Ilyen előfordul. Nemhogy előfordul, de egyre gyakrabban van (szinte minden napra szállít valamit az országunk vezetése), és még mindig nem szoktam meg, hogy látok valamit és nem hiszem el. Az agyam egy része nem tudja feldolgozni, hogy ugyanabban a valóságban vagyok, mint amit a szemeim és egyéb érzékszerveim közvetítenek felé.

Nem szoktam itt erről, vagy nem direkten, de körülvesz minket, és a vasárnap erről szólt, utórezgései pedig – tartok tőle – még sokáig tartani fognak. A választás eredményét egyszerűen nem tudom elhinni. És ha alkalmazzuk a fake news szabályt, miszerint, ami hihetetlennek tűnik, az az is, akkor már csak egy lépés kimondani, hogy nem igaz. Vagyis csalás.

(A sok csalási bejelentés, amiről tudunk, csak a jéghegy csúcsa lehet, a valódi nagy dobásokról fogalmunk sem lehet. A ki nem küldött mozgóurnák. A nem engedélyezett külföldön leadott szavazatok. Egyáltalán, a levélszavazatokról honnan tudunk bármi biztosat? A szavazatért szállított emberek. A munkáltató által megfenyegetett emberek – akik valahogy mégsem a diktátortól rettegnek. És sorolhatnám.)

Azt tudtuk, hogy a rendszer egyenesen arra van kialakítva, hogy a hatalmon lévőket demokratikusan ne lehessen leváltani. Figyeljünk fel arra, milyen precízen kihozták a 133 mandátumot, ne nyerjenek túl nagyot, de legyen meg, hiszen különben a zseniális kérdésből, amit a Facebookon olvastam (“Graz vagy Vác?”) biztosan Vác lett volna.

S most akkor ezzel a tudattal, teljes kiszolgáltatottságban megyünk bele a következő ciklusba? Élünk, ahogy lehet, persze. Már, ha ilyen kis bohóckodó szarkupacok vagyunk. Amilyenek.