Egyetek, állatok

Ne félj az időtől, motyogja a sarkon a nő, kezében konzerv,

tartósított bánat, viszi a macskáknak, a lábához gyűlnek este hét körül.

Megállok, a talpam alatt felpuhul a beton. Fényhálózat a város,

csomópontjain csorog a tejneon.

Hogy félek-e, kérdezem magamtól, a nő barna ujjal beleváj a pépbe.

A vakolatok szépen mállanak, lyukacsosak a házfalak, lassan porhanyós

este lesz, elfordulok, hogy ne bámuljam, de addigra észrevesz.

Egyetek, mondja, egyetek, állatok, konzervet vagy másik, kisebb állatot,

– rám néz, talán el sem lát idáig –, aranyoskám, hát nem kell félni

semmitől. Nélküled is fölépül éjjel, ami reggelre összedől.

Nézem őt, már alig látok el odáig, köztünk lámpafényből alagút,

benne ő, benne én, két kicsi, sötét jel. Ő is tudja, hogy a macskák

mindig megszerzik maguknak, ami kell.

 


Megjelent az Élet és Irodalom LXI. évfolyam, 37. számában, 2017. szeptember 15-én, a Húz a zoom című verssel együtt.

Reklámok

Japán kertek titkai – Hiraide Takasi: A macskavendég

A teljes rencenzió a Kalligram folyóirat 2018/májusi számában olvasható.

Ha azt mondjuk „macskás könyv”, egészen mást jelent, más távlatokat nyit meg, ha európai vagy ha távol-keleti, különösen, ha japán könyvről beszélünk. Amíg nálunk a kortárs irodalomban általánosságban elmondható, hogy komoly írás főszereplőjévé állatot megtenni legalábbis kockázatos vállalkozás, addig a japán irodalom számára mi sem természetesebb. Japánban a mai napig a hétköznapok és ünnepek szerves része a természeti környezet, az életvitel még a mai, civilizált formájában is igazodik a Hold és az évszakok változásaihoz. A természet puszta megfigyelése, a szemlélődés a mindennapi élet része (ünneplik például a téli álmot alvó rovarok felébredését (március 5.), szabadidős program a különféle virágzások megtekintése stb.). A művészet hagyományosan gyakran fordul tájképekhez, állatok, növények metaforájához. A mi állatos népmeséinkhez némileg hasonló történeteik sem kerültek át a múltba vagy a gyerekirodalomba, az általános kultúra részei maradtak. Az élő és élettelen környezetből minden vagy bármi lehet ugyanolyan hangsúlyos, fontos vagy szimbolikus, mint az ember, aki az egésznek része, de nem a középpontja.

„Első pillantásra lebegő felhőfoszlánynak tűnt.” – így szól A macskavendég első mondata. A szemlélődő, környezetét folyamatosan figyelő ember perspektívája ez, szinte tipikus japán felütés. Eszembe jut Kavabata Jaszunari Kiotói szerelmesek című regényének első mondata: „Csieko észrevette, hogy az öreg juharfa törzsén kinyíltak az ibolyák.” (Kozmosz, 1975). Vagy Fukadzava Sicsiró Zarándokénekének elsője: „Hegy hegy hátán.” (Európa, 1972) De ha elengedjük az elsőmondat-fétist, még jobban láthatóvá válik, milyen fontos, egyenrangú szereplője az emberen kívüli (élő)világ a japán irodalomnak.

Ibusze Maszudzsi kevés magyarul olvasható műve közül például A szalamandra című novellája érdemelte ki az egykori Égtájak válogatóinak figyelmét (Európa, 1977), amely – talán nem meglepő – egy szalamandráról szól, aki beszorul víz alatti üregébe és mozdulatlanságra kényszerül (első mondata: „A szalamandra búsult.”). Hogy ez a szalamandra komolyan van véve, nem lehet vitatni. A természeti jelenségek és az állatok mindenütt jelen vannak a modern szövegekben. A Nobel-díjas Óe Kenzaburó – aki maga írt ajánlást A macskavendéghez – Futball-lázadásának legjellegzetesebb, lehatásosabb eleme a zord és csodálatos vidéki téli táj ismertetése, ahogy a már említett Kavabata Hóországáé is, de eszünkbe juthat Dadzai Oszamu erőteljes kígyó-szimbolikája A hanyatló napban, és a világszerte népszerű kortárs japán szerző, Murakami Haruki, a szintén ebbe a tradícióba illeszthető a teljes munkásságával, melyet patkánytól óriásbékáig átsző a természet-állat-motívumrendszer.

