Kimaradt jelenetek – ÉTKEZÉSI ŐZ

Ekkor:

Ami a Mi van veletek, semmi?-ből kimaradt.

 

Ahogy minden erejét összegyűjtve megemelte az állat meleg, földszagú testét, Póknak egy idétlen, régi vicc jutott eszébe. Az izmaiból kiszaladni készült az erő, és komoly önfegyelemre volt szüksége, hogy el ne dobja a szerencsétlent. Grafit észlelte a megtorpanást, neki is nevethetnékje támadt, pedig semmilyen vicc nem jutott eszébe, de az alkoholgőzön át egy pillanatra felderengett előtte az abszurd helyzetük, s miközben meglepetten tapasztalta, hogy nem fázik, holott a lehelete szinte megáll a levegőben, arra gondolt, hogy gyerekkorában apu erdész-vadászos könyvében olvasta, hogy a vadállatokat nem szabad megközelíteni, és nem szabad nekik hátat fordítani. Ehhez képest most egy vadat emelget, ez pedig eddigi tudása szerint lehetetlenség. Mégis valahogy idekeveredett, ebbe a pózba, ebbe a pillanatba, de a felbüffenő röhögésen kívül semmit sem tudott vele kezdeni. Ha most elröhögik, nem veselkednek neki még egyszer, az tuti.

Póknak az erőlködés ezen pontján, amikor mindketten egy kicsit úgy érezték, hogy most vagy soha, és mindent bele kell adni, az a vicc jutott eszébe, amelyikben az öreg, szenilis vadász az unokájának mesél a régi kalandjairól, nyilvánvaló túlzásokkal, és éppen ott tart, hogy elejtett egy őzet az erdőben, egyedül volt, de nem akarta otthagyni a legjobb részeit, ezért kikanyarította a combokat, a vállára vette és elindult az erdészház felé, amikor a vicc szerint a mese megszakad, mert az öreg elbóbiskol. Pár perc múlva felriad, azt kérdezi, hol is tartottam, kis unokám? Ott, nagypapa, hogy két comb volt a válladon. Ja igen, mosolyodik el az öreg, és akkor csak nyaltam, és nyaltam.

Pók el akarta felejteni a viccet, arra koncentrált, hogy neki nem combok vannak a vállán, pontosabban inkább a mellkasának feszülve, hanem egy élő állat oldala, válla, már ha van neki egyáltalán válla, érezte az őz nyugtalan szívverését, próbálta felmérni, mennyit kell még emelni, hogy a tyúkhálón kívül legyen, valószínűleg nem sokat, talán tíz centit. Mindjárt megvannak és egyelőre senki nem keresi őket, feltűnés nélkül visszasunnyoghatnak. A társaság a fogadóban iszik, várja az új évet, még lehet fél- egy óra a pezsgőpukkanásokig. Valahol a távolban már elkezdték a tűzijátékozást, semmit sem lehetett látni belőle, hallani is alig, a legközelebbi lakott település legalább öt kilométerre van.

Igaza volt Somának, amikor azt mondta, hogy ide el kell jönniük. Nem azért, mert ő mint született borsodi a Bükköt mindenek fölött szépnek találja, hanem mert itt, ebben a fogadóban van valami kegyetlenül valószínűtlen. Így mondta, kegyetlenül valószínűtlen. És talán jót tenne, ha idén az amúgy gyűlölt szilvesztert nem alvással és filmnézéssel próbálnák átvészelni, és nem is otthon a Mexikó kocsmában, ami ilyenkor szokás szerint nyitva tart, mert ez az év egyik legnagyobb bevétele, minden szerencsétlen beszédül az utcáról és olyan bőkezűen bánik a borravalóval, mintha nem a jövő évet várná, hanem holnap sem lenne.

Somából nem először tört fel az egykori művelődésszervező, amikor kitalálta ezt a kirándulást. Nyaranta el szokta kérni a szerkesztőségi kisbuszt egy hosszú hétvégére, hogy négyen-öten Prágába kiránduljanak, hogy ott aztán ugyanazt csinálják, mint otthon, de azért azt mindig megállapították, hogy mégis más. Eleve az, hogy jobb a sör.

