365/116 – Néhai Nicholls kapitány pénisze

Ma mindenféle testrészekbe botlottam a Múlt-koron, biztos ti is hallottátok már egyik-másik legendát (vagy igaz történetet) arról, mi lett a sorsa egy-egy híres test különböző darabjának. A Napkirály szívének karácsonyi vacsora keretében történő elfogyasztása például Hannibal Lechter-i húzás volt Willam Bucklandtől, de nem kevésbé érdekes a többi történet sem, csak úgy röpködnek a péniszek, agyak, koponyák sőt gerincoszlop-szakaszok.

Mindegy, az egészet azért mesélem, mert erről jutott eszembe Ian McEwan novelláskötete, a Geometria*, amelynek címadó novellája így kezdődik:

„1875-ben a Melton Mowbray-i »régiségek és ritkaságok« árverésén dédapám és barátja, M közösen alkudtak a néhai Nicholls kapitány péniszére, aki 1873-ban hunyt el, a Horsemonger fegyházban. A palackba zárt pénisz 12 hüvelyk hosszú volt, és dédapám esti naplójegyzete szerint »különösen szép állapotban őriztetett meg«. Ugyanezen az aukción került kalapács alá »a boldog emlékű Lady Barrymore meg nem nevezett testrésze, amit Sam Israels vásárolt meg ötven aranyginiért«. Dédapám szerette volna a két tételt egyetlen párként birtokolni, de M lebeszélte erről, ami jó példa a barátságukra – dédapám, az átszellemült filosz, és M, a tettek embere, aki tudta mikor kell megállni.”

———-

*Két éve írtam róla itt.

Reklámok

365/111 – Kortárs, lett

Nora Ikstena: Anyatej. Fordította Lacz­házi Aranka. Vince Kiadó, Bu­da­pest, 2018, 165 oldal, 2995 Ft

A lány legelső bevésődött emléke az anyatejjel kapcsolatos: nem tud hozzájutni. „Anyám melléhez tapadok, és próbálok szopni belőle. A mell nagy, teli tejjel, nekem mégsem sikerül sehogyse. Anyámat nem látom, nem segít rajtam (…)” (8.). Ha álmában végül mégis sikerül, rossz ízű, undorító folyadék önti el a száját és az orrát. A tejhez kapcsolódó negatív élmények végigkísérik az életét. A hiánya, amikor az anyja hosszabb időre magára hagyja a nagyanyánál, nem juthat anyatejhez. Aztán az iskolatej, és az iskola hazugságainak befogadhatatlansága. Végül a fiatal felnőttkor, amikor már nem kockáztat, talán szeretne, de inkább egyáltalán nem iszik tejet. A tej, mint a testi-lelki táplálék folyamatos hiánya vagy zavara csordogál végig a szövegen.

A teljes recenzió az Élet és Irodalom LXII./16. számában, online itt »

365/094 – Minden más

Tele van a fejem minden mással. Állandóan azokban az univerzumokban vagyok, amelyeket nem lehet látni, legalábbis azt hiszem, úgy tapasztalom, hogy a környezetemben élő emberek nem látják. Ami jó, mert lehet, hogy ha látnák, azonnal elrohannának valahova. Valahova máshova. Ahol valami más van. (Ki tudja, azt én látnám-e? Bónusz kérdés: Mi a bizonyíték arra, hogy még nem rohantak el? Hát, asszem, ebbe most ne menjünk bele.)

Most olvastam egy könyvet (majd írok róla), azok közé a könyvek közé tartozik, amik sokáig velünk maradnak, hangulataik, színeik, fél- vagy akár csak negyedmondataik, képeik ott maradnak a mások számára nem látható univerzumban körülöttünk. Ez jó. Szeretem tudni, hogy létezik ez a dolog. Hogy igenis, tud hatással lenni rám. Tud hatás gyakorolódni énreám. A hatásnak az ő levése önmagában is hatás. Hat a kedélyállapotomra, méghozzá pozitívan. Úgy érzem tőle… hogy is? Hogy is érzem magam tőle? Megvan. Úgy érzem, hogy érzek. Azért az csodálatos ám. Meg még úgy érzem, hogy én is ember vagyok, majdnem, mintha ettől lennék ember, de az ilyen kijelentésekkel is jobb vigyázni.

