Dura mater

Egy görbedt, vén­sé­ges vén­nek tű­nő fi­gu­ra vá­gó­dott be mel­let­tem a ka­pu­alj­ba. Be­tá­masz­ko­dott a csen­gők mel­lé, és vi­lá­go­san lát­szott, hogy ne­ki in­nen most jó da­ra­big se elő­re, se hát­ra. Ti­bor va­gyok! Itt la­kom!, mond­ta a kel­le­té­nél sok­kal han­go­sab­ban. Is­me­rem ezt a han­got, ezt a hang­erőt – a ket­tes belen egy évig hall­gat­tam, ami­kor a szü­lés után ar­ra vár­tam, hogy vis­­sza­kap­jam a ré­gi mun­ká­mat –, ez a ré­sze­gek és a demens öre­gek der­mesz­tően erős tó­nu­sa, akár­csak a spazmus a tes­tük iz­ma­i­ban, be­köt­he­tet­len in­fú­zi­ók, lá­to­má­sa­ik kö­ze­pet­te li­lá­ra szo­rí­tott csuk­lóm, a pa­zar­ló élet utol­só, min­dent ki­bí­ró, min­dent el­söp­rő ere­je.

So­má­val meg­it­tunk még egy sört mun­ka után, az­tán ké­zen fog­va an­da­log­tunk az éj­sza­kai ut­cá­kon, és ne­vet­tünk, nem tu­dom, min, ha együtt vol­tunk, min­dig ne­vet­tünk. Ne­héz volt ös­­sze­han­gol­ni a be­osz­tá­sun­kat, hol ő vál­lalt plusz ügye­le­tet, hol én men­tőz­tem, sak­koz­tunk a na­pok­kal és órák­kal, hogy he­ten­te leg­alább egy es­tén egy­szer­re vé­gez­zünk. Né­hány lé­pé­sen­ként meg­áll­tunk csó­ko­lóz­ni, mint a ka­ma­szok, nem is ér­tet­tük az egé­szet, csak úgy tör­tén­tünk, jár­kál­tunk, bo­lond kí­sér­te­tek éj­jel, lát­ha­tat­la­nok let­tük, vagy leg­alább­is áttetszőek, egy bi­zo­nyos­ság a csók volt, tur­kál­ni egy­más szá­já­ban, nyal­ni és szo­po­gat­ni, mert min­dig csak az a test­ré­szünk lé­te­zett, az lett va­ló­di, ami ép­pen ös­­sze­ért. Leg­több­ször kéz és száj vol­tunk, és csak olyan rit­kán tes­tek. Meg­áll­tunk, a nyel­ve­met ép­pen át­tol­tam a szá­já­ba, ami­kor Ti­bor el­óbé­gat­ta ma­gát. Itt la­kom!

Rá­néz­tünk, az­tán egy­más­ra, Vi­gyük ha­za, mond­tam, So­ma bic­cen­tett, el­vet­te a ha­do­nász­va szo­ron­ga­tott kulcs­cso­mót Ti­bor­tól, és kis szösz­mö­tö­lés­sel ki­nyi­tot­ta a ka­put. Tény­leg itt lak­hat. Ceausescunak a kur­vaannyát, mond­ta ez­alatt Ti­bor a fal­nak. A hó­na alá nyúl­tam, a csí­pő­met az ol­da­lá­hoz tol­tam, hogy a súly­pont­ja kö­zel le­gyen az enyém­hez, szin­te vit­tem a ka­pun át.

Anyu­ka vár, mond­ta. Hol la­kik?, kér­dez­te So­ma, me­lyik la­kás­ban? Az el­sőn. Anyám vár, mond­ta megint Ti­bor, a lép­csőn jár­tunk már, kétoldalról tá­masz­tot­tuk, a tal­pa csos­­szant a ki­ko­pott kő­fo­ko­kon, fe­ke­te bőr­dzse­ki­je még csak bü­dös se volt. Lé­pe­get­tünk fel­fe­lé, át­néz­tem a vas­tag szem­üve­gén, a lép­cső­ház ho­má­lyos dom­bor­mű lett, csu­pa szo­ron­gás és el­mu­lasz­tott le­he­tő­ség, csu­pa kor­lát és el­fo­lyó haj­szál­re­pe­dés, Ti­bor vi­lá­ga, gon­dol­tam. Biz­to­san egye­dül él, és már csak annyi vá­gya van, mint a leg­töb­bünk­nek lesz a vé­gén, hogy va­la­ki vár­ja, hogy leg­alább az any­ja vár­ja ha­za.

A lá­nyom­ra ott­hon az anyám vi­gyáz ép­pen. Már túl van­nak az es­ti me­sén, anyám meg­ágya­zott ma­gá­nak a ka­na­pén, Ro­bi is ha­za­ért éj­fél kö­rül, evett va­la­mit, ta­lán be­szél­get­tek, anyám el­mond­ta, mi volt az ovi­ban, ta­lán té­véz­tek is, mi­re ha­za­é­rek, sö­tét lesz a la­kás­ban, az aj­tó előtt ve­szem le a ­cipőmet, és láb­ujj­he­gyen oso­nok majd a szo­bá­ba, úgy fek­szem be az ágy­ba, hogy ne éb­res­­szek fel sen­kit, be­si­mu­lok a pap­lan alá, né­mán, mint­ha ott se len­nék, meg­sem­mi­sü­lök a sö­tét­ben, és úgy te­szek, mint­ha mé­lyen alud­nék, és nem fo­gok tud­ni el­alud­ni leg­alább haj­na­li né­gyig.