A macska Japánban régóta kitüntetett helyet foglal el a mindennapokban, jó, szerencsét hozó, a háznál kívánatos állatnak tartják. Egyre szélesebb körben ismert a japán integető macska (tévesen kínai szerencsemacskának szokták nevezni, de ez csak a piaci népszerűségének köszönhető félreértés), amelyet a házak bejáratánál, az érkező felé fordítva állítanak fel. Jellemzően kerámiából készül, egyik mancsát üdvözlőleg felemeli. Ez a maneki-neko, a vendéget üdvözlő macska, amely „áldást hoz” mindenkire, aki a házba belép.

Hiraide Takasi könyve egy konkrét macskáról és az őt „vendégül látó” párról szól, mégis magán hordja a japán világ- és természetszemlélet minden jegyét. Ahogy azt a jól megfigyelhető jellegzetességet is, hogy a japán próza milyen kitartóan tud egyetlen fő motívumra koncentrálni – s közben, mintegy mellékesen, rizspapírra vetülő, háttérben futó, nem is mindig pontosan kivehető alakzatokkal dolgozó árnyjátékként annyi másról beszélni. Leheletfinom utalásokkal, megfejtésre késztető, gondolkodásra indító titkokkal, megannyi kimondatlansággal.

(folytatás a 2018/májusi Kalligram folyóiratban)

365/132 – Szerinted el?

Tudod te, hogy hogy néz ki egy szú? Nem nagyon, ugye? – Berti bácsi szeme mosolygósra szűkült. Károly elnevette magát, lassan ingatta a fejét. Fogalma sem volt, hogy néz ki.
– Hát, nem túl jól, Karcsikám. Nem egy tetszetős lény, lehet mondani. A feje a testével van egy vonalban, mindig előre szegve, úgy halad a fában, nagy fejét tolva maga előtt, mintha állandóan szomorú lenne. Szomorú és dolgos, vagy ilyesmi. Mindenesetre eléggé fásult lehet – nevettek. – No, én így értettem most, ilyen vagy. Mész előre, és nem is nézel sehová csak magad elé, egy kis bogár oktondisága kezd rajtad erőt venni. És egyre nagyobb a fejed. Igyál egy fröccsöt hazafelé az egészségemre.

Novellám (Sőth Károllyal) a pénteki Élet és Irodalomban. Online itt: https://www.es.hu/cikk/2018-05-11/szeifert-natalia/szerinted-el.html

365/123 – Kalligram, május, Japán

Ez itt a májusi Kalligram folyóirat. Valószínűleg már ott van az Írók Boltjában (vagy mindjárt ott lesz), és amennyire én tudom, az igazán nagy hírlaposoknál is. Benne ez a novellám, Áram-lázadás, Óe Kenzaburónak ajánlva.

Tök véletlen, de ebben a számban van egy recenzióm is, mégpedig Hiraide Takasi A macskavendég című könyvéről, amihez ajánlást az az Óe Kenzaburó írt (Japánban), akinek én ezt a novellámat ajánlottam. Véletlenül jött ki így, a dolgok körbeértek.

365/111 – Kortárs, lett

Nora Ikstena: Anyatej. Fordította Lacz­házi Aranka. Vince Kiadó, Bu­da­pest, 2018, 165 oldal, 2995 Ft

A lány legelső bevésődött emléke az anyatejjel kapcsolatos: nem tud hozzájutni. „Anyám melléhez tapadok, és próbálok szopni belőle. A mell nagy, teli tejjel, nekem mégsem sikerül sehogyse. Anyámat nem látom, nem segít rajtam (…)” (8.). Ha álmában végül mégis sikerül, rossz ízű, undorító folyadék önti el a száját és az orrát. A tejhez kapcsolódó negatív élmények végigkísérik az életét. A hiánya, amikor az anyja hosszabb időre magára hagyja a nagyanyánál, nem juthat anyatejhez. Aztán az iskolatej, és az iskola hazugságainak befogadhatatlansága. Végül a fiatal felnőttkor, amikor már nem kockáztat, talán szeretne, de inkább egyáltalán nem iszik tejet. A tej, mint a testi-lelki táplálék folyamatos hiánya vagy zavara csordogál végig a szövegen.

A teljes recenzió az Élet és Irodalom LXII./16. számában, online itt »

AASZ – beleolvasó, ÉS

Az altató szerekről-ből az alábbi részlet az Élet és Irodalom LXI./19. számában jelent meg.

