Már kétszer találkoztunk

Naplovam

Már legalább kétszer. A körútra kifutó utcák egyikében, mindegy, hogy hol, az nem mindegy, hogy hogy nevezem. Hogyan nevezzem?

Egy darabig használtam én is azt a fordulatot, hogy “kedvenc koldusom” – jobb szavak híján, többnyire szégyenkezve -, de most nem tudom ezt leírni (eltekintve attól, hogy most írtam le), nem az, hogy nem kedvenc, de még csak nem is koldus. Nagyon szépen beszél, udvariasan, kedvesen szólít meg, nem alázkodik meg, de nem is veri bele az orrom a nyomorúságába. Amikor másodszor megszólít, két mondat után eszembe jut, hogy egy sarokra innen találkoztunk pár hónapja, gyanakszom, hogy ő is emlékszik talán rám – én nem hiszem, hogy emlékeznék a helyében -, szerintem nem is iszik – azt hiszem, én innék a helyében.

Kérni és adni egyforma szégyen – ebben egyezünk meg , amikor egymásra nézünk. Már másodszor, tulajdonképpen ettől ismerek rá. Én nem szoktam ilyen nyílt tekintettel találkozni, úgy értem, nemcsak akkor amikor aprót kérnek, hanem sehol. Legközelebb, ha ráér, én is rá fogok érni. És majd meglátjuk.

Dura mater

Egy görbedt, vén­sé­ges vén­nek tű­nő fi­gu­ra vá­gó­dott be mel­let­tem a ka­pu­alj­ba. Be­tá­masz­ko­dott a csen­gők mel­lé, és vi­lá­go­san lát­szott, hogy ne­ki in­nen most jó da­ra­big se elő­re, se hát­ra. Ti­bor va­gyok! Itt la­kom!, mond­ta a kel­le­té­nél sok­kal han­go­sab­ban. Is­me­rem ezt a han­got, ezt a hang­erőt – a ket­tes belen egy évig hall­gat­tam, ami­kor a szü­lés után ar­ra vár­tam, hogy vis­­sza­kap­jam a ré­gi mun­ká­mat –, ez a ré­sze­gek és a demens öre­gek der­mesz­tően erős tó­nu­sa, akár­csak a spazmus a tes­tük iz­ma­i­ban, be­köt­he­tet­len in­fú­zi­ók, lá­to­má­sa­ik kö­ze­pet­te li­lá­ra szo­rí­tott csuk­lóm, a pa­zar­ló élet utol­só, min­dent ki­bí­ró, min­dent el­söp­rő ere­je.

So­má­val meg­it­tunk még egy sört mun­ka után, az­tán ké­zen fog­va an­da­log­tunk az éj­sza­kai ut­cá­kon, és ne­vet­tünk, nem tu­dom, min, ha együtt vol­tunk, min­dig ne­vet­tünk. Ne­héz volt ös­­sze­han­gol­ni a be­osz­tá­sun­kat, hol ő vál­lalt plusz ügye­le­tet, hol én men­tőz­tem, sak­koz­tunk a na­pok­kal és órák­kal, hogy he­ten­te leg­alább egy es­tén egy­szer­re vé­gez­zünk. Né­hány lé­pé­sen­ként meg­áll­tunk csó­ko­lóz­ni, mint a ka­ma­szok, nem is ér­tet­tük az egé­szet, csak úgy tör­tén­tünk, jár­kál­tunk, bo­lond kí­sér­te­tek éj­jel, lát­ha­tat­la­nok let­tük, vagy leg­alább­is áttetszőek, egy bi­zo­nyos­ság a csók volt, tur­kál­ni egy­más szá­já­ban, nyal­ni és szo­po­gat­ni, mert min­dig csak az a test­ré­szünk lé­te­zett, az lett va­ló­di, ami ép­pen ös­­sze­ért. Leg­több­ször kéz és száj vol­tunk, és csak olyan rit­kán tes­tek. Meg­áll­tunk, a nyel­ve­met ép­pen át­tol­tam a szá­já­ba, ami­kor Ti­bor el­óbé­gat­ta ma­gát. Itt la­kom!

