365/049 – Ma arra gondolok. Létközi

Ma arra gondolok, hogy lesz egyszer valaki, aki egy szövegemet olvasva, amiben egy másik szöveg bújik meg, a homlokára csap (vagy nem csap, de akár csaphatna is), hogy hé, ez a csaj ugyanazt olvasta, amit én, és hé, kiolvasott belőle valamit, amit én is. Sőt, lehet, hogy többet is gondol, átgondolja velem ezt a kódrendszert, és lehet, hogy titokban, üres óráiban vissza-visszatér, hogy lássa, mi minden maradt még előtte rejtve. Mert mindig marad valami.

Ma arra gondolok, hogy a könyvtárrendezés a kritika egyfajta szerény és csendes művészete (Borges). Gyerekkorom óta tudom, hogy a könyvek beszélgetnek egymással a polcon.

Ma arra gondolok, hogy minden ellentétes törekvésem ellenére. Hogy nyakig benne vagyok. A körülmények összjátéka és a tehetetlenségi együttható, plusz a kiszámíthatatlansági faktor, amitől minden egyenlet felborul, és az eredmény végtelen lesz. Ami szépnek szép, de nem eredmény. Benne vagyok a játékban. És most két dolog van, vagy beljebb megyek, vagy? A másikat nem tudom. Nem akarom tudni.

Ma arra gondolok, hogy belépek a klubba. Tegnap arra gondoltam, hogy nem. Tegnapelőtt arra, hogy be.

Ma arra gondolok, hogy ha lenne egy íróasztalom.

Ma arra gondolok, hogy ha nem itt élnék.

Reklámok

365/046 – On Air: Könyvpercek

Voltam rádióban. Az Infostart-Inforádió február 13-i, Könyvpercek című műsorában.

Szerintetek mit lehet elmondani 2 percben egy könyvről? 🙂

Amennyit nekem sikerült, az itt hallható:

https://infostart.hu/magazin/konyvpercek/adasok/2018/02/13/a_konyvpercek_magazin_2018._februar_13-i_adasa/

365/044 – Reklám helye

Ma csak azt akartam mondani, hogy kapható lett Az altató szerekről e-könyvként is. Epub és mobi formátumokban lehetséges megszerezni.

Az alábbi helyeken érhető el:

Papíralapúaknak persze ugyanúgy ott a könyv, ahogy eddig (Libri, Líra, Bookline, egyéb könyvesboltok, on- és offline, ahogy kívánjátok).

Egyébként a könyvvel kapcsolatos minden (is) itt van a blogon, ebben a meglepő című posztban: Könyv

365/039 – Feltűnés nélkül

Van történetünk, de Örkénnyel kell kezdenünk, aki – sok egyéb mellett – az ún. tiszteletpéldány-frusztra pontos leírója. Az alapok tehát:

Amikor megjelenik egy könyv, abból harminc példány az író járandósága; annyi, mint a semmi. A kiadó hazaküldi, az író nekiül dedikálni. Feleségének, szüleinek, kedves Ede bátyjának, drága Etus néninek, egynéhány távoli, de sértődékeny rokonának, írótársainak, fogorvosának, mai szerelmének s egy vagy két, néha három elmúlt szerelmének. Nem tartozik a tárgyhoz, de említést érdemel, hogy az írók milyen szövevényes dedikáló viszonyban vannak egymással. Hogy kinek küldheti postán, kinek adjuk át személyesen, kinek jár a “szeretettel”, az “őszinte barátsággal”, a “barátsággal” vagy a puszta névvel jelölt ajánlás, annak külön szertartástana van. Felsülnék vele, ha megpróbálkoznék e finomságok magyarázatával: épp annyi eszem van csak, hogy nem vétem el. Elég az, hogy amikor az ember végzett a harminckötetes könyvtoronnyal, nemcsak hogy saját magának nem marad belőle, hanem még előveszi a szorongás is, hogy adósa maradt egynéhány jóemberének; s valóban, emlékezetének ablakába egymás után hajigálják a kavicsot azok, akiknek elfelejtett könyvet dedikálni. Legutóbb is az történt, hogy többfelé maradt szigorú tartozásom, s a Körúton jártamban betértem egy könyvkereskedésbe. Hat példányt akartam venni a könyvemből.*

