Kedves Naplóm!

Elégtelen

Naplovam

Soha, de soha, semmi, de semmi.

Nem lehet annyit adni, annyit hallgatni, annyit elnézni, annyit tanulni, annyit felmutatni, annyit tudni, annyit mosolyogni, annyit szopni, annyi felé osztódni, annyira odafigyelni, annyira odaállni, annyira megérteni, annyira szeretni, annyira jó triplacsokis kekszet sütni, annyira ápolni, annyira eltakarni, hogy elég legyen.

Ne haragudj, kedves Világ, ne haragudjatok, kedves barátaim, ismerőseim, rokonaim, szerelmeim, én nem tudok olyan jó lenni.*

Mint.

__________

*Így aztán végül nem vagyok senkinek. Nem vagyok senkinek.

saeco

A vízszintesek csábítása

Naplovam

Szerintem először a konyhai gépek gyártói jöttek arra rá, hogy ha túlságosan sík, netán stbailnak tűnő tetővel látják el a készülékeket, azok óhatatlanul polccá lényegülnek a tárgyak bűvöletében élő fogyasztó otthonában, s mint ilyenek, egyre kevésbé lesznek használatban az eredeti rendeltetésüknek megfelelően, így aztán a tervezett avultatás és a folytonos növekedés piaci-közgazdasági-interplanetáris-orbitális elmélete értelmében lassanként baszhatják a friss vásárlásokat. (pl. Melegszendvicssütő?* Minek vennék újat?, van. Azon tartjuk a gofrisütőt. Azon meg a lisztesdobozt.) Szóval, gonoszul dizájnnak álcázva elkezdték kerekíteni, gömbölyíteni, áramvonalasítani a cuccokat, hátha.

Nekem egyetlen komolynak nevezhető konyhai gépem van, egy Saeco darálós kávéfőző (úgy is mondhatnám, hogy ez a lakás legértékesebb tárgya- szóval hozzánk még betörni sem érdemes -, ez is már többéves, és megint folyatja a vizet a zacctartóba, de ez egy tömítéscserével megoldható**), mert az ember egyvalamire legalább legyen “úgymond igényes”, és én ezt az egyvalamit, amire érdemes, a kávéban látom megtestesülni, úgy is mint a civilizáció legnagyobb vívmánya s mint a hétköznapi élvezetek megunhatatlan forrása.

No, ennek a teteje ilyen:

saeco

Azt hihetnénk, hogy ezt a tetőt az Isten is a dizánjer arra teremtette, hogy rátegyük a süteményes tányért, de ha jobban megnézzük, láthatjuk, hogy a tető nem sík, éppen annyi alattomossággal domborodik, hogy kávéfőzés közben szépen le tudjon rázni magáról mindent.

Én most már ebből sportot csináltam. Meddig bírja az angol porcelán készlet utolsó előtti kistányérja, a teflontepsi, az üvegtányér stb. Az a jó hír, hogy a kerek faalátét, amit vágódeszkának is lehet használni, gyakorlatilag végtelenségig ott tud maradni (legalábbis addig, amíg bele nem kell töltenünk a gépbe az újabb adag babkávét).

Magamat afféle tárgykutatónak képzelem, és a valódi tudósok kéjes lustaságával figyelem a környezetemben és ismerőseim környezetében előforduló tárgyak mozgását, sorsának alakulását. (Ez nem sokban különbözik egyébként maguknak az embereknek és/vagy állatoknak megfigyelésétől, sőt.) A bevezetőben említett empirikus tapasztalatom is többéves megfigyelés eredménye.

Itt adom közre további fontos megállapításaimat a témában.

1. Nemcsak a konyhában, de a lakásban bárhol található vízszintes felület polc.

2. A vízszintes felületek számával egyenesen arányosan növekszik a rájuk helyezhető tárgyak***, különösen a könyvek száma.

3. Minden polc könyvespolc.

4. Ami nem könyvespolc, az is könyvespolc.

5. Soha nincs elég könyvespolc.

Mindezekből pedig világosan látszik, hogy a legveszedelmesebb dolog, amit ember a lakásába vihet, az a könyv. Óvakodjatok.

___________

*Melegszendvicssütő, gofrisütő, hagymaaprító és társaik. Óriási téma a konyhai baszom-faszom (copyright Triceps) gyűjtemény, erről még lesz szó máskor.

** Majd.

***Mégóriásibb téma a mindenhonnan gyűlő tárgyaké. Erről talán nem is tudok írni, annyira óriási. Meglátjuk.

glasses-with-hole-to-pour-eye-drops-into-eyes

Ha azt hitted, a japánok kicsit furcsák

Bevezetés a japán kultúrába;)

… nem tévedtél. A brit tudósok fasorban sincsenek a japán feltalálókhoz képest.

Most, hogy újra nekifutottam a nyelvtanulásnak, amit kb. 8 éve (lakhely- családi állapot- stb. szóval bonyodalmas magánéleti változások miatt) felfüggesztettem, de nem függesztettem fel a kultúra tanulmányozását, jobbnál jobb sztorikba futok bele az interneten.

