélt mosásra – ebben a kérdésben olykor nézeteltérése adódik a feleségével, ezért két kupac különül el: a biztos és a vitatott. Ezen a falon fut végig a plafonig érő könyvespolc. Rajta a kötetek szintén zónákba rendezve, nincs szerzői sorrend, se ábécés, de Károly pontosan tudja, mit hol kell keresnie, még akkor is, ha nem mindent ott talál meg, ahol először gondolta. A könyvek, akárcsak az újságok, hajlamosak átlógni egyik zónából a másikba.

Az ablaknál áll az íróasztal, bizonyos értelemben a legzavarosabb terület. Lábánál néhány aktuális könyv, tetején a laptop, papírok, öngyújtók, dobókockák, névjegykártyák – az élet felhalmozódó semmiségei. Balra, a heverő végénél a kidobásra vagy digitalizálásra váró magnó- és videókazetták, kis dobozok, elfeledett tárgyakkal tömve. Az asztaltól jobbra, a szoba legvédettebb zugában a fényképezés kellékei. A hobbifotósok áhítatával őriz itt két törött állványt és egy használhatót, három objektív gyári dobozát, lencsetiszítókat és a padlón ott van a behajtott fedelű fotóstáska, benne a gép.

A laptopja telis-tele van fényképes mappákkal, nagy részük dátum szerint rendezve, de a fontosaknak nevük van. Legjobban azokat a képeit szereti, amiket ráérős délutánokon készített a városban. Ezekre a sétákra, ha volt rá egy mód, nem egyedül ment. És gyakran volt. ANDALGÁSAIM – akarta írni a kijelölt mappára, de a szájában tartott golyóstoll a billentyűzetre esett, ANDAXSY lett belőle. Gondolkodás nélkül átírta ANDAXIN-ra és kesernyés nosztalgiával gondolt az elfeledett holmik között alvó megsárgult tablettákra. Az ártalmatlan külsejű pirulák évekig segítették könnyebb álomhoz vagy legalább az álom előszobájába, amíg ki nem vonták őket forgalomból. Maradt a Xanax.

Ha oldalra dől a székében, pont eléri a fotóstáskát. Felhajtja a szürke gyöngyvásznat, kiemeli a fényképezőgépet, a szeme elé tartja.

Károly még soha nem engedett a teleobjektív perverz csábításának, leszámítva a nyaralásokat, ahol egyszer-egyszer rajta felejtette a zoomot női melleken, fenekeken (néha férfiakén is), távolban összesimuló napozó párokon, de a nyaralás igazán nem számít, olyankor semmi sem valódi.

Most, hogy a szó eszébe villan (kukkolás), a füle tövében forró foltot érez. Olyasmit, mint gyerekkorában, ha félmeztelen naptárlányok képeit bámulta olyan, férfiak számára fenntartott helyeken, mint a garázsajtók és öltözői vécék belső oldala. Úgy tíz éve is érezte, amikor először nézett egyedül titokban pornót a neten és azt hazudta a feleségének, hogy hazahozott néhány dolgozatot, amiket este át kell olvasnia. Magára csukta a szobaajtót, a biztonság kedvéért kiszólt, hogy ne zavarják, aztán beült a forgószékbe, aminek azóta az összes mozgó alkatrésze szétkopott, a huzata is kiszakadt alul középen, kilóg belőle pár szál cérna, mint a fáradt fanszőr.

Nyár végén költözött be a Szomszéd Nő a megürült szemközti lakába. Matild néni kilencvenkét éves volt, egyetlen fia állatorvos lett vidéken, havonta egyszer, szombaton vagy vasárnap jött látogatóba a feleségével, kezében bolti sütemény. Néhány órát maradtak, ha jó idő volt, lekísérték egy kis sétára. Amikor elindultak, Matild néni kiállt a gangra és megvárta, amíg felintegetnek az udvarról. Kicsit támasztotta még a korlátot, ahogy más estéken is szokta, aztán becsukta maga mögött az ajtórácsot.

Tavasszal elvitte a mentő, Károly sejtette, hogy nem látja többet, de erre nem akart gondolni. Az állatorvos meg a felesége két-háromnaponta megjelentek, hónuk alatt mindig volt valami, amikor elhagyták a lakást. Dobozok, faragott óra, antik könyvek, feltekert szőnyeg. Nyár elején halt meg Matild néni, a lakást azonnal meghirdették. Károly azon gondolkodott, ugyan, ki költözne szívesen egy ilyen odúba. Előtérből kialakított konyha, hátul apró fürdőszoba, egyetlen lakószoba, az ablaka pont az övével szemben – ismeri mind a harmincöt négyzetmétert, sokszor ment át segíteni, ha kiégett egy villanykörte vagy eldugult a mosogató. Kinek kell egy ilyen elfuserált kégli? Csak nehogy még egy öregasszony legyen. Szégyellte magát. Nem bírta a környezetében azokat a dolgokat, amik a saját elmúlására emlékeztették. Ötven fölött a B-oldal forog, mondta valaki két éve a Nagy Születésnapon, és ez már akkor sem tűnt viccesnek.

