SNITT

Ekkor:

Írásom az ESŐ Irodalmi Lap 2018/3 – Magyar novellák – számából.

Snitt

A nagy konyhakés ott billegett a mosogató szélén, mint egy iránytű mutatója. Ahogy valamelyikük sietve letette, a nyélnek az él felé kiszélesedő vége a peremre került, megtalálva azt az egyensúlyi pontot, amelyen megtámaszkodva elfordulhat a vízszintes tengelyen anélkül, hogy elbillenne. Aztán beállt hálószoba-konyhai irányba. A dinnyét vágták fel vele két órával korábban a gyerekeknek. Vakációs vacsora. Most végre alszanak. Csak ne legyen hangos, gondolta Simon. Izmaiban alattomosan pattogott a feszültség, a konyhában várta a felesége.
Nem emlékszik, hogy kezdődött. Ha néha a zuhany alatt állva vizeletét a lefolyóba ereszti, miközben az agya, mint egy állandóan számon kérő produkciós vezető, felteszi a kérdést, hogy jutottunk idáig?, honnan a bánatos picsából ered ez az egész?, azt válaszolja magának, nem tudom. De a díszletnek abban a sarkában, ahová nem fordul oda a kamera, és nem ér el semmilyen reflektor fénye, azt a pillanatot jelöli meg, amikor kilenc évvel ezelőtt az a hülye picsa itthon kereste telefonon.

Ági akkoriban dühös sértettséggel rótta a köreit a lakás és a meghallgatások között. Otthon sokat sírt, és néha felhajtott valami töményet, de azt sosem bírta szegény. Csak rosszul lett, hányt, ettől még jobban nekikeseredett, Simon fogta a homlokát a vécé fölött, aztán vizet és gyógyszert vitt neki, hosszan simogatta a haját, úgy aludtak el a kis hálóban, amit szinte teljesen betöltött az ágyuk. Mint egy nyelv a szájban.

Klauval Németországban jött össze, összvissz két hét volt az egész, színező epizód, mellékszál. A tévécsatorna a kinti anyacégtől vette a franchise-jogot a sorozatra. Lehetőségünk nyílik tanulni és tapasztalatot cserélni – Barni, a főnöke így fogalmazta meg az utazás célját, Simon számára viszont végig nem derült ki, mi a fenéért mentek ki. De kapóra jött az utazás, nem kérdezősködött.
Klau jól beszélte a nyelvet, az anyacég egy évre szerződtette a gyártásba, még fél éve volt hátra, és nem tartotta elképzelhetetlennek, hogy meghosszabbítják, nagyon megbízható munkaerő, minden elismerést megérdemel. Agilis, írnák róla a karaktertáblázatba, ha szereplő lenne. Simont nem igazán érdekelte, hogy workshopokon vehet részt, beleláthat a kinti stúdió működésébe, megismerkedhet más országokból érkező kollégákkal. A nagy filmre készült, illetve egy ideje a nagy forgatókönyvre, de még nem engedhette meg magának, hogy otthagyja a viszonylag jól fizető sorozatot. A titkos tervét, hogy maga írja meg a tökéletes forgatókönyvet, akkoriban járatta csúcsra. Mindenben alapanyagot sejtett, szabadidejét olvasással töltötte, 1950 utáni európai regényeket bújt, úgy érezte, a század második fele tartogatja számára a megfelelőt, az igazit, a nagy történetet. Azok között, amiket még nem vittek filmre, egyelőre semmi átütőt nem talált. Figyelme fókuszában tartott hetekig-hónapokig egy-egy témát, hogy aztán mint rozzant videólejátszó egy unalmas pillanatban becsévélje a történet szalagját, és csalódottan kiköpje. Minden egyes évad, amit ezzel a tévés munkával tölt, visszaveti a fejlődésben, messzebbre löki az igazi nagy dobástól. Ágira gondolt. Neki sokkal nehezebb.