Most úgy tűnt, az idén nyári volt az utolsó prágai hétvégéjük, a mikrobuszt eladták, a lap léte is bizonytalanná vált, de erről Soma nem sokat beszélt. Itt a fogadóban tavasszal járt először, a saját kocsiján, nagyon remélve, hogy az útiköltséget még elszámolják. Riportra érkezett, hogy megírja a tizenvalahanyadik cikkét egy olyan EU-finanszírozású fejlesztésről, ami nem valósult meg vagy nem nevezhető fejlesztésnek. Nagyjából öt kilométerre délre, a falu mellett volt a kilátó, amely miatt érkezett, illetve nem volt, nem sok látnivaló akadt tehát. Készítettek néhány képet, körbekérdeztek, a potentátok nem voltak elérhetőek, úgyhogy estefelé arról érdeklődtek a helyiektől, hol lehetne valamit vacsorázni, mire egy jóindulatú tag a kocsma előtti kiszáradt ivókútra támaszkodva azt mondta, ha jót akarnak enni, menjenek fel az erdőbe, a fogadóba.

A fogadós és felesége nagydarab emberek voltak, kerekség és erő minden mozdulatukban, de mintha nem lettek volna saját erőteljességük tudatában. Kedvességükbe csak akkor vegyült egy kis parodisztikus alázatosság, amikor a fővadász megérkezett vacsorára, Soma legalábbis nem tudta eldönteni, mennyire veszik komolyan a fickót, aki nyilván vadászidényben és hébe-hóba hétvégenként zsíros vendégeket szállít nekik házhoz, akik a szíves vendéglátásért, a bőséges ételért és italért nem sajnálják nagyvonalúan csapolgatni a kormányzati költségkeretet. Látott már ilyet eleget. Pénzből élnek ők is, itt a hegy oldalában, a megszokott kirándulóutaktól messze, szerénytelenül nagy portájukon macskák sündörögnek, minden rendben tartva, még ha nem is szögletes patyolattisztaságban, ahogy az alpesi tájba biggyesztett tanya-makettek, nem, itt a régi nagykapura is ráférne egy festés, a ház faelemeinek színe sem  az a friss sárga, itt-ott biztosan szú eszi, az út felé nyíló boltíves ablakok párkányán van azért mutatóba egy-egy láda muskátli. Az udvaron kitaposták a füvet a lovak, autók, szállóvendégek, a nagy parasztház hátranyúló részére húztak egy új tetőt, beépítették, ott vannak most a vendégszobák, mögötte elkerített rész, egyszerű fémrácsok, állatoknak, és annak az udvarnak a végén egy jó tizenöt éves zöld traktor áll, félreérthetetlen közönnyel. Csak arra jó, hogy télen eltolják vele a havat, mondta a fogadós. Itt nincs megművelhető föld vagy ilyesmi, látja, erdő van. Ő már le se szereli róla a hóekét, ha télen eljön az újságíró úr, és hát jöjjön el, mert ez a táj, ez az egész vidék télen a legszebb, szóval akkor majd meglátja, el lesz kotorva az útról a hó, azt ő csinálja egyedül. Azért hóláncot hozzon. Soma sokáig beszélgetett vele, megegyeztek, hogy télen visszajön, talán elhozza pár barátját is. Jöjjenek szilveszterre, mondta a fogadós, majd meglátja, malacsütés, vadpörkölt, minden földi jó lesz itt.