Az augusztusi forró napok egyikén a feleségével jöttek fölfelé a lépcsőházban, a lift elromlott. A fordulóban találkoztak a Szomszéd Nővel, bemutatkoztak, de Károly azonnal elfelejtette a nevét. Olvasta valahol, hogy bemutatkozáskor az emberek kilencven százaléka így jár, mert arra koncentrál, hogy a sajátját jól mondja. Kezet fogtak. Finom.

Nem lépek közelebb, ne haragudjanak – mondta a Szomszéd Nő – Nagyon megizzadtam. Talán el is pirult saját iszonyú izzadságszagának gondolatára, pedig isteni illata volt. Károly úgy érezte, bele tudna bukni, mint egy medencébe és lubickolni benne.

A Szomszéd Nő mintha sosem mozdult volna ki a lakásból, ami persze lehetetlen, Károly többször is látta hazajönni véletlenszerű időpontokban. Más a ritmusa, mint egy néninek, gondolta, máskor  kell az embernek felkapnia a fejét, ha látni akarja ajtót nyitni, máskor kell átnéznie a folyosó túloldalára és máskor kell levinnie a szemetet, ha össze akar vele futni. Nem akart vele összefutni. Át akart hozzá menni, beülni az egyetlen szobájába, kilátással a saját szobája ablakára, ülni az illatában és hagyni, hogy a Szomszéd Nő tegye a dolgát, amit szokott, amit a függönytelen ablakán át látni lehet. Mint most.

Felvesz néhány papírt, járkál, nézi a laptopot, leüt pár billentyűt, a szeme sarkából figyeli, történik-e valami a monitoron, rágyújt, beletúr a hajába. Első dolga volt az asztalt az ablak elé tolni, amikor beköltözött – mint nekem, gondolta Károly.

Ősszel egyszer felállt rá, hogy ablakot pucoljon, de nem érte el a felső üvegtáblákat. Egy hokedlit hozott, talán még Matild nénié lehetett, azt tette az asztalra, a tetején egyensúlyozott, csiszatolta az üveget. Össze fogja törni magát, gondolta Károly. A nadrágja lecsúszott, kilátszott a bugyija. Ha most átrohanok egy létrával, kiderül minden. Feltesz egy rohadt csipkefüggönyt és azzal az egészet elrontja. Károly tizenhét idegtépő percet töltött a megfigyeléssel. Puszta szemmel, semmi objektív, csak ült a székében, aztán felállt, járkált a polc és az ágy között (három rövid lépés), közben az ablakot fürkészte. Gondolt rá, hogy leviszi a szemetet, akkor odaszólhat, hogy hoz egy létrát, de nem akarta megijeszteni a Szomszéd Nőt és pláne nem akarta összezavarni a feleségét. Váratlanul előjönni a szobából és levinni a szemetet – ez felborította volna a világ normális rendjét és ugyanúgy felért volna egy lelepleződéssel, mintha kinyitja az ablakot és átkiabál.

A Szomszéd Nőnek láthatóan fogalma sem volt róla, ki lakhat a folyosó másik oldalán. Amikor találkoztak nem került szóba, azóta pedig a legcsekélyebb jelét sem mutatta, hogy bárki vagy bármi érdekelné a házból. Nem tett virágokat a muskátlis ládába, nem írta ki a nevét a postaládára, még a kapucsengőn is a régi tulajdonos szerepelt és talán éjszaka vitte le a szemetet.

Károly most először vette elő a fényképezőgépet megfigyeléshez. Egyetlen kattintás nélkül egy órán át bámult a keresőbe. Az exponálás mégiscsak sok lett volna, úgy érezte, azzal már túlmenne egy határon.

A Szomszéd Nő aznap kócos volt és kialvatlan, talán ideges is. Néha a szájához emelte a kisujját, mintha rágná a körmét, de nem rágta, csak piszkálta, biztos leszokott róla. Kiment és egy csészével tért vissza, a szoba belseje homályban tarotta, aztán visszalépett az asztalhoz, ráncolta a szemöldökét. Ha leült, a korlát eltakarta az arcát. Károly megpróbálta feljebb emelni a széke ülőkéjét, néhány plusz centi elég lenne a jó nézőponthoz, de a két egymásba csúszó alkatrész nem engedelmeskedett. Hiába állította be a magasságot, a szék mindig visszazuhant abba a pozícióba, amiben évekig tartotta magát. Leemelte a polcról a Spenót Lexikon negyedik kötetét, a feneke alá tette. Már majdnem tökéletes volt a helyzet, csak a könyökét nem tudta letámasztani, de ezzel most igazán nem foglalkozhatott.

Ismét felemelte a gépet, a keresőben egész jól látta a dekoltázst is, de nem közelített rá, saját magát is meglepve valami másra figyelt. Valamire, amiről még nincs igazán fogalma, de feszítő várakozással tölti el és ha meglátja, talán tudni fogja. Tíz perc múlva érezni kezdte a fényképezőgép súlyát a bicepszében, nem törődött vele. Látott ajkakhoz érő csészét, hajtincsek igazgatását, kisujjkörmöt, vakarózást, két óriási nyújtózást, egyszer egy mosolyt. Felfénylett az üveg.