Simon végzős volt az egyetemen, amikor megismerkedtek, a következő nyáron már állást kapott az induló sorozatnál. Erre egzisztenciát lehet építeni, mondta Barni, amikor a felvételéről döntött a kétnyelvű bizottság. Hol van az megírva, hogy lecsúszott lúzerként vagy milliomosként kell egy rendezőnek tengetnie az életét, van a kettő között is út, nem igaz?, kérdezte, és Simon lelkesen bólogatott, igen, egy pár évig, csak hogy megalapozza a jövőjét, a jövőjüket. Ágit kétszer rúgták ki mindjárt az első rostán a színművészetiről, egy színiiskola menedékében próbálta eljátszani, hogy színésznő. Ami azt illeti, Simon mindig úgy gondolta, hogy az az egyetlen szerep, ami igazán neki való. Szögletes volt és túlzó, érzékeny, de sosem a jó pillanatban kapcsolta be a szenzorait. Ettől lett végül is igazi. Hogy nem működött tökéletesen, esendő és minden igyekezetében bájos. Amikor végzett, összeházasodtak. Ági nem kapott munkát, az ifjú férj kötelességének érezte, hogy beajánlja a sorozatba. Úgy adta el Barninak, hogy jó karakter, kicsit talán túl teátrális, de ez éppenséggel jól jöhet. A castingon meglepően meggyőzőt nyújtott, igaz, kis jelenet volt, egy barátnővel kellett beszélgetnie, a végén pedig összeveszni valami apróságon. Az egészből érződött a fantáziátlanság, nem volt semmi tétje, de arra elég volt, hogy felvegyék. Négy hónapon át forgatott a stábbal, heti három-négy napot. Arca kinyílt, a testét Simon éjszakánként olvadó és újraszilárduló anyagnak érezte, de a stúdióban kerülte. Gyomorszorongató volt olvasnia a beosztást, mikor lesz olyan napjuk, amikor muszáj együtt dolgozni. Aztán kiírták a sorozatból, egy féltékeny szereplő kilökte az ablakon, meghalt, vissza sem lehetett hozni később. Simon a beleiben fémes görcsöt cipelt egy hétig, amikor megtudta, hogyan alakul a forgatókönyv, de Ági még nem olvasta.

Elvitte vacsorázni, sokáig simogatta az aranybarna haját éjjel, ha fejét a mellére hajtva sírt az ágyban. Még a kis lakásban laktak, a hálószobába éppen csak befért az ágy, a közepén feküdtek, az olvasólámpák fényében, biztonságban. Ági a beköltözéskor nagy, vörös takarót vett rá. Mint egy nyelv a szájban, mondta. Simon szerette az ilyen mondatait, amiket egy életre megjegyzett. A csábító nyelv, sírások idején nyomasztó szájüreg, két kis világító, gyulladt foggal.
Ha már meg nem menthette a kudarctól, moziba, kiállításra vitte, esténként nagy sétákat tettek a városban. Egyszer-kétszer előfordult, hogy Ágit valaki felismerte, mert akkoriban kerültek adásba az epizódjai. Amikor már tulajdonképpen halott volt. Ha megszólították, egyszerre volt boldog és szorította belül egy savanyú érzés, s ez mintha átütött volna a bőrén, áthatolt a ruhája illatán, a parfümön. Egy középkorú nő lépett hozzájuk az utcán, Ági gépszerűen széles mosolyt villantott, hagyta, hogy a nő mellé álljon, s megkérje Simont, hogy készítsen róluk egy közös képet. Simon nézte a két nőt egymás mellett, Ágit valahogy szebbnek látta, mint amilyennek otthon szokta, vagy a forgatásokon a rémes vakolatréteg alatt, ez való neki, gondolta, ez a rajongás, ezt kéne valahogy megadni neki. A nő elment, álltak a kettes villamos megállójában, Ági a vállához fúrta a fejét, a hajának samponillata volt, de ahogy közelebb hajolt, a fejbőre kesernyésnek tűnt. Simon megpuszilta a feje búbját, érezte, ahogy a test összerázkódik, ernyedő izmok a szomorú kék kabát alatt. Ha ezt látták volna azok a kibaszott írók, már bánnák a hülyeségüket, mondta bele a férje kabátujjába. Aztán, ki tudja, honnan, napszemüveget varázsolt elő, az orrára biggyesztette, mint egy igazi sztár, úgy szállt villamosra, fel ne ismerjék, ne lássák az elkenődött szemfestékét, de a fejét magasan tartotta, hátha mégis valaki felismeri, hátha eljátszhat még egy nagyjelenetet aznap este. De az utazóközönség nem volt elég figyelmes.

