365/109 – Apa, kezdődik!

Ma (április 19-én) kezdődik a 25. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál a Millenárison, és vasárnapig tart.

Az ünnepélyes megnyitó délután 3-kor lesz a B épület galériáján, utána (4 órától) beszélgetés a Könyvfesztivál díszvendégével, Daniel Kehlmannal.

Mi a zárónapon találkozhatunk – ha közben nem futunk össze a pavilonok között -, tehát vasárnap, délután 1 és 2 között ülök majd a Kalligram standjánál (alábbi standtérképen látható).  Várlak benneteket szeretettel!

Standtérkép:

A Könyvfesztivál minden programja pdf-ben itt található.

Reklámok

365/103 – Ébredj másképp

Annyi rossz szokásunk van (nekem biztosan), hogy csak győzzük észrevenni. Az egyik vitathatatlanul az, hogy ébredés után az első dolgom megnézni, mi újság a virtuális világomban. Ennek egy része kötelezettség (például az általam adminolt oldalakat muszáj figyelni), másik része semmi más, mint függőség. Valahonnan az alapvető emberi kíváncsiságból, a csoporthoz tartozás zsigeri igényéből eredeztethető korcsosult dolog ez, ami alól csak komoly változtatásokkal vonhatom ki magam.

A minap voltam egy költészet napi esten, ahol azt az ötletet kaptam (nem én személyesen, hanem mint a hallgatóság tagja), hogy próbáljuk meg azzal kezdeni a napot, hogy elolvasunk egy verset. Találomra, semmi megtervezettség.

Ez egy nagyon szép gondolat, el is határoztam, hogy így teszek, mostantól ébredés után első dolgom lesz leemelni egy verseskötetet a polcról.

Két dolog történt. Az egyik, hogy mindjárt az első napon elfelejtettem (délután bepótoltam, egy csomó verset elolvastam, egy kötetből). A másik, hogy sokadszor is rájöttem arra, hogy tulajdonképpen tényleg ott van már minden leírva előre és hátra ezer évre, mindenre van egy vers, és ami valamire van, az jó vers, rengeteg jó vers van tehát, így kerülünk kávézás közben párbeszédbe kortársakkal és rég halott költőkkel, ahogy egyébként minden valamire való alkotással: hogy kilépünk az időből, azon a síkon (vagy hegyen-völgyön, vagy bánomén, tengerparton) beszélgetünk, ahol minden fontos dolog zajlik van.

Van, igen, asszem, ez a lényeg.

365/097 – A haza nem, a művészet kizárólag

Próbálom kerülni, de megkerülhetetlen a napokban a téma, agyam hátsó rekeszeit birizgálja. Ahogy még a művészeti tárgyú interjúkban is (amiket menekülésképp olvasok) előbb-utóbb a forró kása közelébe mennek a riporterek, azaz arra lesznek kíváncsiak, hogy az illető mégis hol áll? Noha sejtik. Van, ahol nyíltan, van, ahol csak finom utalásféle képpen, de mindenhol próbálnak állásfoglalásra bírni mindenkit. Legalább úgy nagyjából. Hogy mondja ki vagy indokolja, hogy ellenzéki (vagy sem).

Előkerül a sokszor vissza- vagy fejre idézett mondat, mi szerint a haza nem lehet ellenzékben. Ezen lehet töprengeni (szerintem lehet, és szerintem is kívánatos volna, hogy ne legyen).

A beszélgetésekben pedig egyre-másra az sül ki, hogy a művész ekkor is, meg akkor is, meg most is tulajdonképpen ellenzékinek számított – már, ha jó beszélgetéseket olvasunk.

Ennél nagyobb rendben még semmi nem volt (szerintem) az országban. A művészet lényege éppen ez. Nem azt jelenit, hogy állandóan utcán vagyunk és lemondásokat követelünk, politikusok, politikai húzások, kormányok, pártok hibáit mutogatjuk fel, számon kérünk. Nem feltétlenül, nem csak. A művész, vagy talán pontosabb, ha azt mondom, hogy minden, kultúra területén tevékenykedő azért van ellenzékben mindig, mert a kritikus szemlélet, társadalomkritika (amely végső soron az ember és embercsoportok működésének kritikája) az ő sine qua nonja. Létalapja, működésének elengedhetetlen része stb. Ezzel pedig az jár, hogy soha nem lehet elkötelezett híve például politikai pártnak, hiszen azzal az egyetlen hiteles pozíciót veszélyezteti. Érthet egyet, támogathat ügyeket, de – még egyszer leírom – elkötelezett híve nem lehet. Nem tud lenni, oximoron.