A lép­csõőfor­du­ló­ban Ti­bor meg­állt, egy­sze­rű­en meg­akasz­ko­dott a ko­vá­csolt­vas­ban, meg­tor­pan­tunk mind­hár­man. Ha nincs meg a pén­zem, ne­ked an­­nyi, mond­ta, és rám né­zett. El­en­ged­tem a kar­ját, érez­tem, hogy sta­bi­lan ki­tá­masz­tot­ta ma­gát, So­ma is el­lé­pett mel­lő­le, vár­tuk, hogy ko­to­rás­­szon a kornyadt nadrágja mély­sé­ges mély zse­be­i­ben. Ki­emelt egy kis cso­mó pa­pír­pénzt, szür­kén, bo­ros­tá­san el­vi­gyo­ro­dott, itt van, nyug­táz­ta, és vis­­sza­gyűr­te a fec­ni­ket. Van­nak még em­be­rek, mond­ta, va­gyis in­kább kér­dez­te, azu­tán megint Ceausescuról dör­mö­gött, az­tán az any­já­ról, hogy vár­ja, mi is­mét a hó­na alá nyúl­tunk, ci­pel­tük fel­fe­lé. A lép­cső te­te­jén bic­cent­ve mu­tat­ta, mer­re kell men­nünk, jobb­ra, még né­hány lép­csőfok a sö­tét gan­gon, azu­tán megint le­cö­ve­kelt. Ez az, mond­ta egy fe­hér­re fes­tett aj­tó­rács elõtt.

So­ma ki­pró­bált két kul­csot, a má­so­dik nyi­tot­ta, de a rács rossz ol­da­lán áll­tunk, úgy­hogy vis­­sza­csuk­ta, míg Ti­bor át­evic­kélt mel­lé, hogy az aj­tó­nyi­tás­kor be tud­jon men­ni a la­kás­ba. Én ott ma­rad­tam, vár­tam, mi lesz, kell-e majd va­la­mit se­gí­te­ni még, el­vis­­szük eset­leg az ágyá­ig, de az aj­tó­zár nem akart ki­nyíl­ni.

Csak nyis­sa, nyis­sa!, haj­to­gat­ta Ti­bor. So­ma pró­bál­ta el­for­dí­ta­ni a kul­csot, de hi­á­ba tűnt úgy, hogy tö­ké­le­te­sen pas­­szol, még­sem for­dult. Nyis­sa csak, nyis­sa! Ti­bor el­lök­te ma­gát a kor­lát­tól, len­dü­let­ből nyom­ta le a ki­lin­cset, az aj­tó nyit­va volt, leg­alább­is nem volt kulcs­ra zár­va, oda­bent sár­ga fény és a leg­na­gyobb meg­döb­be­né­sünk­re egy nő, Ti­bor­nál is sok­kal-sok­kal öre­gebb, ezer pók­há­ló­ránc­cal, le­ven­du­la­szí­nű pon­gyo­lá­ban. Meg­jöt­tél, te ro­hadt kö­lök, mond­ta, és üt­ni kezd­te Ti­bor fe­jét, csé­pel­te az ap­ró, tö­ré­keny ke­zé­vel, Ti­bor meg a rács fe­lé for­dult, be­le­ka­pasz­ko­dott, görbedt há­tát még job­ban ki­pú­po­sí­tot­ta, fe­ke­te bőr­dzse­kis bo­gár, a nya­ka tel­je­sen el­tűnt. So­ma a túl­ol­da­lon re­kedt, én csak néz­tem a rá­cson át Ti­bort, ő en­gem, az­zal a te­kin­tet­tel, ami­vel a hal­dok­lók szok­tak néz­ni, és pon­to­san ugyan­úgy tet­te fel ő is a haj­me­resz­tő kér­dé­se­it – ne­kem, mint­ha én egé­szen biz­to­san tud­nám a vá­laszt, hi­szen ki más tud­hat­ná, mint az az egyet­len em­ber, aki most a sze­mé­be néz: Hát van még em­ber­ség? Van is­ten?, és én már tu­dom, hogy ilyen­kor nem en­gem kér­dez­nek, csak tő­lem, és hogy csak egyet­len jó vá­laszt ad­ha­tok.

Van, mond­tam ne­ki. Az­tán azt, hogy jó éj­sza­kát. So­ma át­nyo­ma­ko­dott a fé­lig nyi­tott rács és a füg­gő­fo­lyo­só kor­lát­ja kö­zött, Ta­ka­rod­ja­nak in­nen!, ve­tet­te oda bú­csú­zó­ul Ti­bor any­ja, és to­vább ütöt­te az ősz fe­jet, mi meg puk­ka­doz­va le­sza­lad­tunk az al­vó ház lép­cső­in, tisz­tá­ra, mint a hü­lye­gye­re­kek, két bo­lond kí­sér­tet, esze­lős rö­hö­gés­sel.

(Megjelent a Mozgó Világ folyóirat 2015. áprilisi számában)

Reklámok

PRÓZAC

Hét kényelmes lépés az ajtótól az íróasztalig, kilátás a körfolyosóra. Dolgozószobának indult, mostanra Sőth Károly heteket is eltölt benne anélkül, hogy a lakás közös helyiségeit a kellemesnél vagy szükségesnél többször használná. A dolgok rendben, tizenegy éve.

