Kedves Naplóm!

Megemészthetetlenségeskedéseitekért

Naplovam

Már nem tudom, mi volt az első, talán a Nagymama. Nem tudom, hány napig nem ettem és amíg emésztett vért nem szartam, nem is tudtam újra enni, amikor meghalt. Tizennégy évesen csak forgattam magamban a halált, mindent kitöltött, minden erőt elfoglalt, csak a lábam működött, elvitt az erdőig, végig a szomszéd faluig meg vissza, mert menni az azt jelenti, hogy élek. Gyalogláskor úgy történik valami az emberrel, hogy legalább közben nem történik semmi. Az élet csak per def. gáz- és fűtőanyagcsere, amúgy a mozgás.

Aztán volt sok (anya, apa és a többiek), aztán jöttem én.

A halált meg lehet tanulni megemészteni, sőt majdnem mindent meg lehet tanulni megemészteni, mert mindig ott van a menekülési útvonal, a rajtam kívül eső faktor. Ami nem múlik rajtam, az nem az én hibám, azt én csak nézem, gyalogolok és nézem, megyek ki a világból és nézem, ráeresztem a mérgeimet és savaimat, amíg lassan hordhatóvá puhul, aztán alkotóelemeire bomlik és meg fogok lepődni, mennyi hasznos anyagot tartalmaz. Na, az a sok hasznos végül lassan mind beépül.

Aztán jöttem én, aki nem voltam elég jó. Úgy tíz év volt ez, nagyvonalúan múlt időbe téve. (A Körcellában leírtam, ha rákattintasz, itt elolvashatod: Hölgyeim és uraim, tisztelt érdeklődők, ez itt a semmi. Optimistáknak: ez itt a kezdet…») Ezt nem lehet megtanulni megemészteni. Addig forgattam magamban ezt a semmit, amíg lett belőle egy szép kövem. 1,5 cm, ma ultrahangon is láttam, igazán csinos.

Van, akinek minden az agyára megy, nekem minden a gyomromra és a beleimre. Amúgy nem fáj*, csak ha nevetek.


*Dehogynem.

Kedves Naplóm!

Egyszer csak megszűnt

Naplovam

Sok olyan pont van, amikortól az ember felnőttnek számíthatja magát. Az egyik mindenképpen a szülők elvesztése, amikortól soha többé nem mondja senki hogy kislányom, kisfiam.

Nekem a másik az, amikor egyszer csak megszűnt bennem a vágy a saját otthonra, úgy értem, hogy nem akarok birtokolni egy ingatlannak nevezett, a közös térből lehasított teret. Kergettem ezt a vágyat egy darabig, a családi ház romantikája váltakozott a kényelmes lakás biztonságos (de lehetőleg minél nagyobb) tereivel ebben az álomszerű, elképzelt jövőben, de egy ponton túl semmi mást nem láttam ebben, mint kötelmeket. Amit birtokolsz, az birtokba vesz, akkora közhely, hogy még ide is beillik, sőt ide illik csak igazán.

Nem volt soha vagyonom, örökségem, megtakarításom, valódi esély is csak egyszer mutatkozott arra, hogy családostul saját ingatlanhoz jussunk, de egy (nekem nem vér szerinti) rokon szíves ellenállásába ütközött, meghiúsult, és habár ezt azóta sem bocsátottam meg neki, most pontosan tudom, hogy jó ez így, legalábbis jobb, mintha egy vidéki városban lenne egy nehezen eladható házunk, amire kölcsönt fizetnénk, de amiben se élni se meghalni nem érdemes.

Nem mondom, jó volna egy hely, ahol a könyvtáram elvan, igen, elvan, mert nem azt szeretném, hogy “kényelmesen kialakított, igényes otthonom dísze” legyen, nem kiállításra szánom én a könyveket, hanem csak arra, hogy én tudjam, mikor melyik polcra kell nyúlni. Szóval egy hely, ahol dolgozni tudok és ott lehetnek a dolgok, amik ehhez kellenek (pl. a könyvek), de abban a pillanatban, hogy eldőlne, hogy hosszú évekig, évtizedekig csak ez a hely lehet, már börtön lenne.