(Innen nézve lesz különösen visszás és kiábrándító néhány ki- és odaállás, de ezekről nem írok, ezeket most mindenki felidézheti magában.)

Senki nem mondta, hogy ez nem egy magányos sport.

 

365/094 – Minden más

Tele van a fejem minden mással. Állandóan azokban az univerzumokban vagyok, amelyeket nem lehet látni, legalábbis azt hiszem, úgy tapasztalom, hogy a környezetemben élő emberek nem látják. Ami jó, mert lehet, hogy ha látnák, azonnal elrohannának valahova. Valahova máshova. Ahol valami más van. (Ki tudja, azt én látnám-e? Bónusz kérdés: Mi a bizonyíték arra, hogy még nem rohantak el? Hát, asszem, ebbe most ne menjünk bele.)

Most olvastam egy könyvet (majd írok róla), azok közé a könyvek közé tartozik, amik sokáig velünk maradnak, hangulataik, színeik, fél- vagy akár csak negyedmondataik, képeik ott maradnak a mások számára nem látható univerzumban körülöttünk. Ez jó. Szeretem tudni, hogy létezik ez a dolog. Hogy igenis, tud hatással lenni rám. Tud hatás gyakorolódni énreám. A hatásnak az ő levése önmagában is hatás. Hat a kedélyállapotomra, méghozzá pozitívan. Úgy érzem tőle… hogy is? Hogy is érzem magam tőle? Megvan. Úgy érzem, hogy érzek. Azért az csodálatos ám. Meg még úgy érzem, hogy én is ember vagyok, majdnem, mintha ettől lennék ember, de az ilyen kijelentésekkel is jobb vigyázni.

Habár. Ú, de szeretem ezt a szót. Annyira, hogy önálló mondatként foglal itt most helyet, annak ellenére, hogy a legkevésbé tűnik alkalmasnak a szerepre, de hát nem élhet örökké a kötőszavak* szomorú magányában, számkivetettségében, szükséges-de-nem-elégségességében, legyen egy jó napja legalább a habárnak is. Habár talán meg sem érdemli. Habár szerintem nagyon megérdemli. Most már csak azt lenne jó tudni, miért is akartam azt írni, hogy habár, mielőtt megakasztottam magam azzal, hogy szeretem. Csak itt, csak ma, csak önöknek. De nem. Nem érdekes. Az a lényeg, hogy. Szeretem.

 


*Erről is eszembe jutott valami, de oda majd máskor ágazunk el.

365/093 – Visszakapaszkodási napló

Van napsütés. Ma már volt rendesen, a szél is alig tudta zavarni.

Már a múlt héten vissza kellett váltani dolgosba, ami legalább annyira hálaistennek (meg azoknak, akik ellátnak munkával), mint kurvaéletbe, de ezt ne vegyük tőlem rossz néven, én így örülök. Tennivaló van, nem sok (a pénz meg, ugye, a legkevesebb), de sokféle, és azt lehet mondani, hogy teszem is, és mind közül azt szeretem mindig a legjobban, amit éppen csinálok, de talán inkább mégis mindig azt, ami valahogy könyves.

A kommunikáció rettenetes mély fenyegető szakadékának szélén megkapaszkodtam valami kiálló dologban, legyen egy bátor fa gyökere, amelyik szakadék szélére nőtt. Interperszonálisan súlyos kihívásokkal küszködök, írásban valamivel kisebb a gond.

Ez egy pozitív kicsengésű naplóföljegyzés óhajtott volt eredetileg lenni. De nem azért vagyunk itt, hogy a följegyzések kívánságait lessük, netán kiszolgáljuk az igényeit, netántán talán a mondatot úgy kanyarítsuk, ahogyan őkelme fütyölni méltóztatik.

