AASZ – beleolvasó, ÉS

Az altató szerekről-ből az alábbi részlet az Élet és Irodalom LXI./19. számában jelent meg.

Az altató szerekről

(részlet)

A tizenharmadik volt az utolsó hosszú nyár, amit Berta mamánál töltöttem. Magammal vittem a házamat, azt a ház alakú, édes szagú panoráma mesekönyvet, aminek csak a fele volt meg. Apámtól kaptam, a születésnapomra hozta az antikváriustól, akihez úgy szeretett járni. A hátizsák hátsó rekeszébe dugva vittem, gondosan betakarva egy szűk trikóval, hogy ne lássa senki. Ha más is látja, az olyan lett volna, mint néha álmomban félmeztelenül menni iskolába. Mindig alulról vagyok meztelen, mindenki tudja, mindenki látja, senki sem szól. Van mégis egy alapzaja az egésznek, láthatatlan kórus, mindig azok adják ki a hangot, akiknek nem látom a száját, mondanak valamit, kántálnak, nem is a fülemmel hallom, nem tudom, mivel hallom, végül összeáll az egészből egy hangnyíl, ami valahogy, csak az álmokban érthető módon, rám mutat.

Annak a hosszú nyárnak a közepén egy ragacsos estén Berta mama fürdőszobájában zuhanyozni készültem. A könnyű ruhámat meg a bugyimat a centrifuga tetejére dobtam. Amikor belenéztem a mosdókagyló fölötti tükörbe, mintha vizes tenyérrel pofon csapott volna valaki.

Éppen be akartam lépni a fürdőkádba, abba a halványrózsaszínbe, amit akkor olyan különlegesen szépnek láttam, de nem moccant a lábam, a saját tekintetem tartott fogva. Legyűrhetetlen kényszer, hogy teljes testtel a tükör felé forduljak.

A mosdókagylóra támaszkodtam, mintha egy ablakon néznék befelé, bámultam önmagam. A csempére csavarozott tükör szélein az apró, barna vakfoltok, pont, mint az orrom melletti szeplők. A ferde orrom. De körülötte az arc éles, ismeretlen. Mintha először néznék magamra. Másodpercekig nem történt semmi. Semmi. Ez vagyok én, mondtam magamnak, azon a duruzsoló belső hangon, amin az ember általában társalogni szokott magával, de most mélyen megdöbbentem. Nem így emlékeztem.

Amit magamról tudtam, nem vágott egybe ezzel a valakivel, aki pedig minden bizonnyal mégiscsak én voltam. Egy zavart pillanatig azt fantáziáltam, hogy valaki épp megviccel, valaki, aki eléggé hasonlít rám, a tükröt üvegre cserélte, és most a szomszéd szobában állva eljátssza a tükörképemet. Aztán ahogy jött, úgy eltűnt ez a gondolat, pedig akármilyen eszelős hülyeség volt is, megnyugtatóbb lett volna, mint a kép ott a falon, ami olyan váratlanul eltávolodott. Homályos alagútba került, csak a tekintetem fókuszában világított az arc, amiről nem tudtam elhinni, hogy az enyém.

Odahajoltam. Magam elé kerültem, közel, hogy a pórusaimat is láttam. Az orrom ferdébb, mint ahogy emlékeztem, a gesztenyeszínű hajamat tincsekben vörösre szívta a nap, az állam mintha szögletesebb, a szemem meg mintha kicsit nagyobb és sötétebb lenne.

Gondolatban kimondtam azt a mondatot, hogy (a saját szemembe nézek). Nem nyitottam ki a számat, csak lelassítottam magam, hogy az egész lényemmel erre az egyetlen, végtelenül egyszerű tényre koncentráljak.

Szívszorongató, óvodás félelem fogott el, mint amikor az ember nem mer elaludni a sötétben, aztán isten tudja, miért, az jutott eszembe, amikor Borwald Emil bácsi felvitt a padlásukra. Mindent tudott az ég dolgairól. A lakásuk fölötti padlásszobában, egy rozsdás ajtó mögött állt a távcsöve, a ferde tetőablakra irányítva. Azelőtt sosem jártam ott, de szinte minden felolvasás után azt mondta, hogy egy szép csillagos estén felvisz, megmutatja nekem a Holdat. Sok minden mást úgysem láthatunk a város fényei miatt. A Holdat néztük, a Hold pedig közel került, és félelmetesnek meg szánalmasan magányosnak tűnt. Meg­érinthetetlennek, mert túl közel van, szinte én vagyok. Minden egyszerre létezett kint és bent, kiürültem és megteltem magammal. Hatalmas távolságok nyíltak körülöttem, mégsem fértem el.

Berta mama kopott fürdőszobatükrében bámultam magamra, a saját pupillám feketeségébe. Néztem bele, mélyen felfelé.

Ha sokáig így maradok, megőrülök, gondoltam. Onnantól kezdve úgy éreztem, tudom, mi az, hogy őrület. És hogy eléggé ostoba dolog azt hinni, hogy bárki védve volna tőle. Akárki megőrülhet egy pillanat alatt, gondoltam. Elég, ha egyszer alaposan belenéz a saját szemébe.

Mint az alvóbaba, ha lassan fektetik az ágyba, lehunytam a szemem. Kényszerítenem kellett magam, hogy megtegyem, kiszakadjak a saját szemtől-szembe alagutamból. Éppen olyan nehezemre esett, mint iskolás reggeleken kinyitni a szemem, csak most fordítva. Csukott szemmel fordultam el a tükörtől, hogy vissza ne nézzek. Véletlenül se, lopva se, mert akkor nem tudom elengedni, és ki tudja, mi lesz. Csak akkor néztem fel újra, amikor a fürdőkáddal szemben álltam. Beleléptem, megnyitottam a zuhanyt, először hideg volt, libabőrös lettem, majdnem fájt, ahogy összeugrott a mellbimbóm, aztán olyan melegre állítottam, amilyet csak kibírtam, és néztem, ahogy életemben először vörös patak ömlik végig a combomon, és a vízzel együtt a lefolyóba csorog.

___________________________

A könyv Facebook-oldala: Az altató szerekről – Ágyregény »

Reklámok

Mi van veletek, semmi?

Részlet a Mozgó Világ 2017/4 számában megjelent szövegemből. A teljeset egyelőre az újságosoknál találjátok.

Grafit és Pók

Hogy mi a bánatér nem jut nekünk legalább egy finom kis húsz-harmincas pina?, kérdezte Pók, és elfordult, csak azért, hogy hátat fordítson a háznak. A második emeleti kivilágított ablakba, amit nem takart az áttetsző nejlonfüggönyön kívül semmi, akkor akasztotta fel vállfán a másnapi ruháját T. Ildikó. Negyvenhét éves múlt, a kaputelefonján néhai Sz. Ottó neve szerepel,  Margit körút, házszám, emelet, ajtó, telefonszám, mobil-szám, email-cím, Facebook-fiók, minden adat és elérhetőség ismert, az egész teljesen érdektelen, de a munka az munka. Ildikó éppen utazni készül, mobilját a vállával a füléhez szorítja, járkál fel-alá a lakásban, ruhákat hajtogat, neszeszert cipzároz össze, cipőt zacskóz be, közben a fiával beszél, aki másnap (Ugye, biztos időben, kisfiam?) kimegy elé a müncheni repülőtérre.

Pók a híd felé nézett, Pest felé, mintha arra általában több lenne a kedvére való nő, vagy inkább, mintha ott várná őt egy kedvére való nő, pedig nem várta.

Grafit megrántotta a vállát, kiszedte a kabátzsebéből a dohányt, megsodort egy cigarettát, és azt mondta, Én tudok egyet a környéken, de azt nem akarod ismerni. Röhögtek. Ha munka van, munka van, mondta még, de ezt Pók nem hallotta, vagy úgy csinált, mintha nem hallaná, nézett a Margit híd felé, nem mintha látott volna ott valamit, a hidat innen például már egyáltalán nem látni, leginkább csak arra gondolt, hogy szeretne hazamenni. Vagy ha nem is haza, legalább a kocsmába, a ház oldalába, ami, mint minden rendes kocsma, a törzsvendég számára majdnem ugyanazt jelenti, néha többet is annál. Szipogott egy kicsit, nyirkos, ködös volt az este. Szerintem mára ennyi, reggel visszanézünk, mondta Grafitnak, az meg újra megrántotta a vállát. Tényleg nem volt tennivaló, pontosan tudták, mettől meddig lesz üres a lakás, mikor, ki jön virágot locsoni, már csak ellenőrizni kellett, hogy tényleg elutazik-e. Ez olyan szabály, amit nem lehet elmulasztani, minden körülmények között be kell tartani, oda kell menni, nem elég a megfigyelés neten, kamerán, telefonon keresztül, a saját szemükkel is meg kell róla győződni, nincs kivétel. Leballagtak egy megállót.

Nem messze innen, a Mechwart ligeti villamosmegállónál találkoztak először, hét éve. Egymásba botlottak vagy szaladtak, nehéz pontosan felidézni. Pók rohant, de úgy emlékszik, már csak kocogott, Grafit meg úgy emlékszik, ő lemondón battyogott, mint egy gázóraleolvasó, aki nem találta otthon a lakókat, de igazából zaklatottan és dühösen sietett a zebra felé. Egy dicstelen éjszakán történt, amikor mindegyikük jól megkapta a magáét az élettől, az életnek attól az oldalától, amire a legkevésbé voltak kíváncsiak. Pók valahonnan pár utcával feljebbről futott a megálló felé, nem lehetett tudni, hogy a vér az orrából vagy a szájából folyik-e, úgy tűnt, felrepedt jobb szemöldöke is. Grafit könyvekkel és néhány ecsettel, meg egy félig üres vodkásüveggel a hóna alatt ment, fel sem emelte a fejét amikor egymásnak ütköztek, Rohaggymeg, mondta. Aztán felnézett mégis, és látta a horpadt, sötét arcot a kapucni alatt, a szempárt, ami felidézett benne egy régi emléket, látta a kis fekete patakokat a száj mellet és a szem fölött, egy pillanat alatt felfogta, hogy vér, hogy a srác bajban van, és megragadta a karját.

