365/102 – A munkaidő védelme

Egyre többször jut eszembe, ahogy az író* arról beszél, hogy nevetséges, de sokszor kénytelen a munkaidejét védeni. Találkozókat, eseményeket lemondani, nem azért, hogy szórakozzon, vagy pihenjen, hanem”csak” azért, hogy dolgozhasson. Egyfelől tényleg nevetséges (habár tényleg így van), másfelől, mi sem természetesebb, ha az ember író dolgozni akar. Elég sok helyen elhangzott, olvasható volt már, hogy például egy regényben, abban bizony benne kell maradni. Nem lehet kiugrálni belőle napokra, hetekre, aztán – mintha mi sem történt volna – ott folytatni, ahol abbahagytuk. Elég magányos dolog, de ez meg van szokva. Nagyon kibillent ebből a megszokott (és szükséges) állapotból, ha másra kell aktívan koncentrálni. (Pl. egy filmet még meg lehet nézni, de nem lehet filmszerepet vállalni. Utóbbi persze nem fenyegeti az írót, de példának elég szemléletes.)

Nehéz is érteni az ilyesmit, főleg ma, amikor sokan nem tudják elképzelni, hogy valaki többé-kevésbé bizonytalan, és mindenképpen szerény bevételre számítva képes valamit dolgozni. Ahogy nem tudjuk elképzelni, miként dolgozhat valaki ingyen. Olyan nincs, kell, hogy álljon mögötte valami, illetve valaki. Lehetetlen, hogy valaki felsöpörje az utcát mindenféle anyagi ellentételezés nélkül. Enni adjon éhes embereknek. Hogy a többiről, ami most ide kívánkozna, ne is beszéljek. Nem beszélek a többiről, vagyis nem írok, és nem azért, mert ne mernék vagy ne lenne fontos, egyszerűen értelmetlen. Kis olvasóközönségem úgyis pontosan tudja, mire gondolok, és én ehhez a közösséghez beszélek, mert ehhez van értelme szólnom. És ezt is csak azért írom le, hogy ez a kis közösség legalább tudja magáról, hogy létezik, megerősítést nyerjen arról, hogy nincs egyedül. Van dolgunk, és nem gondolom, hogy több vagy más lenne, mint eddig. De nem is kevesebb.

__________

*akit egyébként Esterházy Péternek hívnak, de ez a történet szempontjából most nem releváns információ

Reklámok

365/095 – Tudom és nem

Vannak dolgok, amikre folyton tanítom magam és azistennekse sose tanulom meg őket. Úgy tudom, hogy soha meg nem tanulom, ha érted, mit akarok ezzel mondani.

Tudom és nem.

Például, hogy senkitől semmit (soha) nem szabad várni. Egyszerűen nem. En, e, em. Számomra egyértelmű, logikusan következő valami más számára nem az – és ez fordítva is nyilván így igaz. Nem lehet várni, hogy úgy legyen, ahogy azt Móricka elképzeli az szerintem logikusan következik az előzményekből. (Móricka is mehet a sunyiba.)

A dolog úgy áll, hogy mondd meg, ha akarsz valamit. Ha nem mondod, sosem kapod meg. Ha megmondod, akkor meg rossz vége lesz. Sosesemmi vs rosszvég. Szépen vagyunk.

Vagy például, nem turkálni a múltban. De hát nekem az a hobbim (vagy hát, az életem, nagy szavak, bassza meg, ez van), hogy mindenféle (privát és nemprivát) múltakban turkálok. Hogy hagyhatnám ki a magamét? Meg a hozzám közel állókét? Tessék, megint mentegetem magam. Ez a harmadik vagypéldául: Nem menteni fel magam. Ezzel szöges ellentétben áll a negyedik: Nem hibáztatni magam.

Jó pap vagyok én ezzel a lifelonglearninggel.

Az élet szép.

B-)

365/093 – Visszakapaszkodási napló

Van napsütés. Ma már volt rendesen, a szél is alig tudta zavarni.

Már a múlt héten vissza kellett váltani dolgosba, ami legalább annyira hálaistennek (meg azoknak, akik ellátnak munkával), mint kurvaéletbe, de ezt ne vegyük tőlem rossz néven, én így örülök. Tennivaló van, nem sok (a pénz meg, ugye, a legkevesebb), de sokféle, és azt lehet mondani, hogy teszem is, és mind közül azt szeretem mindig a legjobban, amit éppen csinálok, de talán inkább mégis mindig azt, ami valahogy könyves.

A kommunikáció rettenetes mély fenyegető szakadékának szélén megkapaszkodtam valami kiálló dologban, legyen egy bátor fa gyökere, amelyik szakadék szélére nőtt. Interperszonálisan súlyos kihívásokkal küszködök, írásban valamivel kisebb a gond.

