A biztonsági sávot

1mondatos novella

Ha nem láttam volna tavaly, ahogy az a nő,
aki nem volt se részeg, se hajléktalan,
épp csak egy szikkadófélben lévő ötvenes,
talán enyhe vérnyomásproblémával, vagy kettes típusú diabétesszel, vagy hasnyálmirigyrák korai stádiumában, vagy oszteoporózissal, vagy a korához mérten kitűnő állapotban,
minimálbéren vagy nyugdíj előtt vagy éppen két munkahely között, ha ugyan lesz még, ahol felveszik, hiába a sokéves gyakorlat, amit az irodában vagy a gyártósoron szerzett,
a kanyaró miatti abortusza óta meddő, vagy két felnőtt fiúgyermek anyja, vagy egy lányé és egy fiúé aprócska unokával, a lánynál persze,
a sárga, Arnstadtban élő nővérétől selejtezett, vagy turkálóban vásárolt, vagy vöröskereszttől kapott nadrágjában, amit mindig nagy szeretettel, vagy mély undorral, vagy teljes közönnyel húzott magára, amikor éppen a szokásos kontrollvizsgálatra, vagy az unokájáért, vagy a közértbe, vagy a polgármesteri hivatalba ment,
a két hónapja a külkerületi fodrásznál, vagy a szomszédasszonynál, vagy a lányánál szomorúvörösre festett, de már nagyon lenőtt, közepesen zsíros hajával,
a napfényt ritkán, vagy tán sosem látott, vagy allergiás, vagy vitiligós fehér bőrén átütő erekkel a karján, amik szépen kivillogtak a pipacsmintás háromnegyedes ujjú blúza alól, amit tegnap, vagy tíz éve, vagy minden szombaton vett elő a szekrényből, aminek a zsanérját az évek óta halott, vagy combnyaktörésből szépen felépült, vagy masszív alkoholista, de elvonóra nem hajlandó, vagy már hármat is végigcsinált férje cserélte ki,
a kis barna műbőr táskájával, amiben a receptek, vagy a kiváltott gyógyszerek, vagy a tábla olcsó csokoládé, vagy a tegnapi pletykalap, vagy a szemüvege, vagy egy doboz cigi, vagy az inzulinkészlete, vagy két kifli volt,
a nyakában a vékony arany, vagy aranyozott lánccal, amit a huszadik házassági évfordulóra, vagy az ötvenedik születésnapjára kapott a férjétől, vagy a családtól, és esténként, vagy hetente, vagy sosem vesz le
beszédül a metrókocsi elé, akkor kedden este talán én is átléptem volna a biztonsági sávot.

(Megjelent a Kalligram folyóirat 2014. szeptemberi számában)

Reklámok

Cor, cordis, n.

Novella

cor-cordisTe hul­la­sza­gú bü­dös kur­va, mond­ta, va­gyis or­dí­tot­ta, ami­kor becsap­ta a szo­ba­aj­tót, én meg ar­ra gon­dol­tam, hogy az­nap épp esetko­csin dol­goz­tam – egy kis plusz­pénz, seb­pénz­nek hív­juk csak –, szó­val, sok­fé­le sza­gom le­het, de hul­la most biz­tos nem.

A szo­ba­aj­tónk ros­­szul zá­ró­dik, az évek alatt meg­szok­tuk, hogy egé­szen be kell húz­ni és tar­ta­ni, mi­a­latt a kilin­cset fel­fe­lé tol­juk, és még így sem biz­tos, hogy csuk­va ma­rad. Ne­kem min­dig csak har­ma­dik­ra si­ke­rül. Ha a hu­zat be­csap­ja, ugyan­az­zal a lendülettel, te­he­tet­le­nül vis­­sza­csa­pó­dik.

Ro­bi már jött is vis­­sza, két ha­tal­mas lé­pés, el­kap­ta az ajtószárnyat, ki­vág­ta sar­kig, és mi­e­lőtt fel­fog­hat­tam vol­na az előző másod­per­cet, át­ölelt. Nem is öle­lés volt ez, moc­ca­nat­lan szo­rí­tás, satu­ba fog­ta a kar­ja­im­mal (hu­merus, -i, m.) együtt a tes­te­met. Áll­tam a szo­ba kö­ze­pén, lá­bam­nál a műanyag ko­sár a te­re­ge­tőről leszedett ru­hák­kal, ki akar­tam vá­lo­gat­ni a tisz­tát, egy bu­gyi volt a ke­zem­ben, a legcsinosabb da­ra­bom, finom szatén, ró­zsa­szín ró­zsák­kal. Egy he­te volt raj­tam utol­já­ra.

Ami­kor be­érek a kór­há­zi öl­tö­ző­be, már az aj­tó­ban el­kez­dem ki­gom­bol­ni a far­me­ro­mat, mi­re a szek­ré­nye­mig ju­tok, a tér­dem­nél van, le­rú­gom a ci­pővel együtt. A ka­bá­tot és a pu­ló­vert is a pad­ló­ra do­bom. Fél kéz­zel ki tu­dom nyit­ni a la­ka­tot, ügyes ke­zem van, de nem elég ügyes. Ki­vá­gó­dik a szek­rény­aj­tó, le­ve­szem a kö­penyt a váll­fá­ról, az aj­tó­ra te­rí­tem, he­lyé­re a ka­bá­tot akasz­tom, a töb­bit be­ha­jí­tom a bádogszerkény mé­lyé­re. A fel­ső polc­ról le­eme­lem a fe­hér nad­rá­got. Be­le­sik­lok.