Otthon rendesen kisírta magát, lezuhanyozott, és hosszan nézte az arcát a fürdőszobatükörben. Résnyire nyitotta a száját, a fogai közé dugta a nyelvét, kicsit ráharapott, ahogy akkor szokott, amikor gondolkodik, tervez, elhatározásra akar jutni, vagy ki akar mondani valami rettenetest. Basszátok meg. Majd eljárok meghallgatásokra, mondta a tükörképének. Megállapította, hogy a szája lehetne vastagabb, az arca kicsit kerekebb, de összességében nem lehet panasz a külsejére. Majd eljárok meghallgatásokra, mondta újra, most már Simonnak, amikor a hálóba lépett. A férje letette a könyvet. Jól van, az nagyon jó lesz. Ági bebújt mellé, lazán, hogy ne érjenek össze, Simon odafordult, cirógatni kezdte a vállát, de elhúzta, talán nem is mondott semmit, csak elfordult, feküdtek egy darabig csendben, aztán Simon lekattintotta az olvasólámpát. Napok teltek el sírással és lassú megnyugvásokkal, mire Simon végre meg merte mondani, hogy el kell utaznia két hétre.

Ahogy számított rá, Ági először felháborodott, hogyhogy csak most szól, ő miért nem mehet, és egyáltalán, mi a faszért kell odamenni. Nem volt biztos, hogy én megyek, mondta Simon, ami részben igaz volt. Barni mindkét rendezőt megkérdezte, melyikük menne szívesen tapasztalatot szerezni, mire Norbi, akivel három-négy napos váltásokban dolgoztak, azt mondta, hogy ő csak akkor, ha Simon nem akar.
Ági nem kísérte ki a repülőhöz, nem akart találkozni a többiekkel. A férje megértette, megcirógatta az arcát, nyakát, vállát. Próbálj lazítani, mondta neki, homlokon csókolta. Ági megölelte, aztán azt mondta, te is. Mindketten úgy érezték, a jelenet tökéletes, arról szól, hogy szabadságra küldik egymást a házasságukból.

A gép délután landolt Münchenben, Klauval már az érkezési oldalon megismerkedtek. Ő intézte a szállást, autóbérlést, tájékoztatókat adott át a heti menetrendről és a napi programokról. A várostól északra, egy mérsékelten ízléstelen vidéki fogadóban laktak, kocsival közel esett a stúdióhoz. Első este rendeztek egy kisebb fogadást a vendégeknek. Simonnak eszébe sem jutott, hogy ez a fiatal nő megközelíthető lenne. Csinosnak találta, nagy barna szemeit, fekete haját igézőnek mondta volna, de nem gondolkodott rajta, azon igyekezett, hogy elfelejtse azt, amit otthon hagyott. Most megint ott vannak, ahol az elején, csak őt egyre jobban idegesítik ezek a hülye regények. Sokszor azon kapja magát, hogy futnak a sorok a szeme előtt, még lapoz is, de nem tudja, mit olvasott. Aztán visszalapoz, újraolvassa, figyelmesen, aztán összeszorul a torka a dühtől, hogy minek is pazarolja erre az idejét. Aztán még jobban összeszorul, levegőt is alig kap, és ha lenne hozzá elég bátorsága, elbőgné magát, mert ha nem erre pazarolná a drága idejét, ugyan mire?
A fogadáson hagyta, hogy Klau bemutassa néhány embernek, még pezsgőt is ivott, pedig soha ki nem állhatta. A valahányadik pohár után Barni sodródott mellé, a könyökével megbökte, látom, neked már lesz kivel lazítanod a workshopok után. Simon olyan ostobán nézett vissza, hogy Barninak meg kellett magyaráznia, kire gondol. Simon nevetett. Ugyan már. Hát, te tudod, öregem, de ha rám hallgatsz, itt most egy kicsit elengeded magad, mondta Barni. Mindig szeretett atyáskodni, és Simonnak nem először támadt az az érzése, hogy a főnöke sokat tud róla. Ahogy mindükről sokat tudhat.

Valahogy így kezdődött. Leültek az idegen nővel a fogadó faragott székekkel telezsúfolt éttermében, beszélgettek, nemcsak tudták, de követték a klisét. Simon sosem csinált ilyesmit. Nem is értette, hogy mehet ilyen könnyen. Az egészre ma már csak úgy emlékszik, mint egy bátorságpróbára, egy videóklipre, ahol a kezdeti nehézségeken túljutva érzéki kalandban részesül az irigyelt főszereplő, a végén persze búsan elnéz majd a semmibe, de azért a kedves néző bármikor cserélne vele.