A szamurájoktól a jakuzáig, a haikutól a mangáig, a gésáktól az animepornig elég széles skálán mozog a japán kultúra, és nem lehet mondani, hogy ülnének a babérjaikon. Mutatok néhány igazán szép eredményt az elmúlt évtizedekből.

Ez a találmány a szemcseppentést hivatott megkönnyíteni, de látszik, hogy a fegyelmezett keletre készült, mert semmi sem akadályozza az ösztönös hunyorítást:

glasses-with-hole-to-pour-eye-drops-into-eyes

Maradjunk akkor a fejnél. Ez itt a hagymavágás közben keletkező könnyet azonnal felszárító szemüveg(keret):

goggles-for-cutting-onions-safely-without-having-tears

S ha már konyha, birkózzunk meg a hűtőben keményedő vajjal egyetlen csavarintással:

crazy-japanese-inventions-6

Ha tudunk pálcikával enni, egyáltalán nem vagyunk még védve az ide-oda fröccsenő szafttól, de erre is van megoldás:

crazy-japanese-inventions-15

Ha tudunk pálcikával enni, de lusták vagyunk fújni, arra mi sem jobb, mint egy ventilátoros evőpálcika:

the-chop-sticks-with-integrated-fan

Nagyfokú érzékenységről tettek tanúbizonyságot a feltalálók, amikor kifejlesztették az ún. irodai hajat.

office-wig

És hát, ki ne akarna betekinteni a saját fülébe egy száloptikás készülék segítségével. Ugye?

a-device-to-look-inside-ears

Na, még mindig fej, ami utazás közben milyen jó, ha nem esik előre, amikor elalszunk:

crazy-japanese-inventions-21

És nem csak a fej, de gyakorlatilag az egész test megtámasztására kiválóan alkalmas utazóállvány:

crazy-japanese-inventions-20

Ismét egy érzékeny találmány, párna mindazoknak akik valamilyen okból nem hajthatják a fejüket női ölbe, de valamilyen okból mégis szeretnék. Hát mostantól de:

an-unique-pillow

Egy igazi férfi sehova nem indul el ernyő és nyakkendő nélkül.

an-umbrella-as-a-tie

A következő találmány az egykori gésákat juttatja eszembe (nem azért, mert eredetileg ők is férfiak voltak), akik a kimonójuk ujjában hordtak mindenféle fontos dolgot, például manikűrkészletet, s nem tudom, tudjátok-e, hogy ha egy női gésa levágta egy férfi körmét, az egyfajta “igen”-t jelentett, örök összetartozást, de legalábbis olyasmit.

a-tie-as-wallet

Nos, lássuk a lábat! Ugye, milyen rossz, amikor leütnél egy bogarat a papucsoddal, de túl rövid hozzá a karod? Megoldás: teleszkópos papucs.

slippers-to-kill-cockroaches

Ezt a következőt nehezen tudom elképzelni használat közben.

the-slippers-with-garbage-sweeping-and-collecting-arrangement

Itt pedig minden dohányos álma, a soha ki nem fogyó öngyújtó:

the-solar-lighter

Végül – de egyáltalán nem utolsó sorban – ne feledkezzünk meg a földeken dolgozókról. Svájci bicska kertészeknek, japán verzió:

the-swiss-knife-for-gardening

Ugye, hogy most már alig-alig hisszük, hogy tudtunk élni ezek nélkül?

Szívesen.

az-altato-szerekrol

Az altató szerekről

Regényrészlet (megjelent a Mozgó Világ 2015/9 számában)

Lechner Petivel sok délutánon ültünk a házunk kapujában. Térdünkre támasztott állal figyeltük a járókelőket, a járda repedéseit, mint egy térképet. A lépcsőnk mellől induló széles folyó a Duna, fél méterrel odébb ebihal alakú mélyedés, az egy tó. A szemközti ház felé az Alpok egy része gyűrődik.

Nálunk az volt a szabály, hogy nem mehetek a házon kívülre egyedül. Ezért ültem a lépcsőre, az még éppen a ház, gondoltam. Ez volt a legmerészebb gyávaságom.

Némán figyeltük a lábakat, a folyót majdnem mindenki átlépte, de a csoszogó koldus néni sosem, aki mindig a tér előtti sarkon ült le, lábai elé tette a konzervdobozt. A Zeneakadémiára igyekvőktől remélt egy kis aprót, úgy képzeltem, ez a munkája, felveszi otthon a barna nadrágját a virágos ruhával, és elcsoszog az utcánkba, az utcánkon át a tér sarkáig, ő így keresi a pénzt. Pénzkeresés ennél konkrétabb nem is lehet, keresi, és néha talál vagy dobnak neki. Órákon át ültünk ott, anélkül, hogy egy szót szóltunk volna.

Voltak a lábszínháznak állandó szereplői, rendszeresen elhaladt előttünk néhány tanárunk, egy bácsi melegítőben és bőrcipőben, vékony pórázon fekete tacskót vezetve. Kutyaköröm-kopogás az aszfalton. A körúti boltból egy pénztáros néni is mindig arra járt, sokáig nem jöttem rá, hogy ő az, csak amikor egyszer kijött a pénztár mögül és megláttam a cipőjét. És volt sok-sok idegen, érdekes láb, Peti szerette a Nike cipőket, ha látott valakin, megbökött a könyökével és csak biccentett, merre nézzek.

