Ha lekésem az utolsó villamost, vagy elérem az első éjszakait, szóval, ha az éjjel egy bizonyos szakában közlekedem, amikor át kell szállnom a központban, legekkel találkozom.
Például a legálmosabb és legmagányosabb huszonéves egyszer csak karon ragad (mert a fejhallgató miatt nem hallom, hogy kiabál utánam) az aluljáróban. Elaludt az éjszakain és nem volt benne biztos, hogy tudja, hol van, de abban biztos volt, hogy neki beszélnie kell valakivel. (Itt jegyezzük meg, hogy ha tudni szeretné valaki, hogy néz ki egy lelki támasz, vagy mondjuk támaszték, nézzen meg engem.) Még jó, hogy kabátban vagyok, abban kevésbé tűnök naivnak. Pedig az vagyok, az, és ez félórán belül ki is derül.
Az utolsó villamosra várok, a szemközti járdán egy jó ötvenes fickó billeg, átszól, nem értem, mit mond. A részegek az angyalok kötényében. Átsétál az úton, a biztonsági korláton kívül áll, hátralépek. Hogy került ide ebben az ingben, szövetnadrágban, ezzel a vállára vetett finom kardigánnal.
Én vagyok az ország legjobb közgazdásza, mondja, és én nem kételkedem, csak szólok, hogy bújjon át a korlát alatt, mert jön a másik irányból a villamos, de nem mozdul, szorosan áll a korlát mellett, a hátától öt centire elrobog a szerelvény. Azt mondja, nem baj, ha nem hiszem el, mondom, elhiszem, viszont el fogják ütni, nekem meg mindjárt jön a villamosom. Azt mondja, vele kell mennem, és mond egy bókot, amiből meggyőződöm, hogy a férfiak tényleg mindenre ugyanazt a szót használják, ami tetszik nekik. Mondom, hogy én hazamegyek, de jöjjön be az útról. Elmondja a bókot megint, aztán, hogy ő az ország legjobb közgazdásza. Megjön a villamosom, felszállok, és én tényleg hiszek neki, igaz, hogy fogalmam sincs, hogy mérik meg ki a legjobb közgazdászásban , de ha nagyon tudni akarom, az első éjszakai busz vagy utolsó villamos előtt szinte biztos, hogy előbb-utóbb jön valaki, aki tudni fogja.