Rá­néz­tünk, az­tán egy­más­ra, Vi­gyük ha­za, mond­tam, So­ma bic­cen­tett, el­vet­te a ha­do­nász­va szo­ron­ga­tott kulcs­cso­mót Ti­bor­tól, és kis szösz­mö­tö­lés­sel ki­nyi­tot­ta a ka­put. Tény­leg itt lak­hat. Ceausescunak a kur­vaannyát, mond­ta ez­alatt Ti­bor a fal­nak. A hó­na alá nyúl­tam, a csí­pő­met az ol­da­lá­hoz tol­tam, hogy a súly­pont­ja kö­zel le­gyen az enyém­hez, szin­te vit­tem a ka­pun át.

Anyu­ka vár, mond­ta. Hol la­kik?, kér­dez­te So­ma, me­lyik la­kás­ban? Az el­sőn. Anyám vár, mond­ta megint Ti­bor, a lép­csőn jár­tunk már, kétoldalról tá­masz­tot­tuk, a tal­pa csos­­szant a ki­ko­pott kő­fo­ko­kon, fe­ke­te bőr­dzse­ki­je még csak bü­dös se volt. Lé­pe­get­tünk fel­fe­lé, át­néz­tem a vas­tag szem­üve­gén, a lép­cső­ház ho­má­lyos dom­bor­mű lett, csu­pa szo­ron­gás és el­mu­lasz­tott le­he­tő­ség, csu­pa kor­lát és el­fo­lyó haj­szál­re­pe­dés, Ti­bor vi­lá­ga, gon­dol­tam. Biz­to­san egye­dül él, és már csak annyi vá­gya van, mint a leg­töb­bünk­nek lesz a vé­gén, hogy va­la­ki vár­ja, hogy leg­alább az any­ja vár­ja ha­za.

A lá­nyom­ra ott­hon az anyám vi­gyáz ép­pen. Már túl van­nak az es­ti me­sén, anyám meg­ágya­zott ma­gá­nak a ka­na­pén, Ro­bi is ha­za­ért éj­fél kö­rül, evett va­la­mit, ta­lán be­szél­get­tek, anyám el­mond­ta, mi volt az ovi­ban, ta­lán té­véz­tek is, mi­re ha­za­é­rek, sö­tét lesz a la­kás­ban, az aj­tó előtt ve­szem le a ­cipőmet, és láb­ujj­he­gyen oso­nok majd a szo­bá­ba, úgy fek­szem be az ágy­ba, hogy ne éb­res­­szek fel sen­kit, be­si­mu­lok a pap­lan alá, né­mán, mint­ha ott se len­nék, meg­sem­mi­sü­lök a sö­tét­ben, és úgy te­szek, mint­ha mé­lyen alud­nék, és nem fo­gok tud­ni el­alud­ni leg­alább haj­na­li né­gyig.

A lép­csõőfor­du­ló­ban Ti­bor meg­állt, egy­sze­rű­en meg­akasz­ko­dott a ko­vá­csolt­vas­ban, meg­tor­pan­tunk mind­hár­man. Ha nincs meg a pén­zem, ne­ked an­­nyi, mond­ta, és rám né­zett. El­en­ged­tem a kar­ját, érez­tem, hogy sta­bi­lan ki­tá­masz­tot­ta ma­gát, So­ma is el­lé­pett mel­lő­le, vár­tuk, hogy ko­to­rás­­szon a kornyadt nadrágja mély­sé­ges mély zse­be­i­ben. Ki­emelt egy kis cso­mó pa­pír­pénzt, szür­kén, bo­ros­tá­san el­vi­gyo­ro­dott, itt van, nyug­táz­ta, és vis­­sza­gyűr­te a fec­ni­ket. Van­nak még em­be­rek, mond­ta, va­gyis in­kább kér­dez­te, azu­tán megint Ceausescuról dör­mö­gött, az­tán az any­já­ról, hogy vár­ja, mi is­mét a hó­na alá nyúl­tunk, ci­pel­tük fel­fe­lé. A lép­cső te­te­jén bic­cent­ve mu­tat­ta, mer­re kell men­nünk, jobb­ra, még né­hány lép­csőfok a sö­tét gan­gon, azu­tán megint le­cö­ve­kelt. Ez az, mond­ta egy fe­hér­re fes­tett aj­tó­rács elõtt.

