365/043 – Egy nap háttértévézés

Hello – mondja egy nő -, én a bélflórád hasznos baktériuma vagyok. Hello, lányok – mondja egy másik -, én vagyok a ti vad énetek. Ha mindez igaz – gondolom én -, akkor máris kiugorhatok az ablakon. De két emelet nem garancia semmire. Amerikai srácok töprengenek az igaz szerelem mibenlétén, félkézzel megoldanak közben egy teljesen érdektelen ügyet, a mellékszálban Benny Hill jellegű figura szerencsétlenkedik (szekunder szégyen a felszabadult kacagás helyett), a végén valakik biztosan elsétálnak a naplementébe, gondolom, és tényleg. Téged is elfáraszt, hogy a 40-es ikon helyett a 60-asra kell tekerni a mosógép gombját, amikor fehéreket akarsz mosni? Ööö… – mondom erre én, nem egészen így kérdezik, azt kérdezik, hogy fáraszt-e, hogy magas hőfokon kell mosni. Ööö… nagyon, igazából eddig erre nem gondoltam, de most, hogy kiderült, hogy az a gombtekergetés lehet a fáradás oka, máris jobb. Te is minden sarkon össze akarod hugyozni magad, nő létedre? Van megoldás. Szedjél tökmagot! Idétlen a gyereked? Legyél pingvin! Fel akarsz szabadulni? Igyál Coca-colát! Szerelmes akarsz lenni? Igyál Coca-colát! Nem tudsz aludni? Egyél valeriánát – ezerféle néven ugyanazt. Gyötör a megfázás? Le ne feküdj, igyál forróitalport! Forrón! Gyötör a fejfájás? Kapj be valamit! Koccanás a legrosszabbkor? Nem, nekem soha ilyen jól időzített koccanásom nem volt, bocs. Elég a kérdésekből. Lepődj meg, van egy újfajta műanyagpalackos tea! Meg fogsz lepődni. El nem tudom képzelni, mi meglepő lehet egy teában. Már azon meglepődnék, ha tea lenne, de biztos kitaláltak még valamit, az nem lehet, hogy csak egy tea. A kávéról fogalmad sincs, azt is jobb, ha tisztázzuk. Az igazi eszpresszóról. De még lehet, csak abból főzd, ami úgy jut el hozzád, hogy gondos kezek válogatják a világ másik felén, boldog énekszó kíséretében, babkávéba zárva a világ másik felének minden napsütését és boldogságát, s amely kávészemeket egyesével csak azért pörkölik, hogy te itt, ott, amott, a világon bárhol tonnaszámra vedd magadhoz ezt a már-már isteni eredetű, igen ritka és csodálatos valamit, amit jobb híján kávénak nevezünk, és végig tudd: ez a kávé nem az a kávé. Jó, akkor most legyen történet, elmegy egy maroknyi ember a Napba, mivel a Nap – a központi csillagunk – lekapcsolódott (ne röhögj), és ők felkapcsolják. De tényleg. A Földön sivár szürkeség dereng, az űrhajósok (gondosan, pc-alapon megválogatott) kis csapata, az élete árán. Is. Fogadjunk, hogy valami baj lesz. Lesz. Nagyon küzdelmes lesz ez a küldetés. De sikerül. A végén kisüt a nap. A Nap. Kisüti az agyamat. Jó éjszakát!

Reklámok

365/042 – Másnap

A vasárnap a szombat kipihenésével telt.

A szombaté, amely részben átnyúlt a vasárnapba, és amelynek egy pontján az ünnepelt feltett lába kínált kihagyhatatlan fotótémát.

És ennyi.

 

365/041 – Fizet? Nem fizet?

Nagy téma, és nem hiszem, hogy igazán újat tudok róla mondani, és azt sem, hogy egyáltalán a végére lehet érni, mégis írok róla. Ugyanis – szakkifejezéssel élve – kurvára bassza a csőrömet. Tulajdonképpen ez már a kétezres években (inkább talán a közepétől) elkezdődött az internettel kapcsolatban is: Minek fizessek azért, amit ingyen is meg tudok szerezni? Azért írtam, hogy az internettel kapcsolatban “is”, mert itt minálunk ez mindenre igaz volt már jóval az információs szupersztrádára való felkapaszkodásunk előtt, és persze részben érthető. Miért?