De nem láthatta a laptop kijelzőjét, a virtuális mappákat, amikben a Szomszéd Nő a dokumentumait gyűjti. Van köztük néhány dátummal ellátott, telis-tele följegyzésekkel, de a legfontosabbaknak nevük van. Ezeket egybe gyűjtötte, PRÓZÁK, akarta írni a mappára, de a szájában tartott kávéskanál a billentyűzetre esett, PRÓZAC lett belőle. Nem javította ki. A válla fölött lemondó pillantást vetett az éjjeliszekrényen álló gyógyszeres üvegre és nyomott egy entert.

Megjelent az Élet és Irodalom LX. évfolyam, 11. számában (2016. március 18.)

Innsbruck

Hegymenet – Az utolsó két nap: Stelvio-hágó és Innsbruck

Úti napló, 2016 nyár (7)

Ha úgy kezdtem az idei nagy utazásról szóló naplóbejegyzéseket, hogy Akik élnek azok délnek mennek, most az jönne, hogy akik haldokolnak, északnak, de itt ez nem érvényes, mert a Stelvio-hágón átkelni sok minden, csak nem haldoklás. Mondjuk, ha biciklivel vagyunk (és megdöbbentő, milyen sokan vannak!), akkor lehet, hogy az, persze. Nagy kultusza van az útvonalnak a motorosok és biciklisek között (itt halad át a Giro d’Italia is, ez kegyetlen lehet), évente egyszer-kétszer vannak napok, ami csak a kerékpárosoké, van motoros, sőt gyalogos nap is. Na, az se egy laza séta.

Milánó felől haladtunk tehát északnak a Keleti-Alpokban, és ezer méter körül ilyen fényképeket csináltam az autóból kifelé (nehéz leszokni erről, ha ilyen helyeken járunk). Kattintós:

Ahogy haladunk felfelé az úton – és azon gondolkodom, micsoda elképesztő munka eredménye az, hogy most itt lehetünk, kik és milyen körülmények között építették az utat, miféle őrült és kemény elhatározással, és lélegzetelállító a tájat bámulok, és bedugul a fülem -,

Stelvio pass

megállunk egy pihenőnél, úgy 2500 méternél.

Stelvio

Itt 8 ºC volt, jól jött, hogy már hosszú nadrág és felső volt rajtunk,

Alpok, Stelvio hg

ezen a padon ücsörögni azért már kevés volt,

Alpok, Stelvio

és még jobban jött volna egy nagykabát, amikor megérkeztünk 2700 méter fölé, a hóba.

20160715_153014

Bromio, a legmagasabb ponton fekvő település (hotelek és pihenőparkolók), 2758 méteren. Odaérkezésünkkor 2 ºC-t mutatott az autó hőmérője, a telefonoké kevesebbet, mindenesetre tényleg volt hó. Július közepén havat tapicskolni akkor is jó, ha közben a jeges szélben befagy a seggünk. Nem is sokáig bírtuk.

A túloldalon elkezdtünk ereszkedni,

Alpok, Stelvio

és estére már Innsbuckban voltunk.

Innsbruck

Az Innanna az Inn folyó régi neve, pontosabban: a folyókat korábban -anna végződéssel jelölték, ez a kortárs alkotás erre utal az egyik hídon.

Innsbruck szép (nekem nagyon hasonlít Salzburgra), mindenhonnan látni a hegyeket,

Innsbruck

Óvárosa meseszerű, itt van pár kép kattintásra nyíló galériában:

Egy külön utat is megér majd, lehet itt múzeumba menni, meg nem messze van egy Swarovski-bánya, azt is meg lehet látogatni, ha valaki több időt tölt a városban, és fogadok, hogy rejt egy csomó olyan érdekességet is, amit csak hosszabb tartózkodás alatt lehet felfedezni.

De hogy mondjak valami hasznosat is: ha az étlapon azt olvassátok, hogy bauernschmaus, megrendelitek, akkor ilyesmi lesz a tányérotokon:

Bauernschmaus, Innsbruck,

Fogyókúrázni nem lehet vele, viszont finom. A közepén az a kupac egy zsemlegombóchoz hasonló tésztagombóc, de ha jól vettem észre, apró pirítottszalonna-darabokkal. Hmmm.🙂

Fagyizzatok Innsbruckban bátran, minden fagyizó olasz (de tegyük hozzá: Velencében van a legjobb olasz fagyi). Ez pl. Mozart ízű. Mert mindenki tudja, hogy Mozart tejcsoki és marcipán ízű volt. A fagyi azért díjnyertes, mert rendes (nagy) marcipándarabok vannak benne. Ez egy gombóc:

Mozart fagyi, Innscbruck

Nohát, innen indultunk délután haza. Mint az utolsó kép mutatja, már nagyon beleszaladtunk a nagy esőzésekbe. Itthon is egy teljes hétig áztunk és néztük a szürkeséget.

Menni kéne.

Hazafelé

Ez volt indén a nagy utazás. Legyen jövőre is.

Az előző poszt itt található: Milánó