365/022 – A szorongás szilánkjai

Baromi igazságtalannak tartom, hogy a leküzdöttnek hitt szorongások, mint az allergiás reakciók, állandóan visszatérnek. Nem bírni például egy bizonyos mennyiségű emberrel együtt lenni egy zárt helyen.

Aki nem fél, az hülye, mondtam szombaton*. Hát mit gondoltok, miért van az alkohol? – tettem volna hozzá legszívesebben. Mitől fejlődött ki az emberiségben a mindenféle tudatmódosítókra való alapvető igény? A szépen növekvő agyunkkal nagyon is szeretnénk igazán civilizáltak lenni, de a rendszer ehhez (még) nem igazodott (és nem is biztos, hogy jól gondolkodunk a civilizációról). Az agresszió olyan alapvonásunk (tegyük hozzá: igen hasznos), hogy kénytelenek vagyunk lépten-nyomon küzdeni ellene. Oldani.

Próbálj csak meg bármilyen emberszabásúból (gorilla, csimpánz stb.) egy busznyit összezsúfolni. Eleve nehéz elképzelni, hogy önszántukból felszálljanak arra a buszra (még ha ebben a gondolatkísérletben el is fogadjuk, hogy a céljuk, hogy azzal eljussanak valahova, s ezzel tisztában is vannak). Nem szállnak fel, tömegesen semmiképp. Ilyesmit a személyes szférájuk nem bír el. A miénk bírja? Muszáj neki, mi megtanultuk, hogy uraljuk, konfliktust kerüljünk, ezért például lesütött szemmel utazunk és igyekszünk mindennemű kontaktust minimálisra csökkenteni.

(Tudom, van ez az elképzelés, hogy az egymás szemébe nézés az őszinteséget jelenti, de ez így nem minden körülmények között igaz, pontosabban: csak kivételes körülmények között az, hiszen akkor tesszük, ha nyomatékot akarunk adni az őszinteségnek. És okkal: a teljes kiszolgáltatottságunkat mutatjuk meg vele, amivel egyúttal azt is üzenjük: készen állunk bármilyen következményre – az egymás szemébe nézés a legmagasabb fokú, legnyíltabb agresszió az egész állatvilágban és ez alól mi sem vagyunk kivételek.)

Vannak, akiknek ez könnyebben megy, másoknak nehezebben. Utazni, rendben. Ülni valahol egy hátsó sarokban, rendben. De kontaktusba lépni fél- vagy egészidegenekkel már nagyon más dolog. Én azt hittem, hogy ezt megoldottam, legkésőbb tavaly decemberre én ezen túl lettem, be tudok menni, ott tudok lenni akárhol, nincs ebben semmi különös. Nem, nem fogok még tíz percig tipródni a sarkon, egyik cigiről a másikra gyújtva, soha többet. Nemhogy túl vagyok, gondoltam, de már nem is érzem azt a maszkszerűséget, amikor ott vagyok, kezdek önmagammal azonos lenni minden helyzetben. Kis lépés ez az emberiségnek. Haha. De mégis, volt ez olyan nagy nekem, mint a Holdra szállás (elnézést kérek a laposföld-hívőtkől, ők helyettesítsenek be ide bátran valami másik Nagy Eseményt).

És akkor kezdődik elölről, és legalább a második sörig eltart. De addig van ez a remegő szájszél, ez a nehezen uralható végtagi remegés, maszkszerű mimika, kétségbeesés, ami minden idegszálnak azt az ősi üzenetet pulzája: üss vagy fuss.

Ott lenni egyszer csak, ahol évekkel ezelőtt már jártál, és azt mondtad, túl vagyok rajta. Túl vagyok rajta. Túl.

___________

*Nem csak úgy belemondtam a világba, adott helyen és szövegkörnyezetben ez egy teljesen helyénvaló mondat volt.

Reklámok

365/013 – Dögletes január

Mind igaz, mindig az. Vannak olyan napok, amikben kicsiben benne van az egész. Az egész létezés hullámhegyei és völgyei. Tegnap ara ébredtem, hogy halállal álmodtam. Szörnyű, szorongató, természetellenes halállal, és nem az enyémmel. Aztán – már ébren – kaptam egy hírt is, halálról, nem közvetlenül érint, de megrázó.

Nagyjából vissza tudom fejteni az álmomat (semmi meglepő). Mindent felnagyít és átitat a január dögletessége. A hónap, amit mindig ki akartam volna iktatni – ha lehetne – az időből, amit jó lenne átaludni. A január nem tud nem szürke, üres, utálatos és reménytelen lenni. Próbálom elfelejteni, hogy január van. Kisebb szakaszokra koncentrálok. Egy hét van az ötvenkét hétből. Nem elég. Egy nap van, péntek van. És a csapda másik végén vagyok. Csak a mai nap, mi? Lőjetek le. Ha csak a mai nap, akkor a szorongás belenyúlik a végtelennek nevezett dimenzióba.