A mi történetünk akkor játszódik, amikor ezek a régi szép amikor ezek a nagyvonalú amikor ezek az idők, melyek során harminc példányt küldött a kiadó, elmúltak, de az apró változásokon (kevesebb példány, semmi kiküldés) kívül mind így igaz.

A mi történetünkben gyakran az ún. könyvcserés támadás hívei az írók, a mi írónk is ment ilyenre többször, legutóbb egy másik íróval – kit igen kedvelt, régi ismerősének mondhatott. Csakhogy egy félreértés miatt nem a saját könyvéből, hanem a kedves kolléga könyvéből vitt magával egy példányt, gondolván, amaz hozza az övét, és jól aláírnak majd egymásnak. Végül kiválóan elbeszélgettek, a dedikálás is megtörtént, még ha féloldalasan is, tehát a mi írónk adós maradt egy aláírt példánnyal. Ígéretet tett, hogy a következő találkozásukkor egyenlít.

Csakhogy, amikor felkereste kiadóját (előkészületként), hogy magához vegyen néhány példányt a könyvéből (kedvezményesen), már nem talált ott csak három darabot, azok helye pedig már jó előre meg volt határozva, ahogy a bevezető idézetből lehet sejteni.

Mit lehet ilyenkor tenni? A mi írónk akárhogy is törte a fejét, csak nem jutott másra, mint hogy meg kell venni.

A jelenetet, hogy bemegy egy könyvesboltba és leveszi a polcról a saját könyvét, majd a pénztárnál kifizeti, nem tudta elképzelni. Már azon volt, hogy tulajdon gyermekét kényszeríti ebbe a kellemetlen szituációba, de végül letett erről, mert úgy tartotta, hogy a művészet olyan, mint a maffia: az ember jobb, ha nem keveri bele a családját.

A nap, a következő találkozásé, elérkezett, helyszíne a Könyvesbolt volt, a kedves íróbarát kötetbemutatója, öröm és boldogság, gratuláció és kínos vallomás, hogy a mi írónk nem tudott magával hozni a könyvéből. Ezután zavart tipródás a Könyvesbolt szebbnél szebb könyvei között. Ekkor emelte fel tekintetét a Könyvesboltos, és szólította meg a mi írónkat, kedvesen tájékoztatta, hogy jól fogy a könyve. A mi írónk ettől biztonságosnak kezdte érezni a terepet, és bizalmas kérésre ragadtatta magát. Kissé közelebb hajolva, fojtott hangon kérdezte a Könyvesboltostól, hogy lehetne-e feltűnés nélkül őneki megvennie a saját könyvét, mert hát tartozik itt eggyel, és igazán nem tudja, hogy szerezze be. A Könyvesboltos – mint mindig – igen segítőkésznek mutatkozott, továbbá megjegyezte, hogy bizony, ők sem tudtak utánrendelni.

