Történelmi stop-motion

A lassúság felfedezésének bravúrja természetesen az írói munka, ahogy ezekből a töredékes vagy néha teljesen hiányzó adatokból karaktert teremt.

Egyszerre életrajzi és kalandregény, egyszerű, sőt helyenként kissé hűvös elbeszélői modorban, ugyanakkor előnyére válik a mértéktartás, amellyel kerüli a modernizálódó, gyorsuló világ kifejezetten áthallásos kritikáját – ez úgyis óhatatlanul megfogalmazódik az olvasóban. Nehéz is lenne ma, amikor igazán minden a gyorsaságról, a pillanatnyiságról szól, másképp olvasni Nadolny sorait, mint a jelen eszeveszett tempóját megelőlegező korszak bemutatását, s nehéz lenne nem összevetni a mai problémákkal az akkoriakat. Muszáj észrevenni, hogy végül is a megállíthatatlan rohanás, a folytonos változás az egyetlen állandó dolog évszázadok óta.

Írásom az Élet és Irodalomban itt olvasható: https://www.es.hu/cikk/2018-07-20/szeifert-natalia/tortenelmi-stop-motion.html

Sten Nadolny: A lassúság felfedezése, Fekete Sas Kiadó, 2018, fordította: Lengyel Gábor

Reklámok

Olvasók szavazása

Az altató szerekről felkerült a Moly könyves közösségi oldal 2018-as Merítés-díjának top 10-es listájára, szépirodalom kategóriában. Ez nagy öröm és megtiszteltetés. A díjat negyedik alkalommal ítélik oda az olvasók.

A közösség tagjai közönségdíjat szavaznak meg a számukra legkedvesebb kötetnek, így akinek van kedve (és Moly-tag), az alábbi linken szavazhat:

https://moly.hu/szavazasok/merites-dij-2018-szepproza-kozonsegdij

A szavazás egész nyáron át tart.

 

Bálványok bukása – Meghívó

Az a megtiszteltetés ért, hogy magam is részese lehetek Sárkány Győző Ferenczy Noémi-díjas grafikus, Érdemes Művész
Bálványok bukása. 500 éves a reformáció 50 rajz – 50 gondolat című nagyszabású kiállításának és a hozzá kapcsolódó könyvnek. Több mint fél éve a közé az 50 alkotó (képzőművészek, írók, művészettörténészek) közé választott, akiket felkért, hogy meghatározott (rövid) terjedelemben a reformáció fogalmáról szabadon asszociálva írjanak szöveget a készülő kiállításra, amelyen a grafikáihoz társítva láthatók/olvashatók lesznek november 8-án a Gaál Imre Galériában (Bp, 1203, Kossuth Lajos Utca 39.). A grafikákból és írásokból különleges könyv is készül, így a megnyitó egyben könyvbemutató is. Ez egy igazán nem mindennapi, gigantikus vállalkozás, ha tehetitek, ne hagyjátok ki! Én ott leszek.

A táncművészeti előadással egybekötött megnyitó 17:00 órakor kezdődik, a belépés ingyenes. További részleteket a Facebook-eseménynél találtok: ITT.

Trailer és könyvbemutató – Az altató szerekről

Elkészült a könyvtrailer! Megjelenés 2017. október 10-én, könyvbemutató október 19-én.

Előrendelni kedvezménnyel egyelőre a Kalligram kiadónál lehet: kalligram[kukac]interware.hu – a könyv címét és az előrendelési szándékot elegendő megírni.

Találkozzunk a könyvbemutatón október 19-én a Margó Irodalmi Fesztivál keretében a Teslában (Bp., 175, Kazinczy u. 21/C), az első emeleten 18:30-kor!

Minden aktuális, hasznos és haszontalan információt megtaláltok a könyv Fb-oldalán: Az altató szerekről »

AASZ – beleolvasó, ÉS

Az altató szerekről-ből az alábbi részlet az Élet és Irodalom LXI./19. számában jelent meg.

