Külső világ, kis hibával

A tizennegyedik őszöm lehetett, amikor saját szobám lett, de az legalábbis biztos, hogy az volt az az év, amikor teleírkáltam a szobám falát idézetekkel, az iskolából lopott táblakrétával.

A külső világ csak úgy létezik, mint a színész a színpadon: ott van, de valami más.

Az ablakkal szemközti falon, már nem gyerekes, de még gömbölyded, egyenetlen betűkkel állt ez az idézet Pessoától. Honnan volt nekünk Pessoa-kötetünk? Volt? Ha lett volna, meglenne, lehet, hogy valamelyik testvéremé volt, és költözéskor elvitte, nem tudom, a könyvek mint tárgyak néha eltűnnek a látóterünkből, a mondatok meg megmaradnak. Néha. Ezt a mondatot mindenhová magammal vittem azután.

Olvasom most A kétségek könyvét, és kétségtelen, hogy ha agyonütöttek volna (vagy pisztolyt fognak a halántékomhoz, vagy kilógatnak a Duna fölé stb.), sem tudtam volna megmondani, hogy ez a mondat ebben van-e. Hogy ezt a Pessoa Bernardo Soares nevében írta le.  A belső író úgy létezik, mint a színész a színpadon, gondolom, én barom. Nemde.

A könyvnyi apró szövegek között is különálló, két csillag közé szorított kis mondat, sosem láttam így. Ülök fölötte, hello, gyerekkor! Hello, életem, téged keresnek!

A Kráter kiadóé a dicsőség, és övék a sajthiba. Is.

Reklámok

23. Nemzetközi Marosvásárhelyi Könyvfesztivál

Kedvesek, két napon át négy helyszínen leszek érdekelt a Marosvásárhelyi Könyvvásáron, lesz itt beszélgetés (női próza, női test az irodalomban – nagyon izgalmas, mit tudunk minderről mondani), és lesz felolvasás és dedikálás is. Aki teheti, jöjjön el valamelyikre. Vagy mindre:

PÉNTEK 

  • 17.00 Nemzeti Színház – Kisterem – A mai magyar női próza – Meghívottak: Király Kinga Júlia, Márton Evelin, Selyem Zsuzsa, Szeifert Natália. Az est házigazdája Mészáros Sándor, a Kalligram Kiadó vezetője.

SZOMBAT

  • 11.00 Nemzeti Színház – Kisterem – Kalligram Kiadó – PrózamatinéKirály Kinga Júlia és Szeifert Natália olvas fel írásaiból.
  • 14.00 Nemzeti Színház – Irodalmi Kávéház (a főpáholy előtti galérián) – A női test az irodalombanKirály Kinga Júlia, Szeifert Natália és Márton Evelin beszélgetése.
  • 15.00 Nemzeti Színház – Dedikálósarok – Dedikálás – Király Kinga Júlia: Apa Szarajevóba ment és Szeifert Natália: Az altató szerekről.

A teljes programot itt találjátok: http://vasarhely.ro/konyvvasar/a-vasar-teljes-programja-egy-helyen/

Art Market Budapest – 2017

Szubjektív fotónapló a 2017-es Art Marketről.

A képeket nagy méretben töltöttem fel, ha rájuk kattintotok, kinagyíthatók.

Szeretettel a Millenárisról:











Régóta keresem a nekem valót

Naplovam

A legjobb persze a klasszikus kis fekete lenne, kézbe simuló, táskába könnyedén beejthető, de nem olyan kicsi, hogy aztán meg ne találnám az első mozdulattal, csinos, szigorú és sejtelmes, két fedele közt rengeteg tojáshéj színű, üres lappal. Igen ám, de az effélék a kemény borítóval mindjárt próbára teszik az embert, mert nem lehet az éppen nem teleírás alatt álló oldalakat a másik alá csak úgy behajtani. (Illetve, de. Be lehet, én már hajtottam be így keménykötésű noteszt, de nem javaslom. Komoly esztétikai – majd funkcionális – veszteség nélkül kivitelezhetetlen.) Emiatt aztán valamiféle asztalféle mindig kellene a használatához.

És a tojáshéj színű lapok is csak addig olyan jók, amíg el nem kezdek vadul jegyzetelni, mert azokon valahogy mindig elindulnak a sorok lefelé, felfelé, hol undokul széttartanak, hol egymásba akarnak gabalyodni. Hogy miért is alakulhatott úgy, hogy kockás (matek)füzetek lapjaira szeretek a legjobban jegyzetelni, fedje balladai homály. Szóval, legyen kockás. És lehessen hátra hajtani, de ne legyen spirálos, mert az pillanatok alatt szanaszét szakad.

És végül megint a méret a lényeg. Ha komolyan gondolom, akkor mégsem elég az a kicsi, ami kézbe simul és a táskába könnyen elrejthető, de azonnal megtalálható. Ha komolyan gondolom (és hát néha komolyan gondolom), akkor A4-es.