So­ma ki­pró­bált két kul­csot, a má­so­dik nyi­tot­ta, de a rács rossz ol­da­lán áll­tunk, úgy­hogy vis­­sza­csuk­ta, míg Ti­bor át­evic­kélt mel­lé, hogy az aj­tó­nyi­tás­kor be tud­jon men­ni a la­kás­ba. Én ott ma­rad­tam, vár­tam, mi lesz, kell-e majd va­la­mit se­gí­te­ni még, el­vis­­szük eset­leg az ágyá­ig, de az aj­tó­zár nem akart ki­nyíl­ni.

Csak nyis­sa, nyis­sa!, haj­to­gat­ta Ti­bor. So­ma pró­bál­ta el­for­dí­ta­ni a kul­csot, de hi­á­ba tűnt úgy, hogy tö­ké­le­te­sen pas­­szol, még­sem for­dult. Nyis­sa csak, nyis­sa! Ti­bor el­lök­te ma­gát a kor­lát­tól, len­dü­let­ből nyom­ta le a ki­lin­cset, az aj­tó nyit­va volt, leg­alább­is nem volt kulcs­ra zár­va, oda­bent sár­ga fény és a leg­na­gyobb meg­döb­be­né­sünk­re egy nő, Ti­bor­nál is sok­kal-sok­kal öre­gebb, ezer pók­há­ló­ránc­cal, le­ven­du­la­szí­nű pon­gyo­lá­ban. Meg­jöt­tél, te ro­hadt kö­lök, mond­ta, és üt­ni kezd­te Ti­bor fe­jét, csé­pel­te az ap­ró, tö­ré­keny ke­zé­vel, Ti­bor meg a rács fe­lé for­dult, be­le­ka­pasz­ko­dott, görbedt há­tát még job­ban ki­pú­po­sí­tot­ta, fe­ke­te bőr­dzse­kis bo­gár, a nya­ka tel­je­sen el­tűnt. So­ma a túl­ol­da­lon re­kedt, én csak néz­tem a rá­cson át Ti­bort, ő en­gem, az­zal a te­kin­tet­tel, ami­vel a hal­dok­lók szok­tak néz­ni, és pon­to­san ugyan­úgy tet­te fel ő is a haj­me­resz­tő kér­dé­se­it – ne­kem, mint­ha én egé­szen biz­to­san tud­nám a vá­laszt, hi­szen ki más tud­hat­ná, mint az az egyet­len em­ber, aki most a sze­mé­be néz: Hát van még em­ber­ség? Van is­ten?, és én már tu­dom, hogy ilyen­kor nem en­gem kér­dez­nek, csak tő­lem, és hogy csak egyet­len jó vá­laszt ad­ha­tok.

Van, mond­tam ne­ki. Az­tán azt, hogy jó éj­sza­kát. So­ma át­nyo­ma­ko­dott a fé­lig nyi­tott rács és a füg­gő­fo­lyo­só kor­lát­ja kö­zött, Ta­ka­rod­ja­nak in­nen!, ve­tet­te oda bú­csú­zó­ul Ti­bor any­ja, és to­vább ütöt­te az ősz fe­jet, mi meg puk­ka­doz­va le­sza­lad­tunk az al­vó ház lép­cső­in, tisz­tá­ra, mint a hü­lye­gye­re­kek, két bo­lond kí­sér­tet, esze­lős rö­hö­gés­sel.