Mi van?, kérdezte tőle, mintha régi havert állítana meg, mire a vérző száj azt mondta, A rohadt gecik kiverték a fogamat, bazmeg!, és kiöpött egy vörös foltot a zebrára.
Kik?
Nemtom, bazmeg, de kurvára fáj.
Orvos?
Az bebaszna.

Grafit akkor bajtársi kötelességének érezte, hogy megkínálja a sebesültet a nála lévő vodkából. Megivott legalább másfél decit egy húzásra. Ez életmentő volt, haver, mondta. Mondjuk, vérrel kicsit szar íze van.
Grafit, mondta, Grafit, és kezet nyújtott.
Pók, mondta Pók, kezet szorítottak, amilyen röviden csak tudtak.

Az út közepén elhúzott egy villamos Pest felé, Pók oda tartott, Grafit konkrét cél nélkül indult el, az ütözés előtt még nem gondolta át, mit csinál, ha a megállóba ér, csak azt tudta, hogy fel fog szállni a villamosra. Hogy melyik irányba, azt nem volt ideje kitalálni. Álltak a zebránál, idétlen pillanat, mit lehetne még mondani. Pók a könyvekre meg ecsetekre nézett, tett egy bizonytalan mozdulatot, amivel nagyjából azt kérdezte, hogy hát ezt meg minek cipeled éjjel egykor a hónod alatt. Grafit, hogy ne álljanak ott tovább hülyén, gyorsan megmagyarázta.

A csajom kidobott.

Pók szája vigyorra rándult, de fájdalom hasított az arcába, úgyhogy úgy maradt, féloldalas, torzulással. Császár vagy, hogy csak ennyi cuccod volt, szűrte valahogy nagy nehezen, mire Grafit elröhögte magát.
A többi itt van pár utcára a járdán.
Hol?

Grafit arrafelé biccentett, ahonnan jött. Elindultak, hátha össze tudnak még szedni valamit. Nem beszélték meg, csak mentek. A lejtős utca hideg lámpafényben fürdött, a járdán és az úttest egy részén könyvek, mappák, két festéknyomos rajztábla, pólók, alsók, egy farmer, pulóverek hevertek, és néhány fedelét vesztett cipősdoboz okádott magából kis hengereket, filmtekercsek dobozai.

Régi szarok, kommentálta Grafit, nem is érdemes összeszedni. De azért csak begyűjtött, amennyit tudott, két dobozba. Nem nagyon fényképezek filmre, mondta, közben a kuka mellett meglátta a Kodakot. Mint egy állattetem, egy fekete madár, gondolta, félrerúgta az árnyékba, hogy Pók ne is próbálja megmenteni. Jó, hogy Anni a digitálist nem találta meg hirtelen. Az íróasztal alatt van a fotóstáskában, az összehajtott rongyszőnyeg alatt, mert takarításkor a szőnyeg mindig oda kerül, és néha ott is marad. Grafit úgy szokta kivenni alóla a táskát, hogy észre se lehet venni, hogy nincs ott. Aztán ugyanúgy teszi vissza is. Ha Anninak volt kedve, néha leterítette a szőnyeget a padlóra, de a táska olyankor is szépen megbújt az asztal alatt. Ott volt a legjobb helyen, onnan nem esett le, nem rúgtak bele, nem történhetett vele semmi baj. És nem volt kéznél, amikor ki kellett hajigálni Grafit cuccait az utcára. Már persze, ha úgy vesszük, hogy az ilyesmi szükségszerű egy olyan viharos szakítás esetén, ami négyéves kapcsolatok végét jelenti. Grafit szerint egyáltalán nem szükségszerű, de Anni ezt valószínűleg másképp gondolja.

Két szakadt kísértet, egy vérző arcú, kapucnis pulcsis, fekete, meg egy világosbarna hajú, szélesvállú, együtt szedegették a holmikat. Egy nyitott könyvön áthajtott egy kocsi, a kerék nyoma jól kivehető volt a szennylapon, Grafitnak megtetszett, felvette, egy Camus-kötet volt. Azt is a hóna alá tuszkolta, aztán felsandított az ablakra. Egy átlagos járókelő úgy hitte volna, hogy sötét van a harmadikon, de ő pontosan látta, hogy a hálószobában világít a távolabbi éjjeli lámpa. Anni ott fekszik vagy kuporog az ágyon, ahogy durcáskodáskor szokott és szorongatja a rózsás kispárnát. Sír, valószínűleg. Sír vagy telefonál egy barátnőjével. Sír és telefonál, Grafit most lesz a világ legundorítóbb pasija egyszerre két nő szemében is, elátkozzák, felnégyelik, máglyán elégetik és hetedíziglen szenvedni fog minden utóda, már ha el nem átkozzák annyira, hogy ne is lehessen neki (hallott már ilyesmit, a nemi szerv különféle megsemmisülési módjai szerepeltek az efféle átkokban a brutális eltávolítástól a lerohadásig és a leszáradásig), aztán előbb-utóbb Anni megnyugszik, és keres magának valakit, akiről úgy hiszi, nem ilyen undorító.

Merre?, kérdezte Pók, amikor úgy tűnt, hogy összeszedték, amit lehetett.

Hát…, Grafit akkor gondolta végig, hogy ezt nem gondolta végig. Itt ez a szerencsétlen, összevert gyerek, felnyaláboltatta vele a holmijait, jó, nem kényszerítette ő semmire, de azt se mondta, hogy nem kell, nincs értelme, de most mit mondjon neki? Mennyi pénz lehet a kártyáján, el tud menni valami hotelba? Hotel? Ilyen baromságot! Lemegy az aluljáróba, ráfekszik a könyveire és kész. Vagy mi legyen?

Nincs hol aludnod?, kérdezte Pók, Grafit most már igazán szerencsétlennek érezte magát, pedig eddig egész jól ment. Végül is, megszabadult egy súlyos kötelezettségtől, szinte örült, amikor Anni végre elkezdett őrjöngeni, azt gondolta, jó, hát akkor itt a vége, most már el lehet menni, mert el kell menni, és legalább úgy lehet elmenni, hogy nem kell eldönteni, hogy elmegy, nem kell elvállalni a dolgot, csak elhúzni a picsába és vissza se nézni, oké, fáj egy kicsit, de az nem számít, szabadság van és lehet emelt fővel éjjel menni a városban, sőt csak úgy bele a városba, mi történhet, nem tartozik senkinek semmivel. De most, hogy végül is hajléktalan lett, kicsit más színben tűnt fel ez a diadalmenet.

Nincs, mondta.

Nálam héderezhetsz, mondta Pók a világ legtermészetesebb hangján, leszámítva a fog miatti enyhe sisegő hangot, egyedül lakom.

Grafit bólintott, aztán elvillamosoztak négy megállót, onnan a Pók házának oldalában álló kocsmába mentek. A pultos csaj, akit mint később kiderült, Szilvinek hívnak és egyáltalán nem szabad préda, azt mondta, amikor meglátta őket, hogy Atyaúristen! Aztán meg azt, hogy Te jó ég, hogy nézel ki!, utóbbit félreérthetetlenül Póknak címezte.

Pók ebből arra következtetett, hogy jobb, ha megmossa az arcát a mosdóban és leveszi a vérfoltos pulóvert. Megittak két sört, aztán felcipekedtek a lakásba. Pók azt mondta Grafitnak, nézzen körül, ő meg kicsit helyrepofozza magát a fürdőszobában.

A nagyszobában jókora, bútorlapokból készült számítógépasztalon három nagy monitor állt, adapterek, kisebb-nagyobb műanyag dobozok antennával és világító ledekkel, több billentyűzet, de láthatóan csak az egyik volt használatban. Az asztal alatt számítógép házak, kábelek, néhány használaton kívüli vezetékes egér, egy joystick, mind poros.

Pók megállapította, hogy nem olyan vészesek a sérülései, mint gondolta. A szeme talán nem fog jobban bedagadni, a vérzés elállt. Minden megvan, mínusz egy fog. Anélkül ki lehet bírni. Visszasétált a szobába, látta, hogy Grafit bámulja a kuszaságot az asztalon. Programozás, vettette oda magyarázatul, és nem adta semmi jelét, hogy bővebb kifejtésre érdemesnek tartaná a témát.

Két fal mentén polcok álltak, könyvekkel, papírhalmokkal, az egyik sor végigrakva régi VHS-kazettákkal. Mindre az volt írva kék vagy fekete filctollal, hogy Tom és Jerry. Grafit megállt előttük.

Hát…, mondta Pók, a fele kábé pornó, már elkezdtem digitalizálni. Röviden felnevettek, aztán beállt az a pár másodperces szünet, ami két idegen között kellemetlen vagy tanácstalan hallgatást jelent.

Grafit nem volt még soha kidobott majd befogadott hajléktalan, aki ráadásul olyan szerencsétlen, hogy nincs egy haverja, akit felhívhatna akár éjjel is, ezért egy vadidegen, összevert programozó lakására kéredzkedik fel, úgyhogy nem egészen tudta, mit kéne tennie. Még jó, hogy legalább ivott egy kicsit.

