365/132 – Szerinted el?

Tudod te, hogy hogy néz ki egy szú? Nem nagyon, ugye? – Berti bácsi szeme mosolygósra szűkült. Károly elnevette magát, lassan ingatta a fejét. Fogalma sem volt, hogy néz ki.
– Hát, nem túl jól, Karcsikám. Nem egy tetszetős lény, lehet mondani. A feje a testével van egy vonalban, mindig előre szegve, úgy halad a fában, nagy fejét tolva maga előtt, mintha állandóan szomorú lenne. Szomorú és dolgos, vagy ilyesmi. Mindenesetre eléggé fásult lehet – nevettek. – No, én így értettem most, ilyen vagy. Mész előre, és nem is nézel sehová csak magad elé, egy kis bogár oktondisága kezd rajtad erőt venni. És egyre nagyobb a fejed. Igyál egy fröccsöt hazafelé az egészségemre.

Novellám (Sőth Károllyal) a pénteki Élet és Irodalomban. Online itt: https://www.es.hu/cikk/2018-05-11/szeifert-natalia/szerinted-el.html

Reklámok

365/123 – Kalligram, május, Japán

Ez itt a májusi Kalligram folyóirat. Valószínűleg már ott van az Írók Boltjában (vagy mindjárt ott lesz), és amennyire én tudom, az igazán nagy hírlaposoknál is. Benne ez a novellám, Áram-lázadás, Óe Kenzaburónak ajánlva.

Tök véletlen, de ebben a számban van egy recenzióm is, mégpedig Hiraide Takasi A macskavendég című könyvéről, amihez ajánlást az az Óe Kenzaburó írt (Japánban), akinek én ezt a novellámat ajánlottam. Véletlenül jött ki így, a dolgok körbeértek.

365/090 – Irodalmi sertések együttállása egy pénteken

Vannak azok a könyvek, amelyeket mesekönyv- vagy Bibliaszerűen forgat az ember időnként. Valamikor a húszas éveim legelején ilyen volt nekem például a Mesék, amelyek rosszul végződnek (Csáth Géza összegyűjtött novellái, Magvető, 1994).

Az ilyen könyveit az ember sosem teszi a polcon a hátsó sorba, hogy bármikor levehesse, de erre általában csak néhány évente kerül tényleg sor. Nemrég mindenesetre ez történt (erről jutott eszembe, hogy megemlítsem a Fekete csöndet), illetve, pontosan meg tudom mondani, mikor történt, a múlt pénteken. Levettem.

Tudom, hogy a disznóöléses novellával kezdődik. Amikor ennyi idő után leszedem a polcról (most nagyjából három-négy éve nem volt már a kezemben), mindig elölről kezdem, aztán, ha úri kedvem úgy tartja, később csapongok benne.

Tehát a disznóöléses. Tor. Elolvastam megint, jó, hogy ez van a kötet elején, bemelegítés. Aztán persze a többi.

Ugyanaznap történt, hogy kinyitottam az online ÉS-t, olvasgattam, és beleszaladtam Kerékgyártó István novellájába. Korpa.

A napom hátralévő részét, szóval az éjszakámat és a hajnalomat vissza-visszatértően ez a két novella és együttállásának furcsa játéka járta át. Hasonlóságaik, különbségeik, egyáltalán, a disznóölés irodalma, disznóölés az irodalomban stb.

Megmutatom nektek is, és ha van kedvetek, írjátok meg kommentben, mi jutott eszetekbe róluk:

Csáth Géza: Tor (MEK)

Kerékgyártó István: Korpa (ÉS)

 

365/085 – Fekete csönd

Egy random közvéleménykutatás eredményeképpen (amelyet Twitteren végeztem nem reprezentatív mintán, 24 óra alatt 68 válasz érkezett) az derült ki, hogy a válaszadók 51%-ának semmit sem mond az, hogy FEKETE CSÖND.

Ezért úgy gondoltam, hogy mára ezt a Csáth Géza-novellát hozom (úgy is mint a magyar kispróza-irodalom alapművét*).

 

Csáth Géza

FEKETE CSÖND

Leírom ide, doktor úr, hogy miről van szó. Az öcsémről, a szőke, piros képű kisfiúról, akinek sötét szemei mindig a messzeségbe néztek. És még egy dologról. A fekete csöndről.

Egyszerre nőtt meg.

Tegnap este még egészen kicsiny, kedves, pötyögő gyermekecske volt. És reggelre nagy kamasz lett. Iszonyú izomzattal, vastag sörtehajjal és gonosz, égő, félelmes szemekkel. Ó, hogy fájt a szívem ezen a reggelen. Tudtam, éreztem… hogy jő a fekete csönd. Óriási denevérszárnyakon.

Tele lett a rózsabokros, tiszta kis udvarunk utálatos, bűzös dudvákkal. A ház tetejéről lehullott a cserép, s a falakról lepattogott a vakolat.