(Megjelent a Mozgó Világ folyóirat 2015. áprilisi számában)

Az altató szerekről – Jelenkor, március

Jelenkor folyóirat márciusi száma megjelent, ebben (sok kiváló írás mellett) olvashattok ismét egy hosszú részletet Az altató szerekről című regényemből. Sokan jeleztétek már tavaly, a Mozgó Világ nívódíja után (amit ennek a regénynek egy másik részletére kaptam), hogy várjátok a megjelenést, úgyhogy örömmel jelentem, hogy a könyv őszre várható a Kalligram kiadónál.

Addig is olvassatok bele a márciusi Jelenkorban! 🙂

 

Pont még nincs – Meghívó

Viszonylag rövid időn belül másodszor ér az a megtiszteltetés, hogy valaki beszélgetőtársául választ, ez a mostani még abból a szempontból is különleges, hogy Csuhai István, az Élet és Irodalom versszerkesztője (valamint kritikus és fordító) már “legalább 300” alkalommal volt beszélgetőtársa írónak, fordítva azonban ez lesz az első.
Március 21-én én kérdezem majd, nemcsak szerkesztésről, fordításról, kritikáról, de az épített környezetünkhöz való viszonyáról is, különös tekintettel a köztéri szobrokra – és van egy kisebb összegem arra, hogy nem találjátok ki, mi lesz az első híres név, ami a beszélgetésen elhangzik.  Gyertek el, töltsetek velünk és Havas Judittal egy estét a Petőfi Irodalmi Múzeumban!
Esemény a Facebookon, kattintsátok be: Pont még nincs »

Mindenki

Azt vettem észre, hogy mindenki úgy érzi, meg kell nyilvánulni a Mindenki (Sing) Oscar-díja kapcsán. Aztán a megnyilvánulásokra reagálni, aztán a reagálásokra reagálni stb.

Nekem egyáltalán nem kell megnyilvánulni, személyes okokból érdekel a téma, figyelemmel kísérem a film körül kialakuló vitát (illetve, örülnék, ha vita lenne, de valójában csak a szakadék két oldaláról kiabálás van), és persze nekem is van véleményem. A hangsúly itt a vélemény szón volna, amit ma mindenki (következetesen, minden oldalon) összekever a kritikával. Egy kezemen meg tudom számolni, hány valódi kritikus van az országban, és nulla kezemen, hányan írtak közülük a Mindenkiről.

Nem mintha indokolni kéne, miért írok a saját blogomba posztot egy filmről, de azért leírom, hogy ez a kisfilm miért áll hozzám közel. Nem az Oscar-díj miatt (aminek szívből örültem és gratulálok hozzá), hanem mert ez az én generációm. Annyira, hogy 91-ben én pontosan annyi idős voltam, mint a filmben szereplő gyerekek, ráadásul még énekkaros is voltam (nem, nálunk nem voltak tátikázók az énekkarban, kiváló tanárnőnk volt és nem hajtottunk versenyekre). Azt a gyakran elhangzó, igaztalan vádat szeretném elsősorban elhessegetni, hogy tíz év körüli gyerekek nem képesek ilyen összefogásra.

A véleményíró újságírók arról a tényről feledkeznek meg, hogy ez a generáció volt az, amelyiket a legfogékonyabb, legfélelemmentesebb időszakában érte a rendszerváltás. Abban a korban, amikor a gyerek még nincs (egészen) betörve, amikor még akár az összefogás erejében is képes hinni. Egyszer csak szembesültünk azzal, hogy nincs a világon semmi biztos, ezért igenis bele lehet kapaszkodni az igazunkba, ki tudja, holnap mi lesz, mi ma még csináljunk valamit jól. (Gondolj bele: elkezded az iskolás életedet a Mókus őrsben, aztán pár nyárral később az egész kisdobos-úttörő mozgalom a múlté, lecserélik az iskolád, utcád nevét stb. – nem ragozom, írtam erről egy egész könyvet.) Ezt az én generációm nagyon jól tudja: semmi, de semmi nem biztos ezen a világon – ebbe is ment tönkre.