A szaténbugyi egy he­te hi­deg volt, ar­ra gon­dol­tam, hogy más­nap már in­kább me­leg pa­mu­tot hú­zok, meg arra, hogy a fe­hér nad­rá­gon át­tet­szik a ró­zsa­min­ta. Be­le­lép­tem a gyógy­pa­pucs­ba, las­sul­ni kezd­tem, leemeltem a do­boz ci­git a polc­ról, be­le­néz­tem, hány szál van még, mi­kor kell ki­men­nem a do­hány­bolt­ba. A szom­szé­dos pi­he­nő­ben Lil­la már főz­te a ká­vét. Ilyen­kor a ha­já­ba tű­zi a go­lyós­tol­lat, üveg­po­ha­rak­ba töl­ti a fe­ke­tét, a kotyo­gót hi­deg víz alá te­szi, hogy ha­mar le­hűl­jön, főz­hes­se a má­so­dik ada­got, mi­re meg­jön­nek a töb­bi­ek. Mire át­jön So­ma a ra­dio­ló­gi­á­ról. Bic­cen­tet­tem ne­ki, vis­­sza­bic­cen­tett, az el­ső ká­vé előtt fö­lös­le­ges bár­mit mondania. El­vet­tem a po­ha­ra­mat, és hát­ra­men­tem a fe­hér csem­pék men­tén a bel­ső ud­var­ra nyí­ló aj­tó­hoz, amit va­la­mi ér­the­tet­len ok­ból szür­ke zo­mánc­fes­ték­kel ken­tek le a kar­ban­tar­tók. Egy­szer. Ré­gen.

Ki­lép­tem, egy per­cig ko­mo­lyan, szin­te fon­tos­kod­va néz­tem a szűk te­ret, az­tán las­san. Las­sú né­zés, ami­vel min­dent ma­gam­ba aka­rok szív­ni. Fi­gyel­tem azt a ke­vés fényt, ami csak meg­re­ked­ni tud ezen az ud­va­ron, a hi­he­tet­len­nel ha­tá­ros nö­ve­ke­dést, ahogy az in­dák fel­ka­pasz­kod­nak a fa­lon, a mál­ló va­ko­la­ton, bar­na kis kacsok vár­ják a tél vé­gét, hogy utá­na új erővel tör­je­nek fel­fe­lé és ren­dít­he­tet­le­nül ki­zöl­dül­je­nek, mert fogalmuk sincs, hogy ez a zöld az õ zöld­jük, ki­csit más, so­ha nem le­het­nek annyi­ra me­leg tó­nu­sú­ak, mint a parkbe­li tár­sa­ik, de ha tud­nák is, az sem szá­mí­ta­na. Az élet nem tö­rő­dik ef­fé­le kü­lönb­sé­gek­kel.

Le­ül­tem a lép­csőre, a leg­szé­lé­re, az ülőcson­to­mon tá­masz­kod­tam (os ischii), a tér­dem közt bá­mul­tam le­fe­lé. Ös­­sze­húz­tam ma­ga­mon a kö­penyt, rá­gyúj­tot­tam, a kö­vet­ke­zőnél ki­ho­zom a ka­bá­tom, gon­dol­tam. Ami­kor el­nyom­tam a csik­ket, már re­meg­tem, nem tud­tam el­dön­te­ni, hogy a hi­deg vagy az iz­ga­lom mi­att, hogy mind­járt lát­ha­tom.

Ott ült a pi­he­nőben, nem volt ná­la kar­ton, már ürü­gyet sem ke­res a ta­lál­ko­zás­ra. Lil­lá­val és Hirt dok­tor­ral cse­ve­gett, bent ült Ti­bi mes­ter, Ja­nics dok­tor egy fi­a­tal gye­rek­kel, ta­nu­ló le­he­tett. So­ma fel­pat­tant, amint be­lép­tem, két pu­szit adott, mint min­dig, én meg el­kezd­tem ra­gyog­ni, ahogy a vil­lanyt fel­kat­tint­ják, mindenki lát­ja, gon­dol­tam. Sem­mi elővi­gyá­za­tos­ság, már nem ad­tunk a lát­szat­ra. Jócs­kán túl­bur­ján­zott rajtunk ez a do­log az­óta, hogy elő­ször néz­tünk egy ki­bon­tott mell­üreg fö­lött egy­más sze­mé­be – ugyan­az­zal a sem­mit nem aka­ró, vég­te­len szo­mo­rú­ság­gal.

Át­jött ve­lem most is a bonc­te­rem­be, meg­néz­tünk egy met­sze­tet. Óva­to­sabb­nak kel­le­ne len­ni, mond­tam. Mi­nek, kér­dez­te. Nem tud­tam vá­la­szol­ni. Test a test­hez. Kop­pant a tar­kóm az acél­la­pon, még csak nem is lát­ta a bu­gyi­mat. Ket­tőn­kön kí­vül sem­mi­nek nem volt je­len­tő­sé­ge, se tét­je, és ezt ad­dig­ra én is tud­tam. Akar­tam va­la­mi oko­sat mon­da­ni utá­na, olyas­mit, hogy ha már két éve ti­tok, ma­rad­jon is az, de csak néz­tem őt, őrül­ten szép­nek lát­tam, ahogy csak tri­vi­á­lis pil­la­na­tok­ban vagy va­la­mi végzetes hü­lye­ség előtt lát­ja szépnek egyik em­ber a má­si­kat, mit tu­dom én, ha­lá­los ágyon, au­tó­bal­ese­tet meg­előző má­sod­perc­ben, amikor az ér­zé­kek fel­fog­ha­tat­la­nul ki­éle­sed­nek, és egy is­me­ret­len di­men­zi­ó­ba nyú­ló má­sod­perc alatt meg le­het sej­te­ni va­la­mi fon­to­sat. Itt, a ke­zem alatt vagy a ko­csi­ban olyan sok­szor lát­tam en­nek a le­nyo­ma­tát, mint­ha én ma­gam él­tem vol­na túl leg­alább száz ha­lált.

Nem tör­tént vol­na sem­mi, ha más­nap, ami­kor zö­työg­tem a men­tőben – het­ve­nes nő, exsiccosis –, nem válaszol­tam vol­na az sms-re (Aka­rod, hogy hol­nap áju­lá­sig nyal­ja­lak?), vagy ha nem azt vá­la­szo­lom (Igen, akarom, hogy áju­lá­sig nyalj), csak egy szimp­la igent. De meg­szál­lott­jai va­gyunk a sza­vak­nak, a tel­jes kimondás a per­ver­zi­ónk. Ki kell ír­ni a mon­da­to­kat, vé­gig kell mon­da­ni, be­le kell ír­ni a nya­lást az sms-be, mert úgy az iga­zi, úgy ér­vé­nyes, va­la­mi le­gyen már egy­szer az élet­ben ér­vé­nyes. Nem tör­tént vol­na sem­mi még így se, ha a fe­le­sé­ge nem ol­vas­sa el, ha nem hív­ja fel a Ro­bit.