Egyetlen embert hívhatott volna fel végveszélyben, Kis Gerit, akivel együtt laktak a kilencedik kerületben, mielőtt ő Annihoz költözött. De nem szívesen hívta volna. Elsősorban azért, mert Geri rendes festő lett, már legalábbis, ami a lakását illeti, tele volt terpentinszaggal, rongyokkal, üvegekkel (festékes és piásüvegekkel), és olyan elkötelezett híve volt a saját műveinek, hogy egy idő után Grafit úgy érezte, megfullad mellette. Abban, hogy nem hívta fel, játszott némi szerepet az a több mint két éve esett dolog is, amikor egy súlyos, Anni nékül töltött este után hazatérve Grafit megállapította, hogy már megint nem működik az a kurva lift, de ahelyett, hogy elindult volna felfelé gyalog, azt a nem egészen társasházbarát megoldást válaszotta, hogy érzelmi túlhevültségének, és a tudatmódosító szerek okozta felszabadultságának ad inkább hangot. Vagyis kiállt az udvar közepére, odahugyozott, majd kitárt karral ordítani kezdte, hogy Oooaaaaahh we’re half way there, ooooaaahhh livin’ on a prayer.

Kis Geri félkómásan rohant le érte a negyedikről, Hülyevagybazmeg? Mi vagy te, Bon Jovi? Kibasznak a házból, bazmeg, kussoljál, hadarta, miközben a karjánál fogva rángatta fel a barátját a lépcsőn. Aggodalma nem volt éppen alaptalan, tekintve, hogy bérelte a lakást, s ezután azt is tudatta Grafittal, hogy itt az ideje, hogy elköltözzön, ő nem tartja tovább a hátát a hülyeségei miatt. Pedig csak egyszer volt gond az egyik szomszéddal, aki belekötött, hogy miért fényképez a lépcsőházban. Grafit nem akarta a lakók magánéletét megsérteni, elmosódott képein éppenséggel nem is voltak felismerhetőek, őt csak a lépcsőfordulók és a belső udvar fényviszonyai, a gang rácsai érdekelték, de ezt nem volt lehetősége elmesélni senkinek. Szóval, Kis Gerit legfeljebb télen, a fagyhalál küszöbén hívta volna fel.

Pók még sose hozott haza vadidegen srácot (lányt már igen), úgyhogy fogalma se volt, mit szokás ilyenkor mondani vagy csinálni.

Mindeketten próbáltak kikutatni valamit a régi szociális emlékeik közül, valami ide vágó mondatot, gesztust, mi is ez tulajdonképpen, mihez hasonlít, talán a vendégséghez. Hogyan viselkedünk, ha vendégek vagyunk, hogyan legyünk jó házigazdák?

Szóval, itt lakom, nyögte ki Pók, megvakarta a fejét, ez a mozdulat nagyjából azt is mutatta, hogy ebben a szobában. Valóban volt egy bevetetlen széles heverő is az egyik könyvespolc előtt, pontosabban a számítógépasztal és a polc közé ékelődve. Állt a szobában két teljesen különböző fotel, kis asztalka hamutartóval, üresnek tűnő sörödobozzal. Pók a túloldali ajtó felé bökött. Ott van a háló, azt használhatod te.

Beléptek, a földön nagy duplamatrac, franciágyhoz való, keret nélkül. Szemben vele fenyő szekrény, középső ajtaján nagy tükörrel, a sarokban felcsavart szőnyeg, a matrac két oldalán fehér olvasólámpák, mint egy megkezdett, de soha be nem fejezett hálószoba.

Fél évig volt egy csajom, aki itt lakott, akkor kezdtük csinálni, mesélte Pók, csak hogy mondjon valamit. De most már nem szoktam használni, csak néha, ha felhozok valakit. Kis szünetet tartott, és ahogy visszhangzott a csendben az utolsó mondata, gyorsan hozzátette, hogy Lányokat.

Szóval, én vagyok az első?, vigyordott el Grafit, de azonnal égni kezdett a füle, nem ismerik még egymást annyira, ki tudja, nem érti-e félre. De Pók nem értette félre. Vállon csapta Grafitot, Ja, te vagy az első pasim, mondta, és előszedett neki egy paplant a szekrényből.

Fél óra múlva már mindketten feküdtek a saját ágyukban, vagyis Grafit Pók hálószobájának padlóján a dupla matracon, és erősen próbálta csukva tartani a szemét, hátha még tud aludni, mielőtt kelnie kell.

Visszapörögtek az esti események, csodálatosnak tartotta, hogy puha ágyban, vagyis matracon alhat, egy kispárnát is kapott, meg egy huzat nélküli paplant és ez sokkal de sokkal több volt, mint amire pár órával korábban számíthatott.

Amikor meglátta ezt a srácot, illetve még nem is látta, hanem amikor nekiment, egymásnak ütköztek, legszívesebben belerúgott volna, tele volt dühvel, vagy még inkább ürességgel, már ha létezik olyasmi, hogy valakit kitöltsön az üresség, és Grafit szerint létezik, de aztán ránézett és elszégyellte magát.

Pók tekintete a kutyáéra emlékeztette, akivel gyerekkorában otthon a kertek alatt szokott találkozni. A legszélső, kerítés nélküli házak egyikéből szökdösött el, állítólag egyszer megharapta a gazdját, az meg agyon akarta ütni, de valahogy nem volt hozzá elég szufla benne, talán részeg volt, akkor szökött el először a kuyta, még kölyök volt, de aztán akkor is és később is mindig hazament.

A kerítés nélküli házak lakói jóformán mindig részegek voltak, de ez Graftinak akkor nem tűnt fel, csak most, ahogy visszaemlékszik rájuk, most tudja beazonosítani a mozgásaikat, leheletüket, most tudja, hogy mind, a nénik és a bácsik is folyamatosan részegek voltak. Most tűnnek csak fel a gyerekemagasságból készült emlékképeken a szatyrokban cipelt literes borosüvegek, a folyamatos koccanó hangok, a Nagyközértben a kosarak, ha az anyja leszalajtotta tíz deka párizsiért meg egy liter zacskós tejért, ahogy ott álltak vele együtt a sorban azok az emberek, akikről akkor is tudta volna, hogy a legszélső, kerítés nélküli házakban laknak, ha még sosem látta volna őket. Őrizték, szorongatták a műanyag bevásárlókosraikat, kivéve a horgolt sapkás Manci nénit, ő a fonott kosarát használta, csak feltette a pénztárhoz, minek venne el ezért külön bevásárlókosarat, annak a két üvegnek teljesen fölösleges. Vagy a Simai Laci bácsi az élére vasalt munkásnadrágban, amit gumicsizmába gyűrt, ott állt előtte a sorban, se fonott, se műanyag kosár, csak megragadta a nyakánál fogva a hosszú palackot, néha a hóna alatt egy selyempapírba csomagolt negyed kenyér. A pénztárnál leemel két doboz Szimfóniát, Grafit látja maga előtt a bütykös, koszos kezet, úgy koszos, hogy semmilyen szappannal, de még Ultradermmel sem jön le róla a feketedés, és ez a kéz a két dobozt meg az üveget a pénztárosnő elé teszi. A pénztáros Ili néni pedig ugyanolyan rutinos unalommal ütögeti az tételeket a gépbe, mint bárki másét, köszönnek egymásnak, mindenki ismer mindenkit, Ili néni is, Grafitot is ismeri, néha ad egy kocka csokit, mert kedves, olyan, mint egy kotlós, göbölyű, kitölti a pénztárgép mögötti helyet, és biztosan tudja, hiszen ő már felnőtt, pontosan tudja, hogy ezek alkoholisták. Megkérdezi tőlük, van-e blokk, úgy érti, olyan blokk, amit az üvegvisszaváltóban adnak, mert tudja, hogy úgy jönnek boltba, hogy hozzák a tegnapi üveget, beadják a kisablakon, elveszik a blokkot, kipótolják apróval, abból veszik a következőt, kérdezni is fölösleges, de azét csak megkérdezi, szokásból.

Grafit számára, amikor ezeknek az embereknek még csak a könyökéig ér, semmi sem természetesebb annál, mint hogy a felnőttek bort meg cigarettát vásárolnak, hogy a kerítés nélküli házak lakóinak olyan egyforma penészszaguk van. A kisgyerek Grafitnak nem jut eszébe, hogy lehetnének másmilyenek is, nem gondolja, hogy egyik felnőtt ne lenne éppen olyan, mint a másik. Az egyik ugyan büdösebb kicsit, furcsábban beszél, de végső soron azért mindenki teljesen egyforma, és ő legjobban azt szereti, ha nem szólnak hozzá, mert nem tud arra a kérdésre mit mondani, hogy Na és, hogy megy az iskola? És hát nem is akar, csak annyit érez, hogy az egyik felnőttnek talán érdemes válaszolni, a másiknak meg nem igazán, tompán érzékeli, hogy a másik felnőtt nem figyel, nem fog emlékezni holnap már arra sem, hogy kérdezett valamit, de a pénztáros Ili néninek érdemes válaszolni, még akkor is, ha ő is ugyanazt a hülyeséget kérdezi, mert Grafit úgyis mindenkinek azt válaszolja, hogy Jól., az Ili néni meg ilyenkor benyúl a pénztárgép alatti fiókba, ahol papírgurigát, tollat, kis ceruzát, meg még ki tudja, hány csodálatos dolgot tart, és onnan ad egy kis kocka Szerencsi csokit.

