Megjelent 2023. november 11-én a Telex.hu Telextárcák rovatában.

Annak az éjszakának nem volt dátuma, kezdete vagy vége, semmije, amivel egy éjszakát azonosítani lehet. Olyan volt, mint egy dús sörénybe túrni, amelyet hűvösre fújt a szél.

Lekéstük az utolsó HÉV-et Szentendrén. Oli kiállításáról, vagyis az utána következett
iszogatásról jöttünk, Tamás, Oli és én. Egészen elhagyott minket az idő, egyikünk sem figyelte, ahogy a teraszon összetolt két asztal mellett lassan kiürülnek a székek, kis társaságunk elszivárog. Rá sem hederítettünk, hogy időnként valaki elköszönt vagy úgy tett, mintha vécére menne, és nem jött vissza. Az sem érdekelt minket, hogy hűvösödik az este, mert ott volt a levegőben valami melegség a nappalból, ott maradt, ült rajtunk és bennünk, mint a jól végzett munka elégedettsége, pedig Oli sosem volt elégedett, nem ismertük olyan arcát, ami elégedettséget sugárzott volna valaha, talán nem is volt neki, de aznap este járhatott hozzá a legközelebb. Azért több volt ez elégedettségnél, valami súly oldódott el, könnyűek lettünk, lebegtek a székek, a napernyők szélein a színes fényfüzérek, a házak kartonpapírból
voltak, mint egy mesejáték díszletei.

Évek munkája volt azokon a vásznakon Oli kiállításán, és csak Tamás meg én tudjuk,
miféle munkáé, legalábbis aznap este így hittük. Nem tudja a kurátor, hiába ásta magát bele olyan alaposan az anyagba, nem tudják a valahonnan mindig Oli köré szédülő egyetemista lányok, sem a kulthonlapokra kiállításokról író srác, aki mindig inget hord, sem a képregényrajzoló, sem a költő, aki úgy veregeti meg Oli vállát a megnyitón, mintha csak azt mondaná, így is van, inkább fessél, a költészetet hagyd meg nekem, főleg nem tudja a galéria tulajdonosa, pláne nem az a valaki, aki az önkormányzat részéről megjelent, de még az ivócimborák sem tudják, a volt lakótársak is legföljebb csak sejtik.

Nem igaz, hogy nem figyeltünk az időre, láttam, hogy Tamás egyszer lopva a telefonjára nézett, észrevettem, hogy már csak a szomszédos asztaloknál nevetgélő turisták adják az alapzajt, de szavak nélkül megegyeztünk, hogy nem törődünk vele. Hosszú idő óta most tűnt el először Oli szeméből az a rémületes mély húzás, és hosszú idő óta most először beszélgetett velünk. Beszélgettünk persze számos estén, de nem igazi beszélgetés volt az, csak néztük, ahogy legurítja az esti sört, ha egész nap dolgozott a képein, és a reggeli meg a déli felest nagy önfegyelemmel betartotta, azután lejött hozzánk, csöndben nézett minket, kikérte az esti felest, aztán még egyet a sörhöz, beszélgetett a maga módján. Azzal a három-négy
odaszúrt mondattal, amitől az ember nyelve megered. Tudtuk, semmi értelmeset nem mondhatunk neki, és ő sem mond nekünk semmi fontosat. De ott ül a szemében az a fókuszált félelem, ami egyszerre fenyegetés. Ő tart tőle legjobban. Lehet valakit étellel, itallal, öleléssel jól tartani, és van, hogy egyszerűen szóval kell tartani. Mintha a puszta beszéddel, a szavak kigondolásával és megformálásával kerülnénk el valami végzetest. Kétségbeesett blabla, és elkeserítő, mert tudjuk jól, hogy semmi sem elkeserítőbb, mint a semmiről való beszéd, érezzük, hogy érzi, és talán ezért kérünk olyankor gyorsan még egy kört, hogy lassan átcsússzunk valami gondtalanabb lemondásba, amikor már tényleg nincs jelentőségük a szavaknak.

Akkor este, a kiállítás után végre feloldódott valami ebből, még Tamás sem tudta
volna megmondani, mi, pedig ő elég sok mindent meg tud mondani, író, a precíz fajta, lassan beszél, és majdnem mindig megtalálja a megfelelő szavakat. Mintha csak ülne a fejében valaki, és kizárólag neki gyártaná őket. De fontosabb, hogy szavak nélkül is boldogul, ahogy aznap, amikor összenéztünk, amíg Oli lehajtott fejjel sodorta magának a cigarettát, és nevetett valami hülyeségen, amit éppen ő mondott. Igazán össze sem néztünk, Tamás meg én, éppen csak összeakadt a tekintetünk, és mindketten azt mondtuk vele, hogy maradunk, nincs az az
isten, hogy most menetrendet, időt vagy holnapot emlegessünk.

Tudtuk, hogy lekéssük a HÉV-et, mégis sietve gyalogoltunk a végállomásra, legalábbis úgy tettünk, mintha igyekeznénk igyekezni. Oli is felvette a szokott gyaloglótempóját, amit mindig csodáltam, úgy tűnt, mindig ugyanaz a tempó, függetlenül attól mennyi és milyen szer van a vérében.

A csodálatos taxist én találtam, miután tettem egy fölösleges kört a megállóban, egy barna dzsekis fazon mutatott feléje, szerinte lehet, hogy elvisz minket Pestig, nem világít a lámpája, de zörgessek csak be a szélvédőn.

>>>A teljes novella itt olvasható.<<<

Látogass el a >>> Patreon-oldalamra<<<!