Szerettem végigkísérni egy alakot az utcánkon, magamban dobolni a járása ritmusát, ha jól koncentráltam, az illető elkezdett egy mondókára lépkedni, az Ecc-pecc kimehetszre, a Jönni fog egy emberre, aztán, ha úgy tartotta kedvem, a Zongoraiskola ujjgyakorlataira.

Szerettem a nénik kopogós, magas sarkú cipőit, a pántos szandálokat, meg azokat a cipőket, amiknek az orrából mintha kinyisszantottak volna egy kis kört, csak a lábujjak vége kandikált elő, főleg, ha szépen lakkozottak. És szerettem a bácsik fényes bőrcipőit, az új, tiszta sportcipőket, de az öregek cipőitől kirázott a hideg. Mintha direkt olyanok lennének, hogy nevetséges legyen benne a láb meg csúnya. Szürke bolyhos posztó, lyukacsos műbőr, testszínűnek mondták. Gyógycipők. Ijesztőek voltak, mint a meztelen próbababák a körúton, ha rendezték a kirakatokat. Halvány hányinger fogott el tőlük. Egyáltalán, azt hogy lehet elviselni, hogy ilyen szarul nézzen ki az ember, ha megöregszik?, dagadt bokák, bütykös lábfejek, csoszogás. Minden nap sírnék, ha lenéznék és azt látnám, hogy a testem egy ilyen visszeres, formátlan lábban végződik. Így is sírhattam volna, lányhoz képest elég vastag a bokám, nem szerettem a bokámat, kicseréltettem volna, ahogy a ferde orromat is, ha lehetett volna.

A kapunk egyik szárnyát zárva tartották, a másikat nyáron mindig kitámasztották egy nagydarab szürke kővel, csak évekkel később lett kaputelefon, amit onnantól muszáj volt használni. A zárt szárny előtt két gyerekfenék kényelmesen elfért, három meg éppen nem. A felnőttek szerint nem, mert olyankor mindig szóltak, hogy menjünk onnan, elálljuk az utat (pedig ültünk), ezért valakinek át kellett ülnie a lépcső másik végébe. Az ült át, aki utoljára jött. Mindig rohantam lefelé, nehogy nekem kelljen. Ha későn értem le délután, elfoglalta a Peti melletti helyemet Tibi a szomszéd házból. Petinek nem kellett otthon megvárnia semmit, nem kiabáltak le érte, hogy gyakorlás, vidd le a szemetet vagy ilyesmi. Két évvel fölöttem járt, a Kertes Mikivel egy osztályba, nagyobb volt nálam, neki több mindent lehetett. Az anyja patikában dolgozott, ha délutános volt, estig haza se jött, ha ügyeletes, akkor egész éjjel, apja meg nem volt. Szabad fiú volt a Peti, a kutya se törődött vele.

Nem sokat beszélt, ha mégis mondott valamit, azt olyan felnőttesen mondta, mint a filmeken a felnőttek, hogy csak úgy, bele a levegőbe, maga elé, és az ott megállt, az ember elgondolkodhatott rajta. Azt állította, hogy a járásából sok minden kiderül az emberről, ezért szereti nézni.

Ez egy kurva, mondta például egyik nap, amikor Szekeres Mari néni billegett felénk. Nyelvtan tanár a sulinkban, engem is tanított. Beleborzongtam ebbe a szóba, ahogy Peti a válla fölött odamondta a fülembe, kicsit oldalra is dőlt, hogy ne kelljen hangosan. Nem mertem ránézni, csak bámultam a Szekeres Mari néni lapostalpú cipőjét, semmitmondó, világos szoknyáját, Hát nézd meg, mondta Peti, milyen csámpás! Néztem, tényleg kifelé dobálta a lábfejeit, a csípője kilengett oldalra. Magamtól ezt nem vettem volna észre, soha nem figyeltem meg, mert a Mari néni jelentéktelen volt, barna rövid hajjal, az arcán soha semmi különös, se nagy mosoly, se kis bánat, észrevétlenül létezett az iskolában, nem volt szigorú, nem volt túl engedékeny, nem volt szép a hangja, nem volt szép ő maga sem. Az ember egyszerűen nem figyelt rá, én is csak azért jegyeztem meg az arcát, mert olyan sokszor láttam. Lehet, hogy már meg sem ismerném.

Ültem felhúzott térdekkel a lépcsőnkön és néztem a lábfejeit, figyeltem a csámpázását. Azért olyan csámpás, mert szét van baszva, mondta a Peti, és megint éreztem a tarkómon meg karjaimon a bizsergést. Nem tud már rendesen menni se, annyira szét van, tette hozzá, hogy biztosan megértsem. Amikor elénk ért, köszöntünk, mint bármikor máskor. Aztán néztük tovább az utcát.

