365/050 – “Az én lelkiismeretem maga a logika, és az lázadozik.”

Talán nem is lehet az emberi lélekre nagyobb terhet róni, mint a titok. Vannak szerzett (kapott) ilyen természetű terheink, és – természetesen – vannak sajátjaink, amelyeket magunk gyártunk magunknak.

Az első egyértelmű, mindenki részesült már abban a kétes kitüntetésben, hogy titkot bíztak rá. Kitüntetés, mert megbíztak benne, feltételezik, hogy meg tudja tartani (kivéve persze, amikor kifejezetten a kifecsegés céljával adnak tovább egy titkot, de az nem titok – ahogy egyes vélemények szerint már az sem titok, amit ketten tudnak, erre még visszatérünk).

Nálad jó helyen lesz – mondják a titokról, mielőtt átadják. Neked elmondom, mert te meg tudod tartani. A titokról a nyelv, azt hiszem, nem véletlenül beszél ennyire tárgyiasan, és nem véletlenül hasonlítja valamiféle teherhez. Ha szép a lelkünk, mondhatjuk úgy is, hogy ez a tárgyiasítás inkább olyan, mintha kincsről lenne szó (nálad jó helyen lesz, te tudsz rá vigyázni), de nem ismerünk-e számtalan történetet nagy értékű tárgyakról, amik csak bajt, nehézséget hoztak a birtoklóikra? Sőt, ismerünk-e egyáltalán másmilyet? Nekem hirtelen egy sem jut eszembe. Így hát, ha titkot adunk, két dolgot adunk: bizalmat és terhet.

A másik eset is mindenki számára világos, mindenkinek vannak saját, külön bejáratú titkai. Az évek múlásával ezek változnak, gyerekkori titkaink, titkolni valóink sokszor megmosolyogtató semmiségekké könnyebbednek, máskor örökké lehúzó súlyokként csüngenek rajtunk. A felnőttkorban létrejövő titkaink is lehetnek jelentéktelenek vagy sorsdöntőek. Jelentéktelen például egy kellemetlen, rossz szokásunk, amit igyekszünk elrejteni a külvilág elől, sorsdöntő például egy titkos viszony. Utóbbi azért érdekes, mert egyszerre szerzett (saját) titok, és megosztott, noha nem bízta ránk senki, magunk vettük a lelkünkre. Így hát, visszatérve a fent említettre: ketten tudják, mégis eléggé titoknak számít.

Mind emlékszünk arra, hogyan tanultuk meg megtartani (vagy sem) a titkokat. Emlékszünk, milyen nehéz volt gyerekként, kamaszként nem elmondani valamit mondjuk a szüleinknek vagy a legjobb barátunknak, amit valaki a lelkünkre kötött, hogy tartsunk meg. Közismert, hogy bizonyos életkor alatt nem is várható el egy gyermektől, hogy titkot tudjon tartani, egyszerűen nem tudja elviselni (még) ezt az alakoskodást, színlelést, azaz: hazugságot, amit a titok megőrzése követel.

A legtöbben éreztük már, hogy ez a tehertétel semmivel sem lett kisebb attól, hogy felnőttünk. A felnőtt lélekre ugyanilyen súllyal nehezedik, ha meg kell játszania, hogy nem tud valamit, ha el kell rejtenie, hogy tud valamit, ha úgy kell tennie, hogy valami nincs, ami pedig nagyon is van. De – ahogy a legtöbb felnőtt szokást – ezt is megtanuljuk, ki könnyebben, ki nehezebben, csináljuk, hol jól, hol rosszul.

Én a magam részéről nagyon rosszul csinálom, és magamból indulva ki, azt feltételezem, hogy ezt igazán senki nem szereti csinálni. Senki nem szereti, és ha lehet, messzire kerüli azokat a szituációkat, amikor  el kell játszania, hogy nincs itt semmiféle titok, tessék tovább haladni.

És ha már nálam vagyunk: mindig kitüntetésnek érzem, ha rám bíznak egy titkot, azzal együtt, hogy pontosan tudom, terhet is kapok. De néha erősen elgondolkodom. Ha például egy társaságban én éppen tudok valakinek a titkáról, akit történetesen alkalmam van kívülről megfigyelni, és azt látom, hogy nemhogy nem kerüli a feltételezhetően kínos szituációkat, de egészen fesztelenül, mintegy közszemlére téve a titkát téveszti meg a többieket, elgondolkodom. Azon, hogy milyen logikai (vagy akármilyen) alapon gondolhatnám, hogy nem éppen én vagyok-e megtévesztve? Vagy nem vagyok-e én is megtévesztve? Nem áll-e mellettem valaki, aki ugyanúgy tud egy másik titkot róla, amivel kapcsolatban én kapom a színjátékot? Ha egyszer ilyen könnyen megy. Hol van egy ilyen ördögi körnek a vége? Miféle nagyképűségből gondolhatnám, hogy én vagyok a vége, A Titok Tudója? Az ész meg a szív, mi?