Nem tudom, hányszor költöztem életemben, ha a fiatalkoriakat is beleszámolom, tíz fölött van (néha össze szoktam számolni, de nem fontos), mindahányszor kellett. Nem mindegyik esetben kellett volna feltétlenül, de semmiképp nem a kedvtelés, a szebbre, jobbra, nagyobbra cserélés vágya vitt tovább, nem a helyhez kötött  – és mint ilyen: földhöz ragadt – elképzelt boldogság vagy boldogabb élet felé költöztem, hanem épp ellenkezőleg. Minden költözésnél reméltem, hogy azt a nehezen megfogható valamit, amit jobb szó híján nevezek boldogságnak otthonnak, azt magammal tudom vinni. A tapasztalat azt mutatja, hogy mi az hogy.

Nemhogy magával tudja vinni az ember, hanem meg is újítja. Minden költözés leégés, ahogy a Nagymama mondta, de ő is annyit költözött, amennyit én, pedig abban az időben még kevésbé volt ez szokás, viszont szokás volt a többgenerációs ház meg ott halni meg, abban az ágyban, amiben megszülettél (ja, otthon, bábával, nyolcvan év van köztünk és ez akkor is ennyi lesz, amikor én leszek nyolcvan és nevetve nézek vissza erre az egész cirkuszra és legalább azt nem fogom bánni, hogy egy ingatlannak nevezett dologra sokat fecséreltem volna az életnek nevezett dologból), szóval leégés, anyagi értelemben, de valami másban hatalmas épülés, de ezt is, azt hiszem, csak a Nagymama tudta volna megmondani, vagy leginkább megérteni.

Felnőtt vagyok onnantól, hogy rájöttem, jobb, ha erre a kis időre nem kötözöm meg annál jobban magamat és a családomat, amennyire amúgy is megkötöz minden de minden ezen az égadta világon.

Kedves Naplóm!

Visszatalál

Naplovam

A legbanálisabb pillanatokban történnek azok a dolgok, amiket talán nem is történésnek kéne nevezni (de annak nevezem), belül zajlik, fejben, konkrétan a koponyában, néha azon belül is egészen jól lokalizálható helyen, én legalábbis úgy képzelem, hogy meg tudnám mutatni, hol, az agyam melyik háromdimenziós területén keletkezett ez vagy az a gondolat.

Gondolat, na, igen, ezt a szót keressük. Feltéve, hogy a gondolatot elfogadjuk a történés legkisebb egységének. A gondolat legyen az, ami alulról éri el a történés fogalmi követelményének határát, mint a csiklandozás a fájdalomérző receptorok ingerküszöbét. A gondolat már történik, de még nem fájdalom – csak hogy végleg belezavarodjunk.

Szóval, veszem le a polcról a papírtörlőt, hogy letépjek belőle egy lapot, hogy pár másodperc múlva abba fújjam az orrom (ja, van ilyen), közben azon gondolkodom, mikor is lesz a fotókiállítás, amire mindenképpen el akarok menni, és egy ismeretlen kapcsolással a jobb szemem mögötti harántvonalon, határozott középkék fényű, féregszerű alakzatban jelenik meg a gondolat, hogy vissza kell oda találni, arra a térben nehezen, de időben viszonylag jól meghatározható pontra, amikor sokkal kevesebb hatásnak engedelmeskedtem, sokkal szabadabban írtam, mint mondjuk ma. Nem blogot (ezzel éppenhogy visszatértem mostanában a régi, elveszettnek hitt szószátyár szabadságomhoz, ami egyébként talán ugyanazon a ponton volt), hanem minden mást. Hogy ne ragaszkodjak (ragadjak bele) az éppen aktuálisan engem érő és vitathatatlanul megmozgató hatásokba, ahhoz vissza kell lépni arra a (lelki) pontra, amikor éppen jó volt. Jól ment, nem mindig könnyen, de jól, és éreztem, pontosan tudtam, hogy milyen vagyok, milyen dolgok kerülnek ki a kezem alól. Semmiségnek tűnik, de épp ellenkezőleg, hatalmas dolog, ennél jobb vagy több nem tud lenni semmilyen alkotói folyamat. A hatások meg persze nem maradnak el az út szélén, kellenek is, de csak úgy, mint a petrezselyemcsomó a húslevesbe: hadd főjön ki az íze, aztán majd leszűrjük.