Az altató szerekről

(részlet)

A tizenharmadik volt az utolsó hosszú nyár, amit Berta mamánál töltöttem. Magammal vittem a házamat, azt a ház alakú, édes szagú panoráma mesekönyvet, aminek csak a fele volt meg. Apámtól kaptam, a születésnapomra hozta az antikváriustól, akihez úgy szeretett járni. A hátizsák hátsó rekeszébe dugva vittem, gondosan betakarva egy szűk trikóval, hogy ne lássa senki. Ha más is látja, az olyan lett volna, mint néha álmomban félmeztelenül menni iskolába. Mindig alulról vagyok meztelen, mindenki tudja, mindenki látja, senki sem szól. Van mégis egy alapzaja az egésznek, láthatatlan kórus, mindig azok adják ki a hangot, akiknek nem látom a száját, mondanak valamit, kántálnak, nem is a fülemmel hallom, nem tudom, mivel hallom, végül összeáll az egészből egy hangnyíl, ami valahogy, csak az álmokban érthető módon, rám mutat.

Annak a hosszú nyárnak a közepén egy ragacsos estén Berta mama fürdőszobájában zuhanyozni készültem. A könnyű ruhámat meg a bugyimat a centrifuga tetejére dobtam. Amikor belenéztem a mosdókagyló fölötti tükörbe, mintha vizes tenyérrel pofon csapott volna valaki.

Éppen be akartam lépni a fürdőkádba, abba a halványrózsaszínbe, amit akkor olyan különlegesen szépnek láttam, de nem moccant a lábam, a saját tekintetem tartott fogva. Legyűrhetetlen kényszer, hogy teljes testtel a tükör felé forduljak.

A mosdókagylóra támaszkodtam, mintha egy ablakon néznék befelé, bámultam önmagam. A csempére csavarozott tükör szélein az apró, barna vakfoltok, pont, mint az orrom melletti szeplők. A ferde orrom. De körülötte az arc éles, ismeretlen. Mintha először néznék magamra. Másodpercekig nem történt semmi. Semmi. Ez vagyok én, mondtam magamnak, azon a duruzsoló belső hangon, amin az ember általában társalogni szokott magával, de most mélyen megdöbbentem. Nem így emlékeztem.

Amit magamról tudtam, nem vágott egybe ezzel a valakivel, aki pedig minden bizonnyal mégiscsak én voltam. Egy zavart pillanatig azt fantáziáltam, hogy valaki épp megviccel, valaki, aki eléggé hasonlít rám, a tükröt üvegre cserélte, és most a szomszéd szobában állva eljátssza a tükörképemet. Aztán ahogy jött, úgy eltűnt ez a gondolat, pedig akármilyen eszelős hülyeség volt is, megnyugtatóbb lett volna, mint a kép ott a falon, ami olyan váratlanul eltávolodott. Homályos alagútba került, csak a tekintetem fókuszában világított az arc, amiről nem tudtam elhinni, hogy az enyém.

Odahajoltam. Magam elé kerültem, közel, hogy a pórusaimat is láttam. Az orrom ferdébb, mint ahogy emlékeztem, a gesztenyeszínű hajamat tincsekben vörösre szívta a nap, az állam mintha szögletesebb, a szemem meg mintha kicsit nagyobb és sötétebb lenne.

Gondolatban kimondtam azt a mondatot, hogy (a saját szemembe nézek). Nem nyitottam ki a számat, csak lelassítottam magam, hogy az egész lényemmel erre az egyetlen, végtelenül egyszerű tényre koncentráljak.