Ölelt és re­me­gett. Ta­lán sírt is, nem tu­dom, Ro­bi nem szo­kott sír­ni. Re­­meg­ni se. Nem tud­tam vis­­sza­ölel­ni, nem azért, mert a ka­ro­mat se tud­tam moz­dí­ta­ni, csak egy­sze­rűen nem. Pe­dig az em­ber tud ka­rok nél­kül is ölel­ni, ha pél­dá­ul mind­két ke­zem­ben be­vá­sár­ló­sza­tyor van, és a gye­rek oda­ro­han hoz­zám az óvo­da ud­va­rán, be­lém csim­pasz­ko­dik, olyan­kor az egész tes­tem­mel vis­­sza­öle­lek, és ő ér­zi, nem kell ne­ki a ka­rom, elég az a pa­rá­nyi vál­to­zás a test­tar­tá­som­ban. De most min­de­nem meg­ma­ka­csol­ta ma­gát, me­rev vol­tam, mint a testek, akik­kel dol­go­zom.

A sze­mem­mel a pla­font ku­tat­tam, mint­ha on­nan vár­hat­nék va­la­mi se­gít­sé­get, csak a haj­szál­re­pe­dést lát­tam, ami min­den aj­tó­csa­pó­dás­kor egy ki­csit meg­hos­­szab­bo­dik. A hi­deg szaténbugyi éget­te a te­nye­re­met. Összeszo­rí­tot­tam a szá­mat (musculus orbicularis oris), és azt gon­dol­tam, hogy így, pon­to­san ugyan­így szorítom most ös­­sze a szí­ve­met.

Megjelent a Dura mater című írásommal együtt a MOZGÓ VILÁG folyóirat 2015/2 számában.

Nem tudok elbújni

Alkalmi regényrészlet-átirat (Az altató szerekről c. szövegemből) Császár Norbert Nem tudok elbújni című festményéhez – elhangzott a Felnőtt Mesék kiállítás megnyitóján.

Császár Norbert: Nem tudok elbújni

Zelma ugyanabban a lakásban lakik, ahol felnőtt, bakelitlemez-kollekció és plafonig érő polcok között – rajtuk egy teljes antik könyvtár, az apja gyűjteménye –, ugyanannál az íróasztalnál ül és ugyanabba az ágyba fekszik le esténként, amibe kamaszkora óta mindig. Az ágyba, ahol annyiszor álmodta, hogy meztelen fenékkel megy iskolába vagy sétál az utcán, közben folyamatosan hall egy halkan muzsikáló nagyzenekart, és végig egyetlen, rémesen hamis dallam kísérti, ami addig erősödik, hogy felébred rá. Zelma rég felnőtt, már nem álmodik ilyesmit, mert egyáltalán nem álmodik. Tíz éve nem tud aludni.

Pedig ugyanúgy áll a zongora is a nappaliban, mintha az anyja épp az előbb csukta volna le a klaviatúra fedelét. Ha ránéz, most is érzi anya kezének tompa nyomását a lapockái között Chopin E-moll keringőjének egy szakasznál, amit sosem tudott hibátlanul eljátszani.

Végeérhetetlen délutánok a kerek széken, anya fel-alá járkált, nyitott tenyerén ütötte az ütemet egy vonalzóval, biztosabban tartotta, mint az undok metronóm. Amikor a tanítványok jöttek, Zelmának a szobájába kellett mennie. Olyankor ott ült a padlón, hátát a fehérre mázolt ajtólapnak vetve, és hallgatta a klimpírozást. A hétfőt meg a szerdát szerette, akkor jött a Kertes Miki, és ő aztán tudott játszani. Kezitcsókolom, mondta, mielőtt belépett a nappaliba, mosolygott, úgy tűnt, mintha mindig mosolyogna egy kicsit, valami régimódi elnézéssel, amitől idősebbnek látszott. Zelma tizenkét éves volt, amikor először a a bugyijába nyúlt, miközben a Miki egy ajtónyira tőle Grieg A-moll versenyét játszotta, de egyáltalán nem olyan flegmán vagy giccsesen, ahogy az ember egy tizenhétévestől számítana rá. Hanem élvezettel. Onnantól minden hétfőn és szerdán ezt a negyvenöt percet várta. Az első függőség, hála a rendszerességnek.

Mikiék azóta elköltöztek a környékről, anya és apa halott. Zelma néha felteszi az anyja kedvenc lemezeit – keringők a halott nő házában, gondolja olyankor. Az apja könyvtárának sosem ér a végére, pedig éjjelente sokat olvas.

És egyre kevesebbet alszik. Kezdetben gyógyteákkal, háziorvostól kikönyörgött nyugtatókkal, fűvel és internetes pornóval kezelte az inszomniáját. Aztán, mindezeket elunva társkereső oldalakon kezdett nézelődni. Hamar rájött, hogy legkevésbé társkeresésre alkalmasak. Gyorsan és szinte névtelenül akadt éjszakai partnerekre. Ájulásos elalvásokhoz az orgazmus nevű drog bizonyult legmegfelelőbbnek. Még akkor is, ha a hatás nem tartott sokáig. Egyre több élvezet hozott egyre kevesebb alvással töltött órát. A világ lassan cseppfolyós lett, mint a szánalom és Zelma egyszer csak úgy érezte, mintha valaki kihúzta volna a dugót, életének minden mozzanata egyetlen cél felé örvénylik: megtalálni a napi betevőt.

Komikusnak érezte, hogy annyi év álmatlanság után éppen emiatt kellett végül szakemberhez fordulnia.

Nem tudok erről beszélgetni – mondta az orvosnak mindjárt az első alkalommal, úgyhogy ötven percen át hallgattak. A második ülésen elfogadta a javaslatot, hogy készítsen feljegyzéseket. Írni kezdte az üzeneteit, megszerette a dolgot, folyamatosan jegyzetelt a doktornak, akár egy ismeretlen levelezőtársnak, akkor is, amikor már nem ment el a rendelőbe. Hogy el is juttatta-e hozzá a leveleket, nem tudni.