A dolgok – Károly szerint – halmazokba tartozó valamik, a halmazok pedig zónákat igényelnek, afféle háromdimenziós foltokat a térben, nem pontosan kijelölt helyet. A fontos holmik a zónák közepe tájára kerülnek, a lényegtelenek a szélére, de könnyű őket megtalálni, mindig ott vannak valami fontos és valami más között.

A szobaajtótól balra kevés hely van, ott csak folyóiratok gyűlnek, de néha átkúsznak a heverőre. Jobbra, a padlón kornyadoznak a ruhák, amiket már egyszer felvett, de még nem ítélt mosásra – ebben a kérdésben olykor nézeteltérése adódik a feleségével, ezért két kupac különül el: a biztos és a vitatott. Ezen a falon fut végig a plafonig érő könyvespolc. Rajta a kötetek szintén zónákba rendezve, nincs szerzői sorrend, se ábécés, de Károly pontosan tudja, mit hol kell keresnie, még akkor is, ha nem mindent ott talál meg, ahol először gondolta. A könyvek, akárcsak az újságok, hajlamosak átlógni egyik zónából a másikba.

Az ablaknál áll az íróasztal, bizonyos értelemben a legzavarosabb terület. Lábánál néhány aktuális könyv, tetején a laptop, papírok, öngyújtók, dobókockák, névjegykártyák – az élet felhalmozódó semmiségei. Balra, a heverő végénél a kidobásra vagy digitalizálásra váró magnó- és videókazetták, kis dobozok, elfeledett tárgyakkal tömve. Az asztaltól jobbra, a szoba legvédettebb zugában a fényképezés kellékei. A hobbifotósok áhítatával őriz itt két törött állványt és egy használhatót, három objektív gyári dobozát, lencsetiszítókat és a padlón ott van a behajtott fedelű fotóstáska, benne a gép.

A laptopja telis-tele van fényképes mappákkal, nagy részük dátum szerint rendezve, de a fontosaknak nevük van. Legjobban azokat a képeit szereti, amiket ráérős délutánokon készített a városban. Ezekre a sétákra, ha volt rá egy mód, nem egyedül ment. És gyakran volt. ANDALGÁSAIM – akarta írni a kijelölt mappára, de a szájában tartott golyóstoll a billentyűzetre esett, ANDAXSY lett belőle. Gondolkodás nélkül átírta ANDAXIN-ra és kesernyés nosztalgiával gondolt az elfeledett holmik között alvó megsárgult tablettákra. Az ártalmatlan külsejű pirulák évekig segítették könnyebb álomhoz vagy legalább az álom előszobájába, amíg ki nem vonták őket forgalomból. Maradt a Xanax.

Ha oldalra dől a székében, pont eléri a fotóstáskát. Felhajtja a szürke gyöngyvásznat, kiemeli a fényképezőgépet, a szeme elé tartja.

Károly még soha nem engedett a teleobjektív perverz csábításának, leszámítva a nyaralásokat, ahol egyszer-egyszer rajta felejtette a zoomot női melleken, fenekeken (néha férfiakén is), távolban összesimuló napozó párokon, de a nyaralás igazán nem számít, olyankor semmi sem valódi.

Most, hogy a szó eszébe villan (kukkolás), a füle tövében forró foltot érez. Olyasmit, mint gyerekkorában, ha félmeztelen naptárlányok képeit bámulta olyan, férfiak számára fenntartott helyeken, mint a garázsajtók és öltözői vécék belső oldala. Úgy tíz éve is érezte, amikor először nézett egyedül titokban pornót a neten és azt hazudta a feleségének, hogy hazahozott néhány dolgozatot, amiket este át kell olvasnia. Magára csukta a szobaajtót, a biztonság kedvéért kiszólt, hogy ne zavarják, aztán beült a forgószékbe, aminek azóta az összes mozgó alkatrésze szétkopott, a huzata is kiszakadt alul középen, kilóg belőle pár szál cérna, mint a fáradt fanszőr.

Nyár végén költözött be a Szomszéd Nő a megürült szemközti lakába. Matild néni kilencvenkét éves volt, egyetlen fia állatorvos lett vidéken, havonta egyszer, szombaton vagy vasárnap jött látogatóba a feleségével, kezében bolti sütemény. Néhány órát maradtak, ha jó idő volt, lekísérték egy kis sétára. Amikor elindultak, Matild néni kiállt a gangra és megvárta, amíg felintegetnek az udvarról. Kicsit támasztotta még a korlátot, ahogy más estéken is szokta, aztán becsukta maga mögött az ajtórácsot.

Tavasszal elvitte a mentő, Károly sejtette, hogy nem látja többet, de erre nem akart gondolni. Az állatorvos meg a felesége két-háromnaponta megjelentek, hónuk alatt mindig volt valami, amikor elhagyták a lakást. Dobozok, faragott óra, antik könyvek, feltekert szőnyeg. Nyár elején halt meg Matild néni, a lakást azonnal meghirdették. Károly azon gondolkodott, ugyan, ki költözne szívesen egy ilyen odúba. Előtérből kialakított konyha, hátul apró fürdőszoba, egyetlen lakószoba, az ablaka pont az övével szemben – ismeri mind a harmincöt négyzetmétert, sokszor ment át segíteni, ha kiégett egy villanykörte vagy eldugult a mosogató. Kinek kell egy ilyen elfuserált kégli? Csak nehogy még egy öregasszony legyen. Szégyellte magát. Nem bírta a környezetében azokat a dolgokat, amik a saját elmúlására emlékeztették. Ötven fölött a B-oldal forog, mondta valaki két éve a Nagy Születésnapon, és ez már akkor sem tűnt viccesnek.

