1 mp

Megy öt magyar turista az áradó emberseregben a La Ramblán, Barcelonában. Lefordulnak egy kis utcába, fagyit vesznek. Csodálatos, krémes, boldogan nyalható fagyit.

Visszafelé meglátnak egy fekete rendőrségi furgont. Meghúzódik a ház tövében, senki nem áll mellette, az ajtajai zárva, az emberek ügyet sem vetnek rá, csak az öt magyar turistának lesz váratlan gyomortáji nyilallása, a kezükben egy másodpercig lassabban olvad a fagyi. Egy másodpercig úgy tesznek, mintha ügyet sem vetnének rá, de lopva összenéznek, másodperc-töredékek, talán maguk sem veszik észre, hogy egymásra néztek, pillanat az egész, de nyilvánvaló, hogy valami kiíródott az arcukra, mert a kocsi mögül kilépő két fiatal rendőr szája széles mosolyra húzódik, mintha csak azt mondanák: elnézést, mindjárt megyünk. Vagy, mintha azt mondanák: nem kell félni.

A világban sok olyan hely van, ahol nem kell félni egy rendőrségi furgontól.

Nem érdemled

A konzumidiotizmust fikázni kritizálni persze olyan, mint földön fekvőbe rúgni. Nemhogy könnyű rajta fogást találni, de csak fogás van rajta, ezért nem is szoktam gyakran művelni. Most mégis.

A megérdemled már régi jelszava a fogyasztói vallásnak, le merem fogadni, hogy tízből kilencen tudják, melyik kozmetikai márka mondogatja folyton a nőknek, hogy vegyék az ő krémjeiket, meg mifenéjüket, egyrészt mert az csodajó, jobb, mint a többi, másrészt azért, mert megérdemlik. Mármint a nők, mármint ezt a kiváló minőséget. Amit egyébként az égvilágon semmi nem bizonyít, de ez mellékszál. Tovább is van, mondjam még?

Ül a fickó a szalonban egy kocsiban és elgondolkodik, hogy vajon ő megérdemli-e ezt a fantasztikus holmit (mármint az autót). Ez amúgy dicséretes dolog lenne, el is kezdődhetne valami (pl. valódi gondolkodás, a világ felmérése, a globalizáció hatása a közösségekre a mindennapi fogyasztói szokások tükrében, na jó, nem…) de nem kezdődik, hanem  – az azonosulást megkönnyítendő teljesen jellegtelen – hímegyed gondolataiba merülve felidézi, mivel is szolgált ő rá erre a nagy jóságra, hogy x köbcentis motorral,  x felszereltségű, x végsebességű járművet tudhasson magáénak. És akkor eszébe jut, hogy hát például ő végigült a múltkor egy zokogósan romantikus filmet a csajával (ami legalább másfél óra), úgyhogy nanáhogy megérdemli, a kutyaúristenit neki! Ha valamiért, ezért már csak kijár egy autó, nem? És akkor boldogan elhajt szerzeményével a naplementébe.

Ebbe a reklámfilmbe nagyon sok szempontból bele lehetne kötni, de én az elejére koncentrálok, mert szeretem rövidre zárni: NEM.

Tehát a válasz arra, hogy Senki Senkiházi megérdemli-e az autót, az, hogy: Nem, nem érdemli meg. Tovább is van: Valaki Valakiházi sem érdemli meg. Én sem érdemlem meg, te sem érdemled meg. Az a helyzet, hogy a világon nem született még ember, aki megérdemel egy autót, egy arckrémet stb. Vagy mondhatnánk úgy is, hogy mindenki úgy születik, hogy helyből megérdemli, onnantól csak romlanak az esélyek.

Nem arról van szó, hogy ez a reklámfilm-beli szerencsétlen, akiről azt tudjuk, hogy utálja a romantikus filmeket, ne dolgozhatott volna össze annyi pénzt, amennyiért megvásárolhatja a közlekedési eszközt, amelyet annyira áhít, hanem arról, hogy az eszelős túlfogyasztás (és túltermelés ördögi köre) olyan baromságokat hitet el a világ szerencsésebbik felén született (jellemzően fehér, középkorú) emberekkel, hogy nekik bármi is járna az élettől azon kívül, hogy van enni-innivalójuk és fedél a fejük fölött.