Pedig első este sokáig lankadt maradt, hiába izgatta a gömbölyű idegenség. Esetlenül, kevés szóval próbálta mentegetni magát, de Klau nem hagyta, készségesen térdelt előtte, mintha a munkaköréhez tartozna, ráadásul a világ legboldogabb embere volna emiatt. Másnap már nem állt semmi a merevedés útjába. A rendező belső vetítésében a két hét minden estéje egyetlen nagy orgiává állt össze, merész vágásokkal, mérsékelten adagolt naturális képekkel. Az utolsó estén mondani akart neki valamit. Megköszönni, elköszönni, de nem sikerült túl határozottra. Mégis úgy tűnt, Klau érti, nyilván nem először csinált ilyesmit, ez is fokozta a vonzerejét. Békében aludtak hajnalig, aztán a nő vitte ki a reptérre. Egy-két óra, és Ági. Mások hogy csinálják, a filmeken milyen könnyen elutaznak, félrelépnek, aztán vissza, mintha semmi sem történt volna. Igyekezett nem gondolni az éjszakákra, csak a nappali elfoglaltságokat idézni fel, alig talált egy-két érdekesebbet, amiről majd mesélhet. Ági érdeklődni fog, mondani kell valamit. Letörölni az önelégült vigyort. Letörölni a lelkifurdalásos mosolyt.

Reggeli járattal jöttek, Ági azt mondta előző este telefonon, hogy inkább otthon várja. Simon nyert még fél órát. Mire hazaért, összeszedett volt, kicsit fáradt, állt az ajtóban, és nem tudta kiolvasni a felesége szeméből, örül-e, hogy hazaért. Megölelték egymást, csókot nem váltottak, Simon a saját szájára gondolt, tizenkét órával ezelőtt még egy idegen háromszöghöz tapadt, gondosan rövidre nyírt szeméremszőrzetben kutakodott a nyelvével, s ma este talán visszatér a megszokottba. Ági arca egy forgatókönyv első oldalára emlékeztette, csak a cím, a többi sokat ígérő üresség. Ez felébresztett benne valamit, nem tudta volna megmondani, mi az, a kamerán kívül futó történetszálak vonzása. Este a fürdőszobába együtt mentek, mintha utasításra. Simon élvezettel érintette meg a ruganyos testet, a vékonyan kipárnázott csípőt, a kerek vállat, a gyöngyházszínű feneket, csúszósra tusfürdőzte, és besiklatta a kezét a két domb közötti résbe, amikor Ági hátat fordított. Akkor látta meg azt a borotvát a mosdókagyló fölötti kis polcon, a tükör előtt, de csak a szeme fogadta be a látványt. Aztán elmerült a langyos gőzben, újra meg újra végiggyúrta Ágit, mint egy szobrász az agyagot, kívánta az egyneműségét. Csak reggel, amikor fogat mosott, állt össze egy kép. A kis polcon nem volt ott a borotva. Négypengés férfiborotva, Simon nem olyat használt. Talán csak hallucinált. Talán előző este sem volt ott.

Akkor a szűk előszoba nappali felőli sarkába állított állványon megcsörrent a telefon. Ági vette fel. Szívem!, kiáltotta a kelleténél jóval hangosabban a félig nyitott fürdőszobaajtó felé. Téged keresnek! Csak mások előtt szólítja így, Simon szúrást érzett a gyomrában. Átvette a kagylót, Ági beült a szobába, felhúzott lábbal kuporgott a fotelban.

Mindig ugyanaz a képkivágás, ugyanabból a szögből, a bútorok szinte feketének látszanak a nagy ablakok előtt, köztük a felesége árnya. Simon hátat fordít, mintha attól kevésbé lehetne hallani, mit mond a telefonba. Klau volt az. Búgott, mint egy elcsúszott háttérzajsáv, félelmet nem ismerő kacérsággal, és Simon egyszeriben meggyűlölte. Ide nem lett volna szabad bemerészkednie. Nem az ő területe, nem az ő ideje, az két hét volt. Előző nap még úgy tűnt, felfogta, megértette, lezárták és megőrzik a titkukat, hiszen így szinte nem is volt csalás, inkább álom, amit otthagytak egy vidéki német fogadóban. De most, hogy áthozta az egészet téren és időn, most valósággá akar válni, ez pedig rohadt szemét dolog, ezt nem engedheti. Hümmögött a telefonba, amikor a nő azt kérdezte, hogy emlékszik-e minden estére, minden pózra, a tarkója izzadni kezdett, mintha a szoba árnyékai közül a felesége tekintete egyenesen oda fúródna, és mindent hallana. De nem tud semmit, nem hall semmit, Simon ellép az ajtónyílásból, a készüléket nem emeli el az asztalkáról, nem akar feltűnést, úgy mormogja a kagylóba, ne keress itthon, megmondtam. Klau engesztelő hangon mond valami fölöslegeset, Simon azt mondja, jó, köszönöm, aztán leteszik.