Szívszorongató, óvodás félelem fogott el, mint amikor az ember nem mer elaludni a sötétben, aztán isten tudja, miért, az jutott eszembe, amikor Borwald Emil bácsi felvitt a padlásukra. Mindent tudott az ég dolgairól. A lakásuk fölötti padlásszobában, egy rozsdás ajtó mögött állt a távcsöve, a ferde tetőablakra irányítva. Azelőtt sosem jártam ott, de szinte minden felolvasás után azt mondta, hogy egy szép csillagos estén felvisz, megmutatja nekem a Holdat. Sok minden mást úgysem láthatunk a város fényei miatt. A Holdat néztük, a Hold pedig közel került, és félelmetesnek meg szánalmasan magányosnak tűnt. Meg­érinthetetlennek, mert túl közel van, szinte én vagyok. Minden egyszerre létezett kint és bent, kiürültem és megteltem magammal. Hatalmas távolságok nyíltak körülöttem, mégsem fértem el.

Berta mama kopott fürdőszobatükrében bámultam magamra, a saját pupillám feketeségébe. Néztem bele, mélyen felfelé.

Ha sokáig így maradok, megőrülök, gondoltam. Onnantól kezdve úgy éreztem, tudom, mi az, hogy őrület. És hogy eléggé ostoba dolog azt hinni, hogy bárki védve volna tőle. Akárki megőrülhet egy pillanat alatt, gondoltam. Elég, ha egyszer alaposan belenéz a saját szemébe.

Mint az alvóbaba, ha lassan fektetik az ágyba, lehunytam a szemem. Kényszerítenem kellett magam, hogy megtegyem, kiszakadjak a saját szemtől-szembe alagutamból. Éppen olyan nehezemre esett, mint iskolás reggeleken kinyitni a szemem, csak most fordítva. Csukott szemmel fordultam el a tükörtől, hogy vissza ne nézzek. Véletlenül se, lopva se, mert akkor nem tudom elengedni, és ki tudja, mi lesz. Csak akkor néztem fel újra, amikor a fürdőkáddal szemben álltam. Beleléptem, megnyitottam a zuhanyt, először hideg volt, libabőrös lettem, majdnem fájt, ahogy összeugrott a mellbimbóm, aztán olyan melegre állítottam, amilyet csak kibírtam, és néztem, ahogy életemben először vörös patak ömlik végig a combomon, és a vízzel együtt a lefolyóba csorog.

___________________________

A könyv Facebook-oldala: Az altató szerekről – Ágyregény »

Képeket néző

Szerintem írtam már erről a könyvről (nem keresem meg), de most újraolvastam és annyira feldobott, hogy megint írok róla. Daniel Arasse francia művészettörténész volt, aki tudósokra ritkán jellemző módon egyszerre működtedte a szakmai és a kívülálló szemléletet, és ezt meg is írta, meglehetősen szórakoztató formában. Nem ez az egyetlen, laikusoknak szóló könyve, és kétségtelen, hogy jól ismer minket, a képeket nézőket, mert mi vagyunk azok, akik szívesen olvassuk az ún. művészeti írók szövegeit is a tudományos, művészettörténeti írások mellett (semmiképpen nem helyettük), Arasse szövegeiben pedig ezt a kettőt kapjuk meg egyszerre, és még élvezzük is.

A művészeti írók értelmezési ficamait tehát teljesen elkerüli, ugyanakkor úgy tud (velünk együtt) ránézni egy-egy képre, hogy nem fél kétségbe vonni mindazt, amit már korábban megírtak róla a kollégái, neves szakemberek.

A Festménytalányok című kötet a Festménytörténetek folytatásának is tekinthető, 2010-ben jelent meg a Typotex kiadónál (elektronikus kiadóról évén szó, minden könyvük folyamatosan beszerezhető), és öt híres képet vesz alaposan szemügyre, valamint egy jelenséget, Mária Magdolna festészeti és vallási értelemben kitalált alakját.