Sokszor gondoltam utána a Szekeres Mari nénire, hogy akármilyen jelentéktelen külsejű is, azért mégiscsak baszik. Basszák. Nem csak meg, de szét. Nem tudtam teljesen elképzelni a dolgot, de attól fogva nagyobbakat köszöntem neki.

Peti csak egyszer járt nálunk, elkísérte a Kertes Mikit zongoraórára, és beült hozzám a szobámba. Nagyon haragudtam rá, persze nem tudhatta, hogy ez az én időm, hogy olyankor én ott kuporgok a kulcslyuk mögött, vagy fekszem az ágyamon és hallgatom, ahogy a Miki játszik és még azt is élvezem, ha téveszt. Flegma voltam a Petivel, szinte undok. Tetszett neki a cédélejátszós magnóm, mondtam, hogy nem kapcsolhatja be, zavarja az órát, ami igaz is volt, aztán jobb ötletem támadt. Felajánlottam, hogy adok fülhallgatót, van pont egy jó cédé nálam, és mire válaszolhatott volna, a fejére tettem a tappancsokat, én meg leültem a heverő elé a szőnyegre, és úgy csináltam, mintha olvasnék, hogy rá se kelljen néznem.

Ült az asztalomnál, bámulta az ablakot, az ablak előtt a nejlonfüggöny mintáit, néha átnézett köztük, talán a szemközti házak ablakait fürkészte. Én is szoktam nézni oda a függöny mögül, néha azt éreztem, hogy valaki ugyanígy áll az utca túloldalán a harmadikon egy ablakban és ide néz, nem húzza el a függönyt, hogy ne vegyem észre. Talán azt is tudja, hogy ez az én ablakom. De ilyenkor délután nem volt semmi mozgás, még csak nem is szellőztettek, a legtöbben otthon se voltak, nem nagyon volt mit néznie a Petinek. Úgyhogy hallgatta a zenét, én meg bámultam a lapokat. Láttam a betűket a könyvemben, de nem álltak össze se mondatokká, se szavakká. Csak a Miki játékát hallgattam és örültem, hogy nem kell rajta osztoznom a Petivel.

Az óra második felére megenyhültem, láttam, hogy levette a fülhallgatót, beszélgetni kezdtem vele, nehogy azt higgye, hogy olyan kis pisis vagyok, hogy azért, mert tavaly a pince lépcsőfordulójában megmutattuk egymásnak, amink van, velem már nem is lehet beszélgetni, csak a lépcsőn ücsörögni. Összekötött minket ez a kicsi titok és el is választott. Nem akartam, hogy ne legyünk ettől még barátok.

Azt mondta, hogy szerinte a világ legjobb gitárosa a Brian May, mire én nem tudtam, mit mondjak, megvontam a vállam. Magyarázni kezdett a játékáról, hogy a May az nem akárhogy csinálja, és mindig érmét használ a pengetéshez, úgy érzi, ezzel közelebb kerül a hangszerhez, bensőségesebb lesz az egész, és akinek van füle meg szíve, az a Peti szerint hallja ezt, és hát ettől olyan csodálatos az egész, mármint nem az érmétől, hanem az egész hozzáállásától, magyarázta én meg csak bambultam, nem értettem, hogy amikor mindössze egy zárt ajtó választ el minket a Kertes Mikitől, hogyan is beszélhet nekem idegen gitáros fickókról. Látta rajtam, hogy nem érdekel, vagy talán azt gondolta, hogy egyszerűen nem hiszek neki, nem hiszem el, amit a Brian Mayről mond, úgyhogy nyomatékosította a mondandóját azzal, hogy Mert a Brian May oltári nagy művész.

Tágra nyílt szemmel bámultam, ahogy mondta, Oltári nagy, érted?, akartam valamit mondani, de csak néztem, hogy mi van, mit érdekel ez engem, Ő a legnagyobb gitáros a földön, érted?, Érted?!, kiabálta, mire anyám beszólt, hogy minden rendben van-e. Én meg kikiabáltam, hogy persze, de közben a Petire néztem, hogy vegye magára, ez neki is szól, persze, persze, mindenkinek válaszolok, és mindenkinek persze.

Azután sose jött el hozzánk, nem kísérte fel a Mikit az ajtóig se, és ritkábban ültünk a lépcsőn, akkor se sokáig, tíz perc után egyikünk azt mondta, dolga van, és otthagyta a másikat a kapuban. Nyolcadikos voltam, amikor elköltöztek. Az anyja hozzáment egy német fogtechnikushoz, akit a Lechner utált. Elköltöztek Németországba, egy megjegyezhetetlenül hosszú nevű faluba. Nem találkoztunk többé.

***

Minden kedden és csütörtökön nyitva hagytam a szobám ajtaját, hogy lássam, amikor megérkezik. Megvártam, amíg levette a kabátját az előszobában, a sarkig tárt duplaszárnyú ajtón át lépett a nappalinkba. Lazán jött be, könnyedén, pont ahogy játszott, mintha csak átbújna valami függöny alatt. Olyan kicsikét mosolygott, hogy nem tudtam volna megmondani, tényleg mosolyog-e, vagy csak ilyen az arca. Amikor leült a zongorához, anyám odaszólt, hogy Zelma, kérlek, és akkor nekem be kellett csuknom az ajtómat. Szót fogadtam és próbáltam a kulcslyukon át leskelődni. Éppen csak a Kertes Miki jobb oldalát láttam, ahogy ül a zongoránál, azt se mindig, mert ha anyám fel-alá sétált még azt is eltakarta. És gyakran sétált fel-alá, közben egy fém vonalzóval csapkodta a kifeszített tenyerét. Biztosabban tartotta az ütemet, mint a metronóm.