Ez olyasmi, mint az önreprodukáló világok elmélete. Ha olyan világban élsz, amely képes önmagát reprodukálni, soha nem lehetsz biztos benne, hogy te magad nem egy már reprodukált világban élsz-e. Azaz, úgy pontos, hogy nagyobb a valószínűsége annak, hogy te magad is egy reprodukált világ, tulajdonképpen egy szimuláció parányi résztvevője vagy, mint annak, hogy te vagy az elején, azaz a te világod az első láncszem az önreprodukáló világok sorában. Nem túl lelkesítő gondolat, de sajnos teljesen logikus.

Az egész téma egyébként a címben idézett halálpontos mondatról jutott eszembe. A mondatot József Attila írta Kozmutza Flórának 1937 júniusában. Flóra Mátraházán volt, súlyos szívizomgyulladásból lábadozott, Attila Budapesten, utána még tíz napot együtt töltöttek a fővárosban, mielőtt Flóra Tihanyba utazott, s Attila bekerült a Siesta szanatóriumba.

Reklámok

365/049 – Ma arra gondolok. Létközi

Ma arra gondolok, hogy lesz egyszer valaki, aki egy szövegemet olvasva, amiben egy másik szöveg bújik meg, a homlokára csap (vagy nem csap, de akár csaphatna is), hogy hé, ez a csaj ugyanazt olvasta, amit én, és hé, kiolvasott belőle valamit, amit én is. Sőt, lehet, hogy többet is gondol, átgondolja velem ezt a kódrendszert, és lehet, hogy titokban, üres óráiban vissza-visszatér, hogy lássa, mi minden maradt még előtte rejtve. Mert mindig marad valami.

Ma arra gondolok, hogy a könyvtárrendezés a kritika egyfajta szerény és csendes művészete (Borges). Gyerekkorom óta tudom, hogy a könyvek beszélgetnek egymással a polcon.

Ma arra gondolok, hogy minden ellentétes törekvésem ellenére. Hogy nyakig benne vagyok. A körülmények összjátéka és a tehetetlenségi együttható, plusz a kiszámíthatatlansági faktor, amitől minden egyenlet felborul, és az eredmény végtelen lesz. Ami szépnek szép, de nem eredmény. Benne vagyok a játékban. És most két dolog van, vagy beljebb megyek, vagy? A másikat nem tudom. Nem akarom tudni.

Ma arra gondolok, hogy belépek a klubba. Tegnap arra gondoltam, hogy nem. Tegnapelőtt arra, hogy be.

Ma arra gondolok, hogy ha lenne egy íróasztalom.

Ma arra gondolok, hogy ha nem itt élnék.

365/048 – Témázgatunk

Mára lett volna, illetve volt, illetve van* egy jó kis témám, de addig-addig nézegettem, gondolgattam, forgatgattam, amíg írtam belőle valami mást. Igyekszem pontos lenni, úgyhogy leginkább a valami más fejezi ki, hogy mit. Nem blogposztot, talán így a legpontosabb. És ha már pontos akarok lenni, azt is hozzá kell tennem, hogy nem is írtam meg (ettől is olyan nehéz megmondani, hogy mit). Illetve meg, de nem.

Igen, jól látjátok (és ha figyelitek, ez egy visszatérő jelenség), abban a pillanatban szaladnak ki alólam a viszonylag megbízhatónak hitt szólovak, amikor például pont az írásról próbálok írni. Legyen még állatos képzavar? Az írásról írás nem más, mint az önmaga definíciójának farkába harapó kígyó. Saját kukorékolásától megsüketült kakas. Enmagát árammal agyonvágó angolna. Saját magát legyorsuló puma. Ja, nem. Ha puma, akkor szélesre tárt, inkább.

Szóval megírtam, de nem. Mondhatnám azt, hogy elkezdtem megírni, de ez valamivel még távolabb állna az ún. igazságtól (úgynevezett, hát ebbe most tényleg nem megyek bele). Mert meg (hát), de még kell majd dolgozni rajta és az is lehet, hogy végül nem lesz belőle semmi. Az, hogy meg, az biztos, megvanni megvan, mondhatnám, hogy csavarjam még ezt egy kicsit, mert az első három mondatban megvolt, de az ember mindig reméli, hogy több mondattal több lesz belőle. Aztán persze azt is reméli, hogy a megfelelő pillanatban tudni fogja, hogy melyek azok a mondatok, amiktől már nem lesz több. Ennek előfeltétele pedig nyilvánvalóan az, hogy tudja, mikor jött el a megfelelő pillanat.

Hát igen. Nem szórakozni járunk ide. Meg lehet ebbe őrülni.

__________

*A téma nagyon közeli rokonságban van a dologgal. Mindkettő legfőbb tulajdonsága, hogy van.