(…)

Dura mater

Egy görbedt, vén­sé­ges vén­nek tű­nő fi­gu­ra vá­gó­dott be mel­let­tem a ka­pu­alj­ba. Be­tá­masz­ko­dott a csen­gők mel­lé, és vi­lá­go­san lát­szott, hogy ne­ki in­nen most jó da­ra­big se elő­re, se hát­ra. Ti­bor va­gyok! Itt la­kom!, mond­ta a kel­le­té­nél sok­kal han­go­sab­ban. Is­me­rem ezt a han­got, ezt a hang­erőt – a ket­tes belen egy évig hall­gat­tam, ami­kor a szü­lés után ar­ra vár­tam, hogy vis­­sza­kap­jam a ré­gi mun­ká­mat –, ez a ré­sze­gek és a demens öre­gek der­mesz­tően erős tó­nu­sa, akár­csak a spazmus a tes­tük iz­ma­i­ban, be­köt­he­tet­len in­fú­zi­ók, lá­to­má­sa­ik kö­ze­pet­te li­lá­ra szo­rí­tott csuk­lóm, a pa­zar­ló élet utol­só, min­dent ki­bí­ró, min­dent el­söp­rő ere­je.

So­má­val meg­it­tunk még egy sört mun­ka után, az­tán ké­zen fog­va an­da­log­tunk az éj­sza­kai ut­cá­kon, és ne­vet­tünk, nem tu­dom, min, ha együtt vol­tunk, min­dig ne­vet­tünk. Ne­héz volt ös­­sze­han­gol­ni a be­osz­tá­sun­kat, hol ő vál­lalt plusz ügye­le­tet, hol én men­tőz­tem, sak­koz­tunk a na­pok­kal és órák­kal, hogy he­ten­te leg­alább egy es­tén egy­szer­re vé­gez­zünk. Né­hány lé­pé­sen­ként meg­áll­tunk csó­ko­lóz­ni, mint a ka­ma­szok, nem is ér­tet­tük az egé­szet, csak úgy tör­tén­tünk, jár­kál­tunk, bo­lond kí­sér­te­tek éj­jel, lát­ha­tat­la­nok let­tük, vagy leg­alább­is áttetszőek, egy bi­zo­nyos­ság a csók volt, tur­kál­ni egy­más szá­já­ban, nyal­ni és szo­po­gat­ni, mert min­dig csak az a test­ré­szünk lé­te­zett, az lett va­ló­di, ami ép­pen ös­­sze­ért. Leg­több­ször kéz és száj vol­tunk, és csak olyan rit­kán tes­tek. Meg­áll­tunk, a nyel­ve­met ép­pen át­tol­tam a szá­já­ba, ami­kor Ti­bor el­óbé­gat­ta ma­gát. Itt la­kom!

Rá­néz­tünk, az­tán egy­más­ra, Vi­gyük ha­za, mond­tam, So­ma bic­cen­tett, el­vet­te a ha­do­nász­va szo­ron­ga­tott kulcs­cso­mót Ti­bor­tól, és kis szösz­mö­tö­lés­sel ki­nyi­tot­ta a ka­put. Tény­leg itt lak­hat. Ceausescunak a kur­vaannyát, mond­ta ez­alatt Ti­bor a fal­nak. A hó­na alá nyúl­tam, a csí­pő­met az ol­da­lá­hoz tol­tam, hogy a súly­pont­ja kö­zel le­gyen az enyém­hez, szin­te vit­tem a ka­pun át.

Anyu­ka vár, mond­ta. Hol la­kik?, kér­dez­te So­ma, me­lyik la­kás­ban? Az el­sőn. Anyám vár, mond­ta megint Ti­bor, a lép­csőn jár­tunk már, kétoldalról tá­masz­tot­tuk, a tal­pa csos­­szant a ki­ko­pott kő­fo­ko­kon, fe­ke­te bőr­dzse­ki­je még csak bü­dös se volt. Lé­pe­get­tünk fel­fe­lé, át­néz­tem a vas­tag szem­üve­gén, a lép­cső­ház ho­má­lyos dom­bor­mű lett, csu­pa szo­ron­gás és el­mu­lasz­tott le­he­tő­ség, csu­pa kor­lát és el­fo­lyó haj­szál­re­pe­dés, Ti­bor vi­lá­ga, gon­dol­tam. Biz­to­san egye­dül él, és már csak annyi vá­gya van, mint a leg­töb­bünk­nek lesz a vé­gén, hogy va­la­ki vár­ja, hogy leg­alább az any­ja vár­ja ha­za.

A lá­nyom­ra ott­hon az anyám vi­gyáz ép­pen. Már túl van­nak az es­ti me­sén, anyám meg­ágya­zott ma­gá­nak a ka­na­pén, Ro­bi is ha­za­ért éj­fél kö­rül, evett va­la­mit, ta­lán be­szél­get­tek, anyám el­mond­ta, mi volt az ovi­ban, ta­lán té­véz­tek is, mi­re ha­za­é­rek, sö­tét lesz a la­kás­ban, az aj­tó előtt ve­szem le a ­cipőmet, és láb­ujj­he­gyen oso­nok majd a szo­bá­ba, úgy fek­szem be az ágy­ba, hogy ne éb­res­­szek fel sen­kit, be­si­mu­lok a pap­lan alá, né­mán, mint­ha ott se len­nék, meg­sem­mi­sü­lök a sö­tét­ben, és úgy te­szek, mint­ha mé­lyen alud­nék, és nem fo­gok tud­ni el­alud­ni leg­alább haj­na­li né­gyig.

A lép­csõőfor­du­ló­ban Ti­bor meg­állt, egy­sze­rű­en meg­akasz­ko­dott a ko­vá­csolt­vas­ban, meg­tor­pan­tunk mind­hár­man. Ha nincs meg a pén­zem, ne­ked an­­nyi, mond­ta, és rám né­zett. El­en­ged­tem a kar­ját, érez­tem, hogy sta­bi­lan ki­tá­masz­tot­ta ma­gát, So­ma is el­lé­pett mel­lő­le, vár­tuk, hogy ko­to­rás­­szon a kornyadt nadrágja mély­sé­ges mély zse­be­i­ben. Ki­emelt egy kis cso­mó pa­pír­pénzt, szür­kén, bo­ros­tá­san el­vi­gyo­ro­dott, itt van, nyug­táz­ta, és vis­­sza­gyűr­te a fec­ni­ket. Van­nak még em­be­rek, mond­ta, va­gyis in­kább kér­dez­te, azu­tán megint Ceausescuról dör­mö­gött, az­tán az any­já­ról, hogy vár­ja, mi is­mét a hó­na alá nyúl­tunk, ci­pel­tük fel­fe­lé. A lép­cső te­te­jén bic­cent­ve mu­tat­ta, mer­re kell men­nünk, jobb­ra, még né­hány lép­csőfok a sö­tét gan­gon, azu­tán megint le­cö­ve­kelt. Ez az, mond­ta egy fe­hér­re fes­tett aj­tó­rács elõtt.

So­ma ki­pró­bált két kul­csot, a má­so­dik nyi­tot­ta, de a rács rossz ol­da­lán áll­tunk, úgy­hogy vis­­sza­csuk­ta, míg Ti­bor át­evic­kélt mel­lé, hogy az aj­tó­nyi­tás­kor be tud­jon men­ni a la­kás­ba. Én ott ma­rad­tam, vár­tam, mi lesz, kell-e majd va­la­mit se­gí­te­ni még, el­vis­­szük eset­leg az ágyá­ig, de az aj­tó­zár nem akart ki­nyíl­ni.

Csak nyis­sa, nyis­sa!, haj­to­gat­ta Ti­bor. So­ma pró­bál­ta el­for­dí­ta­ni a kul­csot, de hi­á­ba tűnt úgy, hogy tö­ké­le­te­sen pas­­szol, még­sem for­dult. Nyis­sa csak, nyis­sa! Ti­bor el­lök­te ma­gát a kor­lát­tól, len­dü­let­ből nyom­ta le a ki­lin­cset, az aj­tó nyit­va volt, leg­alább­is nem volt kulcs­ra zár­va, oda­bent sár­ga fény és a leg­na­gyobb meg­döb­be­né­sünk­re egy nő, Ti­bor­nál is sok­kal-sok­kal öre­gebb, ezer pók­há­ló­ránc­cal, le­ven­du­la­szí­nű pon­gyo­lá­ban. Meg­jöt­tél, te ro­hadt kö­lök, mond­ta, és üt­ni kezd­te Ti­bor fe­jét, csé­pel­te az ap­ró, tö­ré­keny ke­zé­vel, Ti­bor meg a rács fe­lé for­dult, be­le­ka­pasz­ko­dott, görbedt há­tát még job­ban ki­pú­po­sí­tot­ta, fe­ke­te bőr­dzse­kis bo­gár, a nya­ka tel­je­sen el­tűnt. So­ma a túl­ol­da­lon re­kedt, én csak néz­tem a rá­cson át Ti­bort, ő en­gem, az­zal a te­kin­tet­tel, ami­vel a hal­dok­lók szok­tak néz­ni, és pon­to­san ugyan­úgy tet­te fel ő is a haj­me­resz­tő kér­dé­se­it – ne­kem, mint­ha én egé­szen biz­to­san tud­nám a vá­laszt, hi­szen ki más tud­hat­ná, mint az az egyet­len em­ber, aki most a sze­mé­be néz: Hát van még em­ber­ség? Van is­ten?, és én már tu­dom, hogy ilyen­kor nem en­gem kér­dez­nek, csak tő­lem, és hogy csak egyet­len jó vá­laszt ad­ha­tok.