A baj azzal van, hogy félre vagyunk. Mint rendesen. A legtöbbször ugyanis egyáltalán nincs ingyen, amiről azt hisszük.

Volt itt ez a szerencsétlen Politis-dolog, hogy megkérdezték, kell-e nekünk egy újság (olyan, ami mindenféle befolyástól mentes, ami kizárólag tájékoztat, nincs sport és kisszínes, van viszont közélet, de komolyan, tényszerűen, ahogy kell(ene)). Mire azt válaszoltunk, hogy kell a francnak. Ez volna a leegyszerűsített változata az esetnek, de valójában az történt, hogy beállított egy csávó, akit talán látásból ismertünk, elmondta a fentieket, de még azt is hozzátette, hogy ami most máshol van, az mind szar, és ő a legjobb újságírókkal csinálna jót (amikor azért az ember megkérdezné, hogy ugyan, áruld már el, honnan tudod, kik a legjobbak, és én honnan tudjam, hogy te ezt tudhatod?), ezek mellé pedig nem mutatott semmit. Én nem vagyok kampány- pr- mittoménmiszakértő, ezért most nem mondom meg, mit kellett volna helyette mondani, csak azt, amit szerintem nem szabadott volna.

Ami viszont szinte biztos kudarcra ítélte – szerintem – a lapot, az nem az ő arculati vagy stratégiai hibájuk volt, hanem két másik ok: 1. Mi, olvasók, azt hisszük, hogy mindezt amúgy is megkapjuk – ingyen. 2. Nincs igényünk a korrekt tájékoztatásra.

Tóta W. írja a HVG-ben, hogy “A legnagyobb finn napilap, a Helsingin Sanomat naponta negyedmillió példányt ad el egy öt és fél milliós országban – és utána jönnek a többiek, számosan. A nyolcmilliós Ausztriában csak a Kuriert olvassák annyian, mint nálunk a komplett szeriőz sajtót. A magyarok felét számláló szlovákok pedig képesek eltartani a hatvanezres példányszámú Pravda mellett a feleakkora Sme-t.” Én ezt el is hiszem (már csak azért is, mert könnyen utánanézhetek). Szóval, azt látjuk, hogy nekünk valamiért nem kell a tájékoztatás. Ezt nem abból vonom le, hogy a Politis nem kellett, mielőtt valaki félreértené, hanem abból, hogy most, ebben a pillanatban sem tartunk el arányosan olyan médiumokat, mint a példában említett országok. Mi nem veszünk lapokat, de online főleg nem veszünk, mert ami az interneten van, az ingyen kell hogy ott legyen. Ugye. Valamiért azt akarjuk hinni, hogy mi megkapjuk a tájékoztatást, néha talán elismerően bólogatunk is a tényfeltáró-oknyomozó újságírók működése és főleg az eredményességük láttán, még az is előfordulhat, hogy egy igen nagylelkű pillanatunkban elutaljuk egy kávé árát a cikkek alján megadott bankszámlára, aztán megveregetjük a vállunkat, hogy ej, de kurva jófejek voltunk már megint. Mert fizettünk valakinek a munkájáért. A hiba nem csak a mi készülékünkben van – ha adományt kérnek és nem árat valamiért, tényleg hülyék lennénk minduntalan fizetni.

Tehát ott tartunk, hogy egy internetes vagy mondjuk úgy, digitális tartalom a készítői könyöradományt kuncsoroghatnak a termékükért, munkájukért cserébe. Lehet jönni azzal, hogy reklámbevételekből kéne megélni, ez egy másik nagyon nagy téma, de röviden: gondolj bele, mikor néztél utoljára filmet olyan tévécsatornán, ahol ötpercenként megszakítják az élményt a tízperces reklámblokkok. Az, hogy egy tartalom az lehessen, ami, pénz kérdése. Ha te nem adod, adják a cégek, akik reklámot kérnek cserébe. Egy weboldal, akármekkora látogatottsággal, nem fogja tudni fenntartani magát a lap alján elhelyezett két kis bannerből – te viszont, amint lehet leblokkolod az összes felugrót (jól teszed, mert neked is meg kell őrizni valamit az agyadból), szitkozódsz a villogó sávok miatt (igazad van, mert idegesítő, epilepsziás rohamot okoz, és felesleges vizuális környezetszennyezés), a szövegbe ékelt reklámdobozok miatt (igazad van, lásd mint fent), és örülhetsz, ha tízből egyszer (!) észreveszed, hogy szponzorált cikket olvastál. Szponzorált, bizony. Vagyis: maga a tartalom a reklám, amiről pedig egészen elhitted, hogy egy cikk, amelynek szerzője tényleg meg van arról győződve, hogy a világon az a legjobb telefon/szerkesztőfelület/szálloda/légitársaság/bank/akármi.
A másik oldala: a reklámbevételre utalt felületek magas kattintásszám elérésére kényszerülnek, ez pedig – mondani sem kell – nem a tartalom színvonalának emelését szolgálja. Hanem sőt, jól látod.

