Fordítva, nyolcszor

Nagy megtiszteltetés érte Az altató szerekrőlt, pontosabban belőle egy részletet. Az idén 20 éves Magyar Fordítóház évente egyszer megjelenő Füredi Fordítói Füzetek című kiadványában három kortárs szöveg között kapott helyet, összesen nyolc fordításban. A füzetben szerepel egy vers – Fehér Renátó: Hagyaték, 1901 -, egy esszérészlet – Takáts József: Artisták -, és egy próza.

A szokásos Kerti beszélgetés (és ünneplés) keretében mutatták/tuk be, volt mulatság, bográcsgulyás, zene, focivébé, öröm.

Mutatóba hoztam a címeket és fordítók neveit:

A nyelvek: angol, finn, lengyel (2 változatban), német, szlovák (2).

Itt pedig egy hangulati (mobilos) összefoglaló, emlékbe:

Köszönöm a Fordítóháznak, Rácz Péternek, hogy ott lehettem, a fordítóknak a munkát, a szakácsoknak nem kevésbé, és a kiváló társaságot mindenkinek, aki ott volt.

Reklámok

Könyvhét 2018 – Rekkenés, dedikálás, oda-vissza

A könyv legnagyobb hazai ünnepének pénteki napját Debrecenben töltöttem. A Művésztér meghívására érkeztem egy beszélgetésre, Szabó Krisztina kérdezett, én válaszoltam. A Könyvszekrénynél így néztünk ki messziről:

Így közelről:

Így meg még közelebbről:

És volt dedikálás is (azt szerette volna Kriszta lefényképezni, hogy írok, de hirtelen mind odanéztünk – aztán azt is lefényképezte, de ez viccesebb):

Rekkenő hőség volt, ennek ellenére akadtak lelkes, kitartó olvasók, akik ott voltak délután 5-től vagy közben odaértek, és együtt rekkenhettünk. Itt köszönöm meg a meghívást a Művésztérnek. Nagyszerűen éreztem magam (még a MÁV sem tudta elvenni a jókedvem), és köszönöm mindenkinek, aki eljött. Nagy öröm Budapesten kívül is találkozni az olvasókkal.

Vasárnap már Pesten – még pont a hatalmas viharos eső előtt – déltől egyig a Vörösmarty téren voltam megtalálható, a Kalligram standjánál. Így dolgoztak ott a kiadó rekkenthetetlen munkatársai:

Előttem Papp-Zakor Ilka élvezte a fülledt időjárást, megragadtuk az alkalmat könyvcserére.

Azután én rekkentem és dedikáltam:

Nagy élményekkel zártam, például: Először fordult elő, hogy könyvtár számára dedikáltam kötetet (Üdv a Dagály Utcai Könyvtár olvasóinak!), és először fordult elő olyan is, hogy valaki megköszönte a könyvön kívül a posztoljverset-mozgalmat. Jó volt látni titeket, köszönöm, hogy eljöttetek!

Azután még beszereztem én is ezt-azt, persze. Márton László talányos-kalligrafikus-kalligramos Két obeliszkjét:

S azóta olvastam is, és már tudom, hogy a rejtélyes idézet a 87. oldalról van. („Ott van a Nyolc Ló Szőnyeg, nem sokkal nagyobb egy ágyelőzéknél, lágy és hajlékony. A nyolcból hét lónak kék a teste és mustársárga a sörénye, a nyolcadik földszínű és indigókék a farka.”)

Nem tudom, tudjátok-e, de ez a regény egyszerre jelent meg magyarul és németül. S amint egy röpke beszélgetésben most megtudtam, nem fordításról van szó, Márton László párhuzamosan írta a kettőt, méghozzá többnyire úgy, hogy néhány fejezetet megírt németül, azután magyarul. Hűha, nem? Mindenesetre két külön könyvről van tehát szó. Én nem tudok hasonló vállalkozásról, akárhogy is, nagy dolog ez.

