365/049 – Ma arra gondolok. Létközi

Ma arra gondolok, hogy lesz egyszer valaki, aki egy szövegemet olvasva, amiben egy másik szöveg bújik meg, a homlokára csap (vagy nem csap, de akár csaphatna is), hogy hé, ez a csaj ugyanazt olvasta, amit én, és hé, kiolvasott belőle valamit, amit én is. Sőt, lehet, hogy többet is gondol, átgondolja velem ezt a kódrendszert, és lehet, hogy titokban, üres óráiban vissza-visszatér, hogy lássa, mi minden maradt még előtte rejtve. Mert mindig marad valami.

Ma arra gondolok, hogy a könyvtárrendezés a kritika egyfajta szerény és csendes művészete (Borges). Gyerekkorom óta tudom, hogy a könyvek beszélgetnek egymással a polcon.

Ma arra gondolok, hogy minden ellentétes törekvésem ellenére. Hogy nyakig benne vagyok. A körülmények összjátéka és a tehetetlenségi együttható, plusz a kiszámíthatatlansági faktor, amitől minden egyenlet felborul, és az eredmény végtelen lesz. Ami szépnek szép, de nem eredmény. Benne vagyok a játékban. És most két dolog van, vagy beljebb megyek, vagy? A másikat nem tudom. Nem akarom tudni.

Ma arra gondolok, hogy belépek a klubba. Tegnap arra gondoltam, hogy nem. Tegnapelőtt arra, hogy be.

Ma arra gondolok, hogy ha lenne egy íróasztalom.

Ma arra gondolok, hogy ha nem itt élnék.

Reklámok

365/032 – Figyelem, hogy nem figyelem, avagy az élet kétrés-kísérlete

– Fordítva vettem fel a trikómat.

– Az eleje van hátul vagy a belseje van kívül?

– Nos. Ez mind igaz a helyzetre.

Ez a tegnapi kis beszélgetés juttatta eszembe azt a babonát, hogy a kifordított ruha szerencsét hoz – feltéve, hogy nem saját magad veszed észre. (Így a szerencsétől el is köszöntem.)

Akkor elgondolkodtam, honnan jöhet ez?

Nem nehéz követni, hogy a figyelmetlenség és a szerencse miképpen kapcsolódik össze ebben a hiedelemben: Ha olyan figyelmetlen vagy, hogy még a ruhádat is kifordítva veszed fel (mert nyilván valami másra koncentrálsz), ráadásul észre sem veszed, akkor szerencse érhet. Ez általában annyit tesz: történik veled valami jó, amire nem is számítasz.

Elsőre badarságnak tűnhet, hogy attól, hogy nem figyelsz az életre, valami jó történik benne veled. Vagy pontosítsuk úgy, hogy történik – ami akár jó is lehet. Az alapvető várakozásunk az élettel mégiscsak az, hogy jók történjenek. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva azonban mégis azt vesszük észre, hogy minél inkább akarjuk (figyeljük) a jó történését, annál rosszabbak történnek, ezért minden figyelemösszpontosítással mintha csak magunk generálnánk a rosszat, vagy a semmit. Nem történik semmi, pedig annyira figyelünk rá, hogy mindent jól alakítsunk és minden jól alakuljon.

Ami pedig erről azonnal eszembe jut, az az, hogy a megfigyelő puszta jelenléte (várakozása) befolyásolja a kísérlet eredményét.

Gondoljunk csak a kétrés-kísérletben elhelyezett részecskedetektorokra. Érzékelik ugyan az áthaladó elektronokat, de a kísérlet lényege (az elektronokat felfogó ernyőn kialakuló mintázat) megszűnik. Eltűnik? Nem jön létre? Jól megfigyelhetjük tehát a nagy büdös semmit. Szóval, van egy csodálatos felfedezésünk, amit a kvantumfizikával alátámasztunk, de amint pontosan meg akarjuk figyelni, az egész szó szerint eltűnik a szemünk elől.