Szóval: nem. Ezt kell szem előtt tartani, és mindjárt más színben tűnik fel a világ, ha körülnézünk: mi mindenünk van, amit meg sem érdemeltünk. Hát még, ha olyasmink is van, amit tényleg megérdemeltünk! De erre nem fogok példát mondani, biztos tudjátok, hogy nem tárgyakra gondolok.

 

Mi lehet ott

Naplovam

Óriási álomtevékenység van, ez valahogy a nyár lehet, a nyár az oka, amikor minden olyan eszeveszettül él.

Megfejthetetlen, hogy amikor jó az álom, az a fajta jó, ami a gondtalan meg boldog gyerekkorba viszi az embert, nekem nem valami szép kert, az otthon, vagy egy boldog ünnep kúszik be hátteréül, hanem a buszmegállónk mögötti kavicsos rész, ahol óriási fák között beesik a fehér fény, és ott az ivókút, kék, az a karos fajta, amiket már alig látni, na az.

Egy tenyérnyi hely, ha néha hazamegyek, akkor sem látom, de álmomban mindig, mi lehet ott. Víz meg kövek, boldogság.

Barátom, Franz

Olyan, mint egy pszichotriller, nem merem egyben magamhoz venni, de mindig visszatérek hozzá. Ha jól számolom (általában nem számolom jól), úgy tíz éve csinálom, hogy elkezdem elölről és nem olvasom végig, csak bele, két-háromoldalnyi darabokban adagolom, és minden adagban van legalább egy olyan, hogy elvagyok vele hetekig. Tulajdonképpen beszélgetünk. Barátok vagyunk, mert olyan dolgokról beszélgetünk, amikről mással nem lehet.

Azért merem azt mondani, hogy nem lehet, mert kipróbáltam. Elkezded mondani és két eset van, az egyik, hogy nevetséges lesz az egész, annyira patetikus, ha kimondod, amit érzel, hogy te magad is elröhögöd, a másik, hogy egyszerűen érthetetlen. Azt mondja a Dávila*, hogy a művészet csúcsa szavak segítségével visszaadni a dolgoknak azt a jelentést, amitől a szavak megfosztották. (Ami azt illeti, ha Dávila csak ezt az egy mondatot írta volna (amit nem egészen pontosan idézek), máris a barátom lenne, írt többet is, barátom is, de ez most mellékszál.) Szóval az ember olykor néha gyakran mindig meg kell hogy küzdjön a fogalmazás nehézségeivel, különösen baráti beszélgetésekkor, főleg, ha nem akarja a barátait elveszíteni, nekem pedig ez szokott sikerülni, mármint az elveszítés, annyira jól tudom elmondani, amit nem akarok, hogy még a potenciális barátokat is el tudom vele riasztani, úgyhogy egy idő óta hallgatok ilyesmikről, illetve halott barátaimmal beszélgetek. Az a csuda ezekben, hogy a párbeszédben egyáltalán nem zavaró, hogy halottak.

Engem az ken a falhoz, mikor olyan a könyv, hogy az ember a végén azt szeretné, ha az író iszonyú jó haverja lenne, akit akkor hív föl, amikor akar. – mondja Holden Caulfield, mindnyájunk barátja. Én úgy csinálom, hogy akkor hívom fel Franzot (a Kafkát), amikor csak akarom, és egyáltalán nem vagyok meglepve, amikor válaszol. Persze a legtöbbször azt mondom csak, hogy Eh, bakker, ezt kurvajó, hogy leírtad, különben azt hinném, nincsenek barátaim.