Aztán elrohantam megvenni a Jelenkort.

A regény – mintegy mellékesen – valóban rendkívül sokrétű szöveg: gazdag kulturális utalásrendszert mozgósít Zelma stílusában, komplex társadalomképet állít fel a fő- és mellékszereplők révén, érzékelteti az osztálydinamikai változásokat, a családi viszonyrendszereket és szerepkonfliktusokat, van történeti-gazdasági dimenziója, tematizálja a korrupciót, a kibertér világát, használja a budapesti utcákat, és játszik mindkét tér kapcsolatszervező erejével. És mindemellett a szubjektum belső világát is magabiztosan építi fel a monológok egyszerű, pontos nyelvezetében. _Az altató szerekről_ szövegének nyelvi és tematikus mélysége tagadhatatlan, ám a regény legnagyobb teljesítménye talán az, ahogy a test funkcióin vagy funkcióvesztésén keresztül engedi szóhoz jutni a szubjektumok válságát.
Pályi András _Életem_ című kisregényét juttatta eszembe az a nyers erő, amellyel a testről és szexualitásról ír Szeifert Natália. Rendkívül izgalmas, ahogy az alvásra való képtelenség mint a tudat csendesíthetetlen ébrenléte egyszer csak visszacsapódik az öntudat csökkent működésébe, az én elveszítésébe. (…) Megrázó a két eltérő karakter története, hiszen az egyikük még nem, a másikuk már nem tudja, hogy ki is ő (…)

– irja Inzsöl Kata Az altató szerekről-ről, a januári számban.

Egy ilyen napon fog egyszer megszakadni a szívem.

365/011 – A kiválóságra való törekvés teljes hiánya

Sosem gondoltam, hogy az ipari/üzleti világból érkezik egyszer a megfejtés. Minden mondatom magyarázatra szorul, érzem, ez is.

Mi a francot kell megfejteni? Mi a francért kell mindent mindig megfejteni? Ugye? Nem kell. De van késztetés rá, alapfelszereltségben jár az emberhez, hogy miért, arra például nincs megfejtés. Hozzám még hozzám csaptak annak idején egy elég erős elégedetlenségi mutatót, hogy kilegyen az egy családra jutó nyughatatlanok száma arra az évre. Vagy nem tudom, hogy lettem ilyen.

Nekem semmi sem jó. Nem, ez nem igaz. Nekem minden jó. Nem, ez nem igaz. De teljesen ugyanazt jelenti. És teljesen ugyanúgy nem igaz.

Valahol a szegycsontom mögött, a kardnyúlvány felé eső középpontból sugárirányban terjed bennem a feszültség. A növekedés nem egyenletes. Jól emlékszem arra az időre, amikor kitöltötte a teljes testemet, s jól azokra az évekre, amikor visszahúzódott, szinte magába zuhant, mint egy fekete lyuk, elszíva az energiát semmit, de semmit nem engedve ki magából. S máskor váratlanul belobban, szórja a sugarait, tüskéit onnan középről, a test formájú burok belső határáig. Miből táplálkozik vajon?

Meg kell nézni, szigorúan figyelve kívülről és belülről kell nézni, vizsgálni, tanulmányozni ezt a feszültséget, a feszültség tulajdonképpen munka (egy töltés egyik pontból a másikba való elmozdulása során végzett munka), az ilyesmi nem jön a semmiből, és nem maradhat következmények nélkül. Néztem ezt a középpontot, ezt a szegycsont mögötti gócot, hova fúrja a gyökereit, és láttam, hogy a keserűségbe. Nem táplálkozik olyan teátrális és súlyos dolgokból, mint például a fájdalom, ő csak ezzel a felszínes keserűséggel él, amiről sokáig nem tudtam, hogy a legmélyebben ható méreg.

Járok-kelek a világban és látom, hogy valami nem stimmel, kétségbe esem, hogy nem tudok lenyűgöződni, a sok jól-van-az-úgy, a sok egynek-jó-lesz, a sok egymilliárd-légy-nem-tévedhet világában. Erre egyszer csak egy itthoni beszélgetésben, amikor arról esett szó, hogy miért olyan fapados itt minden, miért olyan savanyú ez az egész, elhangzott a megfejtés: a kiválóságra való törekvés teljes hiányától.

Soha ennyi ember számára nem volt még adott az alkotás lehetősége. Mégis, mi nyűgözött le valóban utoljára? Nevetni fogsz, de brit tudósok. Méghozzá a feketével.

Külső világ, kis hibával

A tizennegyedik őszöm lehetett, amikor saját szobám lett, de az legalábbis biztos, hogy az volt az az év, amikor teleírkáltam a szobám falát idézetekkel, az iskolából lopott táblakrétával.