Legtöbbször aztán leültem a padlóra, a hátamat nekivetettem az ajtónak és csukott szemmel hallgattam a zenét. Mintha a hátamon és a mellkasomon át erősíteném fel. Ahogy ott ültem, egy idő múlva a combomat erősen össze kellett szorítanom. Pontosan emlékszem arra a tavaszi szünet előtti napra, amikor először becsúsztattam a kezemet a bugyimba.

Olyan hetek közeledtek, amikor nem láthatom majd, nem lesz iskola, nem lesz zongoralecke sem, legfeljebb hébe-hóba találkozhatunk, ha a téren összefutunk, de az semmi. Ideges voltam, mert én minden nap látni akartam, már az utcasarokról kiszúrni a járókelők közül a fekete fürtös fejét, a hideg kék szemét, messziről, nagyon messziről felismerni.

Úgy éreztem magam, mint a tű, ami elakadt apa valamelyik bakelit lemezén, pörgött a világ, én egyhelyben maradtam. Emlékezetembe véstem a vállát, a csuklója vonalát, ahogy játszott. Mármint, amikor végre nem takarta el az anyám háta. Csukott szemmel bármikor láttam magam előtt a szája ívét, és ezerszer elgondoltam, hogy az én számhoz ér. Ennyit csak, semmi többet, azt a pillanatot, hogy odaér. Biztos voltam benne, hogy az egy végtelen dolog lenne, pöröghetne a világ. Erre gondoltam azon a tavaszi délutánon, ami most már örökké napos délutánként él az emlékezetemben, és benyúltam a bugyimba. Az ujjaimon meleg nyálkát éreztem, jó volt elkenni a lábam között, hátra és előre, megtalálni a pontot, amit a legjobb simogatni. Egyre erősebben dörzsöltem, éreztem, hogy egyre lucskosabb az ujjam, és a Miki szája és az én szám összeér, gondoltam, és meglepett egy minden addiginál nagyobb élvezet.

Azt hittem, valami nagy bajt csináltam, és mintha egy kicsit be is pisiltem volna, mint amikor az ember nem tudja visszatartani és kicsurran pár csepp, még egy rövid, éles hang is kiszakadt belőlem, mire elvágták a nappaliban a zenét és anyám beordított, hogy Mi a baj? Mintha jéghideg vizet öntött volna végig rajtam, forró lettem. Ültem az ajtó mögött a földön, néma csendben, visszafojtva mindent, amit csak lehetett még. Nagy levegő.

Visszaordítottam, hogy Semmi!, és végigvetődtem az ágyon, magamra rántottam a plédet, hogy ha mégis benyit, meg ne lássa, mit csinálok. A világért se tudjon róla. Szerencsémre nem jött be, úgyhogy lábujjhegyen visszaosontam az ajtóhoz és a tőlem telhető leglassabb, legfeszesebb mozdulattal elfordítottam a kulcsot a zárban. Épphogy megcsikordult, úristen, ugye nem hallották meg. Csend, aztán újra a zongora. Visszafeküdtem és hallgattam a zenét. Akkor levettem a bugyimat is, felhúzott térdekkel feküdtem és a Kertes Miki észvesztően csodálatos játékára újra elélveztem. Onnantól ezt tettem minden kedden és csütörtökön délután fél négytől fél ötig.

Aztán eljött a szünet, elmaradtak a tanítványok, elmaradt a Miki és én délutánonként nem tudtam nyugodtan magamra zárni az ajtót. Esténként, amikor egyébként is olyan nehéz, szinte lehetetlen volt elaludni, miután lapozgattam a ház alakú mesekönyvet (ahelyett, hogy rendes könyveket olvastam volna anyám szerint), levettem a pizsamanadrágomat és simogatni kezdtem magam. Alig vártam, hogy vége legyen a napnak. Anyám tett is egy megjegyzést, hogy mi történt, hogy újabban nem könyörgök, hogy nézhessem az esti filmet a tévében, de végül annyiban hagyta, mindent annyiban szokott hagyni, és olyankor legtöbbször úgyis elment valahová. Apám legyintett, azt mondta, igazam is van, a tévé hülyeség, és valóban, iszonyú hülyeségnek tartottam. Szerintem is sokkal jobb dolog a saját mozi, csukott szemmel az ágyon, elképzelni például a Kertes Mikivel mindenféle dolgot, egyre vadabbakat, például belegondolni, hogy kukija van, hogy faszt ne is gondoljak, és hogy azzal mi mindent lehet vagy nem lehet, vajon milyen, milyen egy igazi, olyan-e mint a szobroké, vagy mint a Lechner Petié, akivel egyszer, itt a házban, a pincelejáró lépcsőfordulójában megmutattuk egymásnak, mi van a rövidnadrágunk alatt.