Az altató szerekről

(részlet)

A tizenharmadik volt az utolsó hosszú nyár, amit Berta mamánál töltöttem. Magammal vittem a házamat, azt a ház alakú, édes szagú panoráma mesekönyvet, aminek csak a fele volt meg. Apámtól kaptam, a születésnapomra hozta az antikváriustól, akihez úgy szeretett járni. A hátizsák hátsó rekeszébe dugva vittem, gondosan betakarva egy szűk trikóval, hogy ne lássa senki. Ha más is látja, az olyan lett volna, mint néha álmomban félmeztelenül menni iskolába. Mindig alulról vagyok meztelen, mindenki tudja, mindenki látja, senki sem szól. Van mégis egy alapzaja az egésznek, láthatatlan kórus, mindig azok adják ki a hangot, akiknek nem látom a száját, mondanak valamit, kántálnak, nem is a fülemmel hallom, nem tudom, mivel hallom, végül összeáll az egészből egy hangnyíl, ami valahogy, csak az álmokban érthető módon, rám mutat.

Annak a hosszú nyárnak a közepén egy ragacsos estén Berta mama fürdőszobájában zuhanyozni készültem. A könnyű ruhámat meg a bugyimat a centrifuga tetejére dobtam. Amikor belenéztem a mosdókagyló fölötti tükörbe, mintha vizes tenyérrel pofon csapott volna valaki.

Éppen be akartam lépni a fürdőkádba, abba a halványrózsaszínbe, amit akkor olyan különlegesen szépnek láttam, de nem moccant a lábam, a saját tekintetem tartott fogva. Legyűrhetetlen kényszer, hogy teljes testtel a tükör felé forduljak.

A mosdókagylóra támaszkodtam, mintha egy ablakon néznék befelé, bámultam önmagam. A csempére csavarozott tükör szélein az apró, barna vakfoltok, pont, mint az orrom melletti szeplők. A ferde orrom. De körülötte az arc éles, ismeretlen. Mintha először néznék magamra. Másodpercekig nem történt semmi. Semmi. Ez vagyok én, mondtam magamnak, azon a duruzsoló belső hangon, amin az ember általában társalogni szokott magával, de most mélyen megdöbbentem. Nem így emlékeztem.

Amit magamról tudtam, nem vágott egybe ezzel a valakivel, aki pedig minden bizonnyal mégiscsak én voltam. Egy zavart pillanatig azt fantáziáltam, hogy valaki épp megviccel, valaki, aki eléggé hasonlít rám, a tükröt üvegre cserélte, és most a szomszéd szobában állva eljátssza a tükörképemet. Aztán ahogy jött, úgy eltűnt ez a gondolat, pedig akármilyen eszelős hülyeség volt is, megnyugtatóbb lett volna, mint a kép ott a falon, ami olyan váratlanul eltávolodott. Homályos alagútba került, csak a tekintetem fókuszában világított az arc, amiről nem tudtam elhinni, hogy az enyém.

Odahajoltam. Magam elé kerültem, közel, hogy a pórusaimat is láttam. Az orrom ferdébb, mint ahogy emlékeztem, a gesztenyeszínű hajamat tincsekben vörösre szívta a nap, az állam mintha szögletesebb, a szemem meg mintha kicsit nagyobb és sötétebb lenne.

Gondolatban kimondtam azt a mondatot, hogy (a saját szemembe nézek). Nem nyitottam ki a számat, csak lelassítottam magam, hogy az egész lényemmel erre az egyetlen, végtelenül egyszerű tényre koncentráljak.

Szívszorongató, óvodás félelem fogott el, mint amikor az ember nem mer elaludni a sötétben, aztán isten tudja, miért, az jutott eszembe, amikor Borwald Emil bácsi felvitt a padlásukra. Mindent tudott az ég dolgairól. A lakásuk fölötti padlásszobában, egy rozsdás ajtó mögött állt a távcsöve, a ferde tetőablakra irányítva. Azelőtt sosem jártam ott, de szinte minden felolvasás után azt mondta, hogy egy szép csillagos estén felvisz, megmutatja nekem a Holdat. Sok minden mást úgysem láthatunk a város fényei miatt. A Holdat néztük, a Hold pedig közel került, és félelmetesnek meg szánalmasan magányosnak tűnt. Meg­érinthetetlennek, mert túl közel van, szinte én vagyok. Minden egyszerre létezett kint és bent, kiürültem és megteltem magammal. Hatalmas távolságok nyíltak körülöttem, mégsem fértem el.

Berta mama kopott fürdőszobatükrében bámultam magamra, a saját pupillám feketeségébe. Néztem bele, mélyen felfelé.

Ha sokáig így maradok, megőrülök, gondoltam. Onnantól kezdve úgy éreztem, tudom, mi az, hogy őrület. És hogy eléggé ostoba dolog azt hinni, hogy bárki védve volna tőle. Akárki megőrülhet egy pillanat alatt, gondoltam. Elég, ha egyszer alaposan belenéz a saját szemébe.