S jöttek borzasztó éjjelek. Kishúgaim álmukból hangosan fölsírtak. Apám meg édesanyám meggyújtották a gyertyát, és álomtalan, üres arccal néztek egymásra. Senki se tudta, mi történik, és mi fog történni. Csak én. Csak én. Én éreztem, hogy jő a fekete csönd.

Richard, az állati, undok kamasz, pénteken kitépte az udvaron a fiatal fákat, és lassú tűzön megpirította a fehér cicát, az Anikóét. A kis állat irtózatosan vonaglott, amíg gyenge, rózsaszínű bőre barnára pörkölődött.

Hogy sírtunk mindannyian. Richard pedig röhögve otthagyott bennünket.

Éjjel betört a zsidó boltjába, és kiszedte a pénzt a fiókból. Elszaladt vele, és elszórta az utcán. Reggel az ágyában aludt, amikor láttuk, hogy át van lőve a tenyere. A csendőr lőtte át. Édesanyánk letérdelt az ágy mellé, és gyengéden lemosta a vért. Richard nyugodtan aludt.

Ó, milyen utálatos volt.

Körülállottuk és sirattuk Richardot, a szőke, piros képű fiúcskát. És szorongva vártuk mindannyian a fekete csöndet.

Az édesapám egyszer kétségbeesve rákiáltott:

– Richard! Te gaz, gonosz állat, menj közülünk, ne lássunk többé!

Richard nem szólt semmit, de megette a húst mind, ami a tálban volt. A húgaim sóvárogva nézték, amint felfalta az ételt egymaga. Az apám az édesanyámra tekintett. Könnyes volt a szemük. Láttam, hogy apám halálsápadt, reszket. Félt Richardtól.

Fölugrottam és arcul ütöttem Richardot. Ő a falhoz vágott engem, és kirohant a szobából.

Lázasan feküdtem az ágyamban. Még vérzett is a fejemen a bőr, ahogy Richard megcsúfolt. Akkor jött meg. Éjjel. Betörte az ablakot, s a szobában termett. A szemeim közé vigyorgott, és rikácsolva beszélt:

– Fölgyújtottam az ispán házát, mert a lánya benn alszik a szobában, hófehér ágyban. A melle lassan emelkedik fel-le. Azután belekap az ágyába a tűz. Az én tüzem. Tüzes ágyban ébred föl. És a fehér lábát sötétbarnára csókolja a piros tűz. És kopasz lesz a feje is, mert a haja elég. Kopasz! Hallod, kopasz! Az ispán gyönyörű szőke lánya kopasz lesz.

Elvittük Richardot az orvoshoz. Azt mondta, hogy Richard bolond.

Miért lenne bolond? Miért éppen bolond?

Nem, ó, nem. Mindez a fekete csönd miatt volt. Jól tudom én azt.

Elvittük a bolondokházába. Amikor észrevette, hogy az ápolók megfogják, nekik esett. Véresre verte valamennyit. Azok aztán megkötözték, és vaspálcákkal ütötték dühös káromkodások közben. Richard véres tajtékot köpött a szájából, és bömbölt. Ó, de hogyan, milyen iszonyatosan süvöltő hangon. Megtöltötte a hangja a levegőt, mérföldekre.

Mikor apával hazautaztunk a tébolydából, észrevettem, hogy a vasúti kocsik sarkai is tele vannak azzal az iszonyatos hanggal. Ha odaértél az ujjaddal valahová, menten kitört az elrejtőzött szörnyű bömbölés.

Richard még az éjjel hazaszökött. Széttörte az ablak vaspántjait. Leugrott az útra. A homloka bezúzódott. De azért hazajött. Szaladva.

…És nyomában a fekete csönd.

Hajnal volt, három óra. Ébren voltam, amikor Richard hazaért. Jól hallottam mindent. A kapun mászott be.

A fekete csönd pedig beborította a kis házunkat nedves, undok szárnyaival.

A virágok elhervadtak a kertben. Az alvókat nehéz, kínos álom lepte meg. Csikorogtak az ágyak, nyögő, fájdalmas sóhajtások hallatszottak.

Csak én voltam ébren, és füleltem.

Richard halkan átsietett az udvaron. Bejött a szobánkba, ahol azelőtt együtt aludtunk. Én nem mertem mozdulni. De Richard nem is törődött velem. Zihálva ledőlt az ágyra és aludt.

Ezután úgy történt minden, ahogy a fekete csönd akarta. Ránehezedett a mellemre, és belebújt a vérem csöppjeibe. Irtózatos volt. Menekülni akartam tőle, de odaköltözött az ágyamhoz, és károgva a fülembe súgott iszonyú rémségeket.

Fölkeltem. Előkerestem a kötelet. Egy erős hurkot kötöttem rá, és odalopóztam Richard ágyához.

Úgy éreztem, mintha az agyvelőmet és a vállaimat mázsás kövek nyomnák. A térdeim roskadoztak.

Nagy, véres feje alatt átdugtam a kötelet, és belefűztem a végét a hurokba.