Most is csak az jut eszembe, hogy van napsütés, van. Van. És hogy ez önmagában mennyire keveset jelent.

365/056 – Átírási agybaj

Ahogy egyre jobban mélyedek bele a japánba, egyre jobban zavar, hogy mindenféle átírásokkal találkozom. Én úgy tudom, vagy legalábbis mostanáig úgy tudtam, hogy a magyar helyesírás (és a logika) egészen egyértelműen rendelkezik az idegen nevek átírásáról (az idegen írásjegyeket használó nevekéről), azaz: kiejtés szerint írjuk át. Ez annál is örömtelibb, mivel minden más nyelv is ezt csinálja: átírja úgy, ahogy az idegen nyelv írásjegyeit (megközelítőleg) kiejti. Erre egyébként nagyon régóta bevett rendszerünk van, így tanulunk japánul, nincs benne semmi különös, aki mondjuk észt anyanyelvű és japánul tanul, átírja magának kiejtés szerint az írásjegyeket – észtül.

Most abba nem is megyek bele, hogy a japánban ma három különböző írásjegyet használnak, ebből kettő szótagírás (egyiket kizárólag az idegen szavak japános átírására tartják fenn), a harmadik pedig hieroglifikus, ahol az írásjegyek egyszerre jelölnek szótagokat és fogalmakat. Ezek a kandzsik (és nem kanjik!), ilyenekkel írják a személyneveket is. Ezek az írásjegyek leírhatók szótagjegyekkel is, amire időnként szükség is van, mert többféleképpen ejthetők, és mást jelentenek. Mindenesetre a szótagírás alapján könnyedén átírhatók magyarra is. De mi valamiért nem, vagy csak részben, vagy teljesen tévesen, isten tudja milyen megfontolásból összevissza írjuk át a japán szavakat, neveket. (Hasonló zavarodottság van időnként az oroszokkal is, egyébként.)

Hogy egy nagyon egyszerű példát mondjak: Misima Jukiót Misima Jukiónak írjuk. Nem pedig például Yukiónak, mert nálunk nem az Y jelöli a J hangot. És nem is Mishimának, mert nálunk nem az SH-t ejtjük S-nek. (És toldalék nélkül: Jukio, toldalékkal, Jukiónak – hosszabbodik, mert hosszan ejtjük.) A legkönnyebb nyelvtani szabályunk, nem? Nem kell gondolkodni, csak tudni kell a kiejtést.

Tokió (nem Tokyo), Jokohama (nem Yokohama), Dadzai Oszamu (és nem Dazai Osamu). Hogy Fukazava Sicsiróból hogy lett nálunk Hicsiró (még könyvborítón is szerepel!), arra van egy tippem, mindenesetre jegyezzük meg: Sicsiro. (Különben inkább Fukaszava szerintem, de ez olyan apróság, amin már fenn se akadok.)

És hogy mindenki megnyugodjon: Ishiguro azért Ishiguro, mert nem japánban él, és ő maga angol átírás szerint használja a nevét, még egyszerűbben: ez van a személyijében.

A hab a tortán, hogy nemrég láttam egy viszonylag friss megjelenést, ahol nem átallották tovább kavarni a zavart, és belevették a romadzsi (esetleg: rómadzsi, de magyar szövegben semmi esetre sem romaji) átírást is, ami pedig szintén csak azt a célt szolgálná, hogy fonetikusan megkönnyítse a latin abc-t használók dolgát, leginkább nyelvtanulás közben, és igen, elsősorban az angol az alapja. Ennek is saját szabályai vannak, amit vagy tudunk vagy nem, itt teljesen mindegy, egy szó egyszerű átírásában fölösleges (sőt zavaró) használni, mert arra minden nyelvnek (országnak) megvan a saját szabálya. Aztán ott van még a névsorrend problémája, amire szándékosan nem térek ki most, csak annyit: a japánban is a vezetéknév van (kéne hogy legyen) elöl.

Én nem tudom, hogy nálunk mindez miért ilyen zavaros, hogy lehetséges az, hogy ugyanannak a szerzőnek jelennek meg könyvei ilyen-olyan-amolyan névátírással, hogy ugyanazt a fogalmat írjuk mindenféle átírással, legritkábban magyarul, de rohadtul idegesítő. AGGGHHHRRRRRRRR!