Ekkor következett a tánc a könyvek között. Sasszé az egyik állványhoz, ott a könyv helyén egy tátongó lyuk. Piruett a másik állványhoz, ott is lyuk. Újabb sasszé a nagy polchoz, ott sincs a könyvből. Néhány perc múlva a Könyvesbolt egésze a mi írónk könyvét kereste, aki ezekben a pillanatokban két dologra gondolt, az egyik, hogy miért nem tud egyszerűen láthatatlanná válni, a másik, hogy nem egészen így képzelte a feltűnésmentest. A biztonság kedvéért megragadott egy könyvet, amit régebb óta szeretett volna már megvásárolni, és a pénztárhoz oldalazott vele, mint akinek igazán semmi köze ehhez az egészhez, éppen csak itt van egy könyv, amit ő már nagyon is megtalált, azt szeretné kifizetni. A Könyvesboltos azonban nem adta fel, kevéssé mérsékelt hangerőn bejelentette, hogy itt is van, kivette a kirakatból az utolsót, váltig mentegetőzve, amiért nem találta a többit, és állítva, hogy a nyilvántartás szerint még lennie kéne hat példánynak. A mi írónk nagyon szépen megköszönte, sebesen lobogtatta a bankkártyáját, hogy a könyveket mielőbb a táskájába süllyeszthesse és kiléphessen a friss esti levegőbe, elszívhasson egy cigarettát, mintha mi sem történt volna. Már majdnem eljutott a táskába csúsztatásig, amikor ismét megjelent a Könyvesboltos, boldogan, hogy mégiscsak megvannak azok a példányok, hozott hát egyet azok közül, emez mégis a kirakatban volt, kissé meg van már viselődve.

Cseréltek. A mi írónk nem tudta annál jobban megköszönni, mint előzőleg, úgyhogy egyre csak azt ismételgette, hogy nagyon szépen köszöni szépen, de nagyon. Aztán végre süllyeszthetett, ha már maga képtelen volt a föld alá süllyedni, kilépett a Könyvesbolt elé, rágyújtott, és arra gondolt, hogy elég sok nehézségre számított ő ezzel az írás-dologgal kapcsolatban, de ilyesmire biztosan nem. Hiába, no, az élet rendre túltesz a képzeleten.

_________

*Örkény István: Megveszem a könyvem

365/029 – Sindzsi

Sok mindenre nem gondoltam, amikor a Hullámok sűrűjébent olvasni kezdtem (sok mindenre meg igen, haha). Például arra biztos nem, hogy ilyen tiszta történetet fogok olvasni, klasszikusan tisztát, amilyet – megkockáztatom – ma már nem lehetne büntetlenül megírni. Kíváncsi is volnék, hogy az ötvenes években pontosan mi is lehetett rá a reakció. Mármint azon túl, hogy Misima Jukio főbb művei közé emelték – ami mindig utólagos kategória.

És arra sem gondoltam, hogy ebben a drámai fordulatokkal teli szerelmi történetben lesz olyan bekezdés, amin felnevetek:

Miközben ezen* tépelődött, észre se vette, hogy ilyen hamar elrepült az idő. Sindzsi nem volt kimondottan gyakorlott gondolkodó, és most meglepődött, mert úgy tűnt, és erre nem számított, hogy e tevékenységgel szorosan összefügg az időpocsékolás.

Nohát. Jó lesz vigyázni.

__________

*kettős öngyilkosságon

365/023 – Book haul

Ilyesmit könyves vloggerek szoktak csinálni, de szerintem egy ilyen blogban is elfér. Lehetne gyakorlatilag minden héten, de nem merem ilyen szorosan követni, mennyit költök könyvre. (Könyv: 本, vagyis: ほん, kiejtve: hon)

Akik tanulnak japánul, tudják, hogy a kandzsi-tanulás örök, végeérhetetlen feladat. De valahol az ilyen feladatokat is el kell kezdeni.

Én ezzel a munkafüzettel kezdem, klassz, sok segítség van benne a memorizáláshoz, közli a japán és a kínai olvasatot, és példamondatot is ad, tehát mindent, ami a kezdőknek kell. Feltéve, hogy hiraganát és katakanát már biztosan olvasol. Elvileg a N5 vizsgához szükséges összes kandzsit megtanítja.

A másik példány egy nagyon szép határidőnapló, minden napra egy szó és minden hétre két példamondat. Hiragana átírás (meg magyaros kiejtés szerinti), a végén szószedet (hiragana+kandzsi). Csak az eddig eltelt napokat kell bepótolni év végéig.

A mai nap szava a forró. Szó mi szó, vágyom egy kis forróságra.