„Nyitott szemmel fekszem az ágyon a fekete szobában. Mintha a teljes megsemmisülés szemébe nézne az ember. A karjaimat a mennyezet felé nyújtom, spagettivékonnyá válnak, a kézfejeim mint vasgolyók imbolyognak, majdnem elérem a plafont, pedig végtelenül messze van. Aztán vállból elengedem az egészet, vagy fél órán keresztül zuhannak, végül súlyosan becsapódnak mellém. Becsukom a szemem, így fekszem egy vagy két órát. Ilyenkor talán alszom vagy azt képzelem, hogy alszom vagy azt álmodom. Vak, menthetetlen percek, negyedórák peregnek el, mire megérkezik a két fekete kutya. Nem csinálnak semmit, ülnek az ágyam mellett. Azt hiszem, azt akarják, hogy kövessem őket valahová, de nem tudok felkelni. Vagy nem akarok. Csak ebből az álomból, amiben megjelennek, ebből tudom biztosan, hogy aludtam. Aztán felriadok, kipattan a szemhéjam, mint apám zsebórájának a fedele, ha megnyomtunk az oldalán egy kis gombot. Remegek, mintha fáznék, az egész koponyám lázasan lüktet. Ránézek az órára, hogy tudjam, hány percig voltam boldog. Mit gondol, miért olyan nehéz elaludni? Miféle rettegés ez? És mondja, azt honnan tudhatja az ember egészen biztosan, hogy ébren van?”

A teljes mese a Felnőtt Mesék blogon olvasható »

Nem is arra megyünk

water-on-the-skinJelly fél kézzel a nyakamat fogja, egészen szorosan, szinte belemarkol hátulról a csontos ujjaival, közben ordítozik, vagyis, meg van róla győződve, hogy énekel. Minden homályos kicsit, homályosan érzékelem, hogy utcán vagyunk és hogy éjjel van. Azt akarom mondani neki, hogy ne ordíts, mindjárt jönnek a rendőrök, bevisznek, nem akarok valami őrsön éjszakázni, és fogalmam sincs, kit hívjak fel, hogy vigyen haza, de csak az jön ki a számon, hogy eneeááá.
Érzem, hogy mindez megtörtént már egyszer. Ha az ember részeg, gyakran érzi ezt, tudom, de akármilyen mámorosan fénylenek az utcalámpák és akármilyen közelinek tűnik néha a járda, valamiképpen ez az egy mégiscsak szilárd bizonyosság most. Hogy ez már volt. Volt ez már.
Egyszerre tölt el gyönyörrel és rémülettel, hogy újra itt vagyunk, pont mint… isten tudja hány éve, amikor konokra keményedett fejjel előre belementünk az éjszakába és leittuk magunkat a sárga földig – van, van az a pillanat, amikor megérted ezt a szólást, amikor könnyedén belátod, hogy a föld sárga -, minden tiltás és szülői óvintézkedés ellenére rendszeresen szirupos lebegésben töltöttük a hét utolsó napjait.
Szerelem? Ugyan már, semmi az. Sokkal valamibb. Szavunk se volt rá, azóta se lett. Veszélyes hely volt ez, a mi időnk és terünk és egy ismeretlen, másik dimenzió között. Annyira veszélyes, hogy nekünk minden héten legalább egyszer el kellett merészkednünk a legszéléig, és hogy bele ne szédüljünk vagy végleg bent ne ragadjunk, megittunk rá sok-sok alkoholt. Így vedeltük, táncoltuk, ordítottuk át magunkat a veszedelmeken.
Éppen így, ahogy most, átugorva az éveket, szédülünk a város gyomrában, egymásba karmolva, nekem a könnyeim is folynak, nem tudom pontosan, de biztos úgy van, mert évek óta nem folytak, itt van tehát az idejük.
– Rosszul vagyok – nyögöm ki végre, és látom, hogy ő is, és vigyorog.
A legszebb beteg mosoly a földön az övé.
Ugyanaz a mosolyunk, ez is volt már, ziháló jajgatásból növesztett röhögés, végső stádium lehelete, nincs vesztenivaló.
Gyalogolunk a külváros felé, ó, bárcsak találnánk egy vízcsapot. A jó hideg víz mindent rendbe tenne.
Itt egy buszmegálló, álljunk meg. Homlokunkat a fénylő reklámnak támasztjuk. Nehéz meló. Apró köhögésekkel tör fel Jellyből a röhögés, aztán belőlem is, hiába próbálom visszatartani.
Látom a fehér arcát, szögletes állát, látom a neoncsövet a plakát mögött, Jelly koponyájának vonalát, röntgenezek, látom a sárga lámpát a fejünk fölött, a teret, ahol a vízcsap van, a megvető pillantást, amivel a hajléktalan végigmér minket, az éjszakai busz szivacsarcú sofőrjét, nem vár, nem szállunk fel, nem is arra megyünk, látom a Holdat, a fűcsomót a padka mellett, félig üres sörös dobozt, benne a sört, valaki beleköpött, látom a csillagokat, fölöttünk éppen a Cassiopeia, mindig úgy képzeltem, hogy védelmező szárnyai tárja ki nekünk, látom Jelly vállát, a saját cipőm orrát, látom Jelly szemét, a borostáját, a lecsúszott melltartópántomat, a háztetőn osonó macskát, a padlásokon rohadó álmokat, és érzem, ahogy megfog, megmarkolja a karomat, mindig úgy csattannak az ujjai, mint a bilincs, és lassan maga felé fordít.
A homlokunkat most összeillesztjük, így támasztjuk egymást, hosszan. Sokáig állunk szótlanul, lehunyt szemmel.
El kell jutnunk a vízig, egyre sürgetőbb, csak le ne üljünk, meg ne álljunk még egyszer. Ne kerüljünk közelebb a földhöz.
A nyakába kapaszkodok, ő újra az enyémbe, hallom, ahogy surrog a cipőnk talpa a betonon, nem akar érintkezni vele, de nincs választása. A talpunk legyen a legnagyobb felület, amivel a földhöz érünk, ez a cél.
A kis téren csillogó króm csap – ez tehát a huszonegyedik század, itt vagyunk, itt van a víz is, minden megoldódik, miután belehánytunk a sövénybe.
Friss, hideg a víz, épp, amilyenre számítottam, Jelly nyomja a gombot, én térdre rogyok – istenem, hogy fog ez fájni holnap… holnap…? – zuhog rám az élet, szétáztatja a hajam, a minap arról értekezett egy fickó a tévében, hogy a víz olyan kiváló oldószer, hogy az idegen civilizációkban, ahol másképpen alakultak a dolgok, talán el sem tudnák képzelni, miként létezhetne élet egy ilyen közegben.
Én is félek, hogy feloldódom. A hidegtől lassan kiszállni készül belőlem valami, utána kapok, meg akarok maradni.
Jelly behajol a vízsugár alá, hosszan gargarizál, aztán röhög, lefekszünk egy virágágyás mellé. Vízcseppek csillognak a borostás arcán, egy kis gyöngy megül a szempillámon.
– Hihetetlen – mondom lassan – hihetetlen, hogy itt vagy és itt vagyok. Annyi idő.
– Még mindig nem érted, ugye?
– Mit?
– Ebből nem lehet kijönni – mondja.
A vállához fúrom az arcom, elalszom a fűben, elhagyom magam.