Nagy megmondó – és biztos híres blogger – lennék, ha most jól meg tudnám mondani, mi a megoldás. Részmegfejtéseim vannak, az egyik az, hogy fizetek az újságért, amit olvasok, a zenéért, amit hallgatok, még az e-könyvért is fizetnék, ha lenne e-könyvolvasóm, ahogy fizetek az élelemért, a fogorvosi ellátásért, a ruháért stb. És ezt tanítom a gyerekeimnek is. A másik, hogy igyekszem tájékozódni, de nemcsak a világról, hanem arról az orgánumról is, amiből a világról tájékozódni kívánok. Mindről, igen. Hát ez melós, de megéri. Annyit még az egészhez, hogy afölött érdemes talán egy másodpercig eltöprengeni, hogy a bevezetőben feltett kérdéstől (Minek fizessek azért, amit ingyen is meg tudok szerezni?) mennyire áll távol az a kérdés, hogy: Miért ne lopjam el, amit el tudok lopni?

Ma sem lettünk okosabbak. Igazán nincs mit.

365/040 – Nem várt kellemetlenségek, addig is, ajánló

Vagyok, a blogolás nem marad el, csak éppen nem várt kellemetlenségek adódtak. Valami vírus lehet (már tájékozódtam), gyakrabban kell a lakás legkisebb helyiségét felkeresnem óránként, mint máskor egy héten.

De van téma, ezt úgyis fel akartam hozni valamikor mint érdekességet: Melyik bejegyzés volt januárban a legnépszerűbb?

Az idők során megszoktam, hogy szinte mindig az a poszt lesz a legnépszerűbb, aminél a legkevésbé számítok rá, és gyakran az lesz a legkevésbé olvasott, amit szeretnék minél több olvasómhoz eljuttatni. Ilyen ez a blogszakma.

Most egy kicsit más a helyzet, nagyjából sejtettem, mik lesznek a legnépszerűbb bejegyzések, viszont a legkevesebbszer kattintottak között volt olyan, amit sajnáltam (sajnálok), hogy nem láttak többen. Ilyen például a hirtelen fölindulásból (megindulásból) született zenés, főleg ragtime-os poszt, az Amadé, Scott, Ethan.

A legolvasottabb januári bejegyzés az Apa égre vetett tekintete vagyok lett.

Az összes januári blogposzt egyébként megtalálható ezen a címke-linken: 2018 január

Holnap jövök.

365/039 – Feltűnés nélkül

Van történetünk, de Örkénnyel kell kezdenünk, aki – sok egyéb mellett – az ún. tiszteletpéldány-frusztra pontos leírója. Az alapok tehát:

Amikor megjelenik egy könyv, abból harminc példány az író járandósága; annyi, mint a semmi. A kiadó hazaküldi, az író nekiül dedikálni. Feleségének, szüleinek, kedves Ede bátyjának, drága Etus néninek, egynéhány távoli, de sértődékeny rokonának, írótársainak, fogorvosának, mai szerelmének s egy vagy két, néha három elmúlt szerelmének. Nem tartozik a tárgyhoz, de említést érdemel, hogy az írók milyen szövevényes dedikáló viszonyban vannak egymással. Hogy kinek küldheti postán, kinek adjuk át személyesen, kinek jár a “szeretettel”, az “őszinte barátsággal”, a “barátsággal” vagy a puszta névvel jelölt ajánlás, annak külön szertartástana van. Felsülnék vele, ha megpróbálkoznék e finomságok magyarázatával: épp annyi eszem van csak, hogy nem vétem el. Elég az, hogy amikor az ember végzett a harminckötetes könyvtoronnyal, nemcsak hogy saját magának nem marad belőle, hanem még előveszi a szorongás is, hogy adósa maradt egynéhány jóemberének; s valóban, emlékezetének ablakába egymás után hajigálják a kavicsot azok, akiknek elfelejtett könyvet dedikálni. Legutóbb is az történt, hogy többfelé maradt szigorú tartozásom, s a Körúton jártamban betértem egy könyvkereskedésbe. Hat példányt akartam venni a könyvemből.*

A mi történetünk akkor játszódik, amikor ezek a régi szép amikor ezek a nagyvonalú amikor ezek az idők, melyek során harminc példányt küldött a kiadó, elmúltak, de az apró változásokon (kevesebb példány, semmi kiküldés) kívül mind így igaz.