És hogy ne csak a postás vállát veregessük, a másik két könyvért magam mentem el a könyvesboltba átvenni (antikvár példányok, neten rendeltem). Most Misima Jukio életét olvasom, és mint mindig, ha rászállok valakire, elolvasom egy-két könyvét is.

Misima Jukio könyvei

Ha netán valakinél ott lapul az Egy maszk vallomása, és eladná, ne habozzon szólni nekem. Csak évek kérdése és eredetiben fogom olvasni (oké, Misima esetében lehet, hogy évtizedek). Kicsit tartok ezektől a könyvektől, mert az életrajzi könyvre is ráfért volna még egy (két) kör szerkesztés (sőt talán nyelvi lektor, tudom, tisztára huszadik századi vagyok). Még ki sem nyitottam őket, úgyhogy majd meglátjuk.

また会いましょう。~ See You later.

365/017 – Interjú

Tavaly, a könyv megjelenése okán számos interjú készült velem, kicsit izgultam, mi újat lehet még mondani, de szerencsére Seres Lili Hanna újakat kérdezett, úgyhogy volt miről beszélgetünk.

Interjú a Literán:

Az új kötetedben két nő monológja váltakozik. Először is: mennyire volt nehéz rátalálni és tartani a kétféle hangnemet, beszédstílust? Írás közben te is ugráltál a két monológ között, vagy az egybemontírozás előtt külön-külön megírtad, felvázoltad őket?

Egy karakterek kialakulása, felépítése nálam egy viszonylag hosszú folyamat, aminek csak egy kis része (a vége) az, hogy papírra, vagy monitorra kerül. Vannak olyan problémák, élethelyezetek, amik körül valahogy besűrűsödik a levegő, amikkel, úgy érzem, foglalkoznom kell, és ezek hozzák magukkal a történeteket, a történetek pedig azokat az alakokat, akiken keresztül lehet vagy tudok róluk beszélni. A történet egyébként nem is pontos, inkább történések, köztük sok apró semmiség, amik valahogy összeállnak, ahogyan az életben a dolgok. Nem tökéletesen, nem mindig egyszerűen.

Az altató szerekről-ben is olyan problémákat jártam körül, amiket fontosnak tartottam vizsgálni, piszkálni, vagy még inkább: megturkálni, felboncolni.

Eleinte párhuzamosan gyűltek a jegyzetek, töredékek, de a tényleges megírásnál már külön-külön dolgoztam a két szereplővel. Amikor eldöntöttem, hogy két szál lesz, akkor találtam ki a teljes szerkezetet, tehát az egyik írása közben azért folyton figyelemmel voltam a másikra is.

Egy beszélgetésen elmondtad, az előre kigondolt szerkezet megvalósítása izgat. Hogyan alakult ez a szerkezet? Mi volt az alap, és mi volt az, ami az írás közben önkéntelenül változott? Gondolok itt nemcsak a hálózatelméletre, de az idősíkok keverésére is, hogy miért éppen azok a történetszálak kerültek egymás mellé és egymás után, amik.

Igen, a hálózatelmélet nagy mániám, még olyan is van, hogy tervezetlenül kerülnek kapcsolatba egymással a szereplőim. Az előre kigondolt szerkezetet sem pont úgy értem, hogy valami jó előre kigondolt szabály, amihez mindenáron ragaszkodni kell. Inkább úgy mondanám, hogy a megírás korai szakaszában kirajzolódik egy tágabb strukturális elképzelés, amit próbálok végigvinni, és ez kihívás. Nekem itt legalábbis az volt. Kíváncsi voltam, meg tudom-e csinálni azt a ritmust, tagolást, az egész szövegen végigfutó vagy fel-felbukkanó motívumokat úgy, hogy mindez könnyed formává érjen, és magától értetődőnek tűnjön. Attól a ponttól kezdve, hogy a szerkezet megvolt, és tudtam, milyen hosszú szakaszokat tervezek, mik azok a pontok, amiket érinteni akarok, gyakorlatilag beletanultam a formába. (Ami azért vicces, mert ez egy egyszerhasználatos tudás, alapja lehet másnak, de ebben a formában egyszer tudtam használni, a következőkben mást kell majd tudni.)