Meg is foghattam neki, furcsa volt, ismeretlen, de nem idegen, kiütött rajtam az izzadság hirtelen. Emlékszem a bőrének hihetetlenül finom tapintására és hogy az egész egyszer csak megmoccant a kezem alatt. Fel fog állni, mondta a Lechner, éreztem, hogy elpirulok és úgy vert a szívem, mintha legalábbis azt mondta volna, hogy fel fog robbanni és mind a ketten meghalunk. És tényleg dagadni kezdett a fütyije, mintha egy különálló élőlény lenne, és féltem nézni, ahogyan a rózsaszín hús előjön a bőr alól, egy darabig mégis néztem, aztán hirtelen, mintha hasba vágtam volna, egy mozdulattal felrántotta a nadrágját és elszaladt. Soha többé nem beszéltünk erről.

A Lechner fütyijét képzeltem a Mikire, azt gondoltam, hogy az övé ugyanilyen, sőt azt hiszem, azt gondoltam, minden fiúé ugyanilyen, és elképzeltem, hogy hozzáérhetek a Mikiéhez, és olyan finom lesz, éppen úgy moccan majd, ettől hirtelen megint bekövetkezett a félelmetes élvezet és azzal együtt elöntött a szégyen. Tizenegy éves koromtól így aludtam el magammal minden este. Ha nem csináltam, csak a rettegés maradt. Egyetlen dolog kellett nekem az elalváshoz, hogy úgy hunyjam le a szemem, hogy nem gondolok arra, hogy lehunyom a szemem.

Két éven át lestem Mikit a kulcslyukon keresztül, vártam, hogy összefussak vele a téren, hogy nézzen rám, szóljon hozzám. Szeressen. Néha megálltunk az utcán, váltottunk pár szót, főleg a zongoraleckékről. Szia, mondta egy szerdán, holnap találkozunk! És persze hogy nem velem találkozott, hanem anyámmal, de attól még boldog voltam. Ezt mondta, a nyílt utcán, bárki hallhatta, mindenki hallhatta, hogy ez a tökéletes lény velem találkozik. Lassacskán meghosszabbodtak a mondatok, megkérdezte, hogy amúgy milyen zenét szeretek, nem tudtam válaszolni, idiótának éreztem magam, egy zongoratanár gyereke, tiszta gáz, hát még kedvenc zenéje sincs, alternatív, mondtam, mosolygott, ajánlott valamit, azonnal elfelejtettem, de bólogattam, aztán legközelebb hozott egy cédét, hiszen ezt ismerem. Föld, kaland, ilyesmi. Igen, régebbi, nekem másolta, mondta. Hetekig hallgattam egyfolytában. Kényszer, érdek, ösztönélet, énekeltem, anyám utálta, de ezzel most tényleg nem tehetett semmit. Ha nagyon zavarta, felvettem a fülhallgatót, úgy ültem az asztalomnál, bámultam kifelé az ablakon a szomszéd házra, és dúdoltam, hogy három nagy, fekete fabábu.

Nyárra már csak egyetlen sürgető érzés lobogott bennem, nem mintha tudtam volna, mi az, csak azt, hogy sürget. Tizenhárom voltam, szinte kész. Úgy éreztem magam, mint a párnahuzatok a Berta mama kertjében a teregetőzsinóron, hogy lobogok a szélben és hol óriásira dagadok, hol satnya kis rongyként lógok a semmibe. Év közben jól kikerekedett a mellem, az orrom egyre ferdébb lett, ahogyan anyám számított is rá. Ez a szegény lány a te családodra ütött, mondogatta apának, aki erre soha nem mondott semmit, mert úgy látta, hogy dicséretnek veszem, és naná, hogy annak vettem. Mert apám szép volt, szögletes arcú, magas, szélesvállú, melegbarna szemű ember, és ugyan ferde volt egy kissé az orra, de az direkt jól állt neki. Lányoknak ez nem áll olyan jól. De megszerettem.

Azon a nyáron is elutaztam Berta mamához. A szünet vége előtt két héttel eljött értem apám, hazavonatoztunk, de addigra már egy másik lány voltam.

Pár nappal tanévkezdés előtt anyám leküldött tejfölért a boltba. Nálunk sokszor semmi nem volt otthon és ha főzött, biztos, hogy elfelejtett megvenni hozzá valamit. Hazafelé menet megláttam a téren a Kertes Mikit. Az első pillanatban belenyilallt a gyomromba az izgalom, de a következőben egy nagy csodálkozás lett belőle. Néztem a nyegleségét. Jelentéktelennek tűnt, szinte szerencsétlennek. El sem tudtam hinni, hogy ő az, pedig látszólag semmit nem változott. Nem is nőtt a nyáron, csak két centit, mondta. Olyan kedvesen mosolygott rám, ahogy talán soha. Kerestem azt a vonzó ívet a száján, a varázslatot a kék szemében, de inkább nevetséges volt és szégyelltem magam, mintha minden addigi titkos gondolatomról tudna. Nem akartam, hogy tudjon róla, nem akartam elhinni, hogy ennyit gondoltam rá, erre a… gyerekre. Hosszú kezek, a hanyagul zsebre dugott öklei miatt idétlenül kidudorodó nadrágzseb. Gitártok volt nála, a hátán vitte.