Egy kicsit vártam.

Richard mélyen hörgő lélegzettel aludt. Jól tudtam, hogy ha fölébred, megöl mindannyiunkat, hogy rá fog ütni öklével édesapánk szomorú arcára, hogy a hajuknál fogva végigvonszolja kis húgaimat az udvaron. Nem is haboztam hát egy pillanatig se. Teljes erővel nekifeküdtem a huroknak. Richard levegő után kapkodott, de nem ébredt föl; azután egy iszonyút nyögött, és kirúgta az ágy fenekét. Állati nagy teste vonaglott a kezeim között, de nem sokáig.

Egyszer csak hallottam, amint a fekete csönd elkezd kacagni. Őrületesen, hangtalanul. Elöntött a hideg rettegés.

Richard kihűlt teste összezsugorodott a kezeim közt.

Gyertyát gyújtottam.

Az ágyban egy kis gyönge gyermek feküdt. Szederjes kék arccal.

Az én kis bolondom volt, a szőke, piros képű, petyegő Richard öcsém. És sötét szemei a végtelenbe néztek.

A fekete csönd pedig – tisztán hallottam – kacagott.

Azt szeretném, hogy ne halljam többé ezt a kacajt, mert akkor fáj nekem a hátamban és a fejemben, és nem akarom látni a kis Richard sötét szemeit, amelyek a végtelenbe merednek; mert ez összeszorítja a torkomat, és sohase tudok aludni. Egyáltalán, doktor úr, nem tudok rendesen aludni.

 

_______________

*szerintem

Dura mater

Egy görbedt, vén­sé­ges vén­nek tű­nő fi­gu­ra vá­gó­dott be mel­let­tem a ka­pu­alj­ba. Be­tá­masz­ko­dott a csen­gők mel­lé, és vi­lá­go­san lát­szott, hogy ne­ki in­nen most jó da­ra­big se elő­re, se hát­ra. Ti­bor va­gyok! Itt la­kom!, mond­ta a kel­le­té­nél sok­kal han­go­sab­ban. Is­me­rem ezt a han­got, ezt a hang­erőt – a ket­tes belen egy évig hall­gat­tam, ami­kor a szü­lés után ar­ra vár­tam, hogy vis­­sza­kap­jam a ré­gi mun­ká­mat –, ez a ré­sze­gek és a demens öre­gek der­mesz­tően erős tó­nu­sa, akár­csak a spazmus a tes­tük iz­ma­i­ban, be­köt­he­tet­len in­fú­zi­ók, lá­to­má­sa­ik kö­ze­pet­te li­lá­ra szo­rí­tott csuk­lóm, a pa­zar­ló élet utol­só, min­dent ki­bí­ró, min­dent el­söp­rő ere­je.

So­má­val meg­it­tunk még egy sört mun­ka után, az­tán ké­zen fog­va an­da­log­tunk az éj­sza­kai ut­cá­kon, és ne­vet­tünk, nem tu­dom, min, ha együtt vol­tunk, min­dig ne­vet­tünk. Ne­héz volt ös­­sze­han­gol­ni a be­osz­tá­sun­kat, hol ő vál­lalt plusz ügye­le­tet, hol én men­tőz­tem, sak­koz­tunk a na­pok­kal és órák­kal, hogy he­ten­te leg­alább egy es­tén egy­szer­re vé­gez­zünk. Né­hány lé­pé­sen­ként meg­áll­tunk csó­ko­lóz­ni, mint a ka­ma­szok, nem is ér­tet­tük az egé­szet, csak úgy tör­tén­tünk, jár­kál­tunk, bo­lond kí­sér­te­tek éj­jel, lát­ha­tat­la­nok let­tük, vagy leg­alább­is áttetszőek, egy bi­zo­nyos­ság a csók volt, tur­kál­ni egy­más szá­já­ban, nyal­ni és szo­po­gat­ni, mert min­dig csak az a test­ré­szünk lé­te­zett, az lett va­ló­di, ami ép­pen ös­­sze­ért. Leg­több­ször kéz és száj vol­tunk, és csak olyan rit­kán tes­tek. Meg­áll­tunk, a nyel­ve­met ép­pen át­tol­tam a szá­já­ba, ami­kor Ti­bor el­óbé­gat­ta ma­gát. Itt la­kom!

Rá­néz­tünk, az­tán egy­más­ra, Vi­gyük ha­za, mond­tam, So­ma bic­cen­tett, el­vet­te a ha­do­nász­va szo­ron­ga­tott kulcs­cso­mót Ti­bor­tól, és kis szösz­mö­tö­lés­sel ki­nyi­tot­ta a ka­put. Tény­leg itt lak­hat. Ceausescunak a kur­vaannyát, mond­ta ez­alatt Ti­bor a fal­nak. A hó­na alá nyúl­tam, a csí­pő­met az ol­da­lá­hoz tol­tam, hogy a súly­pont­ja kö­zel le­gyen az enyém­hez, szin­te vit­tem a ka­pun át.