Van, mond­tam ne­ki. Az­tán azt, hogy jó éj­sza­kát. So­ma át­nyo­ma­ko­dott a fé­lig nyi­tott rács és a füg­gő­fo­lyo­só kor­lát­ja kö­zött, Ta­ka­rod­ja­nak in­nen!, ve­tet­te oda bú­csú­zó­ul Ti­bor any­ja, és to­vább ütöt­te az ősz fe­jet, mi meg puk­ka­doz­va le­sza­lad­tunk az al­vó ház lép­cső­in, tisz­tá­ra, mint a hü­lye­gye­re­kek, két bo­lond kí­sér­tet, esze­lős rö­hö­gés­sel.

(Megjelent a Mozgó Világ folyóirat 2015. áprilisi számában)

Az altató szerekről

Regényrészlet (megjelent a Mozgó Világ 2015/9 számában)

Lechner Petivel sok délutánon ültünk a házunk kapujában. Térdünkre támasztott állal figyeltük a járókelőket, a járda repedéseit, mint egy térképet. A lépcsőnk mellől induló széles folyó a Duna, fél méterrel odébb ebihal alakú mélyedés, az egy tó. A szemközti ház felé az Alpok egy része gyűrődik.

Nálunk az volt a szabály, hogy nem mehetek a házon kívülre egyedül. Ezért ültem a lépcsőre, az még éppen a ház, gondoltam. Ez volt a legmerészebb gyávaságom.

Némán figyeltük a lábakat, a folyót majdnem mindenki átlépte, de a csoszogó koldus néni sosem, aki mindig a tér előtti sarkon ült le, lábai elé tette a konzervdobozt. A Zeneakadémiára igyekvőktől remélt egy kis aprót, úgy képzeltem, ez a munkája, felveszi otthon a barna nadrágját a virágos ruhával, és elcsoszog az utcánkba, az utcánkon át a tér sarkáig, ő így keresi a pénzt. Pénzkeresés ennél konkrétabb nem is lehet, keresi, és néha talál vagy dobnak neki. Órákon át ültünk ott, anélkül, hogy egy szót szóltunk volna.

Voltak a lábszínháznak állandó szereplői, rendszeresen elhaladt előttünk néhány tanárunk, egy bácsi melegítőben és bőrcipőben, vékony pórázon fekete tacskót vezetve. Kutyaköröm-kopogás az aszfalton. A körúti boltból egy pénztáros néni is mindig arra járt, sokáig nem jöttem rá, hogy ő az, csak amikor egyszer kijött a pénztár mögül és megláttam a cipőjét. És volt sok-sok idegen, érdekes láb, Peti szerette a Nike cipőket, ha látott valakin, megbökött a könyökével és csak biccentett, merre nézzek.

Szerettem végigkísérni egy alakot az utcánkon, magamban dobolni a járása ritmusát, ha jól koncentráltam, az illető elkezdett egy mondókára lépkedni, az Ecc-pecc kimehetszre, a Jönni fog egy emberre, aztán, ha úgy tartotta kedvem, a Zongoraiskola ujjgyakorlataira.

Szerettem a nénik kopogós, magas sarkú cipőit, a pántos szandálokat, meg azokat a cipőket, amiknek az orrából mintha kinyisszantottak volna egy kis kört, csak a lábujjak vége kandikált elő, főleg, ha szépen lakkozottak. És szerettem a bácsik fényes bőrcipőit, az új, tiszta sportcipőket, de az öregek cipőitől kirázott a hideg. Mintha direkt olyanok lennének, hogy nevetséges legyen benne a láb meg csúnya. Szürke bolyhos posztó, lyukacsos műbőr, testszínűnek mondták. Gyógycipők. Ijesztőek voltak, mint a meztelen próbababák a körúton, ha rendezték a kirakatokat. Halvány hányinger fogott el tőlük. Egyáltalán, azt hogy lehet elviselni, hogy ilyen szarul nézzen ki az ember, ha megöregszik?, dagadt bokák, bütykös lábfejek, csoszogás. Minden nap sírnék, ha lenéznék és azt látnám, hogy a testem egy ilyen visszeres, formátlan lábban végződik. Így is sírhattam volna, lányhoz képest elég vastag a bokám, nem szerettem a bokámat, kicseréltettem volna, ahogy a ferde orromat is, ha lehetett volna.

A kapunk egyik szárnyát zárva tartották, a másikat nyáron mindig kitámasztották egy nagydarab szürke kővel, csak évekkel később lett kaputelefon, amit onnantól muszáj volt használni. A zárt szárny előtt két gyerekfenék kényelmesen elfért, három meg éppen nem. A felnőttek szerint nem, mert olyankor mindig szóltak, hogy menjünk onnan, elálljuk az utat (pedig ültünk), ezért valakinek át kellett ülnie a lépcső másik végébe. Az ült át, aki utoljára jött. Mindig rohantam lefelé, nehogy nekem kelljen. Ha későn értem le délután, elfoglalta a Peti melletti helyemet Tibi a szomszéd házból. Petinek nem kellett otthon megvárnia semmit, nem kiabáltak le érte, hogy gyakorlás, vidd le a szemetet vagy ilyesmi. Két évvel fölöttem járt, a Kertes Mikivel egy osztályba, nagyobb volt nálam, neki több mindent lehetett. Az anyja patikában dolgozott, ha délutános volt, estig haza se jött, ha ügyeletes, akkor egész éjjel, apja meg nem volt. Szabad fiú volt a Peti, a kutya se törődött vele.

Nem sokat beszélt, ha mégis mondott valamit, azt olyan felnőttesen mondta, mint a filmeken a felnőttek, hogy csak úgy, bele a levegőbe, maga elé, és az ott megállt, az ember elgondolkodhatott rajta. Azt állította, hogy a járásából sok minden kiderül az emberről, ezért szereti nézni.

Ez egy kurva, mondta például egyik nap, amikor Szekeres Mari néni billegett felénk. Nyelvtan tanár a sulinkban, engem is tanított. Beleborzongtam ebbe a szóba, ahogy Peti a válla fölött odamondta a fülembe, kicsit oldalra is dőlt, hogy ne kelljen hangosan. Nem mertem ránézni, csak bámultam a Szekeres Mari néni lapostalpú cipőjét, semmitmondó, világos szoknyáját, Hát nézd meg, mondta Peti, milyen csámpás! Néztem, tényleg kifelé dobálta a lábfejeit, a csípője kilengett oldalra. Magamtól ezt nem vettem volna észre, soha nem figyeltem meg, mert a Mari néni jelentéktelen volt, barna rövid hajjal, az arcán soha semmi különös, se nagy mosoly, se kis bánat, észrevétlenül létezett az iskolában, nem volt szigorú, nem volt túl engedékeny, nem volt szép a hangja, nem volt szép ő maga sem. Az ember egyszerűen nem figyelt rá, én is csak azért jegyeztem meg az arcát, mert olyan sokszor láttam. Lehet, hogy már meg sem ismerném.

Ültem felhúzott térdekkel a lépcsőnkön és néztem a lábfejeit, figyeltem a csámpázását. Azért olyan csámpás, mert szét van baszva, mondta a Peti, és megint éreztem a tarkómon meg karjaimon a bizsergést. Nem tud már rendesen menni se, annyira szét van, tette hozzá, hogy biztosan megértsem. Amikor elénk ért, köszöntünk, mint bármikor máskor. Aztán néztük tovább az utcát.

Sokszor gondoltam utána a Szekeres Mari nénire, hogy akármilyen jelentéktelen külsejű is, azért mégiscsak baszik. Basszák. Nem csak meg, de szét. Nem tudtam teljesen elképzelni a dolgot, de attól fogva nagyobbakat köszöntem neki.

Peti csak egyszer járt nálunk, elkísérte a Kertes Mikit zongoraórára, és beült hozzám a szobámba. Nagyon haragudtam rá, persze nem tudhatta, hogy ez az én időm, hogy olyankor én ott kuporgok a kulcslyuk mögött, vagy fekszem az ágyamon és hallgatom, ahogy a Miki játszik és még azt is élvezem, ha téveszt. Flegma voltam a Petivel, szinte undok. Tetszett neki a cédélejátszós magnóm, mondtam, hogy nem kapcsolhatja be, zavarja az órát, ami igaz is volt, aztán jobb ötletem támadt. Felajánlottam, hogy adok fülhallgatót, van pont egy jó cédé nálam, és mire válaszolhatott volna, a fejére tettem a tappancsokat, én meg leültem a heverő elé a szőnyegre, és úgy csináltam, mintha olvasnék, hogy rá se kelljen néznem.

Ült az asztalomnál, bámulta az ablakot, az ablak előtt a nejlonfüggöny mintáit, néha átnézett köztük, talán a szemközti házak ablakait fürkészte. Én is szoktam nézni oda a függöny mögül, néha azt éreztem, hogy valaki ugyanígy áll az utca túloldalán a harmadikon egy ablakban és ide néz, nem húzza el a függönyt, hogy ne vegyem észre. Talán azt is tudja, hogy ez az én ablakom. De ilyenkor délután nem volt semmi mozgás, még csak nem is szellőztettek, a legtöbben otthon se voltak, nem nagyon volt mit néznie a Petinek. Úgyhogy hallgatta a zenét, én meg bámultam a lapokat. Láttam a betűket a könyvemben, de nem álltak össze se mondatokká, se szavakká. Csak a Miki játékát hallgattam és örültem, hogy nem kell rajta osztoznom a Petivel.