A mi történetünkben gyakran az ún. könyvcserés támadás hívei az írók, a mi írónk is ment ilyenre többször, legutóbb egy másik íróval – kit igen kedvelt, régi ismerősének mondhatott. Csakhogy egy félreértés miatt nem a saját könyvéből, hanem a kedves kolléga könyvéből vitt magával egy példányt, gondolván, amaz hozza az övét, és jól aláírnak majd egymásnak. Végül kiválóan elbeszélgettek, a dedikálás is megtörtént, még ha féloldalasan is, tehát a mi írónk adós maradt egy aláírt példánnyal. Ígéretet tett, hogy a következő találkozásukkor egyenlít.

Csakhogy, amikor felkereste kiadóját (előkészületként), hogy magához vegyen néhány példányt a könyvéből (kedvezményesen), már nem talált ott csak három darabot, azok helye pedig már jó előre meg volt határozva, ahogy a bevezető idézetből lehet sejteni.

Mit lehet ilyenkor tenni? A mi írónk akárhogy is törte a fejét, csak nem jutott másra, mint hogy meg kell venni.

A jelenetet, hogy bemegy egy könyvesboltba és leveszi a polcról a saját könyvét, majd a pénztárnál kifizeti, nem tudta elképzelni. Már azon volt, hogy tulajdon gyermekét kényszeríti ebbe a kellemetlen szituációba, de végül letett erről, mert úgy tartotta, hogy a művészet olyan, mint a maffia: az ember jobb, ha nem keveri bele a családját.

A nap, a következő találkozásé, elérkezett, helyszíne a Könyvesbolt volt, a kedves íróbarát kötetbemutatója, öröm és boldogság, gratuláció és kínos vallomás, hogy a mi írónk nem tudott magával hozni a könyvéből. Ezután zavart tipródás a Könyvesbolt szebbnél szebb könyvei között. Ekkor emelte fel tekintetét a Könyvesboltos, és szólította meg a mi írónkat, kedvesen tájékoztatta, hogy jól fogy a könyve. A mi írónk ettől biztonságosnak kezdte érezni a terepet, és bizalmas kérésre ragadtatta magát. Kissé közelebb hajolva, fojtott hangon kérdezte a Könyvesboltostól, hogy lehetne-e feltűnés nélkül őneki megvennie a saját könyvét, mert hát tartozik itt eggyel, és igazán nem tudja, hogy szerezze be. A Könyvesboltos – mint mindig – igen segítőkésznek mutatkozott, továbbá megjegyezte, hogy bizony, ők sem tudtak utánrendelni.

Ekkor következett a tánc a könyvek között. Sasszé az egyik állványhoz, ott a könyv helyén egy tátongó lyuk. Piruett a másik állványhoz, ott is lyuk. Újabb sasszé a nagy polchoz, ott sincs a könyvből. Néhány perc múlva a Könyvesbolt egésze a mi írónk könyvét kereste, aki ezekben a pillanatokban két dologra gondolt, az egyik, hogy miért nem tud egyszerűen láthatatlanná válni, a másik, hogy nem egészen így képzelte a feltűnésmentest. A biztonság kedvéért megragadott egy könyvet, amit régebb óta szeretett volna már megvásárolni, és a pénztárhoz oldalazott vele, mint akinek igazán semmi köze ehhez az egészhez, éppen csak itt van egy könyv, amit ő már nagyon is megtalált, azt szeretné kifizetni. A Könyvesboltos azonban nem adta fel, kevéssé mérsékelt hangerőn bejelentette, hogy itt is van, kivette a kirakatból az utolsót, váltig mentegetőzve, amiért nem találta a többit, és állítva, hogy a nyilvántartás szerint még lennie kéne hat példánynak. A mi írónk nagyon szépen megköszönte, sebesen lobogtatta a bankkártyáját, hogy a könyveket mielőbb a táskájába süllyeszthesse és kiléphessen a friss esti levegőbe, elszívhasson egy cigarettát, mintha mi sem történt volna. Már majdnem eljutott a táskába csúsztatásig, amikor ismét megjelent a Könyvesboltos, boldogan, hogy mégiscsak megvannak azok a példányok, hozott hát egyet azok közül, emez mégis a kirakatban volt, kissé meg van már viselődve.

