365/108 – Az ország legjobb közgazdásza

Ha lekésem az utolsó villamost, vagy elérem az első éjszakait, szóval, ha az éjjel egy bizonyos szakában közlekedem, amikor át kell szállnom a központban, legekkel találkozom.

Például a legálmosabb és legmagányosabb huszonéves egyszer csak karon ragad (mert a fejhallgató miatt nem hallom, hogy kiabál utánam) az aluljáróban. Elaludt az éjszakain és nem volt benne biztos, hogy tudja, hol van, de abban biztos volt, hogy neki beszélnie kell valakivel. (Itt jegyezzük meg, hogy ha tudni szeretné valaki, hogy néz ki egy lelki támasz, vagy mondjuk támaszték, nézzen meg engem.) Még jó, hogy kabátban vagyok, abban kevésbé tűnök naivnak. Pedig az vagyok, az, és ez félórán belül ki is derül.

Az utolsó villamosra várok, a szemközti járdán egy jó ötvenes fickó billeg, átszól, nem értem, mit mond. A részegek az angyalok kötényében. Átsétál az úton, a biztonsági korláton kívül áll, hátralépek. Hogy került ide ebben az ingben, szövetnadrágban, ezzel a vállára vetett finom kardigánnal.

Én vagyok az ország legjobb közgazdásza, mondja, és én nem kételkedem, csak szólok, hogy bújjon át a korlát alatt, mert jön a másik irányból a villamos, de nem mozdul, szorosan áll a korlát mellett, a hátától öt centire elrobog a szerelvény. Azt mondja, nem baj, ha nem hiszem el, mondom, elhiszem, viszont el fogják ütni, nekem meg mindjárt jön a villamosom. Azt mondja, vele kell mennem, és mond egy bókot, amiből meggyőződöm, hogy a férfiak tényleg mindenre ugyanazt a szót használják, ami tetszik nekik. Mondom, hogy én hazamegyek, de jöjjön be az útról. Elmondja a bókot megint, aztán, hogy ő az ország legjobb közgazdásza. Megjön a villamosom, felszállok, és én tényleg hiszek neki, igaz, hogy fogalmam sincs, hogy mérik meg ki a legjobb közgazdászásban , de ha nagyon tudni akarom, az első éjszakai busz vagy utolsó villamos előtt szinte biztos, hogy előbb-utóbb jön valaki, aki tudni fogja.

Reklámok

365/107 – Minden egyszerre történik

És most még egyszerrébb fog. Tavasz és ősz ilyenek minden évben, azt hiszem, és persze van még a Nagy Év Végi Hajrá, majd év végén. A köztes idők meg olyan üresjáratok, amikor állandóan azt érzem, hogy valamit elfelejtettem, hogy mindjárt kiderül, hogy mi volt az és akkor aztán nagyon rábaszok meg fogom járni. Egyik feszültség a másikat generálja és nem igazán látom, hogy hogyan lehetne ebből kiszállni. Akinek van jó ötlete, ossza meg velem.

És még azért is egyszerrébb fog, mert nemcsak könyvfesztivál, könyvhét, nálunk gyerekenként szétosztva ballagás, érettségi, verseny verseny hátán, de most vagyunk végre ott az utcákon is, minden hétvégén, mert ott kell lenni.

365/106 – Louis

Nincs apropó. Vagyis de. Azt-a-rohadt-magas-eget-mennyit-hallgattam-én-ezt! – sóhajtottam fel, amikor ma, teljesen véletlenül elém dobta a YT a Saint James Infirmary-t. Vannak ezek a bekattant dalok, úgy értem, bekattannak az agyba, és napokon, heteken, hónapokon át lehet hallgatni őket, aztán egyszer csak kikattannak, valaki leemeli a tűt a lemezről, aztán összevissza játszik minden mást, hogy egy váratlan pillanatban visszadobja ugyanabba a barázdába (érdekes, barázda a lemezen és az agyban, ilyen dolgokat tud a nyelv), szóval visszadobja, hogy az ember elkezdjen azon töprengeni, hogy ó, hát vajon miért, miért is hallgattam én ezt annyit, mikor is, mi volt akkor (nem tudom), de minden röhhentést, légvételt pontosan tudok ebből (is, mert vannak még bekattant dalok számosak), akkora haverok lettünk Louis-val, mint ide a St. James, és töprengjen csak az ember, miért is, hogyan is, mikor is, és ne jöjjön rá, ne tudja meg igazán soha. Írja le, írja ki a blogjára, hátha valakit érdekel, hátha valaki más is hallgatta, szereti, vagy most fogja megszeretni. Ki tudja, mire jó ez? De teljesen olyan, mintha valamire jó lenne.

365/105 – A populáris műfaj

Ma (vagyis most már tegnap, vasárnap) sokadszor jöttem rá, hogy a gyakran lenézett népszerű dolgoktól/ból mindig lehet tanulni. Itt van például ez a zenés-táncos műfaj – amelyhez a világon semmi közöm nem lenne, ha a gyerekem nem tolná ezerrel évek óta – rendesen neve sincs, mert sokféle dolgot hoz egy fedél alá, olyasmiket, amiket mérsékelten vagy semennyire sem ismerek. Rockytól a hip-hopig, mindenféle színpadi tánc. Évek óta járok vele ilyen versenyekre és két dolgot biztosan állíthatok, az egyik, hogy ebben a műfajban is uralkodik minden pozitív sportolói magatartás: fair play, elismerése a másik munkájának, tehetségének, és a rendkívüli kitartás. A másik, hogy abszolút sokszínű, rengeteg kategóriában lehet versenyezni, így gyakorlatilag mindenkinek (minden korosztálynak, stílusnak, formációnak) lehetősége van győzelemre, de még inkább: korra, nemre, bőrszínre, származásra, testalkatra(!) való tekintet nélkül mindenkié.