Szóval, szeretnék egy olyan jegyzetfüzetet, ami ránézésre mondjuk B6, keményfedelű, fekete, sima tojáshéj színű lapokból áll, de ha kinyitom, akkor A4-es matekfüzet. Más igényem ezzel kapcsolatban – egyelőre – nincs. Köszönöm.

Helyettem Pessoa, helyette Soares

(lopott) Naplovam

Előfordul, hogy mások megírják helyettünk az aktuális naplóföljegyzésünket. Velem most ez történt, Fernando Pessoa volt szíves papírra vetni*, pontosabban nem ő, hanem kedves heteronimje, Bernardo Soares. Így állunk:

„Hosszú ideje nem írok. Hónapok múlnak el úgy, hogy nem élek, csak tengek-lengek az íróasztal és a fiziológia között, a gondolatok és érzések valamiféle meghitt pangásában. Ez sajnos nem pihentet: a rothadásban ott az erjedés.**

Hosszú ideje nem csak írni nem írok, de még csak nem is létezem. Az hiszem, alig álmodom. Az utcákat utcáknak látom. A hivatali munkát úgy végzem, hogy tudatom csak erre figyel, de az igazat megvallva, a figyelmem el-elkalandozik: ámde suba alatt nem elmélkedem – alszom, mégis mindig más vagyok a munka örve alatt.

Hosszú ideje nem létezem. Végtelenül nyugodt vagyok. Senki sem különböztet meg attól, aki vagyok. Csak most érzem úgy, hogy fellélegzek, mintha valami új vagy régóta húzódó dolgot vittem volna végbe. Kezdek tudatára ébredni annak, hogy a tudatomra ébredtem. Talán holnap felnyitom a szemem önmagamra, és megújítom saját létezésem folyamatát. Nem tudom, hogy boldogabb vagy kevésbé boldog leszek-e általa. Nem tudok semmit. Föltekintek (utcai járókelő vagyok), és látom, hogy a Várhegy lejtőjén a szemközti napnyugta tucatnyi ablakban lángol, hideg tüzű, szikrázó ragyogással. E ridegen parázsló szemek körül az egész lejtő alkonyi fénytől bársonyos. Legalább szomorúnak érezhetem magam, és tudván tudhatom, hogy a bensőmben áradó szomorúság összetalálkozott – hallható látvány – az elhaladó villamos váratlan csikorgásával, a beszélgető fiatal emberek tovaszálló hangjával, az élő város elfeledett neszezésével.

Hosszú ideje nem vagyok én.”

(Pál Ferenc fordítása)

 

______

*Szóval, akkor írta, amikor nem írt, tehát ebben is teljesen egyezünk.

**Az erjedés tulajdonképpen élet.

 

 

234 és hét

Kórházas naplovam

Egy hete ilyenkor már elfoglaltam az ágyamat a 234-es szobában. A szobaszámot (a 4-es számtól való viszolygásom ellenére) jó jelnek tekintettem, ágy 3-as, az nagyon rendben. Délben még ehettem valamit, nem nagyon tudtam, másfél hónap alatt egész jól le lehet jönni az evésről, ha minden ételtől (kivéve keksz) iszonyú görcsökben fetreng az ember.

Nem részletezem a kórházi kalandokat, elég annyi, hogy ez volt a negyedik hasi műtétem életemben és végigjártam azokat a fázisokat, amiket ilyenkor szokás, a soha-többé-nem-tudok-felülni fázist, az istenem-csak-jussak-el-a-vécéig-mielőtt-behugyozok fázist, a bakker-túl-vagyok-rajta-mégis-akkorára-dagadt-a-hasam-mintha-beletettek-és-nem-kivettek-volna-valamit fázist (ez még tart), az ez-soha-nem-gyógyul-be fázist, a jaj-de-jó-hogy-hazamehetek fázist és a nem-merek-hazamenni fázist. Kicsit tovább voltam bent, mert kicsit mást találtak bent, mint amire számítottunk, konkrétan jól be voltam gyulladva, de ennek ma már különösebb hírértéke nincs, itthon vagyok, még össze vagyok öltve, mint egy játékmackó (idézet R. lányomtól), de óráról órára jobb a helyzet.

Én mindenféle minőségemben találkoztam már mindenféle egészségügyi dolgozóval, de annyi kedves, jóindulatú emberrel, mint a Veszprémi Csolnoky Ferenc Kórházban, talán soha. Betegként pláne. A beteghordó fiúktól a műtős takarítókon át, a teljes sebészeti ápológárdán keresztül az altatóorvosomig és sebészemig, mindenki, kivétel nélkül a maximumot nyújtotta pedig ugyanannyit (vagy kevesebbet) keresnek, mint kollégáik a fővárosban, ez a poszt az ő tiszteletükre készült.

Köszönettel, tisztelettel.

Sz. N.