Az augusztusi forró napok egyikén a feleségével jöttek fölfelé a lépcsőházban, a lift elromlott. A fordulóban találkoztak a Szomszéd Nővel, bemutatkoztak, de Károly azonnal elfelejtette a nevét. Olvasta valahol, hogy bemutatkozáskor az emberek kilencven százaléka így jár, mert arra koncentrál, hogy a sajátját jól mondja. Kezet fogtak. Finom.

Nem lépek közelebb, ne haragudjanak – mondta a Szomszéd Nő – Nagyon megizzadtam. Talán el is pirult saját iszonyú izzadságszagának gondolatára, pedig isteni illata volt. Károly úgy érezte, bele tudna bukni, mint egy medencébe és lubickolni benne.

A Szomszéd Nő mintha sosem mozdult volna ki a lakásból, ami persze lehetetlen, Károly többször is látta hazajönni véletlenszerű időpontokban. Más a ritmusa, mint egy néninek, gondolta, máskor  kell az embernek felkapnia a fejét, ha látni akarja ajtót nyitni, máskor kell átnéznie a folyosó túloldalára és máskor kell levinnie a szemetet, ha össze akar vele futni. Nem akart vele összefutni. Át akart hozzá menni, beülni az egyetlen szobájába, kilátással a saját szobája ablakára, ülni az illatában és hagyni, hogy a Szomszéd Nő tegye a dolgát, amit szokott, amit a függönytelen ablakán át látni lehet. Mint most.

Felvesz néhány papírt, járkál, nézi a laptopot, leüt pár billentyűt, a szeme sarkából figyeli, történik-e valami a monitoron, rágyújt, beletúr a hajába. Első dolga volt az asztalt az ablak elé tolni, amikor beköltözött – mint nekem, gondolta Károly.

Ősszel egyszer felállt rá, hogy ablakot pucoljon, de nem érte el a felső üvegtáblákat. Egy hokedlit hozott, talán még Matild nénié lehetett, azt tette az asztalra, a tetején egyensúlyozott, csiszatolta az üveget. Össze fogja törni magát, gondolta Károly. A nadrágja lecsúszott, kilátszott a bugyija. Ha most átrohanok egy létrával, kiderül minden. Feltesz egy rohadt csipkefüggönyt és azzal az egészet elrontja. Károly tizenhét idegtépő percet töltött a megfigyeléssel. Puszta szemmel, semmi objektív, csak ült a székében, aztán felállt, járkált a polc és az ágy között (három rövid lépés), közben az ablakot fürkészte. Gondolt rá, hogy leviszi a szemetet, akkor odaszólhat, hogy hoz egy létrát, de nem akarta megijeszteni a Szomszéd Nőt és pláne nem akarta összezavarni a feleségét. Váratlanul előjönni a szobából és levinni a szemetet – ez felborította volna a világ normális rendjét és ugyanúgy felért volna egy lelepleződéssel, mintha kinyitja az ablakot és átkiabál.

A Szomszéd Nőnek láthatóan fogalma sem volt róla, ki lakhat a folyosó másik oldalán. Amikor találkoztak nem került szóba, azóta pedig a legcsekélyebb jelét sem mutatta, hogy bárki vagy bármi érdekelné a házból. Nem tett virágokat a muskátlis ládába, nem írta ki a nevét a postaládára, még a kapucsengőn is a régi tulajdonos szerepelt és talán éjszaka vitte le a szemetet.

Károly most először vette elő a fényképezőgépet megfigyeléshez. Egyetlen kattintás nélkül egy órán át bámult a keresőbe. Az exponálás mégiscsak sok lett volna, úgy érezte, azzal már túlmenne egy határon.

A Szomszéd Nő aznap kócos volt és kialvatlan, talán ideges is. Néha a szájához emelte a kisujját, mintha rágná a körmét, de nem rágta, csak piszkálta, biztos leszokott róla. Kiment és egy csészével tért vissza, a szoba belseje homályban tarotta, aztán visszalépett az asztalhoz, ráncolta a szemöldökét. Ha leült, a korlát eltakarta az arcát. Károly megpróbálta feljebb emelni a széke ülőkéjét, néhány plusz centi elég lenne a jó nézőponthoz, de a két egymásba csúszó alkatrész nem engedelmeskedett. Hiába állította be a magasságot, a szék mindig visszazuhant abba a pozícióba, amiben évekig tartotta magát. Leemelte a polcról a Spenót Lexikon negyedik kötetét, a feneke alá tette. Már majdnem tökéletes volt a helyzet, csak a könyökét nem tudta letámasztani, de ezzel most igazán nem foglalkozhatott.

Ismét felemelte a gépet, a keresőben egész jól látta a dekoltázst is, de nem közelített rá, saját magát is meglepve valami másra figyelt. Valamire, amiről még nincs igazán fogalma, de feszítő várakozással tölti el és ha meglátja, talán tudni fogja. Tíz perc múlva érezni kezdte a fényképezőgép súlyát a bicepszében, nem törődött vele. Látott ajkakhoz érő csészét, hajtincsek igazgatását, kisujjkörmöt, vakarózást, két óriási nyújtózást, egyszer egy mosolyt. Felfénylett az üveg.