Cseréltek. A mi írónk nem tudta annál jobban megköszönni, mint előzőleg, úgyhogy egyre csak azt ismételgette, hogy nagyon szépen köszöni szépen, de nagyon. Aztán végre süllyeszthetett, ha már maga képtelen volt a föld alá süllyedni, kilépett a Könyvesbolt elé, rágyújtott, és arra gondolt, hogy elég sok nehézségre számított ő ezzel az írás-dologgal kapcsolatban, de ilyesmire biztosan nem. Hiába, no, az élet rendre túltesz a képzeleten.

_________

*Örkény István: Megveszem a könyvem

365/038 – Douglas Adams likes this

Elon Musk kilőtte.

Én nem mindig értem Elon Muskot (most is csak részmegoldásaim vannak), de az biztos, hogy történelmet csinál.

Mostantól például a nevéhez fűződik a világ (eddigi) legnagyobb teljesítményű rakétája, a Falcon Heavy (és amennyire tudom, a visszatérő gyorsítórakéták is).

Az első autó az űrben. (Tesla, ami szintén az ő nevéhez fűződik, azon kívül, hogy Nikola Tesláéhoz, akit viszont ez már nem annyira érdekel.)

Az űrautó Nap körüli elliptikus pályára áll (aminek egy pontján eléri a Mars Nap körüli pályáját). Elon Musk a Mars kolonizálásának régi és elszánt híve, ezzel a mostani akciójával is ebbe az irányba kíván mutatni: a FH képes lehet embert juttatni a Marsra.

Fogalmam sincs, mi lesz ebből – azt hiszem, vagyunk ezzel pár milliárdan így -, de kíváncsian várom és drukkolok a tudósoknak, az űrhajósoknak és mindenkinek, aki fizikailag vagy anyagilag közreműködik ebben a hatalmas vállalásban. Furcsa, hogy élőben nézhetem, amint megteszik az első lépést. Már ha lépésnek nevezhetünk egy iszonyatos erejű és sebességű rakétakilövést. (A földhöz rögzített vonatkoztatási rendszerben aligha, de éppen itt az ideje máshoz rögzíteni.)

Különös érzés, ahogy nézem a közvetítést. Mint egy sci-fi. És mi itt vagyunk benne. Plusz egy pacsi a műszerfalon elhelyezett “Don’t panic!” feliratért. Douglas Adams likes this.

 

365/037 – Jófejek pedig vannak

Tudom, hogy külön, de úgy gondolom, hogy ha valami, akkor a jófejség igazán megérdemli, hogy utána menjen a helyesírás. Inkább holnap egy jófej, mint ma egy lófej, ugye.

A történet rövid.

Elhagytam a bankkártyámat a boltban, úgy, hogy észre sem vettem. (Igen, ez sok kérdést vet fel, amire most nem térek ki, annyit szögezek le, hogy nem szoktam elhagyni bankkártyákat.) Pénteken történt. Ezután boldog tudatlanságban töltöttem a hétvégét, mert szerencsére pont nem kellett elővennem a pénztárcámat. Vasárnap egy ismeretlentől kaptam üzenetet Messengeren. Ezeket nem mindig nyitom meg, de most valahogy úgy éreztem, hogy meg kell néznem, ki az, miért ír vajon. A közeli Spar biztonsági őre volt, aki a nevem alapján talált meg és közölte, hogy ha én vagyok az, aki pénteken abban a Sparban vásárolt, akkor átvehetem a bankkártyámat az üzletben. Bementem, igazoltam magam és visszakaptam. Nagyon hálás vagyok neki. Pedig – gondolom – nincs a munkakörében, hogy idióta vásárlókat kutasson fel a Facebookon.

Ennyi.

De senki ne aggódjon, nem megyek át Minden napra egy szép történet blogba. Lesz itt még bőven epehányás, morfondírozás, dagonyázás a kétségbeesésben az önemésztőgödör legalján, ne féljetek.