Föladni sosem szabad

– Rövid kör –

cutTollerné Marika – aki a kórházi takarítószemélyzethez tartozott és előszeretettel hívta magát higiénés munkatársnak – éppen kétfázisú fertőtlenítőt készített az alagsorban, amikor hirtelen feemelte a fejét, a magas ablakra bámult és a szívéhez kapott. Az egyik olyan korai órában történt, amikor a nappal már visszavonhatatlanul megérkezik, fénytűket szurkál, de a hajnal szürkéje még ott dereng a föld fölött.

Marika megrémült, azt hitte, egy madár szállt az ablak elé, de nem madár volt. A BakterGéza kacska, sárgás lába volt az. Ezt persze Marika nem tudta, csak csupasz lábakat látott. Hiába laktak egy faluban, dolgoztak is régebben egy helyen, azért lábfejről még ő sem ismerte föl a Gézát. Ami nem is baj, mert menten odaájult volna a felsikált padlóra. Így sem hiányzott sok hozzá.

Nem mintha különösebben sok köze lett volna a BakterGézához, de mégiscsak ismerte. És sajnálta. Marika nagy sajnálkozó volt, főleg, amióta felvették a kórházba. Előtte a Kisállomáson takarított félállásban, de azt évekkel ezelőtt bezárták. Nagy szerencséje volt, hogy a TakarítócégesFeri tavaly odaadta neki ezt a munkát. Igaz, hogy be kellett buszozni a városba hajnalonta, de manapság nem nagyon lehet válogatni.

Marika tehát újra rendületlenül mosta a padlókat, pucolta az ablakokat és sopánkodásokat zúdított a férje fejére, amikor hazaért. Hogy mennyi a baj, nem is hinné az ember. Hogy mennyi a szerencsétlen. Hogy micsoda rohadékok vannak, de nem ám a betegek, hanem azok a tetű orvosok, meg a nővérek. Meg a betegszállítók. Meg a portás, az a pökhendi, nagyképű alak.

– Azért van köztük rendes is – ezzel szokott áttérni az ajnározásra, hogy aztán amíg megmelegíti a vacsorát, az egekig magasztaltja azt, aki kedves, aki jóindulatú, aki ővele is szépen beszél, például a Petrovics doktort. Ő annak még a saját kávéjából is főz, ha a büfé bezár, és kétszer is felmos az öltözőszekrénye előtt.
– Jaj, az a szerencsétlen BakterGéza! – sóhajtotta oda pár hete szinte minden este Sándornak, miközben a tévé előtt vacsoráztak egy kis tegnapit.
– Ja – mondta olyankor a férje. Aztán hallgattak, nézték az éneklős műsort, mert valahogy Marikának sem volt kedve belemerülni még gondolatban sem abba a szerencsétlenségbe. Meg már úgy is elmondta vagy százszor, hogy a fene gondolta, hogy ilyen történik itt valaha.

Ott ült az a szerencsétlen BakterGéza a régi bakterház előtt minden nap és minden este, mert köztudottan kitartó, elszánt ember volt mindig, de már csak bámulta a síneket.
A Kisállomás évek óta nem működött, nagyjából azóta, hogy a szénbányát bezárták. Nem állt meg ott a vonat, csak kint, a falu város felőli végén. Szép, nagy falu volt az övék, minden évben szóba került, hogy várossá nyilvánítják, de végül mindig kikerülték a dolgot a fejesek, ahogy mondani szokták.
Szóval itt, a kertek alatt épp csak elrobogtak a szerelvények. Azok kezdtek csak lassítani, amik a Nagyállomáson majd megállnak. Szépen fel is újították azt az állomást egyébként, térkővel leburkolták az udvarát, mellette meg nekifogtak, hogy buszmegállót is építenek, de még nem készültek el vele, csak összetúrták a földet.

A Nagyállomást mindenki csak így hívta, akkor is, amikor már az egyetlen állomás volt. Nem kellett oda sok személyzet, nem kellett oda például a BakterGéza. Akármilyen jó vasutas volt, nem volt neki ott hely. Néha elsétált a töltésen arrafelé, nézte a felújított, térköves udvart, a krómtól csillogó ivókutat, a megjavított nagyórát a homlokzaton, a piros padokat a peronon, aztán visszagyalogolt a Felsőkocsmához, megivott valamit. Még beszélgetett is erről-arról, de nem maradt soká, hazaballagott a régi bakterházba, vagyis a ház elé, és bámulta a síneket.

Nem tűnt szomorúnak, nem tűnt magányosnak, hanem éppen olyannak, mint aki már nincs is ott. Leglábbis a Huszas így mondta egyszer a Kefének, a kocsmában. Részegen a Huszas néha egész szépen beszélt, és azon az estén valahogy így fogalmazódott meg benne, hogy milyennek látja a BakterGézát. Aki csak hallotta, egyetértően hümmögött.
– Ja, hát nincs a Gézával semmi, éppen ez az. Mondasz neki valamit, rád hagyja, megkérdezed, válaszol, de nem nevet és nem bánkódik, csak úgy van a szerencsétlen. Csoda, hogy még megvan – szokták még hozzátenni -, mert amit ő kibírt, azt nem mindenki bírja ki.
– Mintha készülne rá, hogy ő is megteszi – mondta egyszer Kefe, mire megint hümmögtek egy sort, aztán gyorsan beleittak a fröccsökbe meg a sörökbe.

