A nemgondolás elmélete és gyakorlata

Ekkor:

A legfontosabb az elhatározás – gondolhatnánk –, de ha minden jól megy (vagy éppenséggel rosszul, nézőpont kérdése) látni fogjuk, hogy ez talán mégsem egészen így van.

A témában járatlanok kedvéért az alapfogalmak tisztázásával kezdeném. A nemgondolás ill. annak elhatározása feltételez egy gondolót (egyén v. személy), és legalább egy gondolkodni valót – itt speciális formában: megszüntetendő gondolkodni valót, szakkifejezéssel: a nemgondolás tárgyát.

A nemgondolás első lépése természetesen minden esetben az ún. elhatározás v. célkitűzés, amely szükségképpen paradox. Ahhoz ugyanis, hogy elhatározzuk, valamire/valakire nem gondolunk többé, az elhatározás pillanatában mindenképpen gondolunk kell rá.

A következő lépés tehát annak elhatározása, hogy ez a gondolás – ti., hogy nem gondolunk rá/arra – volt az utolsó gondolás rá/arra. Ezek után – a nemgondolás elgondolása után – következne maga a nemgondolás, melynek mibenlétéről, de leginkább méréséről és értékeléséről napjainkban is tudományos vita zajlik.

Mert mi történik a nemgondolás folyamatában?

Vegyünk a lehető legjobb kimenetelt, a sikeres nemgondolást. A nemgondolás tökéletes megvalósulása éppenséggel a semmi, azaz egy olyan állapot, amikor a tárgyunkkal kapcsolatban nem történik semmi, hiszen még csak nem is gondolunk rá.

A fent említett vita a következő problémák körül forog: A „semmi” tekinthető-e történésnek, illetve bármilyen megközelítés vezethet-e ahhoz, hogy ezt folyamatnak nevezzük? Nehezebben megválaszolható, nagyobb port kavaró kérdés: A semmi történését nevezhetjük-e sikernek?

Mindenesetre a célkitűzés – megvalósítás viszonylatában pusztán formállogikai alapon kétségtelen, hogy sikerről kell beszélnünk olyan esetekben, amikor a nemgondolás megvalósul.

Igen ám, de milyen módon igazolhatjuk önmagunknak* a sikerünket? Ha elfogadjuk, hogy valóban semmi nem történt, tehát a tárggyal kapcsolatban nem született gondolat, nehezen elképzelhető, hogy kiderüljön, hogy sikerrel jártunk, tehát – teszem azt – napok, hetek hónapok óta nem gondoltunk rá/arra. Itt vezetik be a szakemberek az idő-faktort.

Egyes iskolák odáig mennek, hogy a nemgondolás sikerességét nem egyszerű igen-nemre (Y/N) bontják, hanem széles spektrumon mozogva egyenesen a nemgondolással (a tárgyunkat illetően tehát: semmivel) töltött időt veszik fokmérőül. Sikeresebbnek tekinthető például egy többórás nemgondolás egy néhány percesnél, egy félnapos egy egyórásnál, egy hetes egy egynaposnál stb. Minél hosszabb a nemgondolással eltöltött idő, annál nagyobb sikerről beszélnek.

Ezen a ponton azonban ismét fel kell tennünk a kérdést: Hogyan állapítjuk meg az eltelt időt úgy, hogy nem gondolunk rá/arra? Az eltelt idő megállapításához ugyanis szükséges a célkitűzés felidézése, s ez azonnal az első tételmondatban megfogalmazott állapotot idézi elő: Az elhatározás pillanatában gondolnunk kell rá/arra, akire/amire nem szeretnénk a továbbiakban gondolni. Erre a kérdésre tehát tudomány mai állása szerint (az oldscool nemgondolók és a legfrissebb progresszív irányzatok képviselői ebben egyetértenek) az a válasz, hogy sehogy.

Beláthatjuk, hogy ahhoz, hogy meg tudjuk állapítani a nemgondolással töltött időtartamot, muszáj gondolnunk. A szakirodalomban gyakran használt példamondattal: „Egy napja nem gondoltam Bélára.” Béla – mint a nemgondolás tárgya – szükségképpen megjelenik a gondolatainkban, eszünkbe jut. (vö: „Béla egész nap eszembe sem jutott.”) Ez pedig újabb kérdéseket vet fel, mint például: Új elhatározást (célkitűzést) kell-e megfogalmaznunk, vagy az ellenőrzés időponttól folytatólagosan számíthatjuk- e az időt, azaz szakmai körökben népszerű sporthasonlattal: a stoppert újraindítjuk-e vagy csak köridőt mértünk? Ebben a kérdésben a különböző nemgondoló irányzatok máig nem jutottak közös nevezőre.

A téma neves kutató legújabb eredményeiket a napokban publikálták**, melyben radikális megoldással álltak elő. A problémát a gyökerénél kívánják megragadni, azaz a bevezetőben említett elhatározásnál/célkitűzésnél. Kimerítő tanulmányuk sommásan így összegezhető: A nemgondolás folyamatát, mérhetőségét és sikerességét nagyban és negatívan befolyásolja maga az elhatározás, így azt a javaslatot teszik, hogy aki igazán sikeres akar lenni nemgondolásban, e lépés kihagyásával próbáljon nemgondolni.


*Ti. ki másnak? A nemgondolás ill. a nemgondolás elhatározása természeténél fogva egyszemélyes – szakszóval: belső  – folyamat, s mint ilyennek, egyetlen – egyszerre objektív és szubjektív – megítélője lehet: maga a nemgondoló személy.

**S. Haart& A. Beer: Thinking about thinking (in Thinktank Science, 2019/9)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.