A légzésre már nem kell figyelni (belégzés – lent tart – kilégzés, a tempó állandó). Statikai alapgyakorlatok következnek.

Figyeljünk a hátunkra. A hátunk mindent elárul rólunk, a hátfájdalmunk helye, típusa elmondja, hol van hiba a testben. A biztos tartás kezdődik itt, a gerincoszlop a mi erős várunk. Szóval nem a lábakon múlik. A láb is csak olyan dolog, mint a humorérzék. Van, akinek van, van, akinek nincs.

Persze érdekes, hogy az időn kívül kerülést azzal próbáljuk elérni, hogy elkezdjük mérni az időt. Számolni a napokat. Fogjuk fel tehát a tér részeként. Kinyitható, becsukható fiókok vagy talán ajtók. A lényeg, hogy ne várjuk, hogy találjunk bennük valamit, vagy hogy vezessenek valahová.

Mindeközben.

Nem nagyon fogható máshoz, csak a szerelemhez. Kelek és fekszem vele, velük. Velük megyek este sétálni, beszélgetek utazás közben, vagyis nem is beszélgetünk, hallgatom, ha beszélgetnek, máskor csak figyelem, mit csinálnak, abból hogyan következik, hogy mit gondolnak – és fordítva. Hallgatom a zenéket, és nézem őt. Őket. Hol az egyik, hol a másik áll mögém, ha mosogatok, néha túl közel, fejbe tudnám vágni egy serpenyővel, de megőrülnék, ha nem lenne ott más, csak a mosogatni való. Közértbe együtt megyünk, csak nem ugyanakkor. Mégis tudjuk, mit vett a másik, összehasonlítjuk a változásokat. Ha a film nem lehengerlően magávalragadó, simán beáll valamelyik a képernyő elé, nem mondom, hogy nem idegesít. Éjjel, amikor már belefeledkeztem aktuális olvasmányomba, várom, hogy jöjjön az álom húzása és végre lehunyom a szemem, fölébreszt. Hogy ezt most írjam fel. Néha szót fogadok neki, néha elkívánom a picsába. Amikor végre ráérnék velük foglalkozni, sokszor egyszerűen eltűnnek. Ülök a nagy fehér síksággal szemben. Amíg ki nem nyílik rajta az a rés, az a kis behúzódás, amíg három- majd többdimenzióssá nem tágul a monitor. Így csinálom a semmit.

Gyakorlataink arra koncentrálnak, hogy felfogjuk a jelent. Hogy a jelenbe helyeződjünk. Hogy ne hagyjuk magunkat nyomasztani a voltokkal és leszekkel, persze annak reményében, hogy mégiscsak lesz egy olyan jelen-pillanat, amikor már nem lesz nyomasztó kitekinteni belőle.

Minden most történik.

Ezért olyan veszett ügy, ha nem tudunk most odalépni, ha nem tudunk most érinteni, ha nem tudunk most hangosan együtt nevetni, ha nem tudjuk ezt most elmesélni, ha nem tudjuk most megbeszélni, ha nem tudunk most most most lenni – együtt. Az ilyesmit nem lehet örökké csinálni.

A majdokat amilyen sokszor csak lehet mostokra kell váltani. Amilyen sokszor csak lehet. Amilyen sokszor csak lehet. Amilyen sokszor csak lehet. Amilyen sokszor csak lehet.

Két mondat megy a sivatagban. Az egyik megszólal. A másik agyonüti.

Hasonlít ez a kísérlet arra is – vagy annak az inverze -, amikor egész napokat, néha heteket töltök egy figurával egyetlen délelőtti pillanatában, mielőtt elindulna, mondjuk kutyát sétáltatni. Miután olvasni próbált, de nem volt hozzá türelme, mielőtt belevetődne a kinti hívogató fénybe, mielőtt történne vele valami. Mindez két pislogás közti idő lesz, amikor olvasod, nem fogod tudni, hogy egy hetet töltöttem el ebben a pillanatban.

Először nagyon nevettem, aztán csak ültem, nem tudom meddig, azt hiszem, sokáig, mielőtt beillesztettem volna a pipát a négyzetbe, amely mellett a következő felirat állt:

„Igazold emberi mivoltodat!”

Captcha. Captcha-ha-ha-ha. Enteri mivoltom. Huszonegyedik századi emberiőr.