Mint az alvóbaba, ha lassan fektetik az ágyba, lehunytam a szemem. Kényszerítenem kellett magam, hogy megtegyem, kiszakadjak a saját szemtől-szembe alagutamból. Éppen olyan nehezemre esett, mint iskolás reggeleken kinyitni a szemem, csak most fordítva. Csukott szemmel fordultam el a tükörtől, hogy vissza ne nézzek. Véletlenül se, lopva se, mert akkor nem tudom elengedni, és ki tudja, mi lesz. Csak akkor néztem fel újra, amikor a fürdőkáddal szemben álltam. Beleléptem, megnyitottam a zuhanyt, először hideg volt, libabőrös lettem, majdnem fájt, ahogy összeugrott a mellbimbóm, aztán olyan melegre állítottam, amilyet csak kibírtam, és néztem, ahogy életemben először vörös patak ömlik végig a combomon, és a vízzel együtt a lefolyóba csorog.

___________________________

A könyv Facebook-oldala: Az altató szerekről – Ágyregény »

Mi van veletek, semmi?

Részlet a Mozgó Világ 2017/4 számában megjelent szövegemből. A teljeset egyelőre az újságosoknál találjátok.

Grafit és Pók

Hogy mi a bánatér nem jut nekünk legalább egy finom kis húsz-harmincas pina?, kérdezte Pók, és elfordult, csak azért, hogy hátat fordítson a háznak. A második emeleti kivilágított ablakba, amit nem takart az áttetsző nejlonfüggönyön kívül semmi, akkor akasztotta fel vállfán a másnapi ruháját T. Ildikó. Negyvenhét éves múlt, a kaputelefonján néhai Sz. Ottó neve szerepel,  Margit körút, házszám, emelet, ajtó, telefonszám, mobil-szám, email-cím, Facebook-fiók, minden adat és elérhetőség ismert, az egész teljesen érdektelen, de a munka az munka. Ildikó éppen utazni készül, mobilját a vállával a füléhez szorítja, járkál fel-alá a lakásban, ruhákat hajtogat, neszeszert cipzároz össze, cipőt zacskóz be, közben a fiával beszél, aki másnap (Ugye, biztos időben, kisfiam?) kimegy elé a müncheni repülőtérre.

Pók a híd felé nézett, Pest felé, mintha arra általában több lenne a kedvére való nő, vagy inkább, mintha ott várná őt egy kedvére való nő, pedig nem várta.

Grafit megrántotta a vállát, kiszedte a kabátzsebéből a dohányt, megsodort egy cigarettát, és azt mondta, Én tudok egyet a környéken, de azt nem akarod ismerni. Röhögtek. Ha munka van, munka van, mondta még, de ezt Pók nem hallotta, vagy úgy csinált, mintha nem hallaná, nézett a Margit híd felé, nem mintha látott volna ott valamit, a hidat innen például már egyáltalán nem látni, leginkább csak arra gondolt, hogy szeretne hazamenni. Vagy ha nem is haza, legalább a kocsmába, a ház oldalába, ami, mint minden rendes kocsma, a törzsvendég számára majdnem ugyanazt jelenti, néha többet is annál. Szipogott egy kicsit, nyirkos, ködös volt az este. Szerintem mára ennyi, reggel visszanézünk, mondta Grafitnak, az meg újra megrántotta a vállát. Tényleg nem volt tennivaló, pontosan tudták, mettől meddig lesz üres a lakás, mikor, ki jön virágot locsoni, már csak ellenőrizni kellett, hogy tényleg elutazik-e. Ez olyan szabály, amit nem lehet elmulasztani, minden körülmények között be kell tartani, oda kell menni, nem elég a megfigyelés neten, kamerán, telefonon keresztül, a saját szemükkel is meg kell róla győződni, nincs kivétel. Leballagtak egy megállót.

Nem messze innen, a Mechwart ligeti villamosmegállónál találkoztak először, hét éve. Egymásba botlottak vagy szaladtak, nehéz pontosan felidézni. Pók rohant, de úgy emlékszik, már csak kocogott, Grafit meg úgy emlékszik, ő lemondón battyogott, mint egy gázóraleolvasó, aki nem találta otthon a lakókat, de igazából zaklatottan és dühösen sietett a zebra felé. Egy dicstelen éjszakán történt, amikor mindegyikük jól megkapta a magáét az élettől, az életnek attól az oldalától, amire a legkevésbé voltak kíváncsiak. Pók valahonnan pár utcával feljebbről futott a megálló felé, nem lehetett tudni, hogy a vér az orrából vagy a szájából folyik-e, úgy tűnt, felrepedt jobb szemöldöke is. Grafit könyvekkel és néhány ecsettel, meg egy félig üres vodkásüveggel a hóna alatt ment, fel sem emelte a fejét amikor egymásnak ütköztek, Rohaggymeg, mondta. Aztán felnézett mégis, és látta a horpadt, sötét arcot a kapucni alatt, a szempárt, ami felidézett benne egy régi emléket, látta a kis fekete patakokat a száj mellet és a szem fölött, egy pillanat alatt felfogta, hogy vér, hogy a srác bajban van, és megragadta a karját.