Anyu­ka vár, mond­ta. Hol la­kik?, kér­dez­te So­ma, me­lyik la­kás­ban? Az el­sőn. Anyám vár, mond­ta megint Ti­bor, a lép­csőn jár­tunk már, kétoldalról tá­masz­tot­tuk, a tal­pa csos­­szant a ki­ko­pott kő­fo­ko­kon, fe­ke­te bőr­dzse­ki­je még csak bü­dös se volt. Lé­pe­get­tünk fel­fe­lé, át­néz­tem a vas­tag szem­üve­gén, a lép­cső­ház ho­má­lyos dom­bor­mű lett, csu­pa szo­ron­gás és el­mu­lasz­tott le­he­tő­ség, csu­pa kor­lát és el­fo­lyó haj­szál­re­pe­dés, Ti­bor vi­lá­ga, gon­dol­tam. Biz­to­san egye­dül él, és már csak annyi vá­gya van, mint a leg­töb­bünk­nek lesz a vé­gén, hogy va­la­ki vár­ja, hogy leg­alább az any­ja vár­ja ha­za.

A lá­nyom­ra ott­hon az anyám vi­gyáz ép­pen. Már túl van­nak az es­ti me­sén, anyám meg­ágya­zott ma­gá­nak a ka­na­pén, Ro­bi is ha­za­ért éj­fél kö­rül, evett va­la­mit, ta­lán be­szél­get­tek, anyám el­mond­ta, mi volt az ovi­ban, ta­lán té­véz­tek is, mi­re ha­za­é­rek, sö­tét lesz a la­kás­ban, az aj­tó előtt ve­szem le a ­cipőmet, és láb­ujj­he­gyen oso­nok majd a szo­bá­ba, úgy fek­szem be az ágy­ba, hogy ne éb­res­­szek fel sen­kit, be­si­mu­lok a pap­lan alá, né­mán, mint­ha ott se len­nék, meg­sem­mi­sü­lök a sö­tét­ben, és úgy te­szek, mint­ha mé­lyen alud­nék, és nem fo­gok tud­ni el­alud­ni leg­alább haj­na­li né­gyig.

A lép­csõőfor­du­ló­ban Ti­bor meg­állt, egy­sze­rű­en meg­akasz­ko­dott a ko­vá­csolt­vas­ban, meg­tor­pan­tunk mind­hár­man. Ha nincs meg a pén­zem, ne­ked an­­nyi, mond­ta, és rám né­zett. El­en­ged­tem a kar­ját, érez­tem, hogy sta­bi­lan ki­tá­masz­tot­ta ma­gát, So­ma is el­lé­pett mel­lő­le, vár­tuk, hogy ko­to­rás­­szon a kornyadt nadrágja mély­sé­ges mély zse­be­i­ben. Ki­emelt egy kis cso­mó pa­pír­pénzt, szür­kén, bo­ros­tá­san el­vi­gyo­ro­dott, itt van, nyug­táz­ta, és vis­­sza­gyűr­te a fec­ni­ket. Van­nak még em­be­rek, mond­ta, va­gyis in­kább kér­dez­te, azu­tán megint Ceausescuról dör­mö­gött, az­tán az any­já­ról, hogy vár­ja, mi is­mét a hó­na alá nyúl­tunk, ci­pel­tük fel­fe­lé. A lép­cső te­te­jén bic­cent­ve mu­tat­ta, mer­re kell men­nünk, jobb­ra, még né­hány lép­csőfok a sö­tét gan­gon, azu­tán megint le­cö­ve­kelt. Ez az, mond­ta egy fe­hér­re fes­tett aj­tó­rács elõtt.

So­ma ki­pró­bált két kul­csot, a má­so­dik nyi­tot­ta, de a rács rossz ol­da­lán áll­tunk, úgy­hogy vis­­sza­csuk­ta, míg Ti­bor át­evic­kélt mel­lé, hogy az aj­tó­nyi­tás­kor be tud­jon men­ni a la­kás­ba. Én ott ma­rad­tam, vár­tam, mi lesz, kell-e majd va­la­mit se­gí­te­ni még, el­vis­­szük eset­leg az ágyá­ig, de az aj­tó­zár nem akart ki­nyíl­ni.