Mi vagyunk a még nem öreg, de már részben külföldre szakadt generáció, akik nem tudtak ebben az országban mit kezdeni azzal, amit demokráciának nevezünk, mert nem volt előttünk senki, aki legalább már látott volna ilyet. Amikor kezdődött, még minden a szüleink/nagyszüleink kezében volt, mire felnőttünk, már minden elbaszódott (az ország szétlopása, a feldolgozhatatlan múlt stb.). Szabadabbak voltunk az előttünk lévőknél, de nekünk már ehhez a szabadsághoz a teljes bizonytalanságot is hozzácsapta a történelem. Nincs olcsó hitel, biztos lakás, biztos állás, biztos nyugdíj… ezek mesebeli dolgok, amikről a felmenőinktől hallottunk. A jogainkkal egész életen át ismerkedünk, pedig jókor kezdtük, pont akkoriban, amikor a Mindenki képzelt kórusa beint a karmesternek. Még hogy ne lettünk volna képesek ilyesmire!? Szerintem az én generációból minden iskolában 1-2 évfolyam volna, ahonnan hasonló (ha nem is ilyen nagy jelentőségű) eseményekről sztoriznak a mai napig, ha összejönnek egykori osztálytársak. Volt ilyen nálunk is. Amikor elhatároztuk, hogy nem megyünk be egy órára (és ez nem válogatott társaság, csak sima osztály) – és nem egyszer fordult elő. Pontosan tudtuk, hogy nem lehet egy egész osztályt megbüntetni, nem lehet már. Vagy pozitív értelemben is képesek voltunk ilyesmire, például meglepni egy tanárt a születésnapján – volt ilyen is, egyszer.

Szóval, a film mindenkinek mást jelent, mást juttat eszébe, kiterjesztheti a jelentését mélylélektantól a mai politikai viszonyainkig sok mindenre. Nekem azt a szomorú tényt erősíti, hogy volt itt egy jobb sorsra/világra érdemes generáció – amiből nem lett semmi. De azt is üzeni, hogy figyeljünk a gyerekekre. Amíg vannak, amíg lázadnak, van remény.

Megemészthetetlenségeskedéseitekért

Naplovam

Már nem tudom, mi volt az első, talán a Nagymama. Nem tudom, hány napig nem ettem és amíg emésztett vért nem szartam, nem is tudtam újra enni, amikor meghalt. Tizennégy évesen csak forgattam magamban a halált, mindent kitöltött, minden erőt elfoglalt, csak a lábam működött, elvitt az erdőig, végig a szomszéd faluig meg vissza, mert menni az azt jelenti, hogy élek. Gyalogláskor úgy történik valami az emberrel, hogy legalább közben nem történik semmi. Az élet csak per def. gáz- és fűtőanyagcsere, amúgy a mozgás.

Aztán volt sok (anya, apa és a többiek), aztán jöttem én.

A halált meg lehet tanulni megemészteni, sőt majdnem mindent meg lehet tanulni megemészteni, mert mindig ott van a menekülési útvonal, a rajtam kívül eső faktor. Ami nem múlik rajtam, az nem az én hibám, azt én csak nézem, gyalogolok és nézem, megyek ki a világból és nézem, ráeresztem a mérgeimet és savaimat, amíg lassan hordhatóvá puhul, aztán alkotóelemeire bomlik és meg fogok lepődni, mennyi hasznos anyagot tartalmaz. Na, az a sok hasznos végül lassan mind beépül.

Aztán jöttem én, aki nem voltam elég jó. Úgy tíz év volt ez, nagyvonalúan múlt időbe téve. (A Körcellában leírtam, ha rákattintasz, itt elolvashatod: Hölgyeim és uraim, tisztelt érdeklődők, ez itt a semmi. Optimistáknak: ez itt a kezdet…») Ezt nem lehet megtanulni megemészteni. Addig forgattam magamban ezt a semmit, amíg lett belőle egy szép kövem. 1,5 cm, ma ultrahangon is láttam, igazán csinos.