Grafitot és Pókot nem kellett sokat győzködnie otthon a Mexikóban. Tavaly filmnézéssel töltötték az év utolsó napját, erre még emlékeztek, azelőtt nyilván valami buliba vetődtek, az emlékek már összemosódtak. Grafit Annival töltött három szilvesztert az elmúlt években, nyomorúságos házibulikban, ahol legtöbbször azon gondolkodott, miért nem iszik valahol a régi cimboráival, még akkor is, ha tudta, hogy többen megnősültek, de hátha, hátha lett volna még valaki, akivel el lehet mászkálni kocsmáról kocsmára reggelig. Pók sosem élvezte a szilveszteri mulatságokat, hiába vágott bele régebben azzal a lelkesedéssel, hogy most akár meg is ismerhet valakit, végül lehetetlen helyeken ébredt hajnali petárdadurrogásra, hidegben vagy latyakban, irgalmatlan gyomorégéssel, sajgó halántékkal, és csak az volt a kérdése, hogyan juthat haza.

Kimozdulni a városból mindig jó ötletnek tűnt. Idegenek közé menni, egyáltalán, olyan helyre, ahol van hó és fák és erdei út, egyenesen kaland. Nem akartak megismerkedni senkivel és nem akarták azt sem eljátszani, hogy eszeveszettül jókedvűek pusztán abból az okból, hogy vége van egy rémes évnek és kezdődik egy másik. Egyetértettek, hogy pont jó lesz ülni valahol máshol, nézni valami mást, mint eddig.

A városban nem esett a hó, idén még csak nem is szállingózott valami fehér pehely, hogy semmivé legyen a nedves járdákon, egyszer-egyszer megeredt az eső, hajnalra lefagyott, reggel fölolvadt, szomorú tócsák maradtak utána. Pókot nem érdekelte a tél. Grafit meglepődött, hogy ő maga viszont nagyon is vágyik utána. Havat akart látni, ahogy egy-két éve, igaz, az már tavasszal volt, amikor az egész országot beborította a nagy fehér szörnyeteg. Ahogy gyerekkorában – úgy emlékszik – minden télen, és arra gondolt, nemsokára beállhat a régen-minden-jobb-volt kórusba, és mondogathatja, hogy hol vannak már az igazi telek, persze tudja, például a hegyekben vannak.

Amikor kaptattak fölfelé Soma öreg kocsijával a megtisztított, de hóláncot igénylő hegyi úton, és meglátták a fogadó sárga fényét, Grafitnak az a mondat szaladt ki a száján, hogy ez olyan, mint egy időutazás. Pók és Soma bólogattak.

Az épület udvarán bográcsok álltak, reggel óta rotyogtak bennük különféle vadpörköltek, odabent a kemencében malacok sültek, unalmas rádiózene szólt, de a hangulat már alakult. A fogadós úgy üdvözölte a három vendéget, mintha kizárólag őket várta volna egész évben. Sorra töltögette a röviditalokat a vendégeknek, vegyes társaság. Néhány gyűrött arc, akik a faluból felsétáltak hótaposóban, egy-két erdészruhás pasas a feleségével, három, erdész- vagy vadászcsaládnak tűnő csoport egy hosszabb asztalnál, tizenéves gyerekeikkel, egy korán kopaszodó, ájtatos arcú férfi a pult sarkánál. Időnként új emberek csatlakoztak, például egy fekete terepjáróval érkező pár, akik talán a fogadósék rokonai lehettek, otthonosan mozogtak a trófeák és falra akasztott mázas tányérok alatt.

A fogadós kisvártatva fölajánlotta Grafitnak, Póknak és Somának, hogy körbevezeti őket. Az udvaron a ház végénél istállóféle fa tákolmány tapadt a nyárikonyhának tűnő toldaléképülethez. – Ott van az őz – intett befelé a fogadós a gazda hivalkodó lazaságával. – Őz? – kérdezte Soma. – Ja, pár hónapja fogták be, valaki kilőhette az anyját. Nemsokára pörkölt lesz belőle – felelt a fogadós. –  Disznót már nem tartunk, de ez a hely épp jó az őznek. Ide csak a tyúkudvaron át lehet bemenni, azután az erdő van, terveztük is, hogy magasabb kerítést építünk, mert ezen bejárnak a rókák, lopják a baromfit, de a magas, rácsos kerítésen nem jutnak át.