Elkezdtem gitározni a nyáron, mondta. Az jó, mondtam, és azon gondolkodtam, hogyan szabaduljak ebből a keserves helyzetből, de nem jutott eszembe semmi. Csak néztem rá, egyetlen pillantás volt az egész, minden megváltozott, minden összedőlt. Hova lett a Kertes Miki? Hol van, hová lett, az isten verje meg, rohassza meg ezt a kis balfaszt.

Ott állt pedig, szemben velem, hátán egy gitár, könnyű nyári nadrágjának zsebében a keze, az a keze, amivel olyan szépen játszott a nagy zongoránkon, de mégis hogy, hogyan is? Égetett a jelenléte, szánni kezdtem, de még annál is jobban sajnáltam magamat. Kifordult bennem valami, mint nagymosáskor huzatból a párnaciha és hirtelen olyan értelmetlen lett az egész, hogy majdnem megfulladtam.

Te viszont megváltoztál, csinos vagy, mondta, mosolygott, nem feleltem, nyeltem a sírást befelé, hogy semmit meg ne lásson rajtam, a világért se tudjon róla. Attól tartottam, minden gondolatom kifolyik a szememen. Igen, azt hiszem, én is nőttem pár centit, mondtam végül, pedig pontosan tudtam, hogy nem nőttem semmit, az előző nyáron letudtam a kötelező növést, júniustól szeptemberig kilenc és fél centivel lettem magasabb, anyám megmért minden áldott héten. Majdnem akkora voltam már, mint ő. Aztán azt motyogtam a Mikinek, hogy a tejfölt haza kell vinnem, kajához kell. Alig köszöntem, a járdát néztem, suhantam a kapunk felé, átléptem a Dunát. Lehet, hogy azt hitte, zavarba hozott.

Otthon nem tudtam enni, magamra zártam a szobám ajtaját. Keserves, zavaros könnyekkel, némán sírtam. Hiába hallgattam újra meg újra azt az albumot, a zene megvolt, még az érzés is megvolt, csak a Kertes Miki nem volt sehol. Hogy lehetséges az ilyesmi? És végül is, ki kívánta, ki szerette annyira ezt a fiút, és ki az, aki most nem kívánja, nem szereti? Nem voltam meg. Újra nehéz álmok jöttek.


Ez a regényrészlet kapta 2015-ben a folyóirat nívódíját próza kategóriában, itt írtam róla: Rám töpörtyű még nem volt ilyen hatással

az-altato-szerekrol

back-to-the-future

Gravitáció

Naplovam

Nem szoktam dicsekedni vele, de nagy Vissza a jövőbe-rajongó vagyok, úgyhogy amikor elkezdtek megjelenni az első Észrevetted az 5/10/15 stb. eltérést/viccet/stb. a filmben? típusú cikkek, a gyerekekkel csak mosolyogtunk, hogy ugyan már, hogy ne vettük volna észre.

Most már évek óta nem néztem meg, de vannak jelenetek, amik gyakran eszembe jutnak. A napokban az, amikor Marty dumál a múltban élő Dokihoz, mire egyszer csak Doki félbeszakítja, kb. így: Nehéz… nehéz… folyton ezt mondod.  A jövőben talán megváltozik a gravitáció?

Szerintem igen. Csak nem lehet úgy megmérni.

back-to-the-future

japan

Ne teljen el nap tanulás nélkül

Naplovam

Úgy ülök bele az éjszakáimba, mint egy japán kertbe, de a nyugalom attól nagyon messze van. Itt.

Nincs olyan nyelv vagy kultúra, ami ne érdekelne. Csak olyan van, ami nagyon érdekel és ami talán kevésbé, de az utóbbiban nem is vagyok biztos. A távol-keleti kultúra véletlen, fogékony időszakomban találkoztam vele – csak itthon, de mégiscsak találkoztam. Nem is tudom pontosan, hol kezdődött. Mert amire az első japánnal találkoztam (kb. 17 évesen), már érdekelt. És vannak ilyen inkábbok az életben, hogy inkább kávé, mint kapucsínó, inkább Japán, mint Kína. Gondolom, haiku-fordításokat olvastam általános iskolás koromban és rájöttem, hogy ez hülyeség* (Bocs, Sanyi bácsi és a Többiek).