De nem láthatta a laptop kijelzőjét, a virtuális mappákat, amikben a Szomszéd Nő a dokumentumait gyűjti. Van köztük néhány dátummal ellátott, telis-tele följegyzésekkel, de a legfontosabbaknak nevük van. Ezeket egybe gyűjtötte, PRÓZÁK, akarta írni a mappára, de a szájában tartott kávéskanál a billentyűzetre esett, PRÓZAC lett belőle. Nem javította ki. A válla fölött lemondó pillantást vetett az éjjeliszekrényen álló gyógyszeres üvegre és nyomott egy entert.

Megjelent az Élet és Irodalom LX. évfolyam, 11. számában (2016. március 18.)

Öreg ördög

Tárcanovella

oreg-ordog

Meglátod, apádat majd az ördög viszi el, mondogatta Lázárné a fiának. A kis Andriska hallotta ezt, amikor a kert végében csücsült az öreg fűzfáról lógó hintában, amit az apja eszkábált egy ágyvégből, miután a nagymama meghalt. Látja ma is a koszosbarna térdeit, gyenge lábszárait, a bokájára csúszott térdzoknit, a kerekorrú cipőt, hallja, ahogy surrog a levegő a füle mellett, és hol közelebbről, hol távolabbról szól az anyja hangja, csak úgy süt belőle a gyűlölet.

Andriskának fogalma sincs arról, mi a gyűlölet, de tudja, hogy minden ember rossz valamiért. A szomszédok balról azért, mert újabban igen jól megy nekik, jobbról azért, mert léhűtő népek, a szembeszomszéd Teremi bácsiéknak mindig jól ment, igen gyanúsak, mellettük meg azok a rohadt zsidók laknak, az nem is kérdés, és mindennek tetejébe minden nap legalább egyszer szóba kerül az ördög, ami az apját fogja elvinni. Mert az apja iszik, mint az állat, legalábbis Anyuka így mondja, habár Andriska sosem látott még állatot a kocsmában. Élőt legalábbis.

Hallja az ördögöt, amikor hazajön az iskolából, hallja, amikor focizni megy a nagypályára a falu végére. Az ördög jön el apádért hamarosan, mondja Anyuka, amikor András estefelé megérkezik a városi gimnáziumból. Hallja minden hétvégén, aztán havonta, aztán ünnepekkor, amikor haza-hazalátogat a saját kocsiján. Anyuka büszke a mérnök fiára, Apa borral kínálja, nem lehet, köszöni, de ma még hazavezet, nem alszik otthon, neki már nem is ez az otthon, ezt persze nem mondja. Editet is csak hónapok múlva viszi el bemutatni, Anyuka csirkét vág aznap, aztán nem jönnek majdnem egy évig.

Aztán eltelik még két év, amikor András fog egy üres papírdossziét, ráírja szép nagy betűkkel, hogy Apa.

Abba teszi a halotti bizonyítványt, azzal megy a Temetkezési Ferihez, gyerekkora óta nem látta. Szép, nagydarab ember lett, kicsit kopaszodik, fehér rövid ujjú ing van rajta, nyár van, a karja olajbarnára sült, kézfogása erős, mintha mindig azt gyakorolná, hogyan kell az élőket visszarántani a sír pereméről. Részvéte van, kifejezi, András bólogat, aztán a háta mögé teszi a kezét, úgy sétál a koporsók között, ahogyan a gyárban szokott a gyártósorok mentén, csak most nincs rajta a köpenye. Csak ez az átizzadt ing. Ne legyen túl díszes, ne legyen túl nagy, nem lesz nyitott, hogy milyen legyen a szemfedő, azt már a Lázár néni megmondta tegnap. Vajon hogy fog Apa beleférni egy ilyen kis dobozba, gondolkodik András, aztán bemennek a hűtőbe, ahogy a Feri nevezi, habár először lebeszélné, végül azt mondja, rendbe tették, amennyire lehetett, úgyhogy, ha gondolja, magára hagyja. András gondolja.

Úgy lett, az ördög vitte el, felkapaszkodott a gyomrából, a torkán keresztül a száján át lépett a külvilágra, ömlött a vér a puha pilledunnára, eláztatta a tükrös ágyneműt, mint egy vörös áradás valami pokoli gátszakadásnál, az ördög a gége ereinél fogva cibálta magával az ő apját a másvilágra. Ott van hát a teste, soványan, sárgán, kissé oldalra csavarodva, örökre ebben a pózban, a bal válla leér, a jobb nem. Még nincs huszonnégy órája, hogy köhögni kezdett, felült, volt már ilyen, Anyuka tudta, hogy a mentőt kell hívni, ha az ura vérbuborékokat öklendezik, de már most nem volt mit tenni. Régebben bedugtak egy csövet a torkába, levegőt fújtak bele fecskendővel, mint egy lufiba, az elszorította, amíg valahogy el nem állt, valahogy meg nem csinálták a kórházban. Most már nem lehetett ezt többször, Anyuka is mintha tudta volna, hogy nem lehet, és ahogy elmentek a mentők, felhívta a fiát.