Mi van?, kérdezte tőle, mintha régi havert állítana meg, mire a vérző száj azt mondta, A rohadt gecik kiverték a fogamat, bazmeg!, és kiöpött egy vörös foltot a zebrára.
Kik?
Nemtom, bazmeg, de kurvára fáj.
Orvos?
Az bebaszna.

Grafit akkor bajtársi kötelességének érezte, hogy megkínálja a sebesültet a nála lévő vodkából. Megivott legalább másfél decit egy húzásra. Ez életmentő volt, haver, mondta. Mondjuk, vérrel kicsit szar íze van.
Grafit, mondta, Grafit, és kezet nyújtott.
Pók, mondta Pók, kezet szorítottak, amilyen röviden csak tudtak.

Az út közepén elhúzott egy villamos Pest felé, Pók oda tartott, Grafit konkrét cél nélkül indult el, az ütözés előtt még nem gondolta át, mit csinál, ha a megállóba ér, csak azt tudta, hogy fel fog szállni a villamosra. Hogy melyik irányba, azt nem volt ideje kitalálni. Álltak a zebránál, idétlen pillanat, mit lehetne még mondani. Pók a könyvekre meg ecsetekre nézett, tett egy bizonytalan mozdulatot, amivel nagyjából azt kérdezte, hogy hát ezt meg minek cipeled éjjel egykor a hónod alatt. Grafit, hogy ne álljanak ott tovább hülyén, gyorsan megmagyarázta.

A csajom kidobott.

Pók szája vigyorra rándult, de fájdalom hasított az arcába, úgyhogy úgy maradt, féloldalas, torzulással. Császár vagy, hogy csak ennyi cuccod volt, szűrte valahogy nagy nehezen, mire Grafit elröhögte magát.
A többi itt van pár utcára a járdán.
Hol?

Grafit arrafelé biccentett, ahonnan jött. Elindultak, hátha össze tudnak még szedni valamit. Nem beszélték meg, csak mentek. A lejtős utca hideg lámpafényben fürdött, a járdán és az úttest egy részén könyvek, mappák, két festéknyomos rajztábla, pólók, alsók, egy farmer, pulóverek hevertek, és néhány fedelét vesztett cipősdoboz okádott magából kis hengereket, filmtekercsek dobozai.

Régi szarok, kommentálta Grafit, nem is érdemes összeszedni. De azért csak begyűjtött, amennyit tudott, két dobozba. Nem nagyon fényképezek filmre, mondta, közben a kuka mellett meglátta a Kodakot. Mint egy állattetem, egy fekete madár, gondolta, félrerúgta az árnyékba, hogy Pók ne is próbálja megmenteni. Jó, hogy Anni a digitálist nem találta meg hirtelen. Az íróasztal alatt van a fotóstáskában, az összehajtott rongyszőnyeg alatt, mert takarításkor a szőnyeg mindig oda kerül, és néha ott is marad. Grafit úgy szokta kivenni alóla a táskát, hogy észre se lehet venni, hogy nincs ott. Aztán ugyanúgy teszi vissza is. Ha Anninak volt kedve, néha leterítette a szőnyeget a padlóra, de a táska olyankor is szépen megbújt az asztal alatt. Ott volt a legjobb helyen, onnan nem esett le, nem rúgtak bele, nem történhetett vele semmi baj. És nem volt kéznél, amikor ki kellett hajigálni Grafit cuccait az utcára. Már persze, ha úgy vesszük, hogy az ilyesmi szükségszerű egy olyan viharos szakítás esetén, ami négyéves kapcsolatok végét jelenti. Grafit szerint egyáltalán nem szükségszerű, de Anni ezt valószínűleg másképp gondolja.

Két szakadt kísértet, egy vérző arcú, kapucnis pulcsis, fekete, meg egy világosbarna hajú, szélesvállú, együtt szedegették a holmikat. Egy nyitott könyvön áthajtott egy kocsi, a kerék nyoma jól kivehető volt a szennylapon, Grafitnak megtetszett, felvette, egy Camus-kötet volt. Azt is a hóna alá tuszkolta, aztán felsandított az ablakra. Egy átlagos járókelő úgy hitte volna, hogy sötét van a harmadikon, de ő pontosan látta, hogy a hálószobában világít a távolabbi éjjeli lámpa. Anni ott fekszik vagy kuporog az ágyon, ahogy durcáskodáskor szokott és szorongatja a rózsás kispárnát. Sír, valószínűleg. Sír vagy telefonál egy barátnőjével. Sír és telefonál, Grafit most lesz a világ legundorítóbb pasija egyszerre két nő szemében is, elátkozzák, felnégyelik, máglyán elégetik és hetedíziglen szenvedni fog minden utóda, már ha el nem átkozzák annyira, hogy ne is lehessen neki (hallott már ilyesmit, a nemi szerv különféle megsemmisülési módjai szerepeltek az efféle átkokban a brutális eltávolítástól a lerohadásig és a leszáradásig), aztán előbb-utóbb Anni megnyugszik, és keres magának valakit, akiről úgy hiszi, nem ilyen undorító.