Végre életem öt hónapja múltán, mikor is semmit sem tudtam írni, amivel elégedett volnék, és amely időt semmiféle hatalom nem fogja pótolni nekem, holott valamennyinek ez volna a kötelessége, ismét az az ötletem támadt, hogy megszólítsam magamat. Még mindig feleltem eddig arra, ha igazán kérdést intéztem magamhoz, így még mindig ki lehetett verni valamit magamból, ebből a szalmakazalból, ami öt hónapja vagyok, és aminek úgy látszik, az a sorsa, hogy nyáron felgyújtsák, s ő elégjen, gyorsabban, mint ahogy a szemlélő egyet hunyorít. Bárcsak meg is történne ez velem! És tízszeresen történjék meg ez velem, mert nem bánom a legboldogtalanabb időszakot sem. Állapotom nem boldogtalanság, nem közöny, nem gyöngeség, nem fáradtság, nem is más irányú érdeklődés, akkor hát mi? Hogy nem tudom, ez biztosan összefügg azzal, hogy nem tudok írni.**

Így szólítja meg magát (és engem) Franz, 1910-ben. Erről sokat beszélgetünk. Aztán az alvásról, pontosabban a nemalvásról, az álmatlanságról vagy éppen a zavaró álmokról. Az intenzív álommunka mint a kimerülés titkos és jóformán szégyenletes okozója.

Álmatlan éjszaka. Már a harmadik egyhuzamban. Jól alszom el, de egy óra múlva felébredek, mintha rossz lukba dugtam volna a fejem. Teljesen éber vagyok, úgy érzem, egyáltalán nem aludtam, vagy csak valami vékony hártya alatt, újra előttem az elalvás munkája és mintha visszautasítana az alvás. (…) Olyan éjszakákra gondolok, amelyeknek a végén mély álomból emelkedtem ki, és úgy ébredtem, mintha egy dióba lettem volna bezárva.

Elég sokat írtam már az alváshoz való viszonyomról, sőt másokéról is (ezt nemsokára olvashatjátok is) annyi biztos, hogy bizonyos életszakaszokban pont így nem aludtam. Máskor másképp. Nagyon sokféleképpen nem alszunk, sokféleképpen alszunk rosszul és különösen sokat hallgatunk róla. Az egésznek a gyökere az a tévképzet, amit gyerekkorunk óta táplálnak belénk az olyan mondásokkal, mint pl. „az igazak álmát aludni”, vagy hogy „aki rosszul alszik annak rossz a lelkiismerete.” Franz szerencsére mondja.

Azt hiszem, ez az álmatlanság csupán onnan származik, hogy írok. Mert bármilyen keveset és rosszat írok is, e kis megrázkódtatások mégis érzékennyé tesznek, különösen estefelé és még inkább reggel érzem nagy, belém hasító lelkiállapotok szélét, közeli lehetőségét, amelyek mindenre képessé tehetnének, és ilyenkor aztán az általános lármában, amely eltölt, és amelynek nincs időm parancsolni, nem lelek nyugalmat. Végeredményben ez a lárma csak szorongatott, visszatartott harmónia, amely szabadjára engedve mindenestül eltöltene, sőt szélesre kifeszítene, és aztán még úgyis eltöltene. Most azonban ez az állapot halvány reménykedés mellett csupán kárt okoz nekem, mivel lényemnek így nincs elegendő befogadóképessége, hogy a jelenlegi keveréket eltűrje, nappal segít a látható világ, éjszaka akadálytalanul szétszabdal.

Így forgunk estéről reggelre, reggelről estére és persze írunk, ahogy sikerül, és felolvasáskor szembesülünk a valódi szégyennel.