Apádat megint bevitték, mondta, és András is jól sejtette, amit ebből a  mondatból sejteni lehetett. Bedobta a kocsiba az öltönyt, a fehér inget, aztán indult.

Az öreg Lázárt tisztességben eltemették, szép számmal eljöttek a népek, voltak a szomszéd falvakból is, sokfelé járt, sokan szerették. Anyuka hosszan jajveszékelt a sír mellet, András csak nézte, hogy hát végül is, igaza lett, vajon miért hisztériázik annyira. Mindennek már tizenkilenc éve. Anyuka azalatt lassan egyre kisebb lett, három éve csak az ágyat nyomta egy intézetben.

A gonoszság konzerválta, mondta Edit, amikor szóba jött, hogy karácsonykor meglátogatják, ha meglesz még. Nem is viszik a gyerekeket, minek, csak megijednének. Majd az Edit húgáéknál hagyják őket egy délutánra.

Pár nappal ünnepek előtt csörgött a vezetékes telefon. Mostanában alig használták, András meglepetten vette fel, hümmögött, bólogatott, amíg hallgatta, aztán elővett egy üres papírdossziét és ráírta szép nagy betűkkel, hogy Anyuka. Pedig már éppen azt hitték, hogy ő lesz az asszony, aki az istennek, de az ördögnek se tud meghalni. Végül csak meg tudott. Mert valahogy meg kell.

(2014)

Nem én

Tárcanovella

nem-en

Nem születtem rosszkor, nem voltam átlagos gyerek. Nem kértem anyámat, hogy hagyja égve a kislámpát éjszakára. Nem feleseltem, nem puskáztam dolgozatoknál. Nem volt magányos születésnapom. Nem voltam rockzenészekbe szerelmes, punkokba főleg nem. Nem hamisítottam aláírást ellenőrzőkönyvbe, apámét sem, pedig az övé egyszerű volt.

Nem hagytam el egy hitet egy másikért, nem is csalódtam egyikben sem. Nem estem kétségbe, nem kerestem válaszokat könyvekben, zenében, másokban.

Nem gondoltam sokat a szexre, konkrétan a baszásra főleg nem. Nem ittam meg fél liter vodkát egy húzásra. Nem sétáltam nyári viharban combomra tapadó farmernadrágban, lábamon cuppogó tornacipőben. Nem kaptam tüdőgyulladást, se fülgyulladást, se arcidegbénulást. Nem feküdtem éjjel részegen az Erzsébet híd közepén. Nem búsultam senkivel senki bánatán. Nem veszítettem el iratokat, pénzt, józan észt sosem. Nem füveztem, nem hánytam alkoholtól.

Nem fogtam haldoklók kezét, nem néztem a szemükbe. Nem tartottam betegségektől, főleg nem a ráktól. Nem aggódtam a jövő miatt. Nem tologattam és rendeztem számlákat lejárati dátum szerint a hónapok végén. Nem adtam és nem kértem kölcsön.

Nem dolgoztam megszállottan semmin. Nem ragadtattam el magam. Nem voltam ébren hatvannégy órát sosem. Nem ismerem az álmatlanságot, nem ismerem az altatószereket.

Nem voltam szerelmes, főleg nem minden idiótába. Nem írtak nekem verset, nem festettek nekem képet. Nem fogadtam vissza a kétévente menetrendszerűen visszatérő szeretőimet.

Nem akartam soha megölni magam. Nem is kérdeztem magamtól, ugyan, miért nem ölöm már meg magam.

Nem bántalmaztak engem, se gondolatban, se szóval, se cselekedettel. Nem ismerem az egész osztály előtt vörösen égő arcot. Nem ismerem a pofon után vörösen égő arcot. Nem ismerem a háton csattanó műanyag bot hangját, sem a percekkel később jelentkező fájdalmat. Nem ismerem a gyomorszájra mért ütés nyomán keletkező levegőtlen sokkot.

Nem kérdezte tőlem soha egy borszagú bácsi sem, hogy akarod kislány?, és nem nyúlt hozzám. Nem mondta nekem senki, hogy buzi, kurva, buzikurva, attól függően, milyen társaságban voltam.

Nem is nézek az utcán senki szemébe, kolduséba főleg nem. Nem dobok pénzt, nem adok a bevásárlószatyorból valami élelmet. Nem érzek együtt. Nem fáj a szívem.

Nem ismerem a rohanást lélekszakadva az éjszakai utcán. Nem zártam soha magamra ajtót, nem rontottam be idegen lépcsőházba.

Nem félek semmiféle öltözék láttán, nem félek egy bizonyos hanghordozástól. Akkor sem, ha egyedül vagyok. Nem félek. Nem félek.

Megjelent az Élet és Irodalom LVIII. évf. 44. számában, 2014. október 31.

Három megálló

Tárcanovella

villamosmegallo

Laci és Ida a villamoson ülnek. A nevüket onnan tudom, hogy azon szólítják egymást, meg úgy, hogy te.

Te, Ida, hallod, adjál már egy százast.

Ida darabos, gesztenyeszínű nő, barna kiskabátban, hanyagul összefogott hajjal, a szája lila, de ez nem smink, ilyen a természetes színe. Körme rövid, mérsékelten koszos. Ida valaha szép volt, helyes, barna lány. Most többnek tűnik, mint amennyi. Laci kopasz, pontosabban tüskés, a nyaka olyan vastag, mint Ida combja lehet. Bőrdzsekijét legalább tizenkilenc éve hordja, tenyere vaskos, ujjai bütykösek.