Miközben a tömbszerű fickó beszélt, mintegy hívószóra valóban megjelent a fémrács mögött az őz. Grafit földbe gyökerezett lábbal bámulta. A tekintetében riadalom helyett (amire számított) barna mélységet látott, olyasmit, amit nem volt ideje fölfogni és végiggondolni, de azután egész nap csak erre tudott gondolni.

Este tíz körül már mindenki tisztességgel lerészegedett, Pók és Grafit is megittak jó pár felest és rengeteg sört, a forralt borhoz nem volt kedvük, beérték az illataival. A jókedv és a csendes-ülős bambulás hullámai váltogatták egymást.  – Járjunk egyet – mondta Grafit. Pók megrántott a a vállát, felvette a dzsekijét. Mintha csak előre megbeszélték volna, a ház vége felé indultak, aztán megálltak a kerítésnél és elszívtak egy cigit. – Szerintem ez nem oké – mondta Grafit. – Nem, ez nem oké – mondta Pók.

Az őz nagyon készségesen, láthatóan kézhez szokottan előjött az első hívásra, miután a baromfiudvaron át megközelítették a kerítést és kinyitották a kaput. Az világos volt, hogy csak az erdő felé engedhetik szabadon, ahol senki sem veszi észre, legalábbis egy darabig. Arra számítottak, hogy most, hogy már a baromfiudvarban van, majd egyszerűen átugorja az alacsony hálót, de az állat csak ténfergett, téblábolt és bámult, mintha valami kiállításon járna. A művelt őz, étkezési mivoltának tudata nélkül, gondolta Grafit. Ezt majd később meséli el Póknak. – Figyelj, őz – szólalt meg Grafit kásás hangon –, őzike! Őzi. Menjél. – Hopp! – látta el az állatot kiegészítő instrukcióval Pók, és egy karlendítéssel még az irányt is jelezte neki. Őzi azonban a füle botját sem mozgatta. Pontosabban, a fülét néha tekergette erre-arra, de semmi jelét nem adta annak, hogy át szeretné ugrani a tyúkhálót. A havat szagolgatta, elindult a baromfiólak felé, aztán megállt, mintha gondolkodna. – Ne arra! –magyarázott Pók –  Erre, ide, hopp!

Mire az őz közelebb ballagott, fenséges lassúsággal. Nem ugrott. – Szerintem nem mer ugrani – mondta Pók. – Szerintem meg hülye – mondta Grafit. – Mindegy, bazmeg, ha már ideáig eljutottunk, csináljunk valamit.

Akkor eldöntötték, hogy egyszerűen átemelik a kerítésen, de fogalmuk sem volt, hogy álljanak hozzá. – Szerintem csak úgy fogjuk meg és emeljük. – Tudod te, milyen rohadt nehéz egy őz? – Fingom sincs. – Oké, ha nem rúg ketté, akkor próbáljuk meg.

Pók az őz mellé állt, a hátára tette a kezét. Az őz egyszerre mintha megfagyott volna, mozdulatlanná merevedett. Grafit azonnal mellélépett és megkezdődött a heroikus erőfeszítés. Meleg, földszagú test, irdatlan súly, merev izmok, megtorpanás és újra nekifeszülés. Maguk is alig hitték, hogy kívül van, amikor letették. A tyúkhálót egy kissé letaposták erőlködés közben, de oda se neki, semmi nem szenvedett komolyabb kárt. Ők is átlépték, vártak. Tíz lépésre már az erdő kezdődött, húszra olyan sűrű volt és fekete, hogy az őznek nyomát sem lehetett volna látni. Ha elszaladt volna. – Menj, őz! – mondta Grafit. – Szabad vagy! – Hess! – suttogta torka szakadtából Pók és toppantott egyet, hogy elijessze. Hadonászni kezdtek, és azt ismételgették, hogy menjen, hogy szabad, hogy futás, hogy be az erdőbe, gyerünk.

De az őz csak állt, üveggolyószerű hatalmas szemeiben értetlenség úszkált. És nem mozdult el onnan. Nem mozdult.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.