Az nyilvánvaló volt, hogy mivel a két nő egyetlen délután alatt tekint végig az addigi életén, és van köztük nagyjából húsz év korkülönbség, nem lehet teljesen ugyanaz a belső ritmusuk. Úgy ítéltem meg, hogy a karakterük ezt tökéletesen megengedi. Az eseménydúsabb élet töményebb, a monotonabb tehet nagyobb kihagyásokat.

A szigorú szerkezeti rendnek az volt a legnagyobb meglepetése számomra, hogy elkezdett az egész önállóan alakulni, olyan párbeszédek is létrejöttek az egyes szövegrészek között, amiket nem terveztem el előre.

Hogy arra is válaszoljak, mi változott: elhagytam a harmadik szereplőt, mert az ő története agyonnyomta volna ezt a kettőt, pont az veszett volna el vele, amit itt ki akartam bontani. Az, hogy végül mi nem kell, szintén egy nehéz, elsősorban kompozíciós kérdés nálam.

A szöveg(pár) szépen lassan egyre drasztikusabb, sötétebb hangulatúvá és tematikájúvá válik, ez az adagolás mennyire volt tudatos, előre kigondolt? Vagy természetesen adta magát?

Egyrészt persze kigondolt volt, nem rontottam ajtóstul a házba, inkább felépítettem, hiszen minden életesemény az előzményeitől kap súlyt vagy jelentőséget. Másfelől ez természetesen adódik is, ahogy felnőnek, elveszik a világ könnyedsége.

Én személy szerint kettős feszültségbe kerültem a könyv olvasásának előrehaladtával: kedvetlen, szinte nihilista lettem az olvasottak hatására, ugyanakkor faltam a szöveget, vitt magával a könyv – nem is gondoltam volna az elején, mennyire találó, amit egy helyen írnak róla: „könnyű, de nem könnyed”. Nagyon nem. Mindig érdekel az alkotás lélektana, most is muszáj megkérdeznem, hogy rád hogyan hatott írás közben a saját szöveged.

Azt észrevettem, hogy ez a gördülékenyre kalapált forma végül lehet, hogy visszaüt, több visszajelzésből legalábbis azt látom, hogy rengeteg részlet elsikkad a gyorsolvasásban. Hogy rám hogy hatott? Sok álmatlan éjszakát okozott, de ezt inkább viccesen mondom, habár éjjel dolgozom, tehát tényleg így van. Eleinte van egy érzelmi kötődés, de egy ponton túl eléggé hideg fejjel tekintek a szövegeimre, és ugyan néha nyomasztott, de főleg idegesített. Különösen, amikor nem tudtam benne valamit jól megcsinálni, amit szerettem volna.

A kicsit füves könyv-jellegű címről te is megjegyezted, hogy talán félrevezető, hiszen nem az élettani vonatkozásairól írsz az álmatlanságnak, hanem a lélektaniról, az oda vezető útról. Miért, hogyan kapta mégis a regény Az altató szerekről címet?

Ez a címe szó szerint az 1800-as évek végén megjelent Orvosi Compendiumok Gyűteménye című kis könyvsorozat egyik darabjának. Az valóban gyógyszerekről szól, egyébként bele is van írva a regénybe, a Zelma apjának könyvespolcán található. Én is nagyon szeretem a régi könyveket, ez a könyvecske pedig állandóan a látóteremben van. Amikor úgy negyede megvolt a kéziratnak, ránéztem, és tudtam, hogy ezt a címet kell adnom neki, így, régi helyesírással, ez sokkal többet jelent, mint bármi más, amit ki tudtam volna találni.

Az interjú további része itt olvasható: Az ember tudja, hogy elbukik, mégis mindent meg akar írni »