Habár. Ú, de szeretem ezt a szót. Annyira, hogy önálló mondatként foglal itt most helyet, annak ellenére, hogy a legkevésbé tűnik alkalmasnak a szerepre, de hát nem élhet örökké a kötőszavak* szomorú magányában, számkivetettségében, szükséges-de-nem-elégségességében, legyen egy jó napja legalább a habárnak is. Habár talán meg sem érdemli. Habár szerintem nagyon megérdemli. Most már csak azt lenne jó tudni, miért is akartam azt írni, hogy habár, mielőtt megakasztottam magam azzal, hogy szeretem. Csak itt, csak ma, csak önöknek. De nem. Nem érdekes. Az a lényeg, hogy. Szeretem.

 


*Erről is eszembe jutott valami, de oda majd máskor ágazunk el.

365/077 – Közszolgálati poszt

Egy fontos könyvet ajánlok a figyelmetekbe. Nemcsak akkor fontos, ha intenzíven, mondjuk hivatásszerűen foglalkoztok a magyar nyelvvel, hanem akkor is, ha nem akartok mindenféle félreértések, babonák, tévedések áldozatai lenni. A hülyeség – mint az köztudott, mondja Safranek – mindig gyorsabban terjed és mélyebben ivódik a köztudatba, mint a nemhülyeség. De nem árt néha megpróbálni felvenni ellene a harcot. Tévesen germanizmusnak, latinizmusnak bélyegzett nyelvi szerkezeteinkről, és még sok más hasznos, fontos dologról.

Sok hülyeség ellen tehát: Szepesy Gyula: Nyelvi babonák (a link pdf-re mutat, letölthető vagy online olvasható)

 

365/063 – Kritika: Az ítélkezés elmarad

Az író arányérzékét és finom történetszövését dicséri, hogy kevésbé egyértelmű – az olvasó fantáziájának túlműködését leleplező – kapcsolódási pontokat is felkínál az életútjukban, de (…) a két nő soha nem ismeri meg egymást. Találkozásuk az emberi érintkezés láthatatlan dimenzióját ragadja meg, amelyben hatással lehetnek ugyan egymásra, de itt sem szűnhet meg az érzékelés és értelmezés párhuzamossága.
(…)
A regény – mintegy mellékesen – valóban igen sokrétű szöveg: gazdag kulturális utalásrendszert mozgósít Zelma stílusában, komplex társadalomképet állít fel a fő- és mellékszereplők révén, érzékelteti az osztálydinamikai változásokat, a családi viszonyrendszereket és szerepkonfliktusokat, van történeti-gazdasági dimenziója, tematizálja a korrupciót, a kibertér világát, használja a budapesti utcákat és játszik mindkét tér kapcsolatszervező erejével. És mindemellett a szubjektum belső világát is magabiztosan építi fel a monológok egyszerű, pontos nyelvezetében. Az altató szerekről szövegének nyelvi és tematikus mélysége tagadhatatlan, ám a regény legnagyobb teljesítménye talán az, ahogy a test funkcióin vagy funkcióvesztésén keresztül engedi szóhoz jutni a szubjektumok válságát.

A Jelenkor folyóirat januári számában volt olvasható Inzsöl Kata kritikája Az altató szerekrőlről. Jobb híján így digitalizálom, osztom meg veletek.

