Azt gondolná az ember, hogy szezonon kívül nincs ott senki. És tényleg úgy tűnik, hogy nincs ott senki. Nem hogy ott nincs, de a fehér fényben, ebben az egész, sarkig tárt tájban egyáltalán sehol nincs senki. Az út mellett kétoldalt tintabarnára kopaszodott fák, mögöttük a szántóföldek. A fák, na, azok gyönyörűek. A szántóföldek is, csak most nem mutatnak semmit.

Koszlott buszmegálló-tábla, sárszegély, parkoló, két kocsi, talán a dolgozóké. Az Emlékhely nyitva. Milyen lehet ide járni dolgozni? Kijössz a pusztába, bemész egy szimbolikus kapun, és jó napot kívánok, családi vagy csoportos kedvezmény lesz?

A fény éles, a levegő hideg, az ég magas. Innen lehet tudni, hogy este már havazni fog, de ezt akkor még nem tudom. De talán érzem, ezt nem lehet utólag kideríteni. A hegyi emberek úgy szokták tudni, ha jön a hó, hogy nem veszik tudomásul. Régen biztos másképp volt, amikor még volt igazi jelentősége annak, ha változott az idő. A megérzés a tudáson alapul, amit azért máig gondosan átadunk az utódoknak. Előbb kitisztul, fagy, vakít, aztán enyhül és lehull. Aztán majd meglátjuk. Ha Katalin locsog, karácsony kopog. Például. Időnként észrevétlenül elmondják, még kicsi vagyok, nem érdekel. Érdekel, hátha lehet menni szánkózni. Csak olyan tapadós essen, amiből lehet hóembert építeni. Nagyjából ennyi, el is felejtem, felnövök, de sosem ér egészen meglepetésként a havazás.

Most még a megelőző pillanatban vagyunk. Mitől olyan jó mindig a megelőző pillanat, hogy jobb, mint a bekövetkezés? Nem tudom, ezt sosem magyarázta el senki. Jó, jön valami, amiről most még nem veszek tudomást.
Pécsről kis kerülő, ritkán járunk erre, ráadásul ráérünk, idevetődünk, lássuk, milyen is egy ilyen. A különös rácsozatú kapu után a kupola alá állunk jegyért. Sor az nincs, de vannak itt rajtunk kívül emberek, nemcsak a dolgozók, az egyik kocsi a parkolóban az övék lehet. Középkorú társaság, mint később megtudom. Valószínűtlen csönd van. Az ablak mögött Ember, Aki Jegyet Ad. Tekintélyes testből kiszóló tekintélyes hang. Azt mondja, menjünk le a kiállításba, majd újraindítja nekünk a vetítést, a másik kis csoport most ér a végére mindjárt. Szóval, ő itt mindent is csinál. Segítőkész, majdnem kedves.

Csigalépcső terméskőből. Fehér az üvegfalon át rázúduló fénytől. Odalent megcsap a szag, minek a szaga ez, gondolkodom, próbálom felidézni, hol éreztem hasonlót, szintén a föld alatt, nem tudom, talán Eger, a viaszbábuk szaga. Misztikusra világított teremben jobb oldalt egy életkép, egy halott, egy nő, egy fáklyás fickó, meg egy másik. Megtekintjük a vetítést. Felvázolódik a csata, nekem, laikusnak, korrektnek tűnik. Elég sokszor elmondják a filmben, hogy egy csomó mindent nem tudnak biztosan. Ez tetszik. Eszembe jut a Teremőr Bácsi a Nemzeti Múzeumban, aki büszkén és biztosan mesélte évekig, talán évtizedekig a koronázási ékszerek termében a palást hiteles történetét a turistáknak, miszerint a palástot a Gizella hímezte saját két kezével (meg tűvel és cérnával, gondolom), egyetlen éjszaka alatt. Ez volt a múlt.

Az ívelt falon vetítés, animáció, szimuláció. Azt mondja a narrátor, hogy volt egy fickó, aki javasolta a Lászlónak, hogy várjanak még ezzel az egésszel, és hogy eleve ne itt. Ne itt, Laci, menjünk följebb, és várjunk be még csapatokat, nem vagyunk mi ehhez elegen. Puskánk is milyen. De akkor már nem volt vissza. A vetítés után Az Ember, Aki Jegyet Adott teljes testi valójában jelenik meg a teremben, igazi buffo. Hangjától elandalodva hallgatom, milyen kevés is az, amit valójában találtak a csontokon kívül. Prückök, töredékek, egy-két fegyver, néhány golyó a tárlóban, alig látható a földmorzsalékban, hát igen, a túlerő, a technikai fölény. Hát itt aztán annyi minden elveszett, ugye. A dicsőség azonban. A hősiesség. Zengve búgja, megszeretem ezt az embert, ahogy mondja a ki tudja hányszor elmondottakat úgy, mintha nekünk mondaná először. Nemhogy mondja, meséli. Nézzük csak meg, ilyen egy janicsár. Őt már gyerekkorától erre, miközben nálunk a parasztkéssel jöttek a gyalogosok, nem beszélve az ágyúról. A törököké hova elhordott, naugye. Az emlékhely kupolája (a szent korona, Szent Korona) na, az viszont itt lebeg most már mindannyiunk felett, örök dicsőség a dicsőség. És ez örök. Már hogy ez, az üvegkupola. Meg a dicsőség.

Akkor lássuk a helyet, a kertet. Egy sor lépcső lefelé, egy süllyesztett térre, középütt egy kőrózsa, amely valószínűleg szimbolizál valamit, de a prospektus csak azt mondja róla, hogy kőrózsa. Hiába, a rózsa az rózsa az rózsa az. Másik oldalon ismét lépcsők, fel, azután egy ismertlen tájra érünk, a koncentrikus körök. Ez jó. Jól ki van találva, jól meg van csinálva, a faszobrokkal, bedőlő lovakkal, ez szép, ezt már-már értelmezni vagyok képes. Kicsit zavar a háttérben a fehér műanyag sörsátor, főleg, hogy nincs sör. A fű lehetetlenül zöld a hideg fényben, este már havazni fog, de ezt még nem tudom, erre még nem gondolok.

Arra gondolok, mire is emlékeztet az egész. Nem az, hogy Mohács, mit mond nekem Mohács, azon kívül, hogy több is veszett. Mohács legalábbis érdekes. Mondjuk, nem is itt van, de ebbe most ne menjünk bele, én itt most el akarom hinni, hogy. Emlékhely, hát emlékeztet. De valami egészen aktuálisra. Nem tudom. Állok a füvön, arra gondolok, hogy nagy vereség, nagy dicsőség. Több valamire is emlékeztet.

Hasonló írásaimat #naplovam hashtag alatt a Facebook-oldalamon találjátok »