BakterGéza éppen két éve volt munka nélkül, amikor egy reggelen, amint ásta a kertet – azt a szomorú, agyagos földet, hogy legalább egy kis krumplit vessen bele -, meglátta az asszonyt nagykabátban a sínek mellett, a kislányuk kezét szorítva. Jött a reggeli hét huszonötös gyors, és az még csak nem is lassított, mert nem volt megállója a Nagyállomáson. Alig volt hangja, nem is sikoltottak. Géza meg úgy maradt, félig felegyenesedve, ásóval a kezében, hosszan, nagyon hosszan.

Aztán felgyalogolt a kocsmába, kikért egy teljes deci pálinkát, de csak úgy intve, hogy nagyot. Az arcát beletemette a tenyerébe, úgy dörmögött a Huszasnak, hogy hívjon segítséget, mert ő oda vissza nem megy. Utána összeesett, a mentők vitték el, és csak hónapok múlva hozták meg valamelyik messzi szanatóriumból.

Azóta nézte a síneket, egyre nézte, valóban, mintha készülne. Megfontolt ember volt, úgy gondolta, kivárja a koratavaszt, hogy minden ugyanúgy legyen, de végül megrémítette, hogy mi mindent kéne kivárnia. Jönne az ősz, amikor a gyerek nem megy iskolába, aztán a vaskos tél, a karácsony, és ezeket nem akarta már.

Végül egy derengő, későnyári reggelt választott, nekiszaladt, de olyan szerencsétlenül botlott meg a töltésen, hogy beverte a fejét és úgy gurult a vonat alá, a sínek közé, hogy elszaladt fölötte a sok vagon, és életben maradt. Nem sok híja volt pedig. Mégis élt, lélegzett és kinyitotta a szemét. Eltelt vagy fél óra, talán több, mire Kefe rátalált. Egy demizson bort hozott, hogy kicsit beszélgessen vele, csak úgy, hátha kell segíteni a ház körül, vagy ki tudja, hátha örül a társaságnak. Amikor nem találta, szólongatni kezdte. Aztán meglátta a barna kupacot a sínek között. Biztosra vette, hogy halott, de tűzoltóéknál látott ő már egyet mást, úgyhogy vett egy nagy levegőt, odafutott.
– Te barom – mondta a BakterGézának, amikor az ráemelte a savószínű szemét. Aztán elővette a telefonját, mentőt hívott, a Gézát meg bevitték a városi kórházba.
– Mindjárt tudtam, hogy a lába az odalesz, sérült a gerince. Meg megmondta az orvos is bent a kezelőben – mesélte a Felsőkocsmában aznap este. Összerakják, de a tolószékből nem kel föl többet.
– Milyen élete lesz annak így? – kérdezte Katika, a pultos, de nem várt feleletet. Nem is felelt senki.

BakterGéza szépen javult, két hét múlva már a kerekesszékkel gördült végig a kórházi folyosón. Napjában többször is megtette az utat a franciaerkélyig, aztán a másik végére, a liftig. Dicsérték a az orvosok, nővérek, az a kedves fizikoterápiás nővér is, meg a gyógytornász, hogy ez igen, ez aztán az elszántság, ez ám a kitartás. BakterGéza nem szólt erre semmit. Nem mosolygott vissza, még csak nem is bólintott. Meglátogatta Marika is minden áldott nap többször is, olyankor megkérdezte, mit hozzon a büféből, de a Géza sosem kért semmit. Kefe, amikor szolgálatba ment, korábban indult, hogy benézhessen hozzá, még a Huszas is vele tartott egyszer. Mind csak biztatták, vállon veregették, hogy ez nem semmi, milyen jól néz ki, és hogy ez ám a kitartás, csak így tovább, ne adja föl, mert föladni sosem szabad. Aztán amikor kiléptek a kórteremből, csak csóválták a fejüket.

Egy korai órán, mikor a nappal már visszavonhatatlanul megérkezett, de hajnal szürkéje még ott derengett a föld fölött, BakterGéza már alig fújtatott, ahogy átemelte magát az ágy mellé állított, befékezett kerekesszékbe. Kiemelte az éjjeliszekrényből azt a hosszú gézfonatot, amit még a nővérek kötöztek pár hete az ágya végére, hogy fel tudjon vele húzódzkodni. Összetekerte, a pizsamája zsebébe tömte és kigördült a kórteremből. A hosszú folyosóra fénylő téglalapot rajzolt a nap, beömlött a sárga fény a franciaerkélyen át. Az ajtószárnyak szélesre tárva, szellőztettek éppen.

A sokszor gyakorolt mozdulatok rutinjával csavargatta a gézfonatot, az egyik végét az erkély korlátjához kötötte. A hurkot úgy húzta át a fején, ahogyan abba a lágy pulóverbe szokott belebújni, amit a felesége kötött. Még valami halvány büszkeség is elfogta, milyen erősek a karjai, amikor átlendült a korlát fölött. Kínai műanyag papucsa elrepült a sövény felé. Pár pillanat múlva a lábfeje éppen az alagsori kiszolgálóhelyiség ablaka előtt állapodott meg, ahol Marika egy tört pillanatig madárnak hitte.

BakterGéza nem kapott a nyakához, nem kapálózott, épphogy megrándult. Úgy lógott a kórház keleti homlokzatán, mint a kitartás győztes zászlaja.

Zakkant Tóni

– Rövid kör –

"a kis kék nyugtató, a rúzsvörös altató"Amikor az öreg Szigeti doki meghalt, senki nem sírt annyira kétségbeesve, mint a Zakkant Tóni. Zakkant Tóni nem volt mindig zakkant, nem volt ő bolond, csak egy kicsit lökött. Nem volt vele egyébként semmi baj.
Régen ő is a szénbányában dolgozott, mint a BányászPista, amíg egy robbantásnál meg nem nyomta kicsit a lég. Legalábbis a BányászPista így mesélte egyik délután a Felsőkocsmában, amikor kivételesen rögtön idesietett a vonatról.
El kellett mesélni a balesetet, nem tudott volna aznap hazamenni, levetkőzni, felvenni az overálját, megetetni az állatokat, de legfőképpen nem akart találkoznia feleségével. A felesége nem ismerte a Tónit, pedig jó gyerek volt az. Ha segítség kellett, a Tóni jött először, és mindent pöpecül megcsinált. Éppen az volt most is a baj, későn kecmergett kifelé a tárnából. Még valamit igazított. Mert precíz gyerek volt, annyi biztos. Mióta a felesége elhagyta, vagyis leköltözött a Balatonra az anyjához, és elvitte a gyerekeket is, a Tóni nem találta a helyét. Ha nem dolgozott és éppen nem Felsőkocsmában vagy az Alsókocsmában ült, akkor az utcákon sétált.