A képekre kattintva eredeti méretben jelennek meg, úgy elég jól olvasható a teljes szöveg:

365/056 – Átírási agybaj

Ahogy egyre jobban mélyedek bele a japánba, egyre jobban zavar, hogy mindenféle átírásokkal találkozom. Én úgy tudom, vagy legalábbis mostanáig úgy tudtam, hogy a magyar helyesírás (és a logika) egészen egyértelműen rendelkezik az idegen nevek átírásáról (az idegen írásjegyeket használó nevekéről), azaz: kiejtés szerint írjuk át. Ez annál is örömtelibb, mivel minden más nyelv is ezt csinálja: átírja úgy, ahogy az idegen nyelv írásjegyeit (megközelítőleg) kiejti. Erre egyébként nagyon régóta bevett rendszerünk van, így tanulunk japánul, nincs benne semmi különös, aki mondjuk észt anyanyelvű és japánul tanul, átírja magának kiejtés szerint az írásjegyeket – észtül.

Most abba nem is megyek bele, hogy a japánban ma három különböző írásjegyet használnak, ebből kettő szótagírás (egyiket kizárólag az idegen szavak japános átírására tartják fenn), a harmadik pedig hieroglifikus, ahol az írásjegyek egyszerre jelölnek szótagokat és fogalmakat. Ezek a kandzsik (és nem kanjik!), ilyenekkel írják a személyneveket is. Ezek az írásjegyek leírhatók szótagjegyekkel is, amire időnként szükség is van, mert többféleképpen ejthetők, és mást jelentenek. Mindenesetre a szótagírás alapján könnyedén átírhatók magyarra is. De mi valamiért nem, vagy csak részben, vagy teljesen tévesen, isten tudja milyen megfontolásból összevissza írjuk át a japán szavakat, neveket. (Hasonló zavarodottság van időnként az oroszokkal is, egyébként.)

Hogy egy nagyon egyszerű példát mondjak: Misima Jukiót Misima Jukiónak írjuk. Nem pedig például Yukiónak, mert nálunk nem az Y jelöli a J hangot. És nem is Mishimának, mert nálunk nem az SH-t ejtjük S-nek. (És toldalék nélkül: Jukio, toldalékkal, Jukiónak – hosszabbodik, mert hosszan ejtjük.) A legkönnyebb nyelvtani szabályunk, nem? Nem kell gondolkodni, csak tudni kell a kiejtést.

Tokió (nem Tokyo), Jokohama (nem Yokohama), Dadzai Oszamu (és nem Dazai Osamu). Hogy Fukazava Sicsiróból hogy lett nálunk Hicsiró (még könyvborítón is szerepel!), arra van egy tippem, mindenesetre jegyezzük meg: Sicsiro. (Különben inkább Fukaszava szerintem, de ez olyan apróság, amin már fenn se akadok.)

És hogy mindenki megnyugodjon: Ishiguro azért Ishiguro, mert nem japánban él, és ő maga angol átírás szerint használja a nevét, még egyszerűbben: ez van a személyijében.

A hab a tortán, hogy nemrég láttam egy viszonylag friss megjelenést, ahol nem átallották tovább kavarni a zavart, és belevették a romadzsi (esetleg: rómadzsi, de magyar szövegben semmi esetre sem romaji) átírást is, ami pedig szintén csak azt a célt szolgálná, hogy fonetikusan megkönnyítse a latin abc-t használók dolgát, leginkább nyelvtanulás közben, és igen, elsősorban az angol az alapja. Ennek is saját szabályai vannak, amit vagy tudunk vagy nem, itt teljesen mindegy, egy szó egyszerű átírásában fölösleges (sőt zavaró) használni, mert arra minden nyelvnek (országnak) megvan a saját szabálya. Aztán ott van még a névsorrend problémája, amire szándékosan nem térek ki most, csak annyit: a japánban is a vezetéknév van (kéne hogy legyen) elöl.

Én nem tudom, hogy nálunk mindez miért ilyen zavaros, hogy lehetséges az, hogy ugyanannak a szerzőnek jelennek meg könyvei ilyen-olyan-amolyan névátírással, hogy ugyanazt a fogalmat írjuk mindenféle átírással, legritkábban magyarul, de rohadtul idegesítő. AGGGHHHRRRRRRRR!

Mára ennyit szerettem volna megosztani veletek, jövök holnap is, addig olvasok valamit Kavabata Jaszunaritól.