Mára ennyit szerettem volna megosztani veletek, jövök holnap is, addig olvasok valamit Kavabata Jaszunaritól.

Ui: Akutagava megúszta.

365/022 – A szorongás szilánkjai

Baromi igazságtalannak tartom, hogy a leküzdöttnek hitt szorongások, mint az allergiás reakciók, állandóan visszatérnek. Nem bírni például egy bizonyos mennyiségű emberrel együtt lenni egy zárt helyen.

Aki nem fél, az hülye, mondtam szombaton*. Hát mit gondoltok, miért van az alkohol? – tettem volna hozzá legszívesebben. Mitől fejlődött ki az emberiségben a mindenféle tudatmódosítókra való alapvető igény? A szépen növekvő agyunkkal nagyon is szeretnénk igazán civilizáltak lenni, de a rendszer ehhez (még) nem igazodott (és nem is biztos, hogy jól gondolkodunk a civilizációról). Az agresszió olyan alapvonásunk (tegyük hozzá: igen hasznos), hogy kénytelenek vagyunk lépten-nyomon küzdeni ellene. Oldani.

Próbálj csak meg bármilyen emberszabásúból (gorilla, csimpánz stb.) egy busznyit összezsúfolni. Eleve nehéz elképzelni, hogy önszántukból felszálljanak arra a buszra (még ha ebben a gondolatkísérletben el is fogadjuk, hogy a céljuk, hogy azzal eljussanak valahova, s ezzel tisztában is vannak). Nem szállnak fel, tömegesen semmiképp. Ilyesmit a személyes szférájuk nem bír el. A miénk bírja? Muszáj neki, mi megtanultuk, hogy uraljuk, konfliktust kerüljünk, ezért például lesütött szemmel utazunk és igyekszünk mindennemű kontaktust minimálisra csökkenteni.

(Tudom, van ez az elképzelés, hogy az egymás szemébe nézés az őszinteséget jelenti, de ez így nem minden körülmények között igaz, pontosabban: csak kivételes körülmények között az, hiszen akkor tesszük, ha nyomatékot akarunk adni az őszinteségnek. És okkal: a teljes kiszolgáltatottságunkat mutatjuk meg vele, amivel egyúttal azt is üzenjük: készen állunk bármilyen következményre – az egymás szemébe nézés a legmagasabb fokú, legnyíltabb agresszió az egész állatvilágban és ez alól mi sem vagyunk kivételek.)

Vannak, akiknek ez könnyebben megy, másoknak nehezebben. Utazni, rendben. Ülni valahol egy hátsó sarokban, rendben. De kontaktusba lépni fél- vagy egészidegenekkel már nagyon más dolog. Én azt hittem, hogy ezt megoldottam, legkésőbb tavaly decemberre én ezen túl lettem, be tudok menni, ott tudok lenni akárhol, nincs ebben semmi különös. Nem, nem fogok még tíz percig tipródni a sarkon, egyik cigiről a másikra gyújtva, soha többet. Nemhogy túl vagyok, gondoltam, de már nem is érzem azt a maszkszerűséget, amikor ott vagyok, kezdek önmagammal azonos lenni minden helyzetben. Kis lépés ez az emberiségnek. Haha. De mégis, volt ez olyan nagy nekem, mint a Holdra szállás (elnézést kérek a laposföld-hívőtkől, ők helyettesítsenek be ide bátran valami másik Nagy Eseményt).

És akkor kezdődik elölről, és legalább a második sörig eltart. De addig van ez a remegő szájszél, ez a nehezen uralható végtagi remegés, maszkszerű mimika, kétségbeesés, ami minden idegszálnak azt az ősi üzenetet pulzája: üss vagy fuss.

Ott lenni egyszer csak, ahol évekkel ezelőtt már jártál, és azt mondtad, túl vagyok rajta. Túl vagyok rajta. Túl.

___________

*Nem csak úgy belemondtam a világba, adott helyen és szövegkörnyezetben ez egy teljesen helyénvaló mondat volt.