Amikor évekkel ezelőtt először olvastam a könyvet, legmegkapóbbnak az első témát körüljáró okfejtését találtam, Tintoretto Vulcanus rajtakapja Marsot és Vénuszt című képével kapcsolatban. Ez tulajdonképpen egy levél, amit kolléganőjének (és valószínűleg barátjának) bizonyos Giuliának ír, akivel, úgy látszik, jó ideje beszélgetnek képekről. A levélben utalást találunk Giulia előadására, amiben a Tintoretto-képpel foglalkozott, s az ő megközelítése indította Arasse-t az írásra, túlzott és kizárólagos ikonográfiai megközelítést vetve a nő szemére.

A helyzet az, hogy míg Giulia ragaszkodni látszik a hagyományos értelmezéshez és a képen a megszégyenülést, a házasságtörés elítélését kívánja látni és láttatni, barátja megpróbálja kicsit felrázni, ezzel minket is arra vesz rá, hogy nézzük új, friss tekintettel ezt a képet.

Azt állítod például, hogy Vénusz igyekszik elrejteni a rajtakapott meztelenségét; de honnan veszed, hogy nem az ellenkezőjéről van szó, és nem éppenséggel felfedi a meztelenségét, hogy elcsábítsa Vulcanust? Az a benyomásom, hogy te, aki általában olyan nevetős vagy, a művészettörténetet nem akarod jókedvűen művelni. Mintha szakmai kötelesség lenne nem nevetni, még csak nem is mosolyogni.
(8. o.)

És valóban. Nézzük meg újra. A kérdés, mit is keres Vulcanus a felesége lába között? Miért is nem foglalkozik azzal, hol van a gaz csábító (ott lapul, eléggé nevetségesen, az ágy alatt), és még a csaholó kutyával sem törődik, aki pedig jó házőrzőként pontosan jelzi, hogy hol van a betolakodó. Rendben, Arasse szerint is lehet Vulcanus süket, mint az ágyú, elvégre kovács, egész hosszú életében a vas pengése zsibongott a fejében, de valahogy csak el kellett jutni addig az ágyig, és látni azért lát, ez egész biztos.

Aztán nézzük meg a háttérben látható kerek pajzsot, ami tükörként működik. A pajzsnak és a tükröző pajzsnak mitológiai vonatkozású részletezésétől itt eltekintek (pár mondatban Arasse kiválóan összefoglalja), inkább rád bízom, kedves, képet néző olvasó, hogy nézd meg, mit is látsz benne pontosan. A vicc az, hogy nem pontosan azt látod, amit tükröznie kéne. Hogy ez nem egyszerű festői hiba, abban is biztosak lehetünk. Arasse szerint a nagyon közeli jövő pillanatát látjuk benne, amikor a jó Vulcanus úgy dönt, hogy ő lesz az, aki bemászik a feleségéhez az ágyba. Huncut, mi?

Annyit teszek még hozzá, hogy ebben a képben (is) sokkal több van, mint első ránézésre hihetnénk, Arasse pedig minden lehetségest föl is vet.

Továbblapozva, a harmadik – Egy fekete szem című – fejezetben találkozunk egy óriási meglepetéssel. Id. Pieter Bruegel Háromkirályok imádása című képén.

Nyilván nem írom le itt mindazt, amire Arasse felhívja a figyelmünket, csupán a legszembetűnőbbre: ami szembe éppen hogy nem is tűnik, a szerecsenkirályra. Az egész kép kulcsa és legnagyobb rejtélye ő. A kép jobb oldalán, első látásra egész egyszerűen kimarad az érzékelésből, jóformán megfeledkezünk róla, de onnantól, hogy észrevettük, már nem tudjuk levenni róla a szemünket.

S maradjunk is a szemnél, méghozzá az ő szeménél, a nagyon nehezen észrevehető tekinteténél. Ezen a képen a tekintetek vonala a legjelentősebb, minden furcsaságot megmagyaráz. A képen feltűnik maga a festő is, és nem gondolnánk elsőre, hogy milyen fontos utalás tétetik a híres Hieronymus Bosch-ra. Kutassunk kicsit és világos lesz, ha nem, akkor Arasse elmeséli.

