193.

Valahogy minden más halálhírnél kicsit karcosabban érint, ha azt olvasom, hogy meghalt egy író és a kötete már csak posztumusz jelenik meg – az, amelyiknek szerkesztésekor még életben volt.

Csak úgy eszembe jutott. Vannak félelmek a zsákban mindenkinél. Dögivel.

Reklámok

192.

(Mint bizonyára ön is észrevette)

Mindig van egy – vagy több – gondolatjel, (zárójel), csillag,* lábjegyzet, mindig minden kiegészítésre szorul, mindig volna még valami, valami hozzátennivaló, valami kiegészítő, amely segítségével (de csak úgy mint mankójával, protézisével) pontosabban, többrétűen, árnyaltabban gondolnánk mondani tudni. Írni. Azt, amit tulajdonképpen – vagyis, inkább valószínűleg – nem igazán lehet mondani. Írni.

Ez a szórakozásunk, játékunk nagy megfejtése: azzal töltjük az időt, hogy a lehetetlennel próbálkozunk, nem mintha nem zavarna az egész dolog képtelensége, kudarcra ítéltsége, de felmerül a gyanú, hogy ez tartja az egészet mozgásban. A megoldhatatlanság.

 


*Mindig** van egy.

**Látszólag nem mindig.

191.

Nagy vágy van a semmire, a semmittevésre, még arra is, hogy ne gondolkodjunk. Ne kelljen.* Aztán mindez hiába, mert ha a cselekvést ki is iktatjuk, a gondolkodás megmarad, habár állítólag a férfiak tudnak semmire gondolni. Semmire nem gondolni.

Ezt nagyon sokszor megpróbáltam elképzelni. Két dolog lehet, ha egyszer véletlenül, valahogy sikerül semmire gondolnom: az egyik, hogy soha többé nem jut aztán eszembe semmi, a másik, hogy halálra rémülök és azon melegében fel is dobom az agyvelőmet. Egyik sem túl jó kilátás – egyelőre.

 


*Kelleni éppen nem is kell. Nem kötelező, nem muszáj, sőt nem is egészen életszerű állandóan gondolkodni.

190.

Ha cél nem is, de valamiféle határkövek, jelzőpontok csak kellenének ebbe a sivatagba.

A mérés, ugye. Hogy mit tettünk meg, mennyit tettünk meg, van-e mögöttem valami stb.

Csakis önigazolás, tudom és igen. Hogy nem vagyok az a semmire sem képes, semmit sem tudó, semmit létre nem hozó, semmit nem érő, aminek gondolom magam. (Ha tudnád, hány ember gondolja így. Sejtem.) Hogy bizonyítékot szerezzek magamra. Azt nem tudom, mi számít bizonyítéknak, így aztán eléggé nehéz lesz megszerezni. Miből tudhatom, hogy mi az elég? Honnan tudom, hogy odaértem? Stb. Stb. Stb.

189.

Mi is a sivatag. A homok folyton alakul, változik, épül és szinte eltűnik, hatalmas anyag, fordul, térül önmagából önmagába, hengereg (©Széchenyi Zsigmond), alakzatokat vesz fel, és dob le magáról, magából. És mikroszkóp alatt minden homokszem másmilyen.

Azt hiszed, ez valami metafora. De nem. A sivatagra gondolok.*

 


*A sivatagra gondolni, na, az a metafora.

187.

Az önbizalom is csak valami olyasmi, amire semmi szükség nincsen.* Éppen elég megtanulni úgy tenni, mintha lenne. Valami másféle bizalom az, amire elengedhetetlenül szükség van. Azt hiszem, ez az, aminek jobb híján a hit nevet adtuk.

Én például sokszor gondoltam már, hogy nem hiszek abban, amit csinálok, de ugyanolyan sokszor bebizonyosodott, hogy nagyon is hiszek benne.** Ez egy értelmetlen, olykor minden alapot nélkülöző bízás, mégis az egyetlen dolog, aminek értelmét látom. És ebben a mondatban nincs ellentmondás.


*sőt

**hogy abban hiszek