Az óra második felére megenyhültem, láttam, hogy levette a fülhallgatót, beszélgetni kezdtem vele, nehogy azt higgye, hogy olyan kis pisis vagyok, hogy azért, mert tavaly a pince lépcsőfordulójában megmutattuk egymásnak, amink van, velem már nem is lehet beszélgetni, csak a lépcsőn ücsörögni. Összekötött minket ez a kicsi titok és el is választott. Nem akartam, hogy ne legyünk ettől még barátok.

Azt mondta, hogy szerinte a világ legjobb gitárosa a Brian May, mire én nem tudtam, mit mondjak, megvontam a vállam. Magyarázni kezdett a játékáról, hogy a May az nem akárhogy csinálja, és mindig érmét használ a pengetéshez, úgy érzi, ezzel közelebb kerül a hangszerhez, bensőségesebb lesz az egész, és akinek van füle meg szíve, az a Peti szerint hallja ezt, és hát ettől olyan csodálatos az egész, mármint nem az érmétől, hanem az egész hozzáállásától, magyarázta én meg csak bambultam, nem értettem, hogy amikor mindössze egy zárt ajtó választ el minket a Kertes Mikitől, hogyan is beszélhet nekem idegen gitáros fickókról. Látta rajtam, hogy nem érdekel, vagy talán azt gondolta, hogy egyszerűen nem hiszek neki, nem hiszem el, amit a Brian Mayről mond, úgyhogy nyomatékosította a mondandóját azzal, hogy Mert a Brian May oltári nagy művész.

Tágra nyílt szemmel bámultam, ahogy mondta, Oltári nagy, érted?, akartam valamit mondani, de csak néztem, hogy mi van, mit érdekel ez engem, Ő a legnagyobb gitáros a földön, érted?, Érted?!, kiabálta, mire anyám beszólt, hogy minden rendben van-e. Én meg kikiabáltam, hogy persze, de közben a Petire néztem, hogy vegye magára, ez neki is szól, persze, persze, mindenkinek válaszolok, és mindenkinek persze.

Azután sose jött el hozzánk, nem kísérte fel a Mikit az ajtóig se, és ritkábban ültünk a lépcsőn, akkor se sokáig, tíz perc után egyikünk azt mondta, dolga van, és otthagyta a másikat a kapuban. Nyolcadikos voltam, amikor elköltöztek. Az anyja hozzáment egy német fogtechnikushoz, akit a Lechner utált. Elköltöztek Németországba, egy megjegyezhetetlenül hosszú nevű faluba. Nem találkoztunk többé.

***

Minden kedden és csütörtökön nyitva hagytam a szobám ajtaját, hogy lássam, amikor megérkezik. Megvártam, amíg levette a kabátját az előszobában, a sarkig tárt duplaszárnyú ajtón át lépett a nappalinkba. Lazán jött be, könnyedén, pont ahogy játszott, mintha csak átbújna valami függöny alatt. Olyan kicsikét mosolygott, hogy nem tudtam volna megmondani, tényleg mosolyog-e, vagy csak ilyen az arca. Amikor leült a zongorához, anyám odaszólt, hogy Zelma, kérlek, és akkor nekem be kellett csuknom az ajtómat. Szót fogadtam és próbáltam a kulcslyukon át leskelődni. Éppen csak a Kertes Miki jobb oldalát láttam, ahogy ül a zongoránál, azt se mindig, mert ha anyám fel-alá sétált még azt is eltakarta. És gyakran sétált fel-alá, közben egy fém vonalzóval csapkodta a kifeszített tenyerét. Biztosabban tartotta az ütemet, mint a metronóm.

Legtöbbször aztán leültem a padlóra, a hátamat nekivetettem az ajtónak és csukott szemmel hallgattam a zenét. Mintha a hátamon és a mellkasomon át erősíteném fel. Ahogy ott ültem, egy idő múlva a combomat erősen össze kellett szorítanom. Pontosan emlékszem arra a tavaszi szünet előtti napra, amikor először becsúsztattam a kezemet a bugyimba.

Olyan hetek közeledtek, amikor nem láthatom majd, nem lesz iskola, nem lesz zongoralecke sem, legfeljebb hébe-hóba találkozhatunk, ha a téren összefutunk, de az semmi. Ideges voltam, mert én minden nap látni akartam, már az utcasarokról kiszúrni a járókelők közül a fekete fürtös fejét, a hideg kék szemét, messziről, nagyon messziről felismerni.

Úgy éreztem magam, mint a tű, ami elakadt apa valamelyik bakelit lemezén, pörgött a világ, én egyhelyben maradtam. Emlékezetembe véstem a vállát, a csuklója vonalát, ahogy játszott. Mármint, amikor végre nem takarta el az anyám háta. Csukott szemmel bármikor láttam magam előtt a szája ívét, és ezerszer elgondoltam, hogy az én számhoz ér. Ennyit csak, semmi többet, azt a pillanatot, hogy odaér. Biztos voltam benne, hogy az egy végtelen dolog lenne, pöröghetne a világ. Erre gondoltam azon a tavaszi délutánon, ami most már örökké napos délutánként él az emlékezetemben, és benyúltam a bugyimba. Az ujjaimon meleg nyálkát éreztem, jó volt elkenni a lábam között, hátra és előre, megtalálni a pontot, amit a legjobb simogatni. Egyre erősebben dörzsöltem, éreztem, hogy egyre lucskosabb az ujjam, és a Miki szája és az én szám összeér, gondoltam, és meglepett egy minden addiginál nagyobb élvezet.

Azt hittem, valami nagy bajt csináltam, és mintha egy kicsit be is pisiltem volna, mint amikor az ember nem tudja visszatartani és kicsurran pár csepp, még egy rövid, éles hang is kiszakadt belőlem, mire elvágták a nappaliban a zenét és anyám beordított, hogy Mi a baj? Mintha jéghideg vizet öntött volna végig rajtam, forró lettem. Ültem az ajtó mögött a földön, néma csendben, visszafojtva mindent, amit csak lehetett még. Nagy levegő.

Visszaordítottam, hogy Semmi!, és végigvetődtem az ágyon, magamra rántottam a plédet, hogy ha mégis benyit, meg ne lássa, mit csinálok. A világért se tudjon róla. Szerencsémre nem jött be, úgyhogy lábujjhegyen visszaosontam az ajtóhoz és a tőlem telhető leglassabb, legfeszesebb mozdulattal elfordítottam a kulcsot a zárban. Épphogy megcsikordult, úristen, ugye nem hallották meg. Csend, aztán újra a zongora. Visszafeküdtem és hallgattam a zenét. Akkor levettem a bugyimat is, felhúzott térdekkel feküdtem és a Kertes Miki észvesztően csodálatos játékára újra elélveztem. Onnantól ezt tettem minden kedden és csütörtökön délután fél négytől fél ötig.

Aztán eljött a szünet, elmaradtak a tanítványok, elmaradt a Miki és én délutánonként nem tudtam nyugodtan magamra zárni az ajtót. Esténként, amikor egyébként is olyan nehéz, szinte lehetetlen volt elaludni, miután lapozgattam a ház alakú mesekönyvet (ahelyett, hogy rendes könyveket olvastam volna anyám szerint), levettem a pizsamanadrágomat és simogatni kezdtem magam. Alig vártam, hogy vége legyen a napnak. Anyám tett is egy megjegyzést, hogy mi történt, hogy újabban nem könyörgök, hogy nézhessem az esti filmet a tévében, de végül annyiban hagyta, mindent annyiban szokott hagyni, és olyankor legtöbbször úgyis elment valahová. Apám legyintett, azt mondta, igazam is van, a tévé hülyeség, és valóban, iszonyú hülyeségnek tartottam. Szerintem is sokkal jobb dolog a saját mozi, csukott szemmel az ágyon, elképzelni például a Kertes Mikivel mindenféle dolgot, egyre vadabbakat, például belegondolni, hogy kukija van, hogy faszt ne is gondoljak, és hogy azzal mi mindent lehet vagy nem lehet, vajon milyen, milyen egy igazi, olyan-e mint a szobroké, vagy mint a Lechner Petié, akivel egyszer, itt a házban, a pincelejáró lépcsőfordulójában megmutattuk egymásnak, mi van a rövidnadrágunk alatt.

Meg is foghattam neki, furcsa volt, ismeretlen, de nem idegen, kiütött rajtam az izzadság hirtelen. Emlékszem a bőrének hihetetlenül finom tapintására és hogy az egész egyszer csak megmoccant a kezem alatt. Fel fog állni, mondta a Lechner, éreztem, hogy elpirulok és úgy vert a szívem, mintha legalábbis azt mondta volna, hogy fel fog robbanni és mind a ketten meghalunk. És tényleg dagadni kezdett a fütyije, mintha egy különálló élőlény lenne, és féltem nézni, ahogyan a rózsaszín hús előjön a bőr alól, egy darabig mégis néztem, aztán hirtelen, mintha hasba vágtam volna, egy mozdulattal felrántotta a nadrágját és elszaladt. Soha többé nem beszéltünk erről.

A Lechner fütyijét képzeltem a Mikire, azt gondoltam, hogy az övé ugyanilyen, sőt azt hiszem, azt gondoltam, minden fiúé ugyanilyen, és elképzeltem, hogy hozzáérhetek a Mikiéhez, és olyan finom lesz, éppen úgy moccan majd, ettől hirtelen megint bekövetkezett a félelmetes élvezet és azzal együtt elöntött a szégyen. Tizenegy éves koromtól így aludtam el magammal minden este. Ha nem csináltam, csak a rettegés maradt. Egyetlen dolog kellett nekem az elalváshoz, hogy úgy hunyjam le a szemem, hogy nem gondolok arra, hogy lehunyom a szemem.