 

Házmesterek ezrei pedagógusi pályára kényszerülve

Véleményem van

Nagyjából hét éve van komoly lelkifurdalásom amiatt, hogy iskolába járatom a gyerekeimet (régebb óta járnak, mindketten középiskolások most). Ezt alig-alig képes ellensúlyozni az a néhány kivételes pedagógus, akihez szerencsénk volt.

Szerencse

Valóban ennek kell lennie a kulcsszónak, ha a magyar oktatásról beszélünk? És meddig élhetünk vissza a pályájukat komolyan vevő, elkötelezett tanárok lelkesedésével és kitartásával? Hiszen mindannyian jól tudjuk, hogy ma Magyarországon ez az egyik legkevésbé megbecsült szakma (vagy még inkább: hivatás), pontosan tudjuk és látjuk, mi szülők, akik naponta engedjük a darálóba a gyerekünket, hogy nemhogy vécépapír meg szappan meg kréta, de lassan vécé sincs. Hogy a frissen felújított iskola még azon melegében beázik, de az udvaron már van műfüves focipálya (köszönjük néked, Vezér), hogy akárhogy számoljuk, a pedagógusi bérekből megélni talán lehet, de életpályamodellhez ez édeskevés, cserébe viszont csak elvárás létezik a tanárokkal szemben, a társadalom jövője van a kezükben, közben fentről hülyébbnél hülyébb rendelkezések szakadnak a nyakukba, és akkor még a hülyegyerek is őket húzza, a hülyeszülőről nem is beszélve.

De lássuk akkor azt is, hogy a jelenlegi tanári karok egy-egy iskolában jórészt évek, évtizedek óta összeszokott társulatok, évente jön-megy X kolléga, de van egy kemény magjuk, és mindegyiknek megvannak a maguk házmesterei, nem kevesen, lásd fent: ha nem ilyennel találkozol, már szerencsés vagy. Ezek azok a jellemzően 50+-os pedagógusok (de sajnos van belőlük fiatal is, hiszen a rendszer folyton újratermeli és befogadja őket), akik minden gyerekben önnön alattvalójukat látják.

Ők folyton eljátszhatják (és el is játsszák) a szivatás minden formáját, nehezen kikezdhető módon, mert ritkán mennek ezek a dolgok írásban, lehet a gyereket bizonyíthatatlanul megszórni szóbeli munkáért egyesekkel,  utólag azt írni az e-naplóba, amit csak akarnak, lehet szóban folyamatosan zaklatni egy gyereket még óraközi szünetben a folyosón is – hogy csak saját bőrön tapasztalt példákat említsek, de nem akarok ötleteket adni a jövő szemetének.

Mindenesetre ezeket a házmestertanárokat a tantestületek (ez a szó is megérne egy külön elemzést) évek, évtizedek alatt sem vetették ki magukból.

Minden PISA-tesztnél ékesebben mutatja az oktatás jelenlegi állapotát, ha megkérdezünk egy diákot arról, hogy szerinte miért jár iskolába. A legérettebben gondolkodó gyerek is legfeljebb megúszásra játszik, az iskolába járás oka, hogy egyrészt kötelező, másrészt, ha később valamit akar csinálni az életével, kénytelen elvégezni az általános iskolát legalább. Olyan fogalmak, mint tudás, kreativitás, közösség, bármi, aminek az élethez is köze van – fel sem merülnek. A diákok arra készülnek, hogy a megfelelő helyen a megfelelő módon visszaböfögjenek valamit, amire jó jegyet kaphatnak, amivel talán az érettségi után továbbtanulhatnak vagy szakmát szerezhetnek, aztán lehetőleg minél gyorsabban el is felejtsék, mert ez a “tudás” semmire sem jó egyébként. Ez rendszerhiba. Az, hogy ebben a hibás rendszerben még napi szinten kicsinyességgel is szembesülniük kell: személyi hiba. Az, hogy az ember nem mer bemenni beszélni a tanárral, mert a gyerek attól fél, hogy még jobban megszivatják, hiszen a hatalom a tanár kezében van: minősíthetetlen.