De nem ám csak a prózistáké a világ, mielőtt szarrá ronggyá áztam volna, még pont elcsíptem egy igazi költőt. Babiczky Tibor gyanútlanul dolgozott a standon, amikor lecsaptam rá az új kötetével. Mármint, nem csaptam vele agyon, csak meglátogattam.

Aztán jött az eső, a könyveket meg tudtam óvni tőle, magamat kevésbé – próbáltam a budiknál a bódésor hátsó eresze alá húzódni – úgyhogy számomra ezzel az esővel ért véget az idei könyvhét.

Remélem, jövőre is találkozunk. Könyvekkel, veletek, mindenkivel.

Ünnepi Könyvhét 2018 – Itt találkozhatunk

Kedves Mind!

Idén az Ünnepi Könyvhéten két helyszínen is találkozhatunk.

Június 8-án, pénteken: Debrecenben a Könyvszekrénynél felállított színpadon délután 5 órától beszélgetés, majd dedikálás. Beszélgetőtársam Szabó Krisztina lesz.

Június 10-én, vasárnap Budapesten, 12 órakor a Vörösmarty téren dedikálás a Kalligram standjánál.

Mindenkit szeretettel várok.

Olvasók szavazása

Az altató szerekről felkerült a Moly könyves közösségi oldal 2018-as Merítés-díjának top 10-es listájára, szépirodalom kategóriában. Ez nagy öröm és megtiszteltetés. A díjat negyedik alkalommal ítélik oda az olvasók.

A közösség tagjai közönségdíjat szavaznak meg a számukra legkedvesebb kötetnek, így akinek van kedve (és Moly-tag), az alábbi linken szavazhat:

https://moly.hu/szavazasok/merites-dij-2018-szepproza-kozonsegdij

A szavazás egész nyáron át tart.

 

Csodálom

Régóta csodálom azt a magabiztosságot, ahogy a világhoz mint témához lehet merni hozzányúlni. A világról ma elérhető emberi (természettudományos) tudás töredékének birtoklása nélkül, a tetejébe minden ilyen irányú érdeklődés nélkül. Régóta csodálom azt az önbizalmat is, amellyel a nyelvhez lehet merni nyúlni, az anyanyelv elemi szintűnél valamivel bonyolultabb szabályaival való közelebbi ismeretség nélkül.

Tanulság nincs. Csak a (rá)csodálkozás.

Japán kertek titkai – Hiraide Takasi: A macskavendég

A teljes rencenzió a Kalligram folyóirat 2018/májusi számában olvasható.

Ha azt mondjuk „macskás könyv”, egészen mást jelent, más távlatokat nyit meg, ha európai vagy ha távol-keleti, különösen, ha japán könyvről beszélünk. Amíg nálunk a kortárs irodalomban általánosságban elmondható, hogy komoly írás főszereplőjévé állatot megtenni legalábbis kockázatos vállalkozás, addig a japán irodalom számára mi sem természetesebb. Japánban a mai napig a hétköznapok és ünnepek szerves része a természeti környezet, az életvitel még a mai, civilizált formájában is igazodik a Hold és az évszakok változásaihoz. A természet puszta megfigyelése, a szemlélődés a mindennapi élet része (ünneplik például a téli álmot alvó rovarok felébredését (március 5.), szabadidős program a különféle virágzások megtekintése stb.). A művészet hagyományosan gyakran fordul tájképekhez, állatok, növények metaforájához. A mi állatos népmeséinkhez némileg hasonló történeteik sem kerültek át a múltba vagy a gyerekirodalomba, az általános kultúra részei maradtak. Az élő és élettelen környezetből minden vagy bármi lehet ugyanolyan hangsúlyos, fontos vagy szimbolikus, mint az ember, aki az egésznek része, de nem a középpontja.