Jó vicc. Öreganyám babonái és a részecskefizika találkozása a hímzett falvédőn. Csuda egy világban élünk, annyi biztos.

365/031 – Jöjj, néhány órás napsütés

Az valami fantasztikus, milyen gyilkos sebességgel alakul át minden egy kis napfénytől.

A házunk körül hirtelen park lesz a koszlott “türelmi zóna” helyén (én hívom csak így a teleknyi zöld sávokat, amiket azért telepítettek az út és a házak közé, hogy messzebb legyünk a zajtól és kosztól). A vasútállomás hentelős-horror-helyszínből steampunk-mese-terepasztal. De még a metrópótló is kevésbé savanyú, mint a citrompótló.

Az alvó, dédelgetett, titkos dolgok ettől a napfénytől, a tavasz ígéretétől úgy burjánzanak el odabent, ahogy a felboruló üvegből a tinta terjed szét egyetlen szempillantás alatt az itatóson.

Akkorákat lehet érezni ilyenkor, hogy beszakad az asztal. Az ágy. Az ég.

Pszeudotavasz januárban. Hát nem kegyetlen? Régebben egyszerűen csak örültem. Most a második napos nap után elfog a szorongás. Mintha minden napos óra azt ketyegné: jön még kutyára dér.

365/016 – Nem megy

Valahogy mindig azt gondoltam, hogy fontosabb a hogyan-ban jónak lenni, mint a mi-ben. Sőt. Azt is gondoltam, hogy mindennek a kulcsa* a hogyan. Tényleg mindennek. Annyira mindennek, hogy példát is fölösleges mondani rá.

De mégis mondok. Egy könyvnél például engem jóval kevésbé érdekel az, hogy miről szól, mint az, hogy hogyan szól. Nem csak könyvnél, minden szövegnél. Elolvastam tavaly egy teljesen érdektelennek tűnő könyvet, azonosulhatatlan szereplőkkel, feledhető – kissé véres – történettel, nem is találtam benne olvasás közben semmi igazán érdekeset, aztán mégis napokig, majd tovább, hetekig motoszkált bennem (sőt ma is eszembe jut), úgyhogy vissza-visszatértem hozzá, hogy lássam, megpróbáljam tetten érni, hogyan csinálta.

Közhelyes mindennapjaink vajon nem lehetnek jó alapanyagok a hogyan-hoz? (Mekkora közhelygyűjtemény már az Anna Karenyina, oszt mégis hogy szeretjük – én legalábbis.) Nem abban van-e az igazi megmutatni való, amiben szinte nincs megmutatni való?

Lehet, hogy nem. De végső soron mindegy, mert most (jelen időpillanatban és időszakban) úgysem megy semmi. Az egész életem minden megmozdulása olyan, mint a 3-as metró. Már eleve úgy indul, hogy nem megy.

_________

*lényege, értelme, célja

Például jó

Naplovam

Az például jó, ha mehetsz a város forgatagában, ha akarod, hallgatod a járműzajt, a mondatokat, amik kiröppennek a boltokból kilépők, a villamosra fellépők, a zebrán átkelők szájából, a morgásokat, szitkozódásokat, beszólásokat, nevetéseket, kiröhögéseket, ha pedig nem akarod hallani, felveheted a fülhallgatót és azt bömböltetsz a füledbe, amit akarsz. (Meg amit megtalálsz a Spotify-on).

Az például jó, hogy ha megéhezel, épp van a zsebedben apró fornettire, és amíg a villamosra vársz, kiállhatsz a napra és nem fázol, közben megállapíthatod a fornettievési-sebességet, ami lehet, hogy 1,7/perc.

Az például jó, hogy ha mész ebben a kicsit büdös, kicsit fáradt, kicsit morcos, kicsit vicces városban, és van egy kapu, egy szép, régi ház hatalmas kapuja, ami mellett a csengőtáblán tudod, melyik számot kell beütni, és beengednek. És aztán olyan, mintha hazaérnél. Ferihez és Pannihoz menni például ilyen.