Ha én prózát olvasok, meg ha prózát írok, leginkább zenét akarok írni meg olvasni. Ez a mondat leírva sokkal meredekebbnek néz ki, mint elgondolva, de ez a zene kockázata is, belül mindig intenzívebben szól. Meg mindig szól. Mindig szól odabent valami zene, megy valami ritmus, amelyre gondolatok akadnak, meg felizzanak, felugranak a képek a belső popup ablakokban, mint egy nekilódult, boldog kutyus, rohan át a jelen ezen a zene-és gondolat- és kép-erdőn, és aztán tele lesz ezzel a rengeteg bogánccsal, amelyek beléje akadnak.
Vannak prózák, amelyek egy ritmusban vannak velem. Épp olyan tempóban váltják a képeiket, nyomják a ritmust, kavarják előttem a gondolat nagy, fortyogó üstjét, ahogy az nekem belülről megtörténik. Ahogy nekem telik az idő, ahogy az én időm kutyája fut át a lét sűrűjén. Natália prózája ilyen. Könnyed, látszólag esetleges indítás, ahogy belépünk a történetbe, leginkább a véletlen, ami egymás mellé pottyantja az embereket, mint a Mi van veletek, semmi? Grafitját és Pókját, ezt a 21. századi Bouvard és Pécuchet-t, vagy a korábbi regény, Az altatószerekről főszereplőit. Véletlen találkozások a végtelen játékmezőn, esetlegesség, amit már nem lehet szükségszerűségnek maszkírozni. A létezés üres, az emberek piálnak meg szívnak meg basznak, összezúzzák meg elcseszik egymás életét, fuldoklanak az űrben, döglődnek a keszonban, ez van. Ez a próza nem tesz felesleges tiszteletköröket azért, hogy az olvasónak bemeséljen valami nagyszabású hantát – nincs széles horizont, nincs történelmi tanulság, nincs szakállsimogató bölcselkedés. Van viszont tűpontos megfigyelés, szilárdan épített mondatok foglalatába szorítva, és van az a megmagyarázhatatlan életkedv, ami a legszomorúbb konzekvenciát is képes nevetve, vagy legalábbis mosolyogva előadni.
Az egyetlen metafizika a derű, amely ebben a pontos és fegyelmezett fugákban kergetőző gondolatokban kibírja, és ez a derű a személyiség derűje.
Szeifert Natália 