Ui: Akutagava megúszta.

365/054 – Beszélgetés

Tavaly október óta többször is olvashattatok interjút velem (a könyv kapcsán) és mindig az az örömteli (és számomra izgalmas) helyzet állt elő, hogy rendre előkerült valami egészen új kérdés. A legfrissebb, az Ekultura.hu-n pár napja megjelent beszélgetésben Bak Róberttől kaptam több ilyen kérdést, ezek közül kettőt idézek most (folytatás lent, a linken):

Az ajánlómban kiemeltem, hogy csak lassan, fokozatosan adagolod a szörnyűségeket, a negatívumokat, és sok más alkotóval ellentétben nem akarsz egyik sokkhatással a másikra licitálni. Tudatos, végiggondolt dolog volt ez?

Ilyen szempontból régimódinak is mondhatom magam, arra hagyatkozom, amit magam is nagyra tartok olvasóként. Különösen megkapóak számomra azok a regények, amik nem a sorstragédia, létbizonytalanság, válság és zsigeri szenvedés rotációs kapájával vagdossák az agyamat (meg a szívemet). Sok zseniális alkotás van, ami ezt teszi, de a magam részéről ezzel szeretek óvatosan bánni. Csapdának érzem, amikor a tragikum a hatáskeltés eszköze lesz. És hát, mi a drámai, a tragikus, a sokkoló? Úgy gondolom, ez is olyasmi, ami nagyban függ a körülményektől. Egy szöveg esetében tehát attól, hogyan van megírva, hogyan kapjuk meg, hogyan tud kibomlani előttünk. Rengetegféleképpen, szerencsére.

Feltűnő az, hogy bár a regényed több évtizednyi időt ölel fel, mégis kínosan ügyelsz arra, hogy ne köthessük semmit semmilyen konkrét időponthoz. Miért?

Nem ügyeltem erre, inkább azt éreztem volna kínosnak, ha ennél konkrétabban vannak megjelölve valamiképpen az időpontok. Ezek belső monológok, amikben ugyan nem elképzelhetetlen, hogy valaki évszámokat mondjon, de nehezen tudtam volna beleilleszteni. A beszélők szükségképpen mindent a saját életükhöz, életidejükhöz viszonyítanak, minden történésnél elsősorban a saját életkoruk vagy a személyes eseményeik között eltelt időtartam a fontos számukra, nem kifelé beszélnek. Mindemellett inkább azon igyekeztem, hogy az időben mégiscsak jól elhelyezhető legyen a regény, adtam háttérinformációkat, ehhez persze szükséges erre egy „vevő” az olvasóban. Például a rendszerváltozás, privatizáció időszaka tetten érhető, könnyű észre venni, hogy a nagyjából azóta eltelt időszakot fogja át a regény. Nem tudom érthető-e, amit mondani akarok: nehéz elképzelni, hogy valaki, egy ilyen jellegű belső visszaemlékezésben úgy fogalmazzon magában, hogy mondjuk rendszerváltáskor. Inkább azt mondja, gondolja, hogy amikor velem ez meg az történt, akkoriban ezek és ezek a dolgok mentek, említi esetleg a korra jellemző tárgyakat. Ezekből, ha akarjuk, mi is tudjuk, hogy hol járunk az időben. Egyébként van még konkrétabban felismerhető időmeghatározás is, igaz, azt hiszem, csak egyszer. A Margit híd ugyanis még mindig felújítás alatt áll, amikor Zsuzsa elkezdi azt a napot (a regény valós ideje), aminek során elindul a visszaemlékezés. Ez ugyan elsőre budapestieknek információ, de bárki számára hozzáférhető, megtudható.

A teljes beszélgetést itt tudjátok elolvasni: http://ekultura.hu/olvasnivalo/egyeb/cikk/2018-02-19+10%3A00%3A00/arra-hagyatkozom-amit-magam-is-nagyra-tartok-olvasokent-beszelgetes-szeifert-nataliaval