Minden hullámzik. Néha föllobog, máskor épphogy ki nem huny. Épphogy. Néha azonban épphogy ki.

Alig van ráhatásunk. De van. Amíg el nem veszítjük. A hatás elvesztése nyírja ki az egó maradékát. Akkor el lehet tűnődni, keseredni, aludni, határolódni, szigetelődni. De mindenképpen el kell kezdeni lélegezni.

Végül a végtagok. A láb kibicsaklik, a kéz mellényúl. Mellényúl és melléfog. (Ennyit az azonos alakú szavakról.)

A végtagokkal sok a gond. Legjobb őket egyelőre figyelmen kívül hagyni.

Elég annyit tudni, hogy a test létezik. A testbe beáramlik a levegő, a testből kiáramlik a levegő. A tüdő léghólyagocskáinak felületén zajlik a gázcsere. A maradékoxigén újraélesztéskor kiválóan felhasználható. A klinikai halál állapotában az a kevés is elég.

Még a test. A hasizom, amely nem látszik.

A hátizom, ne hagyjuk befeszülni.

A légzés egyenletessége garantálja a jó tónust.

A rekesz. Fölé bezárva zakatol a nyomorult motor. Gondoljunk rá szeretettel, meg ne szakadjon.

A tempó tartva. Létezik a test. Kezdjük az alapokkal, helyezkedjünk szembe magunkkal: arc.

Az arc a lélek valamije.

A mosolyt érdemes erőltetni.

Minden ránc ajándék.

Az arcizmok uralása kis győzelem a nagy semmiségünk fölött.

Nagy arcnak sok az alja.

Valóban, semmi értelme nincs (nem volt) számolni a napokat, ha nem muszáj. Értelmetlenül belefogni csak azért, mert január elseje van. Volt. S úgy hagyni abba, értelmetlenül.

Most lett tehát tét. (Jó mondat. Poháralátét.)

Alapvető túlélőtörvény: csak a mai nap. Ha számolod, ha gyűlik, egyre könnyebb lesz. Kivéve, amikor nehezebb. Látni akarom a megtett utat. Van tét, nincs cél.

Létezik külvilág, gondolom, ahogy hallgatom, amint a jó férjanyagból gyúrt negyvenes férfi alázatosan sorolja a telefonba a bevásárlókocsi tartalmát.

Kevesebb meggyőződéssel, de ugyanezt gondolom, amikor a kelleténél pont 119-cel többször ellenőrzöm a postafiókomat.

Vissza az elejére. Nincs bevásárlókocsis ember, nincs postafiók, nincs mit várni, nincs feladat, beszív, tart, kifúj. Lassan menni fog.

Én itt vagyok?