Merre?, kérdezte Pók, amikor úgy tűnt, hogy összeszedték, amit lehetett.

Hát…, Grafit akkor gondolta végig, hogy ezt nem gondolta végig. Itt ez a szerencsétlen, összevert gyerek, felnyaláboltatta vele a holmijait, jó, nem kényszerítette ő semmire, de azt se mondta, hogy nem kell, nincs értelme, de most mit mondjon neki? Mennyi pénz lehet a kártyáján, el tud menni valami hotelba? Hotel? Ilyen baromságot! Lemegy az aluljáróba, ráfekszik a könyveire és kész. Vagy mi legyen?

Nincs hol aludnod?, kérdezte Pók, Grafit most már igazán szerencsétlennek érezte magát, pedig eddig egész jól ment. Végül is, megszabadult egy súlyos kötelezettségtől, szinte örült, amikor Anni végre elkezdett őrjöngeni, azt gondolta, jó, hát akkor itt a vége, most már el lehet menni, mert el kell menni, és legalább úgy lehet elmenni, hogy nem kell eldönteni, hogy elmegy, nem kell elvállalni a dolgot, csak elhúzni a picsába és vissza se nézni, oké, fáj egy kicsit, de az nem számít, szabadság van és lehet emelt fővel éjjel menni a városban, sőt csak úgy bele a városba, mi történhet, nem tartozik senkinek semmivel. De most, hogy végül is hajléktalan lett, kicsit más színben tűnt fel ez a diadalmenet.

Nincs, mondta.

Nálam héderezhetsz, mondta Pók a világ legtermészetesebb hangján, leszámítva a fog miatti enyhe sisegő hangot, egyedül lakom.

Grafit bólintott, aztán elvillamosoztak négy megállót, onnan a Pók házának oldalában álló kocsmába mentek. A pultos csaj, akit mint később kiderült, Szilvinek hívnak és egyáltalán nem szabad préda, azt mondta, amikor meglátta őket, hogy Atyaúristen! Aztán meg azt, hogy Te jó ég, hogy nézel ki!, utóbbit félreérthetetlenül Póknak címezte.

Pók ebből arra következtetett, hogy jobb, ha megmossa az arcát a mosdóban és leveszi a vérfoltos pulóvert. Megittak két sört, aztán felcipekedtek a lakásba. Pók azt mondta Grafitnak, nézzen körül, ő meg kicsit helyrepofozza magát a fürdőszobában.

A nagyszobában jókora, bútorlapokból készült számítógépasztalon három nagy monitor állt, adapterek, kisebb-nagyobb műanyag dobozok antennával és világító ledekkel, több billentyűzet, de láthatóan csak az egyik volt használatban. Az asztal alatt számítógép házak, kábelek, néhány használaton kívüli vezetékes egér, egy joystick, mind poros.

Pók megállapította, hogy nem olyan vészesek a sérülései, mint gondolta. A szeme talán nem fog jobban bedagadni, a vérzés elállt. Minden megvan, mínusz egy fog. Anélkül ki lehet bírni. Visszasétált a szobába, látta, hogy Grafit bámulja a kuszaságot az asztalon. Programozás, vettette oda magyarázatul, és nem adta semmi jelét, hogy bővebb kifejtésre érdemesnek tartaná a témát.

Két fal mentén polcok álltak, könyvekkel, papírhalmokkal, az egyik sor végigrakva régi VHS-kazettákkal. Mindre az volt írva kék vagy fekete filctollal, hogy Tom és Jerry. Grafit megállt előttük.

Hát…, mondta Pók, a fele kábé pornó, már elkezdtem digitalizálni. Röviden felnevettek, aztán beállt az a pár másodperces szünet, ami két idegen között kellemetlen vagy tanácstalan hallgatást jelent.

Grafit nem volt még soha kidobott majd befogadott hajléktalan, aki ráadásul olyan szerencsétlen, hogy nincs egy haverja, akit felhívhatna akár éjjel is, ezért egy vadidegen, összevert programozó lakására kéredzkedik fel, úgyhogy nem egészen tudta, mit kéne tennie. Még jó, hogy legalább ivott egy kicsit.