A keserűség, amelyet tegnap este éreztem, mikor Baumnál Max felolvasta kis automobil-történetemet. Mindenki elől elzárkóztam, a történettel pedig úgy szólván a mellemre szorított államat szegeztem szembe. A történet rendezetlen mondatai olyan hézagokkal, hogy két keze beleférne az embernek; az egyik mondat magas hangzású, a másik mély, ahogy jön; egyik mondat úgy súrlódik a másikhoz, ahogy a nyelv egy lyukas vagy hamis foghoz; egyik mondat olyan nyers kezdettel masíroz elő, hogy az egész történetet bosszús ámulatba ejti; beimbolyog egy álmos Max-utánzat (tompított-felszított szemrehányások), néha olyan az egész, mint egy tánciskolai kurzus első negyedórája. Azzal magyarázom magamnak, hogy kevés az időm és a nyugalmam, hogy tehetségem lehetőségeit teljesen kiaknázzam. Ezért mindig csak félbeszakadó kezdetek jönnek létre, félbeszakadó kezdetek például az egész automobil-történeten át. Ha írhatnék egyszer valami nagyobb egészet, jól megformálva elejétől a végéig, akkor soha nem is tudna a történet végleg elválni tőlem, és nyugodtan és nyitott szemmel, egy egészséges történet vérrokonaként hallgathatnám meg a felolvasást, így azonban a történet minden darabkája otthontalanul kering, és engem az ellenkező irányba űz. – És még örülhetek, ha ez a magyarázat helytálló.

És még sokat-sokat beszélgetünk erről, hogy foszlik szét a kezünk között a művészet csúcsa, és ebben a szituációban teljesen mellékes körülmény, hogy végül ki mit kapirgál meg belőle végül, sőt azt hiszem, ez a párbeszéd nagyon is hozzá tartozik az egészhez, ez is a munka része. Esterházy Péter mondja, hogy író az, akinek gondot okoz az írás. Amikor ezt olvastam, felnevettem, pont úgy, ahogy a barátod viccén nevetsz, ami azért olyan jó vicc, mert nem vicc. Mindenesetre örülhetünk, ha ez a magyarázat helytálló.

_____________

*Nicolás Gómez Dávila

**minden kiemelt idézet forrása: Franz Kafka: Naplók, levelek (Európa, 1981. F: Györffy Miklós)

 

Láthatatlanná tévő fényképezőgép

Naplovam

Talán már meséltem,* hogy amikor elkezdtem a lábakat fényképezni, milyen könnyű dolgom volt az egyszerűen lefelé irányított mobiltelefonnal (s milyen silány minőségű képek születtek éppen ezért, amikor a mobilok kamerái még enyhén szólva is csak a fejlődés első fél lépcsőfokánál jártak), milyen egyszerű volt észrevétlenül vadászni. Aztán lett egy nagy gépem, nagy objektívvel, amitől azt reméltem, hogy igazán szép képeket készítek majd, de látnom kellett, hogy lehetetlen. Egy ekkora gépet nem lehet észrevétlenül ráirányítani semmire, nemhogy az utcán egy jó pillanatban egy lábra.

Oda a láthatatlanság. Másfelől meg nincs oda. De alapvetően oda, nemcsak láb-lesifotók készültek, hanem mindenfélék, és ha valakit fotósnak néznek (márpedig, ha nagy gép van nálad, azt hiszik, értesz a fényképezéshez), az nincs is ott. Ez megnyugtató pozíció, ki tudja miért. Talán azért, mert egész életemben ehhez szoktattak (úgy mint Világ), hogy néha ugyan kicsit arrébb löktek, de alapvetően nem voltam ott. Amikor fontos volt, hogy ott legyek, akkor meg persze nagyon ott voltam. Amikor betegágyak mellett álltam, amikor segítettem (enni, fürdeni, üríteni, felkelni, lefeküdni, kivenni, betenni stb.), akkor például nagyon, de ez sem egészen pontos. Ott sem én voltam, hanem valami nálam (úgy mint Akárkinél) fontosabb valami volt ott, amit csak giccses szavakkal tudnék leírni, szóval** nem írom le, én ennek a valaminek csak a manifesztációja voltam legföljebb. Az állításból annyi mindenesetre igaz, hogy nagyon. De ez egy másik történet.