Ági a szobában ül, még mindig ugyanúgy a fotelban, feje kissé oldalra billentve, a nyelve a fogai között, a szeme csillog, ahogy olyankor, amikor nem kapja meg egy reklámfilmben a kismama vagy fogászati páciens szerepét, aztán olyan hirtelen pattan fel, hogy a férje kénytelen egy lépést hátrálni. Tudtam, hogy összeszedtél kint valakit, sziszegi. Dehogy, te jó ég, most ezt honnan veszed, hadarja Simon, és meggyőzőnek érzi magát, követi a belső instrukciót, meglepettség, szemöldök a magasba, kifejezéstelen arc, ahogy a képtelenségeket hallgatjuk, a logikátlanság zavarában. Ági követi a magáét, elszánt tekintet, düh és kétségbeesés, a megcsaltak keserű szájbiggyesztése, aztán ordítás, nekem te nehazudjbazmeg, hát miért mondtad volna neki, hogy itthon ne keressen, ki ez a picsa, mondd meg, ki abüdöskurva, ne merj hazudni. Simon valóban megdöbben. Senki, csak munka. Rohadj meg, persze még véded is, sikoltozza a nő, és nekiront a vállának. Ösztönösen összegörnyed, a fejéhez kapja a karját, izmai befeszülnek, hátát gömbölyíti, hogy páncélt képezzen önmagából. Ági kis ökle püföli, elsőre fáj, meglepően lendületes, sok erő van benne, de egy perc múlva már semmit sem érez, tompít, a teste menekülésre kész, befelé, lába elernyed, összekuporodva rogy a fotelba. A hátán érzi a puffanásokat, erőtlenednek. Ági zokog, a könnyei szétáztatják minden erejét, elfolyik a szoba, ajtó csapódik, felesége a hálóban az ágyra veti magát, tragika, gondolja Simon, hallja, ahogy nyüszít, most oda kéne menni, megsimogatni, elsimogatni az egészet, nem kérdezni meg, hogy na és mi van azzal a borotvával.
Sokáig maradt a fotelban. Néhány óra múlva elviselhetővé halkult az este, nem beszéltek a dologról. Akkor vette kezdetét a bűntudat túlzott óvatosságával átitatott évük. Úgy léteztek a lakásuk díszletében, mint a szappanoperák szereplői, a jelenetek kilencven százalékában csak deréktól felfelé. Úgy járkáltak, hogy ne hallatsszon be a felvételbe a talpuk alatt roszogó törmelék.

Ági döntésre jutott, higgadtan vázolta fel egy este, hogy feladja a meghallgatásokat, a megtakarított pénzük felével beszáll az ügynökségbe, amit Norbi alapít. Simon támogatta az ötletet. A felesége vezető típus, jól állt neki az elfoglaltság, fáradt ragyogással suhant végig felgyorsuló kockák sorozatán, amíg egy reggel Simon arra ébred, hogy fölé támaszkodik az ágyban, és azt mondja, legyen gyerekünk.

Mesterséges napfény árasztja el a szűk szobát, a szájat, fekszenek a nyelven, mindketten úgy tartják azt a reggelt emlékezetükben, mint a legfényesebb napot, ami ott valaha rájuk virradt, amikor a kis Lili megfogant. Marci már véletlenül lett, egy szabad este után, amikor Lilit először bízták bébiszitterre. Nem volt kérdés egy percig sem, hogyan tovább, csak a lakást kellett nagyobbra cserélni. A gyerekek, a tervek, a költözés, az új berendezkedés másfajta energiákkal töltötte meg őket, s másfajta energiákat csapolt meg bennük. Babaillatban, maszatban és rendetlenségben úsztak egyik évtől a másikig.