Csak nyis­sa, nyis­sa!, haj­to­gat­ta Ti­bor. So­ma pró­bál­ta el­for­dí­ta­ni a kul­csot, de hi­á­ba tűnt úgy, hogy tö­ké­le­te­sen pas­­szol, még­sem for­dult. Nyis­sa csak, nyis­sa! Ti­bor el­lök­te ma­gát a kor­lát­tól, len­dü­let­ből nyom­ta le a ki­lin­cset, az aj­tó nyit­va volt, leg­alább­is nem volt kulcs­ra zár­va, oda­bent sár­ga fény és a leg­na­gyobb meg­döb­be­né­sünk­re egy nő, Ti­bor­nál is sok­kal-sok­kal öre­gebb, ezer pók­há­ló­ránc­cal, le­ven­du­la­szí­nű pon­gyo­lá­ban. Meg­jöt­tél, te ro­hadt kö­lök, mond­ta, és üt­ni kezd­te Ti­bor fe­jét, csé­pel­te az ap­ró, tö­ré­keny ke­zé­vel, Ti­bor meg a rács fe­lé for­dult, be­le­ka­pasz­ko­dott, görbedt há­tát még job­ban ki­pú­po­sí­tot­ta, fe­ke­te bőr­dzse­kis bo­gár, a nya­ka tel­je­sen el­tűnt. So­ma a túl­ol­da­lon re­kedt, én csak néz­tem a rá­cson át Ti­bort, ő en­gem, az­zal a te­kin­tet­tel, ami­vel a hal­dok­lók szok­tak néz­ni, és pon­to­san ugyan­úgy tet­te fel ő is a haj­me­resz­tő kér­dé­se­it – ne­kem, mint­ha én egé­szen biz­to­san tud­nám a vá­laszt, hi­szen ki más tud­hat­ná, mint az az egyet­len em­ber, aki most a sze­mé­be néz: Hát van még em­ber­ség? Van is­ten?, és én már tu­dom, hogy ilyen­kor nem en­gem kér­dez­nek, csak tő­lem, és hogy csak egyet­len jó vá­laszt ad­ha­tok.

Van, mond­tam ne­ki. Az­tán azt, hogy jó éj­sza­kát. So­ma át­nyo­ma­ko­dott a fé­lig nyi­tott rács és a füg­gő­fo­lyo­só kor­lát­ja kö­zött, Ta­ka­rod­ja­nak in­nen!, ve­tet­te oda bú­csú­zó­ul Ti­bor any­ja, és to­vább ütöt­te az ősz fe­jet, mi meg puk­ka­doz­va le­sza­lad­tunk az al­vó ház lép­cső­in, tisz­tá­ra, mint a hü­lye­gye­re­kek, két bo­lond kí­sér­tet, esze­lős rö­hö­gés­sel.

(Megjelent a Mozgó Világ folyóirat 2015. áprilisi számában)

PRÓZAC

Hét kényelmes lépés az ajtótól az íróasztalig, kilátás a körfolyosóra. Dolgozószobának indult, mostanra Sőth Károly heteket is eltölt benne anélkül, hogy a lakás közös helyiségeit a kellemesnél vagy szükségesnél többször használná. A dolgok rendben, tizenegy éve.

A dolgok – Károly szerint – halmazokba tartozó valamik, a halmazok pedig zónákat igényelnek, afféle háromdimenziós foltokat a térben, nem pontosan kijelölt helyet. A fontos holmik a zónák közepe tájára kerülnek, a lényegtelenek a szélére, de könnyű őket megtalálni, mindig ott vannak valami fontos és valami más között.

A szobaajtótól balra kevés hely van, ott csak folyóiratok gyűlnek, de néha átkúsznak a heverőre. Jobbra, a padlón kornyadoznak a ruhák, amiket már egyszer felvett, de még nem ítélt mosásra – ebben a kérdésben olykor nézeteltérése adódik a feleségével, ezért két kupac különül el: a biztos és a vitatott. Ezen a falon fut végig a plafonig érő könyvespolc. Rajta a kötetek szintén zónákba rendezve, nincs szerzői sorrend, se ábécés, de Károly pontosan tudja, mit hol kell keresnie, még akkor is, ha nem mindent ott talál meg, ahol először gondolta. A könyvek, akárcsak az újságok, hajlamosak átlógni egyik zónából a másikba.

Az ablaknál áll az íróasztal, bizonyos értelemben a legzavarosabb terület. Lábánál néhány aktuális könyv, tetején a laptop, papírok, öngyújtók, dobókockák, névjegykártyák – az élet felhalmozódó semmiségei. Balra, a heverő végénél a kidobásra vagy digitalizálásra váró magnó- és videókazetták, kis dobozok, elfeledett tárgyakkal tömve. Az asztaltól jobbra, a szoba legvédettebb zugában a fényképezés kellékei. A hobbifotósok áhítatával őriz itt két törött állványt és egy használhatót, három objektív gyári dobozát, lencsetiszítókat és a padlón ott van a behajtott fedelű fotóstáska, benne a gép.

A laptopja telis-tele van fényképes mappákkal, nagy részük dátum szerint rendezve, de a fontosaknak nevük van. Legjobban azokat a képeit szereti, amiket ráérős délutánokon készített a városban. Ezekre a sétákra, ha volt rá egy mód, nem egyedül ment. És gyakran volt. ANDALGÁSAIM – akarta írni a kijelölt mappára, de a szájában tartott golyóstoll a billentyűzetre esett, ANDAXSY lett belőle. Gondolkodás nélkül átírta ANDAXIN-ra és kesernyés nosztalgiával gondolt az elfeledett holmik között alvó megsárgult tablettákra. Az ártalmatlan külsejű pirulák évekig segítették könnyebb álomhoz vagy legalább az álom előszobájába, amíg ki nem vonták őket forgalomból. Maradt a Xanax.

