259.

Van, ami jön, és feltartóztathatatlanul betüremkedik a világomba.

Világ-gomba.

haha

Reklámok

258.

Van az a (nyomasztó) érzés, hogy minden körbeér. A szavak is körbeérnek egyszer. Elindulnak, mintha világokat szelnének át, ismeretlen, elképzelhetetlen területeket, azután önmagukba fordulnának végül. Léphetünk-e kétszer ugyanabba a szóba?

 

256.

És ismerjük azt az állapotot, amikor egy szövegen (olvasóként) huss, átszáguldunk, aztán napok, hetek múlva is azon gondolkozunk. Hogy ha olyan könnyed volt, mi a fenén is gondolkozunk. De nem marad el, jön velünk. Van a (hosszú) prózának ilyen megfejthetetlen, tettenérhetetlen titka.

254.

Talán a címadás. A frappáns, egy-, legföljebb kétszavas címek, amelyeket úgy kedvelek (még ha pont nem is sikerül ilyen címeket adnom, mert a cím az nem kitalálás, minthogy semmi sem az igazán).

A cím, amivel felcímkézzük a dolgokat, mindjárt úgy tűnik tőlük, hogy valamiféle rend van. Hogy valamiféle rend egyáltalán lehetséges. Az életemet szeretném könyvekre osztani.

253.

És akkor egyszer csak eszébe jut a terasz, ahol tavasztól őszig lehetett tanulni, Emi néni, szolfézsórák, a kertben tekergő öreg fák, nagy lombok, dús növényzet, csönd vagy aligzaj. Benne furulyaszó, skálák, terc, nagyszekund, koppantások, egy triangulum hangja. Nevetés. Az a kert már nincs meg, azokat a fákat kivágták, az öreg házat felújították, szürkére vakolták fehér szegélyekkel. Tehát visszamenni nem lehet.