Bárkinél akadt egy kis munka, csak be kellett hívni, és a Tóni megoldotta. Találékonyan szerelt, hegesztett, igazított, csavarozott, olajozott, bontott, épített. Ráadásul a nagy fészerében volt annak mindene, nem létezett olyan szerszám, amit elő ne tudott volna onnan halászni. És értette a módját annak is, hogyan használja. Lenyírta a füvet, végig a járdák mentén, csak úgy, nem ám pénzért. A házaknál kérésre bármikor megszerelte a villanyt, kiköszörülte az ollókat, késeket, nyelet ütött az ásókba, megperzselte a disznót, szóval, úgy látszott, mindenhez ért.
Aztán történt ez a szörnyű baleset. Mindenki azt hitte, a Tóninak annyi. Bevitték a városi kórházba, hónapokig nem látták. Amikor aztán hazajött, és először belépett a Felsőkocsmába, többen is a nyakába ugrottak, és úgy találták, minden rendben van vele, meggyógyult. Délután felállították az udvaron a legnagyobb bográcsot, és olyan paprikás krumplit főztek a tiszteletére, hogy azóta is emlegeti még az is, aki az illatát érezte.

Csak néhányan látták, például a BányászPista, hogy valami mintha mégsem lenne rendben a Tónival. Nem tudta volna megmondani ő sem, hogy mi, csak mintha szótlanabb lenne, nem csillogna olyan vidáman a szeme, de hát ekkora bajból kijövet ez talán nem is csoda.
Még mindig sokat járkált az utcákon, de már nem igazán segített. Volt, hogy megígérte, hogy fél óra múlva visszajön valami szerszámmal, de nem jött. Az emberek lassanként leszoktak róla, hogy behívják, ő meg csak szomorúan bandukolt, föl a hegyre, megkerülte azt a két kis háztömböt, amit a buszmegálló mögött építettek a munkáslakásoknak, aztán le a hegyről. Mint aki keresgél valamit, pedig csak az elveszett munkáját kereshette volna, mert leszázalékolták. A bánya, az hiányzott neki nagyon, azt mondta, ha néha szóra bírták a kocsmában. Sosem volt egy koszos ember, de onnantól mintha kicserélték volna, mindig patyolat ingben járt, körme alatt egy porszem nem maradhatott, és a szomszédai szerint a házat is meg az udvart is folyton csak takarította.

Kérdezgették néha az öreg Szigeti doktort – mert az öreg volt, mióta csak ismerték -, hogy netán megőrült-e a Tóni, de ő mindig azt válaszolta, hogy ártalmatlan, nincs semmi baja, csak lettek ilyen kis mániái, nem kell vele törődni. Azért a patikából minden héten vitt neki egy kis zacskóban egy-két doboz pirulát, hogy legalább aludni tudjon.

Amikor aztán maga az öreg Szigeti doki aludt el örökre, senki nem volt igazán meglepve, hiszen olyan öreg volt már, hogy inkább azt csodálták, hogy még él. A házában halt meg, éjjel jött érte a kaszás. Az asszisztense találta meg, a nagyfenekű Edit. Mindjárt tudta, hogy valami baj van, amikor reggel nem ment be a rendelőbe. Az öreg doki minden hétköznap reggel nyolc órakor ott ült a rendelőben, a régimódi fehér köpenyét gondosan begombolva, felrtőtlenítőszagú kézzel tologatta a pecsétes papírokat a fehérre lakkozott, böhöm íróasztal mögött. Azon a hétfőn nem jött be, és nyolc óra öt perckor Edit nővér már kapta is a szürke posztópelerint, magára borította, úgy rohant át az orvoslakásnak kinevezett házba, sűrűn szólongatva a jó doktort. De nem kapott feleletet, még a Bolhás se futott eléje. Ott ült az is a gazdája ágyánál, nem mozdult.

A halálhírt is az Edit vitte a Felsőkocsmába, azon mód, pelerinben szaladt át, és bizalmasan Katikához hajolva közölte, hogy meghalt a doki. Katika rögtön töltött mindkettőjüknek egy fél deci házipálinkát a pult alól, aztán fennhangon közhírré tette a kocsmában, hogy meghalt a Szigeti.
A Tóni ott ült a sarokban a játékgép mellett, és olyan heves zokogásban tört ki, annyira rázódott a szerencsétlen, és olyan éktelen nyüszögést hallatott, hogy hirtelen azt se tudta senki, hogy most sírjon-e vele vagy röhögjön rajta.
Végül Edit nővér annyit mondott, hogy ha nem lesz jobban, majd ő hoz neki valamit. Aztán már szaladt is vissza a Szigeti házához, hogy megvárja a Tilman doktort, hogy az megírja a papírokat.

– Tegnap este halhatott meg – mondta Tilman. – Nem volt senkije, nem csoda, hogy nem találták meg előbb.
Szerencsére szaga még nem volt. A kisdoki komótosan elvégezte a rutinvizsgálatot, aztán a konyhába ment kitölteni a papírokat.
Edit régebben a kórházban látott már jó pár halottat, úgyhogy azonnal nekilátott, hogy felöltöztesse, rendbe szedje, mire a TemetkezésiFeri megjön. Az éjjeliszekrény fiókjában talált egy patikai papírzacskót, amire rá volt írva, hogy Zakkant Tóninak átadni.
Később, amikor már ráhagyta az öreg Szigeti földi maradványait Tilmanra, az meg a TemetkezésiFerire, a nővér fogta a kis zacskót, átsietett vele a Felsőkocsmába.
Tóni még mindig zokogott, pedig már egy kisebb csapat próbálta belediktálni a házi pálinkát, hogy megnyugodjon. A pultos Kati csak ingatta a fejét, amikor meglátta az ajtóban Editet, mint valami vészmadarat a kopottas, szürke pelerinben.