Két éven át lestem Mikit a kulcslyukon keresztül, vártam, hogy összefussak vele a téren, hogy nézzen rám, szóljon hozzám. Szeressen. Néha megálltunk az utcán, váltottunk pár szót, főleg a zongoraleckékről. Szia, mondta egy szerdán, holnap találkozunk! És persze hogy nem velem találkozott, hanem anyámmal, de attól még boldog voltam. Ezt mondta, a nyílt utcán, bárki hallhatta, mindenki hallhatta, hogy ez a tökéletes lény velem találkozik. Lassacskán meghosszabbodtak a mondatok, megkérdezte, hogy amúgy milyen zenét szeretek, nem tudtam válaszolni, idiótának éreztem magam, egy zongoratanár gyereke, tiszta gáz, hát még kedvenc zenéje sincs, alternatív, mondtam, mosolygott, ajánlott valamit, azonnal elfelejtettem, de bólogattam, aztán legközelebb hozott egy cédét, hiszen ezt ismerem. Föld, kaland, ilyesmi. Igen, régebbi, nekem másolta, mondta. Hetekig hallgattam egyfolytában. Kényszer, érdek, ösztönélet, énekeltem, anyám utálta, de ezzel most tényleg nem tehetett semmit. Ha nagyon zavarta, felvettem a fülhallgatót, úgy ültem az asztalomnál, bámultam kifelé az ablakon a szomszéd házra, és dúdoltam, hogy három nagy, fekete fabábu.

Nyárra már csak egyetlen sürgető érzés lobogott bennem, nem mintha tudtam volna, mi az, csak azt, hogy sürget. Tizenhárom voltam, szinte kész. Úgy éreztem magam, mint a párnahuzatok a Berta mama kertjében a teregetőzsinóron, hogy lobogok a szélben és hol óriásira dagadok, hol satnya kis rongyként lógok a semmibe. Év közben jól kikerekedett a mellem, az orrom egyre ferdébb lett, ahogyan anyám számított is rá. Ez a szegény lány a te családodra ütött, mondogatta apának, aki erre soha nem mondott semmit, mert úgy látta, hogy dicséretnek veszem, és naná, hogy annak vettem. Mert apám szép volt, szögletes arcú, magas, szélesvállú, melegbarna szemű ember, és ugyan ferde volt egy kissé az orra, de az direkt jól állt neki. Lányoknak ez nem áll olyan jól. De megszerettem.

Azon a nyáron is elutaztam Berta mamához. A szünet vége előtt két héttel eljött értem apám, hazavonatoztunk, de addigra már egy másik lány voltam.

Pár nappal tanévkezdés előtt anyám leküldött tejfölért a boltba. Nálunk sokszor semmi nem volt otthon és ha főzött, biztos, hogy elfelejtett megvenni hozzá valamit. Hazafelé menet megláttam a téren a Kertes Mikit. Az első pillanatban belenyilallt a gyomromba az izgalom, de a következőben egy nagy csodálkozás lett belőle. Néztem a nyegleségét. Jelentéktelennek tűnt, szinte szerencsétlennek. El sem tudtam hinni, hogy ő az, pedig látszólag semmit nem változott. Nem is nőtt a nyáron, csak két centit, mondta. Olyan kedvesen mosolygott rám, ahogy talán soha. Kerestem azt a vonzó ívet a száján, a varázslatot a kék szemében, de inkább nevetséges volt és szégyelltem magam, mintha minden addigi titkos gondolatomról tudna. Nem akartam, hogy tudjon róla, nem akartam elhinni, hogy ennyit gondoltam rá, erre a… gyerekre. Hosszú kezek, a hanyagul zsebre dugott öklei miatt idétlenül kidudorodó nadrágzseb. Gitártok volt nála, a hátán vitte.

Elkezdtem gitározni a nyáron, mondta. Az jó, mondtam, és azon gondolkodtam, hogyan szabaduljak ebből a keserves helyzetből, de nem jutott eszembe semmi. Csak néztem rá, egyetlen pillantás volt az egész, minden megváltozott, minden összedőlt. Hova lett a Kertes Miki? Hol van, hová lett, az isten verje meg, rohassza meg ezt a kis balfaszt.

Ott állt pedig, szemben velem, hátán egy gitár, könnyű nyári nadrágjának zsebében a keze, az a keze, amivel olyan szépen játszott a nagy zongoránkon, de mégis hogy, hogyan is? Égetett a jelenléte, szánni kezdtem, de még annál is jobban sajnáltam magamat. Kifordult bennem valami, mint nagymosáskor huzatból a párnaciha és hirtelen olyan értelmetlen lett az egész, hogy majdnem megfulladtam.

Te viszont megváltoztál, csinos vagy, mondta, mosolygott, nem feleltem, nyeltem a sírást befelé, hogy semmit meg ne lásson rajtam, a világért se tudjon róla. Attól tartottam, minden gondolatom kifolyik a szememen. Igen, azt hiszem, én is nőttem pár centit, mondtam végül, pedig pontosan tudtam, hogy nem nőttem semmit, az előző nyáron letudtam a kötelező növést, júniustól szeptemberig kilenc és fél centivel lettem magasabb, anyám megmért minden áldott héten. Majdnem akkora voltam már, mint ő. Aztán azt motyogtam a Mikinek, hogy a tejfölt haza kell vinnem, kajához kell. Alig köszöntem, a járdát néztem, suhantam a kapunk felé, átléptem a Dunát. Lehet, hogy azt hitte, zavarba hozott.

Otthon nem tudtam enni, magamra zártam a szobám ajtaját. Keserves, zavaros könnyekkel, némán sírtam. Hiába hallgattam újra meg újra azt az albumot, a zene megvolt, még az érzés is megvolt, csak a Kertes Miki nem volt sehol. Hogy lehetséges az ilyesmi? És végül is, ki kívánta, ki szerette annyira ezt a fiút, és ki az, aki most nem kívánja, nem szereti? Nem voltam meg. Újra nehéz álmok jöttek.


Ez a regényrészlet kapta 2015-ben a folyóirat nívódíját próza kategóriában, itt írtam róla: Rám töpörtyű még nem volt ilyen hatással

az-altato-szerekrol

PRÓZAC

Hét kényelmes lépés az ajtótól az íróasztalig, kilátás a körfolyosóra. Dolgozószobának indult, mostanra Sőth Károly heteket is eltölt benne anélkül, hogy a lakás közös helyiségeit a kellemesnél vagy szükségesnél többször használná. A dolgok rendben, tizenegy éve.

A dolgok – Károly szerint – halmazokba tartozó valamik, a halmazok pedig zónákat igényelnek, afféle háromdimenziós foltokat a térben, nem pontosan kijelölt helyet. A fontos holmik a zónák közepe tájára kerülnek, a lényegtelenek a szélére, de könnyű őket megtalálni, mindig ott vannak valami fontos és valami más között.

A szobaajtótól balra kevés hely van, ott csak folyóiratok gyűlnek, de néha átkúsznak a heverőre. Jobbra, a padlón kornyadoznak a ruhák, amiket már egyszer felvett, de még nem ítélt mosásra – ebben a kérdésben olykor nézeteltérése adódik a feleségével, ezért két kupac különül el: a biztos és a vitatott. Ezen a falon fut végig a plafonig érő könyvespolc. Rajta a kötetek szintén zónákba rendezve, nincs szerzői sorrend, se ábécés, de Károly pontosan tudja, mit hol kell keresnie, még akkor is, ha nem mindent ott talál meg, ahol először gondolta. A könyvek, akárcsak az újságok, hajlamosak átlógni egyik zónából a másikba.

Az ablaknál áll az íróasztal, bizonyos értelemben a legzavarosabb terület. Lábánál néhány aktuális könyv, tetején a laptop, papírok, öngyújtók, dobókockák, névjegykártyák – az élet felhalmozódó semmiségei. Balra, a heverő végénél a kidobásra vagy digitalizálásra váró magnó- és videókazetták, kis dobozok, elfeledett tárgyakkal tömve. Az asztaltól jobbra, a szoba legvédettebb zugában a fényképezés kellékei. A hobbifotósok áhítatával őriz itt két törött állványt és egy használhatót, három objektív gyári dobozát, lencsetiszítókat és a padlón ott van a behajtott fedelű fotóstáska, benne a gép.

A laptopja telis-tele van fényképes mappákkal, nagy részük dátum szerint rendezve, de a fontosaknak nevük van. Legjobban azokat a képeit szereti, amiket ráérős délutánokon készített a városban. Ezekre a sétákra, ha volt rá egy mód, nem egyedül ment. És gyakran volt. ANDALGÁSAIM – akarta írni a kijelölt mappára, de a szájában tartott golyóstoll a billentyűzetre esett, ANDAXSY lett belőle. Gondolkodás nélkül átírta ANDAXIN-ra és kesernyés nosztalgiával gondolt az elfeledett holmik között alvó megsárgult tablettákra. Az ártalmatlan külsejű pirulák évekig segítették könnyebb álomhoz vagy legalább az álom előszobájába, amíg ki nem vonták őket forgalomból. Maradt a Xanax.

Ha oldalra dől a székében, pont eléri a fotóstáskát. Felhajtja a szürke gyöngyvásznat, kiemeli a fényképezőgépet, a szeme elé tartja.

Károly még soha nem engedett a teleobjektív perverz csábításának, leszámítva a nyaralásokat, ahol egyszer-egyszer rajta felejtette a zoomot női melleken, fenekeken (néha férfiakén is), távolban összesimuló napozó párokon, de a nyaralás igazán nem számít, olyankor semmi sem valódi.