 

365/047 – Vannak szavak

Sokfélék vannak, most azok jutnak eszembe, mint például, ha R-val azt írjuk egymásnak, dinnye, röhögünk. Van története, mi ketten tudjuk, anya-lánya röhögés, más is megérthetné, de nem magyarázzuk el. Vannak külön felépített teljes szótárak, saját szavakkal és saját jelentésekkel.

Vannak aztán olyan szavak, amik mindenkinek nagyjából ugyanazt jelentik, mégis külön jelentőségük lesz, nem használjuk mással, csak azzal az egy emberrel.

Vannak titkos szavak, amikkel szövegekbe építve üzen(get)ni lehet, és vannak, amik olyan elhasználtnak tűnnek, hogy szinte el sem hiszed, hogy újra értelmet nyernek, amikor valaki kimondja. Aztán lassan elhiszed.

Kell vigyázni. Kellene. Egy szóval el lehet mindent. És – mint az köztudott-, amit lehet, azt el szoktuk.

365/046 – On Air: Könyvpercek

Voltam rádióban. Az Infostart-Inforádió február 13-i, Könyvpercek című műsorában.

Szerintetek mit lehet elmondani 2 percben egy könyvről? 🙂

Amennyit nekem sikerült, az itt hallható:

https://infostart.hu/magazin/konyvpercek/adasok/2018/02/13/a_konyvpercek_magazin_2018._februar_13-i_adasa/

365/045 – Az értelmezés határairól négyszemközt, összesen hat lábon

Mint az sokunk számára régóta nyilvánvaló, időnként magasabb intelligenciához kell fordulni, ha egy kis szellemi felfrissülésre vágyunk. Praktikus, ha a közelünkben tudhatunk ilyen intelligenciát, háziállat formájában.

Kacz (aka Kaczor) nevű macska jellemző előfordulási helye: az orromtól öt centiméterre. Kevés ennél közvetlenebb kapcsolat van az életemben, ha egyáltalán. Nem, azt hiszem úgy pontos, ha azt mondom, ilyen intenzív (napi ennyi órán át tartó) viszonyban emberi lénnyel pillanatnyilag nem állok, ami érthető is, mert a családom nem fér hozzám a macskától. De ez is érthető, hiszen tud-e bármelyikük olyan megértően hallgatni, olyan intelligensen figyelni és olyan hangosan dorombolni, mint ő? Nem, nem tudnak, embertársainkat más tulajdonságaik miatt tartjuk magunk körül (és itt nem hanyagolom el azt a nem elhanyagolható körülményt, hogy nemcsak ezen hiányosságaik, de más (sok) rossz tulajdonságuk ellenére), már ha egyáltalán. De mindannyiunknak szüksége van olykor a mentális megújulásra.

Ma például felvetődött a kérdés, hogy a szövegek generatív illetve interpretatív megközelítésének szembeállítása azonos-e azzal a hermeneutikai ellentéttel (vagyis inkább trichotómiával), amely az intetnito auctoris/operis/lectoris között áll fenn?

Mire ő:

Ami nagyjából annyit tesz: Már hogy lenne azonos, te tökkelütött? Hát nem emlékszel, mit mond erről Eco?

Mire én:

Igazad van, nem azonos, de lássuk be, hogy a generatív értelmezés gyakorlatilag magába foglalja a hermeneutikai problémák összességét. Is. Az értelmező feltételezi, hogy létezik az az objektív rendszer, amely alapján kijelentheti, hogy egy szövegnek önálló, az alkotói szándéktól független jelentése van.

Mire ő:

Na. Elképzelhető olyan hermeneutikai interpretáció, amelynek célja annak feltárása, amit a szerző valójában mondani akart.

Mire én:

Ezek szerint még mindig az interpretáció szerepének újradefiniálásáért menne a küzdelem?

Mire ő:

Gondolkodj! Ha azt is állítjuk, hogy egy szöveg végtelenféleképpen értelmezhető, még mindig nem döntöttük el, hogy az intentio operis, auctoris vagy lectoris esetében-e!

Mire én:

Hm. És mi a véleményed arról, hogy Elon Musk kilőtte a Tesláját az űrbe?

Mire ő:

Pfff. Emberek. Még pár ezer év és talán tudunk veletek kommunikálni.

365/044 – Reklám helye

Ma csak azt akartam mondani, hogy kapható lett Az altató szerekről e-könyvként is. Epub és mobi formátumokban lehetséges megszerezni.

Az alábbi helyeken érhető el:

Papíralapúaknak persze ugyanúgy ott a könyv, ahogy eddig (Libri, Líra, Bookline, egyéb könyvesboltok, on- és offline, ahogy kívánjátok).

Egyébként a könyvvel kapcsolatos minden (is) itt van a blogon, ebben a meglepő című posztban: Könyv