Ez egy pozitív kicsengésű naplóföljegyzés óhajtott volt eredetileg lenni. De nem azért vagyunk itt, hogy a följegyzések kívánságait lessük, netán kiszolgáljuk az igényeit, netántán talán a mondatot úgy kanyarítsuk, ahogyan őkelme fütyölni méltóztatik.

Most is csak az jut eszembe, hogy van napsütés, van. Van. És hogy ez önmagában mennyire keveset jelent.

365/092 – Egy növény megmentése

Nem is helyes a cím, hiszen nyilvánvalóan nem egy növényről van szó, hanem a növényről, pontosabban Növényről, akit időnként Növénykének hívok, hiszen olyan kicsi.

Ő az:

Vecikétől (aka Bogi) érkezett hozzám újév alkalmából, egy kisebb cserépben, és aztán rohamosan el is kezdett száradni, leveleket veszteni, számos kacs egyszerűen eltűnt róla. Könnyen összefoglalhatom, mit tudunk róla: semmit. Mit nem tudunk: hogyan kell gondozni, szereti-e a sok vizet vagy inkább száraz, szellős földben érzi jól magát, sok fény vagy félárnyék, és egyáltalán: mi ez?

Vecus vett azért magának is egyet, biztos, ami biztos, legutóbbi információm szerint versenyrohasztjuk a növényt, de elszántan küzdünk mindketten a megmeneküléséért.

Tegnap Növény(ke) új földet és cserepet kapott, nagyjából kétszer akkorát, mint amiben érkezett. Átültetés közben láttam a hagymaszerű gyökérzetét, egyelőre a biztonságos középutat, a szellős, mérsékelten öntözött földet választottam, és az egyetlen helyet, ahol nem érik el a macskák a konyhában (úgyhogy napfény-igényére nem tudok nagyobb tekintettel lenni, de ablak közelében van).

Most így néz ki.

Majd meglátjuk.

365/088 – Mindegy, hány éves a gyerek

Ez csak olyan megállapítás, amit mindenki úgyis tud. Csak úgy mondom. Hogy mindegy, hány éves a gyerek, nyolc vagy tizennyolc (és így tovább), ha beteg lesz, a torka fáj, a hasa, vagy a füle, akkor az anya szolgálatba helyezi magát, levest főz, meg tejbegrízt (mint régen, ráolvadjon a kakaó), meg gyógyteákat.

Gyerekként betegnek lenni van, hogy nagyon is jó, amikor már nincs láz, de még lehet ágyban heverészni, kényeztetve lenni, kedvenc ételt rendelni, ágyba kapni, meg egy kis édességet, mert – mint az köztudott – az nagyon jól gyógyít, simogatást kapni, meg ölelést, két tüsszentés között.

És hát, ki mondja meg, mikor kell ezzel felhagyni? Egy születési dátum, egy személyi igazolvány, egy bizonyítvány biztos nem. Néha, végül is, az anya számára sincs semmi otthonosabb, mint a húsleves, a gyógyteák meg a kakaó illata, tudni, hogy van ez a biztonság, ami az ő ölében létezik egyedül a világon, ahol a gyereke mindig gyerek.

365/080 – A valósággal való bármilyen egyezés

Úgy ülök a pótlóbuszon, hogy amikor leszállok, görcsben marad a… hogy mondják ezt azok, akik nem úgy mondják, hogy a  nagy mellizom (m. pectoralis maior) tapadása a felkar proximális végén? Mindegy, az ott. Görcsben van, mert úgy szorítom egészen odáig a táskám fülét és/vagy a telefonomat, amiből a zene jön, tehát fontos tárgy, de ezt, ezt a szorítást nem veszem észre, csak amikor leszállok. A görcsből tudom, visszapörgetett emlékezés, a görcs visszaidézi, mit cselekedett a test az elmúlt negyedórában.

Van valami alámondás, mostanra nagyjából érthetetlen narráció, de tudni lehet, hogy arról szól, hogy semmi sem valódi. Kitaláció. Kitaláltam magamnak dolgokat, feladatokat, nagyon rá fogok baszni  meg leszek lepve, ha egyszer felébredek. Bemagyaráztam magamnak, még az is lehet, hogy másoknak is, de lehet, hogy ők nincsenek is ott. Nincs ott a büdös srác a mellettem lévő ülésen. Nincs mellettem lévő ülés. Nincs tömeg, nincs busz. Nincs város, járda, üvegfalú épület, kuka, aluljáró, nincs kézirat, betű. Nincs feladat.

A zene lehet, hogy van. A görcs biztos, mert az fáj.

365/075 – 1 négyzetméter

1 nm. 1 m².

Minden ott, aminek kéznél kell lennie, tankönyvek, füzetek, jegyzetek, naptár, laptop, kávésbögre, hamutartó, cetlik. Mindez egy konyhában. Nyolc éve.

Ma azt olvastam félre, hogy Szabad börtönválasztást!

Nem tudom, mi volt igazából odaírva.