Ha oldalra dől a székében, pont eléri a fotóstáskát. Felhajtja a szürke gyöngyvásznat, kiemeli a fényképezőgépet, a szeme elé tartja.

Károly még soha nem engedett a teleobjektív perverz csábításának, leszámítva a nyaralásokat, ahol egyszer-egyszer rajta felejtette a zoomot női melleken, fenekeken (néha férfiakén is), távolban összesimuló napozó párokon, de a nyaralás igazán nem számít, olyankor semmi sem valódi.

Most, hogy a szó eszébe villan (kukkolás), a füle tövében forró foltot érez. Olyasmit, mint gyerekkorában, ha félmeztelen naptárlányok képeit bámulta olyan, férfiak számára fenntartott helyeken, mint a garázsajtók és öltözői vécék belső oldala. Úgy tíz éve is érezte, amikor először nézett egyedül titokban pornót a neten és azt hazudta a feleségének, hogy hazahozott néhány dolgozatot, amiket este át kell olvasnia. Magára csukta a szobaajtót, a biztonság kedvéért kiszólt, hogy ne zavarják, aztán beült a forgószékbe, aminek azóta az összes mozgó alkatrésze szétkopott, a huzata is kiszakadt alul középen, kilóg belőle pár szál cérna, mint a fáradt fanszőr.

Nyár végén költözött be a Szomszéd Nő a megürült szemközti lakába. Matild néni kilencvenkét éves volt, egyetlen fia állatorvos lett vidéken, havonta egyszer, szombaton vagy vasárnap jött látogatóba a feleségével, kezében bolti sütemény. Néhány órát maradtak, ha jó idő volt, lekísérték egy kis sétára. Amikor elindultak, Matild néni kiállt a gangra és megvárta, amíg felintegetnek az udvarról. Kicsit támasztotta még a korlátot, ahogy más estéken is szokta, aztán becsukta maga mögött az ajtórácsot.

Tavasszal elvitte a mentő, Károly sejtette, hogy nem látja többet, de erre nem akart gondolni. Az állatorvos meg a felesége két-háromnaponta megjelentek, hónuk alatt mindig volt valami, amikor elhagyták a lakást. Dobozok, faragott óra, antik könyvek, feltekert szőnyeg. Nyár elején halt meg Matild néni, a lakást azonnal meghirdették. Károly azon gondolkodott, ugyan, ki költözne szívesen egy ilyen odúba. Előtérből kialakított konyha, hátul apró fürdőszoba, egyetlen lakószoba, az ablaka pont az övével szemben – ismeri mind a harmincöt négyzetmétert, sokszor ment át segíteni, ha kiégett egy villanykörte vagy eldugult a mosogató. Kinek kell egy ilyen elfuserált kégli? Csak nehogy még egy öregasszony legyen. Szégyellte magát. Nem bírta a környezetében azokat a dolgokat, amik a saját elmúlására emlékeztették. Ötven fölött a B-oldal forog, mondta valaki két éve a Nagy Születésnapon, és ez már akkor sem tűnt viccesnek.

Az augusztusi forró napok egyikén a feleségével jöttek fölfelé a lépcsőházban, a lift elromlott. A fordulóban találkoztak a Szomszéd Nővel, bemutatkoztak, de Károly azonnal elfelejtette a nevét. Olvasta valahol, hogy bemutatkozáskor az emberek kilencven százaléka így jár, mert arra koncentrál, hogy a sajátját jól mondja. Kezet fogtak. Finom.

Nem lépek közelebb, ne haragudjanak – mondta a Szomszéd Nő – Nagyon megizzadtam. Talán el is pirult saját iszonyú izzadságszagának gondolatára, pedig isteni illata volt. Károly úgy érezte, bele tudna bukni, mint egy medencébe és lubickolni benne.

A Szomszéd Nő mintha sosem mozdult volna ki a lakásból, ami persze lehetetlen, Károly többször is látta hazajönni véletlenszerű időpontokban. Más a ritmusa, mint egy néninek, gondolta, máskor  kell az embernek felkapnia a fejét, ha látni akarja ajtót nyitni, máskor kell átnéznie a folyosó túloldalára és máskor kell levinnie a szemetet, ha össze akar vele futni. Nem akart vele összefutni. Át akart hozzá menni, beülni az egyetlen szobájába, kilátással a saját szobája ablakára, ülni az illatában és hagyni, hogy a Szomszéd Nő tegye a dolgát, amit szokott, amit a függönytelen ablakán át látni lehet. Mint most.

Felvesz néhány papírt, járkál, nézi a laptopot, leüt pár billentyűt, a szeme sarkából figyeli, történik-e valami a monitoron, rágyújt, beletúr a hajába. Első dolga volt az asztalt az ablak elé tolni, amikor beköltözött – mint nekem, gondolta Károly.

