Én is, természetesen. Arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy különösen égő olyan dolgokról nyilatkozni, amikkel kapcsolatban nincsenek pontos információink, amikre nincs rálátásunk. Ez nemcsak arról szól, hogy igazán kellemetlen, ha fényt derítünk saját tudatlanságunkra – ez még hasznos is lehetne, ha az internetes kommentelést például beszélgetésre használnánk, nem kinyilatkoztatásokra -, hanem arról is, hogy ezzel tökéletesen bizonyítjuk, hogy mennyire korlátoltak vagyunk, és ezzel arányosan – a dolog természetéből adódóan – mennyire biztosak vagyunk saját nemtudásunkban.

Például engem a napokban az keserít, hogy nem lehet egy könyvről beszélgetni egy könyves oldalon. Illetve lehet, csak nem mindenkivel. És akikkel nem, ott derülnek ki ezek a rettenetes tévképzetek. Komolyan azt hiszi valaki, hogy ma egy irodalomtudós, kritikus, szerkesztő, fordító stb. nem ismer (majdnem) mindenkit személyesen a kortárs irodalomban? Nem tudják, hogy az alapállás az (személyes ismeretség ide vagy oda), hogy minden létező fórumon (írásban és szóban) örömmel és lelkesen (olykor akár indulatosan) beszélgetnek és vitáznak könyvekről? Mondhatom úgy is, hogy vitázunk. Néha vérre menően, de azt inkább csak személyesen, hiszen ott van lehetőség bőségesen árnyalni a véleményeket és összevetni a nézőpontokat, vizsgálni a saját véleményünket és végül valamiféle kompromisszumra jutni. Írásban ennek töredéke lehetséges, de lehetséges – feltéve, hogy minkét-három-négy-sok beszélgető ugyanabból az alapállásból közelít.

Nem tudom megmondani, hány ilyen beszélgetés, vita (nem keverendő a veszekedéssel!) részese voltam már életemben (szóban és írásban), ahol szerencsére nem ízlésbeli kérdésekről, hanem irodalmiakról esett szó. Sokszor volt olyan, hogy ugyanazzal az emberrel vitatkoztam egy könyvről, akivel később egy másik könyv kapcsán egyezett a véleményünk. Azt tudom, hogy amikor egy általam nagyra tartott személlyel olyan helyzetbe kerülök, hogy érdemesnek tart arra, hogy egy könyvről meghallgassa (elolvassa) a véleményemet és még reagál is rá, tehát párbeszéd alakul ki, mindig megtisztelőnek érzem, és igyekszem benne a legjobb tudásom szerint részt venni. Nagy szavak, de basszus, ez az életünk, ekörül forgunk, ebben élünk, ezek a témáink a legfontosabb témáink.

El sem tudom képzelni, hogy olyan alapon ne vállalnám és ne élvezném a vitával járó szellemi kihívást, hogy személyeskedésbe fordítom, ahogy azt sem tudom elképzelni, hogy engem személyeskedéssel vádolnának azért, mert írok egy recenziót vagy ilyen-olyan véleményt fogalmazok meg, azon az alapon, hogy személyesen ismerem a szerzőt. Vagy a szerkesztőt. Vagy a kiadót.

És ha már itt tartunk: ez a vád ékes példája a “mindenki magából indul ki”-elvnek. Tehát abban a pillanatban, hogy ilyesmi elhangzik, megtudjuk a vádlóról, ő hogyan működik. Minden visszahull mindenkire, arra is, aki nem hajlandó tudomásul venni.