Kertelő

Klasszikus értelemben sosem vágytam kertre. Annak ellenére, hogy (szerénytelenség nélkül állíthatom) kiváló erkélykertész voltam évekig. Olyan dús, magasra növő koktélparadicsom-dzsungelem volt, melyhez foghatót én magam sem láttam senkinél, pedig akkoriban sok helyen láttam, nagy divatja volt. A trombitavirág (talán van valami egzotikus meg latin neve is, egész biztosan, nem sárga, hanem emberfej nagyságú, rózsaszín-fehér lila virágot hozó) bujtását egy kedves idős hölgytől kaptam, akit hát- és derékfájdalmai miatt látogattam, s két nyár alatt csaknem vállig érőre nőtt az erkélypadlón álló nagy cserépből, végül többször hozott virágot, mint az eredeti, gondos tulajdonosnál. A ki-be fuvarozott fikuszt pedig egy idő után már csak égig érő paszulynak hívtuk, de megtanultam elágaztatni.

Jó fekvésű erkély volt az. Jó volt rajta feküdni is. S miközben bensőséges kapcsolatot ápoltam növényeimmel, azért el-elgondolkodtam azon, milyen abszurd is ez, földet tenni egy edénybe, abban növényt növeszteni, mintha nem lenne neki sokkal jobb helye valahol kint, ahol az egész csodálatos rendszer része lehetne. No persze, akkor én egy erkélyen hogyan tapasztalhatnám meg a növénynevelés örömeit? A növény a földbe való, gondoltam, miközben cserépben öntöztem őket, a földet pedig kertészekre kell bízni, a kertészek értenek hozzá. Jól tudják például, hogy a gaz a föld édes gyermeke. A kertészek értenek ahhoz az élethez, aminek része a kert.

De azért most, amikor megtudtam, hogy azon a kis darab földön, ahol még nem vagyok, de leszek, nevezzük nagyvonalúan birtoknak, szóval ott, valahol az M3-astól északra egy körbekerített földdarabon kinőtt vagy száz apró fenyő, hát meghatódtam, na. A fák, ugye.

Reklámok

Csodálom

Régóta csodálom azt a magabiztosságot, ahogy a világhoz mint témához lehet merni hozzányúlni. A világról ma elérhető emberi (természettudományos) tudás töredékének birtoklása nélkül, a tetejébe minden ilyen irányú érdeklődés nélkül. Régóta csodálom azt az önbizalmat is, amellyel a nyelvhez lehet merni nyúlni, az anyanyelv elemi szintűnél valamivel bonyolultabb szabályaival való közelebbi ismeretség nélkül.

Tanulság nincs. Csak a (rá)csodálkozás.

Például jó

Naplovam

Az például jó, ha mehetsz a város forgatagában, ha akarod, hallgatod a járműzajt, a mondatokat, amik kiröppennek a boltokból kilépők, a villamosra fellépők, a zebrán átkelők szájából, a morgásokat, szitkozódásokat, beszólásokat, nevetéseket, kiröhögéseket, ha pedig nem akarod hallani, felveheted a fülhallgatót és azt bömböltetsz a füledbe, amit akarsz. (Meg amit megtalálsz a Spotify-on).

Az például jó, hogy ha megéhezel, épp van a zsebedben apró fornettire, és amíg a villamosra vársz, kiállhatsz a napra és nem fázol, közben megállapíthatod a fornettievési-sebességet, ami lehet, hogy 1,7/perc.

Az például jó, hogy ha mész ebben a kicsit büdös, kicsit fáradt, kicsit morcos, kicsit vicces városban, és van egy kapu, egy szép, régi ház hatalmas kapuja, ami mellett a csengőtáblán tudod, melyik számot kell beütni, és beengednek. És aztán olyan, mintha hazaérnél. Ferihez és Pannihoz menni például ilyen.