Egyetlen embert hívhatott volna fel végveszélyben, Kis Gerit, akivel együtt laktak a kilencedik kerületben, mielőtt ő Annihoz költözött. De nem szívesen hívta volna. Elsősorban azért, mert Geri rendes festő lett, már legalábbis, ami a lakását illeti, tele volt terpentinszaggal, rongyokkal, üvegekkel (festékes és piásüvegekkel), és olyan elkötelezett híve volt a saját műveinek, hogy egy idő után Grafit úgy érezte, megfullad mellette. Abban, hogy nem hívta fel, játszott némi szerepet az a több mint két éve esett dolog is, amikor egy súlyos, Anni nékül töltött este után hazatérve Grafit megállapította, hogy már megint nem működik az a kurva lift, de ahelyett, hogy elindult volna felfelé gyalog, azt a nem egészen társasházbarát megoldást válaszotta, hogy érzelmi túlhevültségének, és a tudatmódosító szerek okozta felszabadultságának ad inkább hangot. Vagyis kiállt az udvar közepére, odahugyozott, majd kitárt karral ordítani kezdte, hogy Oooaaaaahh we’re half way there, ooooaaahhh livin’ on a prayer.

Kis Geri félkómásan rohant le érte a negyedikről, Hülyevagybazmeg? Mi vagy te, Bon Jovi? Kibasznak a házból, bazmeg, kussoljál, hadarta, miközben a karjánál fogva rángatta fel a barátját a lépcsőn. Aggodalma nem volt éppen alaptalan, tekintve, hogy bérelte a lakást, s ezután azt is tudatta Grafittal, hogy itt az ideje, hogy elköltözzön, ő nem tartja tovább a hátát a hülyeségei miatt. Pedig csak egyszer volt gond az egyik szomszéddal, aki belekötött, hogy miért fényképez a lépcsőházban. Grafit nem akarta a lakók magánéletét megsérteni, elmosódott képein éppenséggel nem is voltak felismerhetőek, őt csak a lépcsőfordulók és a belső udvar fényviszonyai, a gang rácsai érdekelték, de ezt nem volt lehetősége elmesélni senkinek. Szóval, Kis Gerit legfeljebb télen, a fagyhalál küszöbén hívta volna fel.

Pók még sose hozott haza vadidegen srácot (lányt már igen), úgyhogy fogalma se volt, mit szokás ilyenkor mondani vagy csinálni.

Mindeketten próbáltak kikutatni valamit a régi szociális emlékeik közül, valami ide vágó mondatot, gesztust, mi is ez tulajdonképpen, mihez hasonlít, talán a vendégséghez. Hogyan viselkedünk, ha vendégek vagyunk, hogyan legyünk jó házigazdák?

Szóval, itt lakom, nyögte ki Pók, megvakarta a fejét, ez a mozdulat nagyjából azt is mutatta, hogy ebben a szobában. Valóban volt egy bevetetlen széles heverő is az egyik könyvespolc előtt, pontosabban a számítógépasztal és a polc közé ékelődve. Állt a szobában két teljesen különböző fotel, kis asztalka hamutartóval, üresnek tűnő sörödobozzal. Pók a túloldali ajtó felé bökött. Ott van a háló, azt használhatod te.

Beléptek, a földön nagy duplamatrac, franciágyhoz való, keret nélkül. Szemben vele fenyő szekrény, középső ajtaján nagy tükörrel, a sarokban felcsavart szőnyeg, a matrac két oldalán fehér olvasólámpák, mint egy megkezdett, de soha be nem fejezett hálószoba.

Fél évig volt egy csajom, aki itt lakott, akkor kezdtük csinálni, mesélte Pók, csak hogy mondjon valamit. De most már nem szoktam használni, csak néha, ha felhozok valakit. Kis szünetet tartott, és ahogy visszhangzott a csendben az utolsó mondata, gyorsan hozzátette, hogy Lányokat.

Szóval, én vagyok az első?, vigyordott el Grafit, de azonnal égni kezdett a füle, nem ismerik még egymást annyira, ki tudja, nem érti-e félre. De Pók nem értette félre. Vállon csapta Grafitot, Ja, te vagy az első pasim, mondta, és előszedett neki egy paplant a szekrényből.

Fél óra múlva már mindketten feküdtek a saját ágyukban, vagyis Grafit Pók hálószobájának padlóján a dupla matracon, és erősen próbálta csukva tartani a szemét, hátha még tud aludni, mielőtt kelnie kell.

Visszapörögtek az esti események, csodálatosnak tartotta, hogy puha ágyban, vagyis matracon alhat, egy kispárnát is kapott, meg egy huzat nélküli paplant és ez sokkal de sokkal több volt, mint amire pár órával korábban számíthatott.