Van, akinek minden az agyára megy, nekem minden a gyomromra és a beleimre. Amúgy nem fáj*, csak ha nevetek.


*Dehogynem.

Egyszer csak megszűnt

Naplovam

Sok olyan pont van, amikortól az ember felnőttnek számíthatja magát. Az egyik mindenképpen a szülők elvesztése, amikortól soha többé nem mondja senki hogy kislányom, kisfiam.

Nekem a másik az, amikor egyszer csak megszűnt bennem a vágy a saját otthonra, úgy értem, hogy nem akarok birtokolni egy ingatlannak nevezett, a közös térből lehasított teret. Kergettem ezt a vágyat egy darabig, a családi ház romantikája váltakozott a kényelmes lakás biztonságos (de lehetőleg minél nagyobb) tereivel ebben az álomszerű, elképzelt jövőben, de egy ponton túl semmi mást nem láttam ebben, mint kötelmeket. Amit birtokolsz, az birtokba vesz, akkora közhely, hogy még ide is beillik, sőt ide illik csak igazán.

Nem volt soha vagyonom, örökségem, megtakarításom, valódi esély is csak egyszer mutatkozott arra, hogy családostul saját ingatlanhoz jussunk, de egy (nekem nem vér szerinti) rokon szíves ellenállásába ütközött, meghiúsult, és habár ezt azóta sem bocsátottam meg neki, most pontosan tudom, hogy jó ez így, legalábbis jobb, mintha egy vidéki városban lenne egy nehezen eladható házunk, amire kölcsönt fizetnénk, de amiben se élni se meghalni nem érdemes.

Nem mondom, jó volna egy hely, ahol a könyvtáram elvan, igen, elvan, mert nem azt szeretném, hogy “kényelmesen kialakított, igényes otthonom dísze” legyen, nem kiállításra szánom én a könyveket, hanem csak arra, hogy én tudjam, mikor melyik polcra kell nyúlni. Szóval egy hely, ahol dolgozni tudok és ott lehetnek a dolgok, amik ehhez kellenek (pl. a könyvek), de abban a pillanatban, hogy eldőlne, hogy hosszú évekig, évtizedekig csak ez a hely lehet, már börtön lenne.

Nem tudom, hányszor költöztem életemben, ha a fiatalkoriakat is beleszámolom, tíz fölött van (néha össze szoktam számolni, de nem fontos), mindahányszor kellett. Nem mindegyik esetben kellett volna feltétlenül, de semmiképp nem a kedvtelés, a szebbre, jobbra, nagyobbra cserélés vágya vitt tovább, nem a helyhez kötött  – és mint ilyen: földhöz ragadt – elképzelt boldogság vagy boldogabb élet felé költöztem, hanem épp ellenkezőleg. Minden költözésnél reméltem, hogy azt a nehezen megfogható valamit, amit jobb szó híján nevezek boldogságnak otthonnak, azt magammal tudom vinni. A tapasztalat azt mutatja, hogy mi az hogy.

Nemhogy magával tudja vinni az ember, hanem meg is újítja. Minden költözés leégés, ahogy a Nagymama mondta, de ő is annyit költözött, amennyit én, pedig abban az időben még kevésbé volt ez szokás, viszont szokás volt a többgenerációs ház meg ott halni meg, abban az ágyban, amiben megszülettél (ja, otthon, bábával, nyolcvan év van köztünk és ez akkor is ennyi lesz, amikor én leszek nyolcvan és nevetve nézek vissza erre az egész cirkuszra és legalább azt nem fogom bánni, hogy egy ingatlannak nevezett dologra sokat fecséreltem volna az életnek nevezett dologból), szóval leégés, anyagi értelemben, de valami másban hatalmas épülés, de ezt is, azt hiszem, csak a Nagymama tudta volna megmondani, vagy leginkább megérteni.

Felnőtt vagyok onnantól, hogy rájöttem, jobb, ha erre a kis időre nem kötözöm meg annál jobban magamat és a családomat, amennyire amúgy is megkötöz minden de minden ezen az égadta világon.