És még valami, amit a vasárnapi versenyen hallottam (egy folyosói beszélgetést füleltem le), hogy a zsűriben (ha jól számoltam, heten voltak) helyet foglal egy civil is. Erre pedig azért van szükség, hogy a túlságosan szakmai ítéletet kiegyenlítsék – hiszen színpadi dologról van szó, leendő (vagy már gyakorló) színpadi táncosok mérik itt össze a tudásukat, és a profizmuson túl nagyon is érdekes, hogy mit szól hozzá az úgynevezett közönség. Az egyik beszélő így fogalmazott: “A sima tetszik-nem tetszik is fontos szempont.” Aztán felsoroltak egymásnak számos példát arra, hogy mi minden van a világon, ahol a szakmabeliek “összeszarják magukat a gyönyörűségtől”, mégsem lehet vele semmit kezdeni. Tehát legalább 6:1-hez szava legyen a nézőnek/befogadónak is. Ha valami “produkció”, így vagy úgy, de el akarja adni magát, nem lehet meg a közönsége nélkül. Milyen igaz.

365/103 – Ébredj másképp

Annyi rossz szokásunk van (nekem biztosan), hogy csak győzzük észrevenni. Az egyik vitathatatlanul az, hogy ébredés után az első dolgom megnézni, mi újság a virtuális világomban. Ennek egy része kötelezettség (például az általam adminolt oldalakat muszáj figyelni), másik része semmi más, mint függőség. Valahonnan az alapvető emberi kíváncsiságból, a csoporthoz tartozás zsigeri igényéből eredeztethető korcsosult dolog ez, ami alól csak komoly változtatásokkal vonhatom ki magam.

A minap voltam egy költészet napi esten, ahol azt az ötletet kaptam (nem én személyesen, hanem mint a hallgatóság tagja), hogy próbáljuk meg azzal kezdeni a napot, hogy elolvasunk egy verset. Találomra, semmi megtervezettség.

Ez egy nagyon szép gondolat, el is határoztam, hogy így teszek, mostantól ébredés után első dolgom lesz leemelni egy verseskötetet a polcról.

Két dolog történt. Az egyik, hogy mindjárt az első napon elfelejtettem (délután bepótoltam, egy csomó verset elolvastam, egy kötetből). A másik, hogy sokadszor is rájöttem arra, hogy tulajdonképpen tényleg ott van már minden leírva előre és hátra ezer évre, mindenre van egy vers, és ami valamire van, az jó vers, rengeteg jó vers van tehát, így kerülünk kávézás közben párbeszédbe kortársakkal és rég halott költőkkel, ahogy egyébként minden valamire való alkotással: hogy kilépünk az időből, azon a síkon (vagy hegyen-völgyön, vagy bánomén, tengerparton) beszélgetünk, ahol minden fontos dolog zajlik van.

Van, igen, asszem, ez a lényeg.

365/102 – A munkaidő védelme

Egyre többször jut eszembe, ahogy az író* arról beszél, hogy nevetséges, de sokszor kénytelen a munkaidejét védeni. Találkozókat, eseményeket lemondani, nem azért, hogy szórakozzon, vagy pihenjen, hanem”csak” azért, hogy dolgozhasson. Egyfelől tényleg nevetséges (habár tényleg így van), másfelől, mi sem természetesebb, ha az ember író dolgozni akar. Elég sok helyen elhangzott, olvasható volt már, hogy például egy regényben, abban bizony benne kell maradni. Nem lehet kiugrálni belőle napokra, hetekre, aztán – mintha mi sem történt volna – ott folytatni, ahol abbahagytuk. Elég magányos dolog, de ez meg van szokva. Nagyon kibillent ebből a megszokott (és szükséges) állapotból, ha másra kell aktívan koncentrálni. (Pl. egy filmet még meg lehet nézni, de nem lehet filmszerepet vállalni. Utóbbi persze nem fenyegeti az írót, de példának elég szemléletes.)

Nehéz is érteni az ilyesmit, főleg ma, amikor sokan nem tudják elképzelni, hogy valaki többé-kevésbé bizonytalan, és mindenképpen szerény bevételre számítva képes valamit dolgozni. Ahogy nem tudjuk elképzelni, miként dolgozhat valaki ingyen. Olyan nincs, kell, hogy álljon mögötte valami, illetve valaki. Lehetetlen, hogy valaki felsöpörje az utcát mindenféle anyagi ellentételezés nélkül. Enni adjon éhes embereknek. Hogy a többiről, ami most ide kívánkozna, ne is beszéljek. Nem beszélek a többiről, vagyis nem írok, és nem azért, mert ne mernék vagy ne lenne fontos, egyszerűen értelmetlen. Kis olvasóközönségem úgyis pontosan tudja, mire gondolok, és én ehhez a közösséghez beszélek, mert ehhez van értelme szólnom. És ezt is csak azért írom le, hogy ez a kis közösség legalább tudja magáról, hogy létezik, megerősítést nyerjen arról, hogy nincs egyedül. Van dolgunk, és nem gondolom, hogy több vagy más lenne, mint eddig. De nem is kevesebb.

__________

*akit egyébként Esterházy Péternek hívnak, de ez a történet szempontjából most nem releváns információ