– Publikáció a Literán –

(Hommage á Jack Kerouac)

Mit hallgatsz mostanában?, kérdezte a Fuvolista, én meg hallgattam. Magamban nevettem, arra gondoltam, hogy akár úgy is érthetném, hogy hát te meg mit hallgatsz mostanában, mit kussolsz, miért nem beszélsz, de nem értettem félre, se véletlenül, se szándékosan, de még csak viccből se, olyan jól nevelt vagyok, direkt megértem a hozzám intézett kérdéseket, igyekszem megérteni, az esetek nagy részében sikerül is.

Nem mertem kifelé nevetni, nehogy megkérdezze, mit nevetsz. Mit hallgatsz, mit nevetsz, az anyád úristenit. Olyan jól vagyok idomítva, hogy nem röhögök képen senkit: életem röviden. Én legföljebb igyekszem kedvesnek mutatkozni, maximum is csak mosolygok, és kizárólag a vicceken hahotázok, ahogy illik, kivéve.

Amikor nem tudom magamban tartani, amikor elszakad a cérna, eleresztem a szigorú szálakat, amikor nem érdekel, mit gondol, megbántódik-e, velem fog-e nevetni, megutál-e egy életre, olyankor éppen csak a lehető legtöbbet próbálom kisajtolni az életnek nevezett biomasszából, hogy adjatok nekem egy óra zenét!

Már mozdul a vállam, egyetlen igazán neveletlen szokásom ez a vállrángatás, amikor nem azért hallgatok, mert nincs mit mondanom. Megáll a mozdulat félúton, mintha szöget ütöttek volna a vállamba. Meg tudom mondani, hová, egészen pontosan a kulcscsont-lapocka-felkarcsont (clavicula-scapula-humerus) szentháromságba, egy kétszázas szöget, egy célra tartott szögbelövővel

Folytatás itt »