Nincsen százasom, Laci, hagyjál már, mondja Ida, turkálni kezd a formátlan táskájában, mintha meg akarna róla győződni, hogy tényleg nincs.

Nincs közöm hozzájuk, gondolom. Három megállót utazunk még együtt, és amikor leszállok, gombóc lesz a torkomban, valamilyen szégyenletes irigységtől dagadó, de ezt az első megállónál még nem tudom. Ott még csak azt tudom, hogy Ida dolgozni megy, szállodában vagy valami hasonló helyen takarít. Befejezi a kotorászást a táskában, maga elé néz. Nem ad százast, nem azért mert nincs, hanem mert egy van, és az kell neki, automatás kávéra. Nem olyan jó kávé az igaz, de hát valami csak kell. Kell valami Idának, legfőképpen az, hogy ott legyen a többiekkel a cigiszünetben, legalább egy kávét vegyen, ahogyan ők. Egy olyan kicsit műanyag ízű, kicsit tisztítószer szagú meleg löttyöt. Az a nap legjobb része, az egész rohadt napé, akkor van nagyjából a műszak fele, addigra már kevesebb szoba van hátra, mint amennyit megcsináltak. Olyankor megállnak, lehet szusszanni meg elszívni egy cigit a kijelölt helyen, az épületen kívül. Már persze akinek van, neki pont nincs, nem volt idő tölteni.

Hát a faszom a kávédba, mondja Laci a második megállónál, de Ida ezt valószínűleg nem hallja, széles arcán legalábbis nem tükröződik semmiféle érzelem. Belenéz a levegőbe, egészen közelre, mintha az arca elé filmet vetítenének egy vászonra, amit mi, többiek nem láthatunk. Laci most végzett a melóval, egész nap pakolt, cipekedett, azok a rohadt kövek, mondja, beleszakad egyszer, az kurvaisten. Milyen kövek, nem tudom. Biztos tér. Van a Laciban is valami kőszerű, lassan porladó, a szája mellett két hosszanti barázda, abban kőpor, a válla meg, mintha faragva volna.

A következőnél le kell szállnom, fogom a táskámat, beállok a középső ajtóhoz. Lenézek a kezemre, nincs bütyök, se bőrkeményedés, körmeim lakkozva. Laci a hátsó ajtóhoz indul, megveregeti Ida vállát, amikor megáll a szerelvény, aztán lelép. A járdán visszafordul, a belső zsebébe nyúl, kivesz egy fekete műanyag dobozt. Az ablakon át nyújtja a nőnek a két szál cigit, amit nehézkesen előkotort.

Neked sodortam, mondja. Ida kihajol és szájon csókolja Lacit, Laci visszacsókolja, de úgy, ahogy a legszerelmesebb kamaszok csókolóznak, vagy inkább úgy, mint a legszerelmesebb felnőttek, akiknek már elég sok minden mindegy. Kusza erőszakkal törnek egymás szájába, az embernek könnybe lábad tőle a szeme. Ebben a megállóban mindig áll egy-két percet a villamos. Csak akkor engedik el egymást, amikor megszólal a figyelmeztető berregés.

A táskám elhagyni készül a kezemet, megmarkolom a fülét. Eszembe jut, hogy hazafelé jövet egy virágágyásba ejtettem az öngyújtómat, alig tudtam kikaparászni, úgyhogy most a jobb kezem összes körme alatt vastag fekete csík van. Csak a lakk alatt nem látszik.

(2014)

Top poszt 2015

Évzáró Toposz(t)

Legnagyobb örömömre idén több mint kétszer annyian kerestétek fel a blogomat, mint tavaly – lassacskán bejáratódik ez a felület is! Persze, most már sokkal nehezebb valahova odaszoktatni az olvasókat, mint a hőskorban volt, amikor még nem volt mindenkinek blogja (90-es évek vége, 2000-es eleje). Néha sajnálom, hogy elveszett a freeblog, máskor (mint ma, amikor beleolvastam régi szövegeimbe), azért érzek némi megkönnyebbülést 🙂

Lássuk, mit szerettetek idén nálam legtöbben, legjobban.

Az abszolút első lett idén: A biztonsági sávot – egymondatos novellám. Köszönöm nektek, jó érzés, hogy ez lett a fő kedvencetek.

Itt pedig jönnek kategóriánként a legkedveltebbek:

Blogbejegyzések közül

Vers

Próza

  • az első a már fent linkelt 1mondatos: A biztonsági sávot
  • második kedvencetek lett a Cor, cordis, n. című tárcanovella, ami egyébként regényrészlet, de ez titok
  • harmadik kedvenc pedig a tavalyi Kalligramban is megjelent Konga című rövidem

Köszönöm, hogy itt vagytok, tartsátok meg ezt a jó szokásotokat! Jövőre veletek ugyanitt. Ja, és mindenkit szeretettel várunk a Gittegylet.com évzáró bulijára: Gyertek a nyóckerbe harmincadikán! Itt van minden infó: Jössz és Mersz!

Konga

Tárcanovella

ejjel-001

A szobánk néma száj. Kiütött foga a sarkig tárt ablak. Járjon a levegő. Nem jár. Néha egy halvány áramlatot éppen megérzünk, éppen csak, ahogy egy jelentéktelen zörejt hallunk ki a városi zajból, ha figyelni kezdünk rá, rögtön elveszítjük.

