130.

Ez az üvegkocka egyébként, pontosabban tükörüveg, mindig is itt volt. De ismert tulajdonságai miatt nagyon nehéz megtalálni. Ha kilépek belőle, teszek egy-két lépést, már nem látom, hol volt. Azt már megtanultam, hogy ilyenkor nem szabad kétségbeesni, el kell kezdeni a légzőgyakorlatot. Azután a többit. A sivatagban.

Reklámok

129.

Úgy tudok a legjobban dolgozni, ha egyedül vagyok. Nem, most nem fizikai értelemben (úgy is), most abban az értelemben, hogy be vagyok zárva egy üvegkockába. Nemcsak üveg, hanem – azt hiszem – tükörüveg, kilátok, de nem látszom. Belül van valami kozmikus süketség, ami egyébként rémisztő lenne, ilyenkor nem az. Kicsit olyan az egész, mintha ezt a kozmikus süketséget transzformálnám. Kottáznám. Sokkal jobb dolog, mint amilyennek hangzik. Sokkal jobb, de nem lehet örökké csinálni.

128.

Attól is lehet tartani, hogy egyszer csak – váratlanul – minden jó lesz. Kimúlik az a fájdalom-hiány-emlékcsomó, átlépjük, mint egy döglött csigát az út szélén, a következő kanyarnál már el is felejtjük, sima, tiszta minden előttünk.

Akkor lehet megijedni, hogy most, na most, mi lesz?

125.

Türelemjáték.

Ha mindent előre megírtam, mindezeket a dolgokat nem százhuszonöt, hanem egy vagy tíz nap alatt gondoltam – vagy keltettem magamban a gondolkodás illúzióját -, türelemre van szükségem, hogy hagyjam ezen a felületen a maga tempójában folyni. Lassan haladni, napról napra, mindig csak egy fiókot nyitva ki. Már, ha. Persze.