A külső világ csak úgy létezik, mint a színész a színpadon: ott van, de valami más.

Az ablakkal szemközti falon, már nem gyerekes, de még gömbölyded, egyenetlen betűkkel állt ez az idézet Pessoától. Honnan volt nekünk Pessoa-kötetünk? Volt? Ha lett volna, meglenne, lehet, hogy valamelyik testvéremé volt, és költözéskor elvitte, nem tudom, a könyvek mint tárgyak néha eltűnnek a látóterünkből, a mondatok meg megmaradnak. Néha. Ezt a mondatot mindenhová magammal vittem azután.

Olvasom most A kétségek könyvét, és kétségtelen, hogy ha agyonütöttek volna (vagy pisztolyt fognak a halántékomhoz, vagy kilógatnak a Duna fölé stb.), sem tudtam volna megmondani, hogy ez a mondat ebben van-e. Hogy ezt a Pessoa Bernardo Soares nevében írta le.  A belső író úgy létezik, mint a színész a színpadon, gondolom, én barom. Nemde.

A könyvnyi apró szövegek között is különálló, két csillag közé szorított kis mondat, sosem láttam így. Ülök fölötte, hello, gyerekkor! Hello, életem, téged keresnek!

A Kráter kiadóé a dicsőség, és övék a sajthiba. Is.

Például jó

Naplovam

Az például jó, ha mehetsz a város forgatagában, ha akarod, hallgatod a járműzajt, a mondatokat, amik kiröppennek a boltokból kilépők, a villamosra fellépők, a zebrán átkelők szájából, a morgásokat, szitkozódásokat, beszólásokat, nevetéseket, kiröhögéseket, ha pedig nem akarod hallani, felveheted a fülhallgatót és azt bömböltetsz a füledbe, amit akarsz. (Meg amit megtalálsz a Spotify-on).

Az például jó, hogy ha megéhezel, épp van a zsebedben apró fornettire, és amíg a villamosra vársz, kiállhatsz a napra és nem fázol, közben megállapíthatod a fornettievési-sebességet, ami lehet, hogy 1,7/perc.

Az például jó, hogy ha mész ebben a kicsit büdös, kicsit fáradt, kicsit morcos, kicsit vicces városban, és van egy kapu, egy szép, régi ház hatalmas kapuja, ami mellett a csengőtáblán tudod, melyik számot kell beütni, és beengednek. És aztán olyan, mintha hazaérnél. Ferihez és Pannihoz menni például ilyen.

Helyettem Pessoa, helyette Soares

(lopott) Naplovam

Előfordul, hogy mások megírják helyettünk az aktuális naplóföljegyzésünket. Velem most ez történt, Fernando Pessoa volt szíves papírra vetni*, pontosabban nem ő, hanem kedves heteronimje, Bernardo Soares. Így állunk:

„Hosszú ideje nem írok. Hónapok múlnak el úgy, hogy nem élek, csak tengek-lengek az íróasztal és a fiziológia között, a gondolatok és érzések valamiféle meghitt pangásában. Ez sajnos nem pihentet: a rothadásban ott az erjedés.**

Hosszú ideje nem csak írni nem írok, de még csak nem is létezem. Az hiszem, alig álmodom. Az utcákat utcáknak látom. A hivatali munkát úgy végzem, hogy tudatom csak erre figyel, de az igazat megvallva, a figyelmem el-elkalandozik: ámde suba alatt nem elmélkedem – alszom, mégis mindig más vagyok a munka örve alatt.

Hosszú ideje nem létezem. Végtelenül nyugodt vagyok. Senki sem különböztet meg attól, aki vagyok. Csak most érzem úgy, hogy fellélegzek, mintha valami új vagy régóta húzódó dolgot vittem volna végbe. Kezdek tudatára ébredni annak, hogy a tudatomra ébredtem. Talán holnap felnyitom a szemem önmagamra, és megújítom saját létezésem folyamatát. Nem tudom, hogy boldogabb vagy kevésbé boldog leszek-e általa. Nem tudok semmit. Föltekintek (utcai járókelő vagyok), és látom, hogy a Várhegy lejtőjén a szemközti napnyugta tucatnyi ablakban lángol, hideg tüzű, szikrázó ragyogással. E ridegen parázsló szemek körül az egész lejtő alkonyi fénytől bársonyos. Legalább szomorúnak érezhetem magam, és tudván tudhatom, hogy a bensőmben áradó szomorúság összetalálkozott – hallható látvány – az elhaladó villamos váratlan csikorgásával, a beszélgető fiatal emberek tovaszálló hangjával, az élő város elfeledett neszezésével.

Hosszú ideje nem vagyok én.”

(Pál Ferenc fordítása)

 

______

*Szóval, akkor írta, amikor nem írt, tehát ebben is teljesen egyezünk.

**Az erjedés tulajdonképpen élet.