Most, hogy a szó eszébe villan (kukkolás), a füle tövében forró foltot érez. Olyasmit, mint gyerekkorában, ha félmeztelen naptárlányok képeit bámulta olyan, férfiak számára fenntartott helyeken, mint a garázsajtók és öltözői vécék belső oldala. Úgy tíz éve is érezte, amikor először nézett egyedül titokban pornót a neten és azt hazudta a feleségének, hogy hazahozott néhány dolgozatot, amiket este át kell olvasnia. Magára csukta a szobaajtót, a biztonság kedvéért kiszólt, hogy ne zavarják, aztán beült a forgószékbe, aminek azóta az összes mozgó alkatrésze szétkopott, a huzata is kiszakadt alul középen, kilóg belőle pár szál cérna, mint a fáradt fanszőr.

Nyár végén költözött be a Szomszéd Nő a megürült szemközti lakába. Matild néni kilencvenkét éves volt, egyetlen fia állatorvos lett vidéken, havonta egyszer, szombaton vagy vasárnap jött látogatóba a feleségével, kezében bolti sütemény. Néhány órát maradtak, ha jó idő volt, lekísérték egy kis sétára. Amikor elindultak, Matild néni kiállt a gangra és megvárta, amíg felintegetnek az udvarról. Kicsit támasztotta még a korlátot, ahogy más estéken is szokta, aztán becsukta maga mögött az ajtórácsot.

Tavasszal elvitte a mentő, Károly sejtette, hogy nem látja többet, de erre nem akart gondolni. Az állatorvos meg a felesége két-háromnaponta megjelentek, hónuk alatt mindig volt valami, amikor elhagyták a lakást. Dobozok, faragott óra, antik könyvek, feltekert szőnyeg. Nyár elején halt meg Matild néni, a lakást azonnal meghirdették. Károly azon gondolkodott, ugyan, ki költözne szívesen egy ilyen odúba. Előtérből kialakított konyha, hátul apró fürdőszoba, egyetlen lakószoba, az ablaka pont az övével szemben – ismeri mind a harmincöt négyzetmétert, sokszor ment át segíteni, ha kiégett egy villanykörte vagy eldugult a mosogató. Kinek kell egy ilyen elfuserált kégli? Csak nehogy még egy öregasszony legyen. Szégyellte magát. Nem bírta a környezetében azokat a dolgokat, amik a saját elmúlására emlékeztették. Ötven fölött a B-oldal forog, mondta valaki két éve a Nagy Születésnapon, és ez már akkor sem tűnt viccesnek.

Az augusztusi forró napok egyikén a feleségével jöttek fölfelé a lépcsőházban, a lift elromlott. A fordulóban találkoztak a Szomszéd Nővel, bemutatkoztak, de Károly azonnal elfelejtette a nevét. Olvasta valahol, hogy bemutatkozáskor az emberek kilencven százaléka így jár, mert arra koncentrál, hogy a sajátját jól mondja. Kezet fogtak. Finom.

Nem lépek közelebb, ne haragudjanak – mondta a Szomszéd Nő – Nagyon megizzadtam. Talán el is pirult saját iszonyú izzadságszagának gondolatára, pedig isteni illata volt. Károly úgy érezte, bele tudna bukni, mint egy medencébe és lubickolni benne.

A Szomszéd Nő mintha sosem mozdult volna ki a lakásból, ami persze lehetetlen, Károly többször is látta hazajönni véletlenszerű időpontokban. Más a ritmusa, mint egy néninek, gondolta, máskor  kell az embernek felkapnia a fejét, ha látni akarja ajtót nyitni, máskor kell átnéznie a folyosó túloldalára és máskor kell levinnie a szemetet, ha össze akar vele futni. Nem akart vele összefutni. Át akart hozzá menni, beülni az egyetlen szobájába, kilátással a saját szobája ablakára, ülni az illatában és hagyni, hogy a Szomszéd Nő tegye a dolgát, amit szokott, amit a függönytelen ablakán át látni lehet. Mint most.

Felvesz néhány papírt, járkál, nézi a laptopot, leüt pár billentyűt, a szeme sarkából figyeli, történik-e valami a monitoron, rágyújt, beletúr a hajába. Első dolga volt az asztalt az ablak elé tolni, amikor beköltözött – mint nekem, gondolta Károly.

Ősszel egyszer felállt rá, hogy ablakot pucoljon, de nem érte el a felső üvegtáblákat. Egy hokedlit hozott, talán még Matild nénié lehetett, azt tette az asztalra, a tetején egyensúlyozott, csiszatolta az üveget. Össze fogja törni magát, gondolta Károly. A nadrágja lecsúszott, kilátszott a bugyija. Ha most átrohanok egy létrával, kiderül minden. Feltesz egy rohadt csipkefüggönyt és azzal az egészet elrontja. Károly tizenhét idegtépő percet töltött a megfigyeléssel. Puszta szemmel, semmi objektív, csak ült a székében, aztán felállt, járkált a polc és az ágy között (három rövid lépés), közben az ablakot fürkészte. Gondolt rá, hogy leviszi a szemetet, akkor odaszólhat, hogy hoz egy létrát, de nem akarta megijeszteni a Szomszéd Nőt és pláne nem akarta összezavarni a feleségét. Váratlanul előjönni a szobából és levinni a szemetet – ez felborította volna a világ normális rendjét és ugyanúgy felért volna egy lelepleződéssel, mintha kinyitja az ablakot és átkiabál.

A Szomszéd Nőnek láthatóan fogalma sem volt róla, ki lakhat a folyosó másik oldalán. Amikor találkoztak nem került szóba, azóta pedig a legcsekélyebb jelét sem mutatta, hogy bárki vagy bármi érdekelné a házból. Nem tett virágokat a muskátlis ládába, nem írta ki a nevét a postaládára, még a kapucsengőn is a régi tulajdonos szerepelt és talán éjszaka vitte le a szemetet.

Károly most először vette elő a fényképezőgépet megfigyeléshez. Egyetlen kattintás nélkül egy órán át bámult a keresőbe. Az exponálás mégiscsak sok lett volna, úgy érezte, azzal már túlmenne egy határon.

A Szomszéd Nő aznap kócos volt és kialvatlan, talán ideges is. Néha a szájához emelte a kisujját, mintha rágná a körmét, de nem rágta, csak piszkálta, biztos leszokott róla. Kiment és egy csészével tért vissza, a szoba belseje homályban tarotta, aztán visszalépett az asztalhoz, ráncolta a szemöldökét. Ha leült, a korlát eltakarta az arcát. Károly megpróbálta feljebb emelni a széke ülőkéjét, néhány plusz centi elég lenne a jó nézőponthoz, de a két egymásba csúszó alkatrész nem engedelmeskedett. Hiába állította be a magasságot, a szék mindig visszazuhant abba a pozícióba, amiben évekig tartotta magát. Leemelte a polcról a Spenót Lexikon negyedik kötetét, a feneke alá tette. Már majdnem tökéletes volt a helyzet, csak a könyökét nem tudta letámasztani, de ezzel most igazán nem foglalkozhatott.

Ismét felemelte a gépet, a keresőben egész jól látta a dekoltázst is, de nem közelített rá, saját magát is meglepve valami másra figyelt. Valamire, amiről még nincs igazán fogalma, de feszítő várakozással tölti el és ha meglátja, talán tudni fogja. Tíz perc múlva érezni kezdte a fényképezőgép súlyát a bicepszében, nem törődött vele. Látott ajkakhoz érő csészét, hajtincsek igazgatását, kisujjkörmöt, vakarózást, két óriási nyújtózást, egyszer egy mosolyt. Felfénylett az üveg.

De nem láthatta a laptop kijelzőjét, a virtuális mappákat, amikben a Szomszéd Nő a dokumentumait gyűjti. Van köztük néhány dátummal ellátott, telis-tele följegyzésekkel, de a legfontosabbaknak nevük van. Ezeket egybe gyűjtötte, PRÓZÁK, akarta írni a mappára, de a szájában tartott kávéskanál a billentyűzetre esett, PRÓZAC lett belőle. Nem javította ki. A válla fölött lemondó pillantást vetett az éjjeliszekrényen álló gyógyszeres üvegre és nyomott egy entert.

Megjelent az Élet és Irodalom LX. évfolyam, 11. számában (2016. március 18.)

Lapozzunk! – Képtelen, Bölcsészmacsó, Bushido-versek

Történt, hogy kerestem egy régi könyvet (aminek szerepet szántam egy szövegben), amikor a kezembe akadt a Forrás folyóirat 2012 júniusi száma. Benne a verseim. Ezeket jóval korábban írtam, úgy 2009-10 körül, mostanra egészen el is felejtettem őket (itt követek meg mindenkit, akinek valaha azt állítottam, hogy tudom, mit csinálok/tam.) A saját szövegeimet úgy tudom elfelejteni, mintha sosem lettek volna, persze nem, mert minden – de minden – beépül.

Befotóztam hát ezeket, a Képtelent, a Bölcsészmacsót és a Bushido-sorozatom verseit, jóllehet jobb lett volna a feledésben hagyni őket, de megfogadtam idén, hogy amit lehet, összegyűjtök itt a blogon. Így hát fogadjátok szeretettel – lapozós képgaléria:

Őszi szünet

háttal vagyok a szüretnek
a gyökerek az eget tartják
nagyon egyszerűnek látszik
a lábam a széttaposott fürtök
levében fejem fölött
bokánál
akasztott
ember
vagyok az indák lefelé
kapaszkodó erdejében
ha kiabálnék
éretlen hangom
a földre esne

(Jelenkor, 2009)