Az éb(e)renlét művészete

Ekkor:

Azt, hogy ébren vagyok (hajnali fél háromkor, teszem azt), onnan tudom, hogy arra ébredek, hogy Edicska* belecsámcsog a fülembe.

Nem közvetlenül csámcsog bele, a mi gettónkban olyan közel vannak az ablakok, hogy ilyenkor, amikor egyébként csendes a világ (csendes, csendes, de soha nem néma, soha nincs csend, nem tudom, észrevetted-e már, csend, a csönd nem létezik), mindent meghallani, nemcsak az éjszakai állatok neszezését, vagy egy-egy hőségtől törődötten felsíró csecsemőt, de egy kiadós csámcsogást is. Itt ül, nyitott konyhaablakomtól nem messze, bal fülemmel tisztán hallom, ahogy csámcsog. Ez ő, Edicska. Eszi a káposztalevesét. Nem az 55. utca és a Madison sugárút sarkán a sötét Winslow Hotel legfölső emeletének középső erkélyén. Illetve, dehogynem. És onnan is tudom, hogy ezen Jack** is nevetne, sőt, hallom, ahogy nevet. És onnan is tudom, hogy képes vagyok ilyen címet adni, holott pontosan tudom, hogy ebben aztán semmi művészet nincsen, és tudom, hogy ezt már nem írhatom le anélkül soha, hogy arra ne gondolnék, hogy ne azonnal arra gondolna mindenki, hogy elképzelhetetlen, hogy valaha legyen olyan kor, amelyben már nem gondol senki arra, amikor leírja, hogy semmi művészet.

De a csámcsogásnál tartottunk. Vannak szavak, amelyeket kicsit jobban kedvelek a többinél, nem. Nagyon sok szót kedvelek és tulajdonképpen majdnem mindet másért (például az izét, mert univerzális, szeretem a hal szót, egyszerűen jó kimondani (érzéssel a h-t szépen meglehelve, az örökös kétértelműségével, az azonos alakjával), ugyanazért, amiért azt, hogy hab, de nem is egészen, mert a hab önmagába buborékzik, ahogy kell neki, a hal meg másképp áramlik ki a szájon, és akkor a hangzóvesztőről meg a fosztóképzőről nem is beszéltünk, ahogy a csenevészről, a pernahajderről, a csirkecsontról vagy a taturól sem, de most ezt itt abbahagyom).  A csámcsogásban azt szeretem, hogy olyan szónak képzelem, amit azonnal megért egy külföldi is, nem kell elmagyarázni (nyilván: de). A csámcsogásban benne van valami igen egyszerű élvezete az egésznek (az egészet például nem szeretem, pedig gyakran és indokolatlanul használom). Nem az, hogy eszik valaki valamit, hanem a belefeledkezés. Van valami, amit rágunk és élvezzük, hogy rágjuk. Amit itt csinálok, tulajdonképpen csámcsogás. Rágom a szavakat és élvezem. Hallod, ugye, hogy csámcsogok? Máskülönben ki nem állom a csámcsogást, csak akkor találom vonzónak, amikor tudom, hogy tiszta élvezetből fakad. Vagy legalább abból a beletörődő káposztaleves-lapátolásból, amiből Edicskáé. Nem tudom, hogy írja-e bárhol, hogy csámcsog, mégsem tudom őt, a káposztalevesevő Edicskát másként elképzelni. De ennél is fontosabb, hogy el sem kell képzelnem, ő attól még kiválóan csámcsog.

Amikor ezen (ilyeneken, hasonlókon) gondolkodom, minden más állapotomnál biztosabb az, hogy ébren vagyok. Pozícióm, GPS-koordinátáim, teljes emberi mivoltom messze nem olyan biztos, mint az, hogy ébren.

És ez nekem valamiért fontos. Talán, mert nem olyan könnyű ébren lenni. Pontosabban, ébren maradni. Az ember néha fel-felébred, aztán észrevétlenül ismét elalszik, kifutnak az ingerek, teszi a dolgát, észre sem veszi, hogy alszik, amíg újra fel nem ébred. Ha van benne mégis valami művészet, az az lehet, hogy megpróbálok minél több időt tölteni ébren. A figyelés és beengedés jut eszembe róla, de ezek csalóka szavak, semmit sem mondanak el arról, ami valójában eszembe jut róla. Úgy lehet, megint egy határhoz értünk (nem tudok nem nevetni azon, hogy határhoz értünk; tényleg, értünk a határokhoz, nem?, néha úgy tűnik, semmi máshoz nem értünk ennyire a világon), szóval érkeztünk, egy olyan akadályhoz, amellyel nem biztos, hogy meg lehet birkózni, és egyre valószínűbb, hogy ha meg is lehet, akkor nem itt és nem most. Mégiscsak a beengedés a kulcs, be kell engedni az ébrenlétet. Rohadtjó móka egyébként, csak javasolni tudom, ugyanakkor semmiféle jó tanácsot, útmutatást, ráolvasást, kutyafület, macskafarkat nem tudok hozzá adni, csak ezt az egyetlen szót, hogy beengedés. Ami – persze – nem igaz. Mert soha nem lehet beengedésre gondolni anélkül, hogy legalább arra ne gondolnánk, hogy kinyitás. Ecce. Gondolni – egyébként – elég is.


*a Limonov

**a Kerouac

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.