– Na, Tóni! Hoztam magának valamit. Az öreg Szigeti doki küldte a síron túlról.
Tóni felemelte a fejét, vérágas szemmel Edit nővérre nézett. Legalább egy órája csak nyüszögött, de most végre elakadt. Reszketeg sóhajjal átvette a zacskót, felnyitotta, megnézte benne a kis dobozt. Az a pirula volt benne, amitől ő esténként el tudott aludni. Nem tudott sokat az efféle dolgokról, de annyit biztosan, hogy az öreg Szigeti ezt valami suskus-módon szokta szerezni neki. De arra sosem gondolt, mi lesz, ha egyszer nem lesz az öreg. Volt a zacskóban valami más is, egy kicsiny pénztári cetli, annak a hátulján a doki szögletes betűivel két sor:
„Tilmant tájékoztattam. Hozni fogja a gyógyszert, legyen nyugodt, Tóni.” És a szokott aláírás: „Szigeti”
Tóni arca akkor egyszerre felderült, mint amikor a nap kisüt egy kiirtott erdő fölött. A kocsmában senki nem értette, mi történhetett, de onnantól kezdve többé a Zakkant Tónit nem látták sírni.

BányászPista balladája

– Rövid kör – 

kocsmaA faluban ilyenkor már nem sokan vannak az utcán. Befordul az  esti munkásbusz is a templommal szemközti megállóba, lekászálódnak az utasok, és ha már ott vannak, betérnek a Diófába. Egésznapos meló után mindenkinek jólesik egy kis pihenés. Jó a Diófába benézni, meg lehet találni a haverokat, nem kell telefonálni. Aztán van itt tévé, rendes házipálinka, meg ilyenkor estefelé már a Katika. Kicsit később még a Zoli mérnök úr is be szokott nézni. Ez ilyen demokratikus hely, szokták mondani. Itt mindenki egyenlő. Aki fizet. És előbb-utóbb mindenki fizet.

A Diófát persze senki nem hívja Diófának, mert ez a fent van a dombon, szóval Felsőkocsmának nevezik. A falu végén, a domb alján van az Alsókocsma, de az ilyenkor már zárni készül. Meg messze is lenne. Annyi erővel az ember hazáig is elmehet.

Van, aki szinte itt lakik a Felsőkocsmában, legalábbis nehéz úgy jönni, hogy ne legyen itt. Például a Huszas. Onnan kapta a nevét, hogy régen minden betérő vendégtől megkérdezte, nincs-e egy huszasa. Persze szigorúan csak kölcsönbe. A Huszas mindig munkás-overallban van, meg gumicsizmában, legtöbbször a kertből jön, vagy az állatoktól. Reggel etet, meg dolgozik a kertben, ha éppen olyan munka van, aztán beugrik az Alsókocsmába a Jocóhoz. Délután már a Felsőkocsmában ül, és megvárja az estét is, ha már ott van. Nem veti le a kerti ruháját, minek. Reggel úgyis minden kezdődik elölről, és nem akar úgy járni, mint a szegény BányászPista.

BányászPista jóravaló, dolgos ember volt, még a feleségét is szerette, amit meg lehetett érteni. Szemrevaló kis asszonyka volt az, csak éppen volt neki egy ilyen mániája. Hogy túl sokat takarított, meg mindig külön ruhát vett a fel, ha a boltba ment. Akkor is másmilyet hordott, ha otthon volt, akkor is, ha dolgozni ment. Ez még nem lett volna baj, de a BányászPistának is megmondta, hogy nem való, hogy az ember abban a ruhában menjen kocsmába, amiben a disznókat eteti.

Ült is a BányászPista szomorúan a pultnál esténként, jó illatú, rövid ujjú ingben, meg rövidnadrágban, cinkelték is néha miatta, de mindig akadt, aki felemlítette, hogy milyen gondos kis asszonykája van. Jóformán azért mondta, hogy a BányászPista elmondhassa, amit így is úgy is minden este elmondott:

– Én ebbe megőrülök. Hát fölkelek hajnalba, megmosakszok, fölrántom az overallt, beleugrok a hátsó teraszon a gumicsizmába, hogy ugye nehogy a lakás koszos legyen, azt megyek, megetetek. Utána a hátsó ajtónál leveszem a gumicsizmát, bemegyek a fürdőszobába, leveszem az overallt, meg a pólót, kicsit megmosakszok, hogy ugye mégis az állatoknál voltam, aztán felveszem a kinti ruhát. Elmegyek a hajnali vonatra, ülök rajt húsz percet, leszállok, megyek az öltözőbe, fölveszem a munkaruhát, azt irány a tárna. Lehúzzuk a műszakot, följövünk, lezuhanyozunk. Akkor fölveszem megint a kinti ruhámat. Hazaérek, megyek a fürdőbe, leveszem a ruhát, fölveszem az overallt, kimegyek a hátsó ajtón, beleugrok a csizmába, megyek az állatokhoz. Hát, ilyenkor már nekem kedvem sincs bemenni. Leülök egy kicsit a hátsó ajtónál, de akkor szól az asszony, hogy menjek enni, vagy mit tudom én. Akkor leveszem a gumicsizmát, bemegyek a fürdőbe, kicsit megmosakszok, mer ugye az állatoknál voltam, aztán felveszem  az otthoni ruhámat, azt a melegítőfélét, aztán eszek. Aztán felveszem a kinti ruhámat, ha el akarok jönni ide. Hát, gyerekek, ezt nem lehet bírni idegileg. Én egyszer ebbe fogok beleőrülni.

Ezt mesélgette a BányászPista esténként, aztán megivott egy pálinkát. Aztán még egyet. Ha nagyon nekikeseredett, meghívta a Huszast, meg azt, aki kérdezte, hogy hogy van, egy-egy rövid körre.

Aztán bezárták a bányát, de arra már nem emlékszik pontosan senki, hogy közvetlenül előtte, vagy valamivel utána akasztotta-e fel magát. De azt mindenki emlegeti, hogy ott lógott szegény a disznóólak mellett, a fán, a kinti ruhájában.