Szóval, a láthatatlanság. Például. Ülsz egy társaságban (akár hajnalig), aminek a tagjai pár nap múlva az utcán már nem ismernek meg fel. Vagy. Megszerkesztesz egy-két könyvet, írsz egy csomó könyves recenziót, aztán amikor hasonlót csinálnál másutt, kiderül, hogy arról senki sem tud, soha nem látták, soha nem olvasták, illetve nem hozták veled összefüggésbe, nem tudni, miért, talán, mert kivagyte. Vagy. Írsz egy könyvet, ugyanez. Vagy. Stb. Ilyen van. Ez már nem annyira kellemes pozíció.

Aztán a minap megszólított valaki, akiről soha nem gondoltam, hogy egyetlen szót is fogunk váltani valaha. Méghozzá a fényképezőgép miatt. Jó társaságban ülve, jókor, jó helyen volt nálam, a jó a nagy objektívvel. Pár mondat volt az egész. Hirtelen láthatóvá váltam. Úgy éreztem magam, mint egy igazi ember.

_____________

*Ahogy öregszem öregszik a blog, ez a mondatkezdés egyre gyakoribb lesz.

**Nagyon élvezem ezeket, amikor például a giccses szavak helyett szóval nem írok le valamit.

A 88. Ünnepi Könyvhét alulnézetből +

Évek óta viszonylag rendesen megcsináltam a padlószint-képeket az Ünnepi Könyvhéten, mindig feltöltöttem valahova, most ide teszem őket, emlékbe. Idén nem készült annyi lábfotó, mint a korábbi években, de beválasztottam még pár idei kedvencemet. (Ha a képre kattintotok, eredeti méretben jelenik meg.)

Dés László lába

Péterfy Gergely lába

Závada Pál lába

Takács Ferenc lába

Margócsy István lába

Kutya lábbal

Szék-láb

Kút

Három szárnyas

Kapaszkodó

Barátunk, a dolmányos varjú

Wolfgang Stiller és a gyufaemberek

Lenyűgöz, sőt nem túlzok, ha azt mondom, csodálattal tölt el, amikor egy művész egy ék-egyszerű dolgot képes valami magasabb szinten megfogalmazni. Vagy újra. A magasabbat azért kurziválom, mert bajom van vele, de ha az ember le akar írni valamit*, kénytelen kompromisszumokat** kötni. A magasabbat tehát úgy értem, hogy új eszközökkel vagy új(nak ható) látással közelíteni a tárgyat, ami az adott esetben – azaz Wolfgang Stillernél – a szó minden értelmében megformálást jelent.

Nézzük csak, milyen végsőkig lerágott csontot vett elő: gyufa-ember-élet.

Wolfgang Stiller: Matchstickmen

A gyufa (minden kisgyerek tudja) antropomorf dolog, feje és teste van, vagy éppen alkatrész, belőle lesz a pálcikaember keze-lába, a gesztenyebaba végtagjai. A gyufa (fellobbanása, lángolása, ellobbanása) mint az élet szimbolikája (giccses) megunt toposz. A drámai hatást Stiller nemcsak azzal éri el, hogy a gyufa feje nála nem szimbolikus, tényleg emberfej, hanem a méretekkel. A képeken látható szobrok mind „életnagyságúak”, azaz valódi 1:1-es fejeket látunk a „gyufaszálak” végén.

Mindez kint és bent egyaránt működik. Műtermi installációként:

És a szabadban, például a norvégiai Dale-ben:

A Matchstickmen című szoborsorozat darabjai hulladékfából és műanyagból készültek. Stiller sokféle anyagot használ az objektjeihez ásványoktól a latexig. Egy példát mutatok a sokszínűségre, azért ezt, mert az Éléskarma jutott róla eszembe –  de a poszt alján megtaláljátok a honlapja linkjét további ismerkedésre.

Wolfgang Stiller: Wunderkammer

Wolfgang Stiller 1961-ben született Wiesbadenben (Németország).

A művész honlapja itt »

___________

*És mindig le akar.

**A kompromisszum a megoldások azon civilizált formája, ami senkinek sem jó, de tűrhető. Egy darabig.