„Első pillantásra lebegő felhőfoszlánynak tűnt.” – így szól A macskavendég első mondata. A szemlélődő, környezetét folyamatosan figyelő ember perspektívája ez, szinte tipikus japán felütés. Eszembe jut Kavabata Jaszunari Kiotói szerelmesek című regényének első mondata: „Csieko észrevette, hogy az öreg juharfa törzsén kinyíltak az ibolyák.” (Kozmosz, 1975). Vagy Fukadzava Sicsiró Zarándokénekének elsője: „Hegy hegy hátán.” (Európa, 1972) De ha elengedjük az elsőmondat-fétist, még jobban láthatóvá válik, milyen fontos, egyenrangú szereplője az emberen kívüli (élő)világ a japán irodalomnak.

Ibusze Maszudzsi kevés magyarul olvasható műve közül például A szalamandra című novellája érdemelte ki az egykori Égtájak válogatóinak figyelmét (Európa, 1977), amely – talán nem meglepő – egy szalamandráról szól, aki beszorul víz alatti üregébe és mozdulatlanságra kényszerül (első mondata: „A szalamandra búsult.”). Hogy ez a szalamandra komolyan van véve, nem lehet vitatni. A természeti jelenségek és az állatok mindenütt jelen vannak a modern szövegekben. A Nobel-díjas Óe Kenzaburó – aki maga írt ajánlást A macskavendéghez – Futball-lázadásának legjellegzetesebb, lehatásosabb eleme a zord és csodálatos vidéki téli táj ismertetése, ahogy a már említett Kavabata Hóországáé is, de eszünkbe juthat Dadzai Oszamu erőteljes kígyó-szimbolikája A hanyatló napban, és a világszerte népszerű kortárs japán szerző, Murakami Haruki, a szintén ebbe a tradícióba illeszthető a teljes munkásságával, melyet patkánytól óriásbékáig átsző a természet-állat-motívumrendszer.

A macska Japánban régóta kitüntetett helyet foglal el a mindennapokban, jó, szerencsét hozó, a háznál kívánatos állatnak tartják. Egyre szélesebb körben ismert a japán integető macska (tévesen kínai szerencsemacskának szokták nevezni, de ez csak a piaci népszerűségének köszönhető félreértés), amelyet a házak bejáratánál, az érkező felé fordítva állítanak fel. Jellemzően kerámiából készül, egyik mancsát üdvözlőleg felemeli. Ez a maneki-neko, a vendéget üdvözlő macska, amely „áldást hoz” mindenkire, aki a házba belép.

Hiraide Takasi könyve egy konkrét macskáról és az őt „vendégül látó” párról szól, mégis magán hordja a japán világ- és természetszemlélet minden jegyét. Ahogy azt a jól megfigyelhető jellegzetességet is, hogy a japán próza milyen kitartóan tud egyetlen fő motívumra koncentrálni – s közben, mintegy mellékesen, rizspapírra vetülő, háttérben futó, nem is mindig pontosan kivehető alakzatokkal dolgozó árnyjátékként annyi másról beszélni. Leheletfinom utalásokkal, megfejtésre késztető, gondolkodásra indító titkokkal, megannyi kimondatlansággal.

(folytatás a 2018/májusi Kalligram folyóiratban)

365 blog – Nem döglött meg

Már egy ideje fontolgatom, hogy melyik legyen az idei kihívásom utolsó posztja, anélkül, hogy nagy feneket kerítenék a dolognak. Ez lesz az.

A 365 projekt itt véget ér, de nem döglött meg, mert a blog továbbra is él, csak már nem köti a mindennapos kötelezettség.

Sejtettem, hogy nem fog végigmenni, így is bőven túlteljesítettem saját várakozásaimat. Most kezdett arról szólni már az egész, amiről semmiképpen nem akartam, hogy szóljon, így maradok továbbra is ad hoc-blogger.

Nagyon köszönöm mindenkinek, aki napi rendszerességgel velem tartott 2018 január 1-től! Jönnek további, de most már számozatlan posztok.