Ősszel egyszer felállt rá, hogy ablakot pucoljon, de nem érte el a felső üvegtáblákat. Egy hokedlit hozott, talán még Matild nénié lehetett, azt tette az asztalra, a tetején egyensúlyozott, csiszatolta az üveget. Össze fogja törni magát, gondolta Károly. A nadrágja lecsúszott, kilátszott a bugyija. Ha most átrohanok egy létrával, kiderül minden. Feltesz egy rohadt csipkefüggönyt és azzal az egészet elrontja. Károly tizenhét idegtépő percet töltött a megfigyeléssel. Puszta szemmel, semmi objektív, csak ült a székében, aztán felállt, járkált a polc és az ágy között (három rövid lépés), közben az ablakot fürkészte. Gondolt rá, hogy leviszi a szemetet, akkor odaszólhat, hogy hoz egy létrát, de nem akarta megijeszteni a Szomszéd Nőt és pláne nem akarta összezavarni a feleségét. Váratlanul előjönni a szobából és levinni a szemetet – ez felborította volna a világ normális rendjét és ugyanúgy felért volna egy lelepleződéssel, mintha kinyitja az ablakot és átkiabál.

A Szomszéd Nőnek láthatóan fogalma sem volt róla, ki lakhat a folyosó másik oldalán. Amikor találkoztak nem került szóba, azóta pedig a legcsekélyebb jelét sem mutatta, hogy bárki vagy bármi érdekelné a házból. Nem tett virágokat a muskátlis ládába, nem írta ki a nevét a postaládára, még a kapucsengőn is a régi tulajdonos szerepelt és talán éjszaka vitte le a szemetet.

Károly most először vette elő a fényképezőgépet megfigyeléshez. Egyetlen kattintás nélkül egy órán át bámult a keresőbe. Az exponálás mégiscsak sok lett volna, úgy érezte, azzal már túlmenne egy határon.

A Szomszéd Nő aznap kócos volt és kialvatlan, talán ideges is. Néha a szájához emelte a kisujját, mintha rágná a körmét, de nem rágta, csak piszkálta, biztos leszokott róla. Kiment és egy csészével tért vissza, a szoba belseje homályban tarotta, aztán visszalépett az asztalhoz, ráncolta a szemöldökét. Ha leült, a korlát eltakarta az arcát. Károly megpróbálta feljebb emelni a széke ülőkéjét, néhány plusz centi elég lenne a jó nézőponthoz, de a két egymásba csúszó alkatrész nem engedelmeskedett. Hiába állította be a magasságot, a szék mindig visszazuhant abba a pozícióba, amiben évekig tartotta magát. Leemelte a polcról a Spenót Lexikon negyedik kötetét, a feneke alá tette. Már majdnem tökéletes volt a helyzet, csak a könyökét nem tudta letámasztani, de ezzel most igazán nem foglalkozhatott.

Ismét felemelte a gépet, a keresőben egész jól látta a dekoltázst is, de nem közelített rá, saját magát is meglepve valami másra figyelt. Valamire, amiről még nincs igazán fogalma, de feszítő várakozással tölti el és ha meglátja, talán tudni fogja. Tíz perc múlva érezni kezdte a fényképezőgép súlyát a bicepszében, nem törődött vele. Látott ajkakhoz érő csészét, hajtincsek igazgatását, kisujjkörmöt, vakarózást, két óriási nyújtózást, egyszer egy mosolyt. Felfénylett az üveg.

De nem láthatta a laptop kijelzőjét, a virtuális mappákat, amikben a Szomszéd Nő a dokumentumait gyűjti. Van köztük néhány dátummal ellátott, telis-tele följegyzésekkel, de a legfontosabbaknak nevük van. Ezeket egybe gyűjtötte, PRÓZÁK, akarta írni a mappára, de a szájában tartott kávéskanál a billentyűzetre esett, PRÓZAC lett belőle. Nem javította ki. A válla fölött lemondó pillantást vetett az éjjeliszekrényen álló gyógyszeres üvegre és nyomott egy entert.

Megjelent az Élet és Irodalom LX. évfolyam, 11. számában (2016. március 18.)

Öreg ördög

Tárcanovella

oreg-ordog

Meglátod, apádat majd az ördög viszi el, mondogatta Lázárné a fiának. A kis Andriska hallotta ezt, amikor a kert végében csücsült az öreg fűzfáról lógó hintában, amit az apja eszkábált egy ágyvégből, miután a nagymama meghalt. Látja ma is a koszosbarna térdeit, gyenge lábszárait, a bokájára csúszott térdzoknit, a kerekorrú cipőt, hallja, ahogy surrog a levegő a füle mellett, és hol közelebbről, hol távolabbról szól az anyja hangja, csak úgy süt belőle a gyűlölet.