nemeszek ernő

Naplovam

Bocs, a szar viccért, de hát ez van. Nemeszek. Keksz. Meg szárított kenyérke. Svéd. Vagy dán, most nem is tudom, de álmomban is felismerem a zacskóját bármelyik Aldiban. Az a napom fénypontja, amikor megehetek belőle hármat vagy négyet. Vízzel. Amúgy finom. Lenne. Nem mondom, hogy nem voltak még időszakok az életemben, amikor legalább ennyire perifériára szorult a táplálkozás, de olyan most van először, hogy egy marék főtt rizstől rosszul tudok lenni. Ami érdekes, hogy a vörösbortól kifejezetten jól vagyok. Na de – minden ellenkező általános tapasztalat ellenére -, nem lehet minden nap inni. Úgy értem, képtelenség lenne, nekem lehetetlen, nekem más van kisorsolva, én nem alkoholista tudok lenni, hanem niko(ti)nista, meg koffeinista, és kérem, tőlem ez a maximum. Nekem ennyi.

És van egy 8 cm-es égett seb a bal alkaromon. Mert valójában egy hős vagyok, aki gasztronómiai kirekesztettsége ellenére gondoskodni próbál a családja kulináris élvezeteiről, amely olykor egy nagy adag rakott krumpliban teljesedik ki. A sütő meg forró, akár a pokol és mint a körülöttünk folyton ott settenkedő Gonosz szárnysegédje, váratlanul lecsap. Vagy be, ajtóstul ront a szánkba a bőrünkbe.

Ezen kívül csomó jó dolog is történik velem, de azt nem írom le. Majd máskor.

Annyirahülyevagy, mérnemszóltál

Naplovam

Ahogy elnézem magam, pont annyira. Van egy csomó jól fejlett fóbiám*, ami visszatart például attól, hogy szóljak, vagy hogy belelépjek (akár csak halkan). Nincs például pókiszonyom, de van többek között telefonfrászom, ami a váratlan telefonbeszélgetésektől való félelmet jelenti, a frász mindig a csörgés pillanatában tör ki, aztán van egy kis nyílt tér/tömeg fóbiám, amit gondos előkészületek után sikeresen le szoktam küzdeni (alkalmazom időnként a fülre tapasztott zenét, kiváló menekülési útvonal), aztán van például tagságfóbiám, ami önkéntes alapon kiválasztott bárhovasorolódásokat tesz lehetetlenné számomra, és hát… van ez a kérésfóbia, amikor bajban vagyok és nem szólok.**

Elég súlyosnak kell lennie annak a helyzetnek, amikor ismerőseimtől és ismeretleneimtől segítséget kérek. Ez mindig a pillanatnyi fájdalom/nehézség mértékével fordított arányú felkészülési időt vesz igénybe. Így történt, hogy amikor kb. két hete megtudtam, hogy nem műtenek meg idén abban a kórházban, ahová már volt egyszer időpontom (de el kellett halasztani), elég volt egyetlen nap, hogy elkezdjek körülnézni, hol tudnának megszabadítani a kövemtől. A dolog – persze – végül sokkal egyszerűbben ment, mint gondoltam, mint amennyire rettegtem tőle, egyszerűen szóltam egy nagyon kedves, régi barátomnak, aki másnapra már nevet, időpontot mondott, és most úgy állunk, hogy két hét múlva ilyenkor már a műtét utáni boldog tudatlanságban fogok lebegni.

Ha minden így menne. De nem folytatom, úgy is tudjátok. Addig is, zörgessetek hátha megnyittatik nektek. Éljenek a jó barátok.

______________

*irracionális félelem valamely hétköznapi dologtól

**Ja, hát csak a csend meg a zaj, na, azok idegesítenek.

Ennyi év alatt, ami igen és ami nem

Naplovam – utószülinapi zönge, több mint egy hónapos késéssel

Ennyi év alatt nem tanultam meg, hogy a méretemben kapható blúzok nem gombolhatók be mellben.

Ennyi év kellett hozzá, hogy rájöjjek, hogy a süteménynek azt a szélét, ahol nincs krém és nem szeretem, nyugodtan otthagyhatom, senki nem szól rám, hogy meg kell enni.

Ennyi év alatt sem sikerült szert tennem nemhogy dolgozószobára, de egy rendes íróasztalra sem.

Ennyi év kellett, hogy rájöjjek, hogy ennyi év nem is olyan sok, ahhoz képest, hogy milyen rövid.

(Fogok majd rendeset is posztolni, de most elfáradtam.)