Amikor meglátta ezt a srácot, illetve még nem is látta, hanem amikor nekiment, egymásnak ütköztek, legszívesebben belerúgott volna, tele volt dühvel, vagy még inkább ürességgel, már ha létezik olyasmi, hogy valakit kitöltsön az üresség, és Grafit szerint létezik, de aztán ránézett és elszégyellte magát.

Pók tekintete a kutyáéra emlékeztette, akivel gyerekkorában otthon a kertek alatt szokott találkozni. A legszélső, kerítés nélküli házak egyikéből szökdösött el, állítólag egyszer megharapta a gazdját, az meg agyon akarta ütni, de valahogy nem volt hozzá elég szufla benne, talán részeg volt, akkor szökött el először a kuyta, még kölyök volt, de aztán akkor is és később is mindig hazament.

A kerítés nélküli házak lakói jóformán mindig részegek voltak, de ez Graftinak akkor nem tűnt fel, csak most, ahogy visszaemlékszik rájuk, most tudja beazonosítani a mozgásaikat, leheletüket, most tudja, hogy mind, a nénik és a bácsik is folyamatosan részegek voltak. Most tűnnek csak fel a gyerekemagasságból készült emlékképeken a szatyrokban cipelt literes borosüvegek, a folyamatos koccanó hangok, a Nagyközértben a kosarak, ha az anyja leszalajtotta tíz deka párizsiért meg egy liter zacskós tejért, ahogy ott álltak vele együtt a sorban azok az emberek, akikről akkor is tudta volna, hogy a legszélső, kerítés nélküli házakban laknak, ha még sosem látta volna őket. Őrizték, szorongatták a műanyag bevásárlókosraikat, kivéve a horgolt sapkás Manci nénit, ő a fonott kosarát használta, csak feltette a pénztárhoz, minek venne el ezért külön bevásárlókosarat, annak a két üvegnek teljesen fölösleges. Vagy a Simai Laci bácsi az élére vasalt munkásnadrágban, amit gumicsizmába gyűrt, ott állt előtte a sorban, se fonott, se műanyag kosár, csak megragadta a nyakánál fogva a hosszú palackot, néha a hóna alatt egy selyempapírba csomagolt negyed kenyér. A pénztárnál leemel két doboz Szimfóniát, Grafit látja maga előtt a bütykös, koszos kezet, úgy koszos, hogy semmilyen szappannal, de még Ultradermmel sem jön le róla a feketedés, és ez a kéz a két dobozt meg az üveget a pénztárosnő elé teszi. A pénztáros Ili néni pedig ugyanolyan rutinos unalommal ütögeti az tételeket a gépbe, mint bárki másét, köszönnek egymásnak, mindenki ismer mindenkit, Ili néni is, Grafitot is ismeri, néha ad egy kocka csokit, mert kedves, olyan, mint egy kotlós, göbölyű, kitölti a pénztárgép mögötti helyet, és biztosan tudja, hiszen ő már felnőtt, pontosan tudja, hogy ezek alkoholisták. Megkérdezi tőlük, van-e blokk, úgy érti, olyan blokk, amit az üvegvisszaváltóban adnak, mert tudja, hogy úgy jönnek boltba, hogy hozzák a tegnapi üveget, beadják a kisablakon, elveszik a blokkot, kipótolják apróval, abból veszik a következőt, kérdezni is fölösleges, de azét csak megkérdezi, szokásból.

Grafit számára, amikor ezeknek az embereknek még csak a könyökéig ér, semmi sem természetesebb annál, mint hogy a felnőttek bort meg cigarettát vásárolnak, hogy a kerítés nélküli házak lakóinak olyan egyforma penészszaguk van. A kisgyerek Grafitnak nem jut eszébe, hogy lehetnének másmilyenek is, nem gondolja, hogy egyik felnőtt ne lenne éppen olyan, mint a másik. Az egyik ugyan büdösebb kicsit, furcsábban beszél, de végső soron azért mindenki teljesen egyforma, és ő legjobban azt szereti, ha nem szólnak hozzá, mert nem tud arra a kérdésre mit mondani, hogy Na és, hogy megy az iskola? És hát nem is akar, csak annyit érez, hogy az egyik felnőttnek talán érdemes válaszolni, a másiknak meg nem igazán, tompán érzékeli, hogy a másik felnőtt nem figyel, nem fog emlékezni holnap már arra sem, hogy kérdezett valamit, de a pénztáros Ili néninek érdemes válaszolni, még akkor is, ha ő is ugyanazt a hülyeséget kérdezi, mert Grafit úgyis mindenkinek azt válaszolja, hogy Jól., az Ili néni meg ilyenkor benyúl a pénztárgép alatti fiókba, ahol papírgurigát, tollat, kis ceruzát, meg még ki tudja, hány csodálatos dolgot tart, és onnan ad egy kis kocka Szerencsi csokit.

(…)