Az alacsony asztalon fél üveg rum, hat sörösdoboz, három kis pohár, mellé támasztva a gitár. Az asztallap élén az ujjai, azzal üti le nekem a ritmust, tabap-tabadap, két finom dobverő.
A bal tulajdonképpen csak az ütem lesz, a jobbra figyelj, mondja. Nyolc nyolcadban vagyunk. Doboltál már?
Soha.
Akkor figyelj.
Figyelek. Ballal felveszem az ütemet, aztán jobbal is lassan-lassan lekövetem.
Toljunk egy laza bolerót, aztán három, három, kettő, egy rumbát, hadd döntögessen romba, mondja. A szánk szélén elsimul egy mosoly. Amióta nincs munkánk, van valami fogalmunk a romokról.
Ültömben ringatózni kezdek, tabap-jobbra, tabap-balra. Billeg a fejem, éppen hogy nem esik le, mintha egy damilon lógatná a nyakam fölé valaki. Érzem, ahogy a medencém alján feszülnek és lazulnak az izmok. Tádádá-pampadam, a dallamot halkan aládúdolja.
Villog a szeme fehérje, ahogy néha rám néz, kicsit oldalra és felfelé, éppen a szemembe, odaküldve egy fürkésző pillantást. Veszed? Veszem. És most már az egész szoba olyan, mintha folyékony üvegen át nézném, ütemre más és más részletek élesednek ki, aztán tompulnak el.

Egészen közel vagyunk.

Akkor hirtelen felpattan és lerántja a fekete huzatot a sarokban álló kongáról. Az asztal mellé állítja. Most ezen, mondja. Nem is mondja, suttogja, de olyan erővel, hogy zsibogva rándul össze a mellbimbóm, aztán eltűnnek a falak. Lassan felállok, mintha elemelkednék a padlótól.
Kézbe kapja a gitárt.
Mutatom, mondja, és lejátssza a témát. Finoman érek a bőrhöz.
Feszítsd meg az ujjad, mondja. Lefekteti a gitárt a kanapéra, mellém áll, nem érünk egymáshoz, túl nagy a forróság. Megmutatja, hogy kell, tabadam, billeg az éjszaka, libben a függöny, aztán aléltan visszahull, illetlen szinte, én is csak ingatom magam, és már nem igazán tudok róla. A rum forró oldószer, a combom tövét égeti, onnan terjed, belülről ráz újabb és újabb hullámokban.
Az ujjaim kifeszítve, a köldököm legmélyén keveredik az alkohol a világ kívánatos feléből érkező jelekkel, miközben háttal vagyok mindenkinek, neki is, csak a résnyire elnyílt szánkon beáramló levegő köt össze minket, ez a ritmusunkból fonódott, rossz helyre kötött köldökzsinór.
Nyolc nyolcadban lélegzünk.
Üti.
Miért nem lettem dobos, gondolkodom.
Pergeti.
Átveszem, elrontom, bólint.
Átveszem, hibátlan, bólint.
Akkor nagyjából megvan, tadat, tadat, a nyár a gerincemen vágtázik.
Bemelegedtem, mondom. Visszaveszi a gitárt, óvatosan játszani kezd, vigyáz, hogy ne legyen túl gyors, ne rontsuk el.
Izzadunk.
Jó, mondja.
Érzem, ahogy szétszalad az arcom, ahogy szétszalad a tér körülöttem, édes, fekete szirupban lubickolunk, füstjeink ködlenek benne – cigaretta és a tegnapi álom, amiből hajnalban egyszerre ébredtünk fel a vékony válaszfal két oldalán – és fénylő pontokká állnak össze, lassacskán formákká sűrűsödnek, csak azért, hogy aztán újra szétessenek, végtelen precizitással, egy ismeretlen, titkos rend szerint, amitől végül az alacsony asztalunkon poharakká, mozdulatlan levegőnkben kemény vágyakká formálódnak.

Valaki dörömböl a bejárati ajtón. Van egy szomszédunk, aki dörömbölni szokott, nyilván ő az.
Koppannak a visszafeszített ujjaim a dobon, csont a bőrhöz, már nem is érzem.
Dörömbölés.
Dobolás.
Abbamarad a dörömbölés.
Rám néz, és tudom, ta-dam, nagyon jól tudom, hallom is valahonnan egészen messziről, hogy a dörömbölős szomszéd fenyegetőzik, aztán megy, sietve bevágja az ajtót, valószínűleg már kezében van a telefon, már tárcsáz, a dallam felfelé ível, ki fogja hívni a rendőrséget.

Szakadatlanul dobálom az ujjaimat a konga bőrén. A könyököm lazán tartja a kellő mértéket, biztosabb vagyok, mint egy metronóm. Félig lehunyom a szemem, úgy figyelek rá, csakis rá, mert a kezemre már nem kell, mintha nem is az én kezem volna, mintha az ő ritmusérzéke járna bennem, csak át kell adnom magam, használatra a testem, cserébe itt a nyirkos élvezet.

Elkaptam. Egyszerre bólintunk, amikor megérezzük, hogy most végérvényesen megvan a ritmus.
Na, ezt próbáld meg tartani, amíg kiérnek, mondja. Csukott szemmel játszani kezd.


Megjelent a Kalligram folyóirat 2014. szeptemberi számában.