Amikor én szülőként komolyan veszem azt, hogy az oktatás és a pedagógusok helyzete nincs rendben, és például – hogy szimpátiámat kifejezzem – elmegyek egy tüntetésre, kiállok a követeléseik mellett, netán aláírok egy petíciót – annak reményében, hogy ha az én gyerekeimnek most nem is, de talán az övéiknek már eggyel jobb lesz -, akkor nekem igazán emelkedettnek és nagyvonalúnak kell lennem, hogy mindarra, amit itt leírtam, NE is gondoljak. 

Te csak hallgass

Nem az, hogy én megmondhatom, mit mondj, de megmondom. Nem, nem mondom meg, mit mondj, de azt azért mégiscsak, hogy mit ne. Nekem te itt ne depizz. Tudok én egyedül is, pontosabban: tudok magamtól. Akkor, amikor. Úgy, ahogy. Ahogyan nekem jólesik. Rosszul. De most épp nem akarok, úgyhogy leszel szíves. Leszel szíves hallgatni. Oké? Nem oké? Az ember nem azért van, hogy azt hallgassa, hogy neked is szar. Senki nem azért van, hogy ezt hallgassa. Hallgass te.

mugyanta4

Objektek mint ékszerek

Sokáig halogattam ennek a két anyagnak a felhasználását ékszerekhez, tárgyakhoz, mert tudtam, hogy ezzel rengeteget szeretnék (és kell is) kísérletezni, de sajnos nincs műhelyem, úgyhogy nem vágtam bele az első ötletnél, ahogy pedig bele szoktam vágni a dolgokba. A betonról és a műgyantáról van szó.

Ez például beton és üveg

Ez például beton és üveg (Vízcsepp – Boltban)

Sajnos a feltételek továbbra sem adottak, de megpróbáltam tovább osztani a teret és az időt, úgyhogy most már viszonylag komoly ékszerkészítésben vagyok (azonban amíg nem lesz erre jobb helyem, sokat fejlődni nem tud a dolog, vagy “gyártok” vagy kísérletezem). Egy csomó mindenre az ember nem gondol, amikor elkezdi (ki gondolná például, hogy a szerelékeket lesz majd nehéz beszerezni meg a díszdobozokat, vagy hogy ami a kellékes webshopjában van az nincs offline az üzletében és fordítva… stb.), ezekkel minden nap megharcolok, hol virtuálisan, hol valóságosan, legtöbbször azzal jár, hogy megyek valami ékszeres helyről egy másik ékszeres helyre, órákat töltve utazással.

Viszont a forgalmazással kapcsolatban még lehetne előre lépni, úgyhogy ha valamelyik kedves olvasómnak esetleg van olyan üzlete, amiben helyet kaphatnának az ékszereim, kérem, írjon nekem itt: szeifert.natalia[kukac]gmail[pont]com – akár átadópontként működne (ez nem igényel szinte semmi helyet, viszont ingyen reklám az üzletnek), akár bizományos árusítással.

Itt pedig mutatok két egészen új dolgot az üveggyantások közül, egyenesen a konyha műhelynek kinevezett sarkából (Ha rákattintasz, nagyobb képek):

A hozzá tartozó Facebook-oldalt és boltot itt találjátok, köszönöm, ha csatlakoztok, megosztjátok stb.: NA – Facebook »

Kedves Naplóm!

Oké

Naplovam

Oké, akkor most elkezdődik, hogy eldőlnek a dolgok. Oké, arra dőlnek, amerre a lehető legrosszabb. Ez egy lavina. A várásnál még elvileg ez is jobb, gyakorlatilag nem tudom. Gyakorlatilag az a sokat emlegetett reményhal ilyenkor fehér hasával fölfelé úszik a légben, mindenhol bezavar a látómezőbe, mint a retinára tapadt nanométernyi porszem.

Az ember ilyenkor elszalad valakihez, visszaélve türelemmel, bizalommal, csak azért, hogy ne otthon érje a szégyen. Hogy nem bírja visszatartani. Az elkeseredést. Ne a gyerekek előtt.

Ennyi maradjon már meg.