Daniel Arasse

Még megemlítem azt a fejezetet, ami a mostani olvasással lett számomra igazán érdekes, a Magdolna gyapja címűt, amiben az egész Mária Magdolna-ügyet látjuk egészen új megvilágításban. Arasse könnyedén átkalauzol minket a figura megszületésének írásos és képzőművészeti útvesztőjén (egyáltalán nem túlzás, hiszen éppen a sok egybeesés és hasonlóság lesz az, aminek a keveredéséből létrejöhet a figura), és rámutat arra, micsoda óriási szükség volt egy kurvából lett szentre ahhoz, hogy a nők megtalálják a maguk szentháromságát. Éva-Mária-Mária Magdolna. Éva az eredendő bűn, akivel nem azonosulhatunk, Mária (a szűzanya) a tökéletesség, akivel szintén képtelenség, így kellett valaki, aki a kettő között áll, aki reményt ad minden halandó nőnek.

És mire föl ez a gyapjazás? Nos, ez egy hosszabb történet, itt most csak annyit írok le róla, ami elindíthatja az érdeklődést. A szőrzetről van szó. A klasszikus festészetben a természetben csak szentek vagy mitológiai alakok lehetnek meztelenek, és érdekes azon is elgondolkodni, hogy jelenik meg a szőrzet. Mária Magdolna pedig nem lehet látható soha teljes meztelenségében, hiszen éppen arról van szó, hogy elveszíti “bűnös” testiségét. S mivel igen valószínű az is, hogy alakja több nőalakból formálódott, szüksége volt egy attribútumra, ez lett a haja. Ez a haj, a megmutathatatlan szőrzet, tulajdonképpen. S a nagy, elomló hajzuhatag egyszerre az egész bujaság, testiség jelképe is.

És végül, egy gondolkodtató kép. Nézzük meg Tiziano Urbinói Vénuszát!

A legfontosabb kérdés, ami felvetődik: Hol áll a képen ez az ágy a meztelen Vénusszal? Benne van-e a képben, vagy kívüle? Lehet-e ez egy valódi ágy vagy csak matracok a földön? Ha az utóbbi, akkor a kép nézője ugyanis nem állhat, hanem csakis térdelhet Vénusz fekhelye előtt. Huncut, huncut ez is. Más szempontból persze az is nagyon fontos kérdés, hogy most akkor maszturbál vagy nem, ez a nő? Arasse azt is felveti, hogy konkrétan egy pin-up girl-t látunk.  De ezzel talán túl messzire mennénk. Mindenesetre érdekes, párbeszédes vita-stílusban fejti ki mindezt, olyan ügyesen, hogy a végén mégiscsak magunk döntsük el, mit minek és hogyan látunk. Ja, még valami. A fekete háttér, ami előtt a félrehúzott sötétzöld függöny látható. Az a háttér vajon mi lehet? Arasse szerint nem más, mint egy “képernyő”, ami pusztán vizuális hatás kedvéért van ott. Vegyük észre, hogy a fekete háttér széle pontosan Vénusz élvezeti középpontjának vonalában van. Érdekes.

Hajlok arra, hogy Manet az Olympiával tökéletesen értelmezte újra a képet több mint 400 évvel később:

Ti mit gondoltok?

(Daniel Arasse: Festménytalányok, Typotex, 2010, f. Seláf Levente)

Az altató szerekről – Jelenkor, március

Jelenkor folyóirat márciusi száma megjelent, ebben (sok kiváló írás mellett) olvashattok ismét egy hosszú részletet Az altató szerekről című regényemből. Sokan jeleztétek már tavaly, a Mozgó Világ nívódíja után (amit ennek a regénynek egy másik részletére kaptam), hogy várjátok a megjelenést, úgyhogy örömmel jelentem, hogy a könyv őszre várható a Kalligram kiadónál.

Addig is olvassatok bele a márciusi Jelenkorban! 🙂