Ági részmunkaidőben ment vissza az ügynökséghez. Simon nem hagyhatta ott a sorozatot, most aztán tényleg nem. Rögzített kameraállások, instruálhatatlan, rosszul artikuláló álszínészek, és instrukcióra nem szoruló igazi színészek, mindig ugyanolyan képkivágásokban. Könyvekre szinte nincs idő. Kis történetek vannak, gondolja, aztán azt, hogy talán éppen ez volna a lényeg, de nincs idő végiggondolni sem. Helyette a gyerekekre gondol. Az például nagy történet. De másik.

A következő alkalmak már összefolynak az emlékezetében. A hosszú béke után talán a céges évadzáró buli volt az első. Egy bulvárlap fényképeket közölt, állítólag paparazzi, de Simon sejtette, hogy Barni kivel boltolta le, biztos szép összeget akasztott le a képekért. Az emberek imádnak a kulisszák mögé nézni. Hogy iszik a nőcsábász, a jó fiú, a szép lány, a pletykafészek vagy a főgonosz olyankor, amikor nem a nappalijában vagy hálószobájában mondja gépiesen a szövegét. Simon csak két képen szerepelt, ő nem volt olyan érdekes, de szerencsétlenségére mindkettőn ugyanazzal a nővel. Beszélgettek. Az egyik kockán Simon kicsit előrehajtja a fejét, a nő éppen mond neki valamit, ő meg mosolyog bele a poharába, a másikon csak állnak egymás mellett a kép szélén, néznek valamit az asztalon. Ági megvárta, amíg elalszanak a gyerekek, ami akkoriban igen lassan ment. Minden este még két ráadásmesét kellett olvasni, Marci ekkorra rendszerint álomba zuhant, de Lili sokszor kijött még vízért, vagy azért, mert pisilnie kellett, aztán percekig ült a vécén, mire kipréselt magából néhány cseppet. Simon odaült az ágya szélére, cirógatta a fényes kis fürjeit, amíg lassan becsukódott a szeme, és látni lehetett, hogy lassan megadja csökönyös kis homlokát az álomnak. A konyhába ment, az asztalon várta az újság. Ági fojtott hangon kérte számon, aztán suttogva ordibált, Simon azt mondta, ez csak két kép, egymás mellett álltak, ne őrüljön meg, de ez vörös posztó volt, már érezte is az első csapást a vállán. Könyökét az asztallapra támasztotta, fejét a két karja közé húzta, izmaiból páncélt feszített magára. Megfogadta, hogy az őrületet nem emlegeti többé. Aztán karácsony másnapján, amikor Simon szüleinél voltak, és az anyja, azon a hangon, amit az anyák akkor használnak, ha el akarják rejteni, hogy a kisfiuknak ők azért valami jobbat képzeltek el, azt találta mondani, hogy Ági igazán szerencsés, hogy olyan férje van, aki ennyit segít a gyerekekkel, még dolgozni is tud mellette. Hogy szerencsés?, sziszegte Ági aznap késő este otthon a konyhában. Lottón nyertem ezt a kurva nagy szerencsét? Dehogy, nem így értette. Persze hogy nem, de te azért csak panaszkodj a mamának. Aztán tavasszal, egy téves hívás miatt. Aztán csak távoli összefüggéseket lehetett fölfedezni esemény és kitörés között. Az ügynökség leterhelt időszakai, a sorozatba érkező új lányok, egy-egy görbe este, egy rossz válasz. Napokig, hetekig is elhúzódhatott a csönd.

És ma este megint ott áll a felesége, háttal az ablaknak, két tenyerét a konyhapulton nyugtatja, fejét kissé oldalra billenti, szemét összehúzza, szája résnyire nyílik, mint egy kiszáradt vagina. Nyelve hegyét kidugja a fogai között, Simon közeliben veszi, most egy nagy állas, keményre zárt ököllel, és leharapja a nyelve végét, mielőtt még artikulálatlan sikoltozásba kezdene, a kis húscafat a konyhapadlóra tottyan, mint a vágódeszka széléről lecsusszanó vörös dinnyebél-darabka. Simon nézi az utcalámpák fényének ablak alakú szeletét, benne a nő sziluettjét, nem lép közel hozzá, inkább az asztalhoz ül, válla közé húzott nyakkal, megfeszítve a hátát, domborítva, mint egy páncélt. A látótere peremén szemmel tartja a kést.

 

***

Ugrás a lapszámra »

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.