Andriskának fogalma sincs arról, mi a gyűlölet, de tudja, hogy minden ember rossz valamiért. A szomszédok balról azért, mert újabban igen jól megy nekik, jobbról azért, mert léhűtő népek, a szembeszomszéd Teremi bácsiéknak mindig jól ment, igen gyanúsak, mellettük meg azok a rohadt zsidók laknak, az nem is kérdés, és mindennek tetejébe minden nap legalább egyszer szóba kerül az ördög, ami az apját fogja elvinni. Mert az apja iszik, mint az állat, legalábbis Anyuka így mondja, habár Andriska sosem látott még állatot a kocsmában. Élőt legalábbis.

Hallja az ördögöt, amikor hazajön az iskolából, hallja, amikor focizni megy a nagypályára a falu végére. Az ördög jön el apádért hamarosan, mondja Anyuka, amikor András estefelé megérkezik a városi gimnáziumból. Hallja minden hétvégén, aztán havonta, aztán ünnepekkor, amikor haza-hazalátogat a saját kocsiján. Anyuka büszke a mérnök fiára, Apa borral kínálja, nem lehet, köszöni, de ma még hazavezet, nem alszik otthon, neki már nem is ez az otthon, ezt persze nem mondja. Editet is csak hónapok múlva viszi el bemutatni, Anyuka csirkét vág aznap, aztán nem jönnek majdnem egy évig.

Aztán eltelik még két év, amikor András fog egy üres papírdossziét, ráírja szép nagy betűkkel, hogy Apa.

Abba teszi a halotti bizonyítványt, azzal megy a Temetkezési Ferihez, gyerekkora óta nem látta. Szép, nagydarab ember lett, kicsit kopaszodik, fehér rövid ujjú ing van rajta, nyár van, a karja olajbarnára sült, kézfogása erős, mintha mindig azt gyakorolná, hogyan kell az élőket visszarántani a sír pereméről. Részvéte van, kifejezi, András bólogat, aztán a háta mögé teszi a kezét, úgy sétál a koporsók között, ahogyan a gyárban szokott a gyártósorok mentén, csak most nincs rajta a köpenye. Csak ez az átizzadt ing. Ne legyen túl díszes, ne legyen túl nagy, nem lesz nyitott, hogy milyen legyen a szemfedő, azt már a Lázár néni megmondta tegnap. Vajon hogy fog Apa beleférni egy ilyen kis dobozba, gondolkodik András, aztán bemennek a hűtőbe, ahogy a Feri nevezi, habár először lebeszélné, végül azt mondja, rendbe tették, amennyire lehetett, úgyhogy, ha gondolja, magára hagyja. András gondolja.

Úgy lett, az ördög vitte el, felkapaszkodott a gyomrából, a torkán keresztül a száján át lépett a külvilágra, ömlött a vér a puha pilledunnára, eláztatta a tükrös ágyneműt, mint egy vörös áradás valami pokoli gátszakadásnál, az ördög a gége ereinél fogva cibálta magával az ő apját a másvilágra. Ott van hát a teste, soványan, sárgán, kissé oldalra csavarodva, örökre ebben a pózban, a bal válla leér, a jobb nem. Még nincs huszonnégy órája, hogy köhögni kezdett, felült, volt már ilyen, Anyuka tudta, hogy a mentőt kell hívni, ha az ura vérbuborékokat öklendezik, de már most nem volt mit tenni. Régebben bedugtak egy csövet a torkába, levegőt fújtak bele fecskendővel, mint egy lufiba, az elszorította, amíg valahogy el nem állt, valahogy meg nem csinálták a kórházban. Most már nem lehetett ezt többször, Anyuka is mintha tudta volna, hogy nem lehet, és ahogy elmentek a mentők, felhívta a fiát.

Apádat megint bevitték, mondta, és András is jól sejtette, amit ebből a  mondatból sejteni lehetett. Bedobta a kocsiba az öltönyt, a fehér inget, aztán indult.

Az öreg Lázárt tisztességben eltemették, szép számmal eljöttek a népek, voltak a szomszéd falvakból is, sokfelé járt, sokan szerették. Anyuka hosszan jajveszékelt a sír mellet, András csak nézte, hogy hát végül is, igaza lett, vajon miért hisztériázik annyira. Mindennek már tizenkilenc éve. Anyuka azalatt lassan egyre kisebb lett, három éve csak az ágyat nyomta egy intézetben.

A gonoszság konzerválta, mondta Edit, amikor szóba jött, hogy karácsonykor meglátogatják, ha meglesz még. Nem is viszik a gyerekeket, minek, csak megijednének. Majd az Edit húgáéknál hagyják őket egy délutánra.

Pár nappal ünnepek előtt csörgött a vezetékes telefon. Mostanában alig használták, András meglepetten vette fel, hümmögött, bólogatott, amíg hallgatta, aztán elővett egy üres papírdossziét és ráírta szép nagy betűkkel, hogy Anyuka. Pedig már éppen azt hitték, hogy ő lesz az asszony, aki az istennek, de az ördögnek se tud meghalni. Végül csak meg tudott. Mert valahogy meg kell.

(2014)