Szóval, először azt gondoltam, hogy ez annyira más kultúra (s ennek micsoda ékes bizonyítéka az annyira más nyelv), hogy lehetetlenség lefordítani például egy tizenöt éven át csiszolt haikut. (Állítólag Macuo Baso dolgozott ennyit egy versén.) Aztán gondoltam rá, hogy meg kéne tanulni a nyelvet – és vele minél többet a kultúrából -, de akkoriban nem volt erre számomra elérhető lehetőség. Amikor lett, akkor meg pont mással kellett foglalkozni (költözésekkel, némettel, gyerekszüléssel, keresztényüldözéssel stb.) Azóta sem gondolom igazán, hogy lehetséges, de azt igen, hogy kell. És minél több fordítás, annál jobb, minél többet ismerünk, annál közelebb járunk az igazsághoz, amit végül is a haiku (tanka stb.) hordoz magában: a költészeten belül is a legletisztultabb költészet. Csak azt nem szabad elfelejteni, hogy ez nem a miénk. Lehet magyarul haikut írni, de minek? Ezerből egy éri meg. Nem mondom, hogy rossz arány egyébként, nézzünk csak körül. Ilyen sikerráta mellett már el lehet lenni. Feltéve, hogy a többi 999-et ki tudjuk dobni.

Azt hiszem, ott a távol-keleten élnek (vagy éltek?) a szelektálás nagymesterei, s ez az, amire leginkább fel tudok nézni. Nagyvonalúan elengedni, ami nem kell, ami nem jó, ami nem törekszik a tökéletesre. (Elérni úgysem lehet, ezt még Salvador Dalí is megmondta.) Az ellentéte annak, amit gondolni szoktak általában. A japánok például a minimál óriási művészei évezredek óta. Azt hiszem.

Ezek meg itt a szótanulókártyáim:

japan

Ez csak nagyképűség motiváció persze, mert még hónapokba telik, mire annyit megtanulok a kanákból, hogy elmondhassam, hogy készen állok arra, hogy végre valamit tanuljak a nyelvből. És ez így megy majd – remélem – évekig, amikor elmondhatom, hogy semmit nem tudok Japánról, japánból, japánul.

________

*Nyilván nem az.

blog

Részben álomnapló

Naplovam

A minap azt álmodtam, hogy elküldtem, sőt átadtam egy szöveget Réz Pálnak, aki amellett, hogy az volt, aki, álmomban biztosítási ügynök is volt, vagy még inkább valami nagy társaság feje, szóval nem az a kis ajtón kopogtató ügynök, hanem a kopogtatók főnökének a főnöke, és én valamiért rettenetesen féltem tőle. Már ott ültem nála, amikor rájöttem, hogy az átadott kéziratban benne maradt egy másik, amiben megnevezetlenül, de félreérthetetlenül róla írok, arról, hogy félek tőle. Nem is személy szerint, hanem attól a rejtett fenyegetéstől, amit az akármi-ügynökök magukban hordoznak, mint a light kóla az ízfokozót, bízunk benne, hogy nem árt, de a franc se tudja, hogy akkor mitől édes. És akkor valahogy megpróbáltam elterelni a figyelmét, de már átfutotta a szöveget, és egyszerre éreztem, hogy na, ezt is baszhatom, meg, hogy végül is nevet, de már nagyon közel volt a reggel, úgyhogy egy lakókocsi-ház jellegzetesen műpadlószagú mellékhelyiségén keresztül valahogy felébredtem.

Az álom furcsaság és hülyeség keveréke – korábban ezt nem így gondoltam* – és mint ilyen, fele se igaz. Viszont, hogy Réz Pállal (különösen a halála óta) és egyáltalán a rézpálsággal többet foglalkoztam (könyv, interjúk stb.), azon vettem észre magam, hogy meglepően sok mindenben egyetértek vele (sokban meg nem, persze). Főként olyan dolgokban, amikben úgy 5-10 éve nem értettem volna egyet, de – talán részben ezért – 5-10 éve nem is érdekelt különösebben, hogy Réz Pál vajon hogyan vélekedik egy csomó dologról.

Most csak egyet mondok el ezek közül. Azt mondja egy interjúban, hogy a ma már klasszikusnak számító szerzőkben volt részvét az ember iránt. S ez a részvét (ami szerintem a szeretetből fakad) hiányzik neki a kortárs irodalomból. Ezt én így nem tudtam volna megfogalmazni – vagy csak sokára – s nem is dolgom, nem vagyok kritikus, irodalomtudós, sznob filosz, ahogy ő maga is gyakran emlegeti magát, szóval nekem erre nincs jogosítványom, de annyi biztos, hogy nekem is hiányzik. Nem szeretem azt, hogy le vagyunk nézve, távol vagyunk tartva, testileg vagyunk megjelenítve, miközben érzékileg meg vagyunk vezetve, de nem vagyunk szeretve, mert szerthetetlenek vagyunk, reménytelen a helyzetünk, meg is érdemeljük, mert mert mert. Még akkor sem, ha az író magamagát is lenézi, sőt, az még rosszabb.

Na, igen. Ha körülnézünk, nehéz is szeretni. De 1) Ki mondta, hogy könnyű?** De 2) Nem is kell szeretni***, a részvét(el) a fontos.

_________

*sőt, most sem gondolom egészen így, de ebbe most nem megyünk bele

**lsd még: Nem szórakozni járunk ide

**Meg hát… mi is a szeretet? A szeretet nem bárgyúság, de nem is méricskélés. Az csak úgy van. S ha nincs, akkor az egész csak bűvészkedés v. önki(-szolgálás, -elégítés, ahogy vesszük).