Kertelő

Klasszikus értelemben sosem vágytam kertre. Annak ellenére, hogy (szerénytelenség nélkül állíthatom) kiváló erkélykertész voltam évekig. Olyan dús, magasra növő koktélparadicsom-dzsungelem volt, melyhez foghatót én magam sem láttam senkinél, pedig akkoriban sok helyen láttam, nagy divatja volt. A trombitavirág (talán van valami egzotikus meg latin neve is, egész biztosan, nem sárga, hanem emberfej nagyságú, rózsaszín-fehér lila virágot hozó) bujtását egy kedves idős hölgytől kaptam, akit hát- és derékfájdalmai miatt látogattam, s két nyár alatt csaknem vállig érőre nőtt az erkélypadlón álló nagy cserépből, végül többször hozott virágot, mint az eredeti, gondos tulajdonosnál. A ki-be fuvarozott fikuszt pedig egy idő után már csak égig érő paszulynak hívtuk, de megtanultam elágaztatni.

Jó fekvésű erkély volt az. Jó volt rajta feküdni is. S miközben bensőséges kapcsolatot ápoltam növényeimmel, azért el-elgondolkodtam azon, milyen abszurd is ez, földet tenni egy edénybe, abban növényt növeszteni, mintha nem lenne neki sokkal jobb helye valahol kint, ahol az egész csodálatos rendszer része lehetne. No persze, akkor én egy erkélyen hogyan tapasztalhatnám meg a növénynevelés örömeit? A növény a földbe való, gondoltam, miközben cserépben öntöztem őket, a földet pedig kertészekre kell bízni, a kertészek értenek hozzá. Jól tudják például, hogy a gaz a föld édes gyermeke. A kertészek értenek ahhoz az élethez, aminek része a kert.

De azért most, amikor megtudtam, hogy azon a kis darab földön, ahol még nem vagyok, de leszek, nevezzük nagyvonalúan birtoknak, szóval ott, valahol az M3-astól északra egy körbekerített földdarabon kinőtt vagy száz apró fenyő, hát meghatódtam, na. A fák, ugye.

Reklámok

Csodálom

Régóta csodálom azt a magabiztosságot, ahogy a világhoz mint témához lehet merni hozzányúlni. A világról ma elérhető emberi (természettudományos) tudás töredékének birtoklása nélkül, a tetejébe minden ilyen irányú érdeklődés nélkül. Régóta csodálom azt az önbizalmat is, amellyel a nyelvhez lehet merni nyúlni, az anyanyelv elemi szintűnél valamivel bonyolultabb szabályaival való közelebbi ismeretség nélkül.

Tanulság nincs. Csak a (rá)csodálkozás.

365/142 – Szenya

Ha ebben az országban eldobsz egy szendvicset, azonnal fejen találsz három idiótát, ebből az egyik nem tehet róla, így született, tök hülye, a másik politikus, a harmadik meg házmester, aki boldogan uralkodik a maga szemétdombján. Legyen az virtuális vagy valóságos. Közös jellemzőjük, hogy sosem tudják, mikor kell elgondolkodni (nem kizárt, hogy a képességet már el is veszítették), igen pökhendien szólanak ők a magas lóról lefelé, és nem szoktak csöndben maradni. Továbbá képtelenek lennének egy logikai sor végigkövetésére (a sajátjukon kívül, amely egyébként csak nagy engedményekkel nevezhető logiainak).

Egy szendvicsen kívül azonban három idiótára sem jut egy nemidióta. És itt nem politikáról van szó, az élet minden területén igaz. Ez a csőd, tulajdonképpen.

365/139 – Ha lassabb vagyok, az időm lelassul-e?

Amit mára írni akartam, nagyjából a címben benne is van. Egy bizonytalan igennel felelnék meg rá. Egy kérdőjeles igennel, ami szerintem mindenképpen jobb egy felkiáltójeles nemnél. De beérem egy pontos talánnal is.

Amiről eszembe jutott.

Olvasok egy könyvet egy emberről, aki nem arról lett híres, hogy lassú volt – pedig ez volt (lehetett) a legjellemzőbb tulajdonsága. Nekem maga a lassú élés, ami magában rejti az aprólékosság, a részletezés, részletező figyelem, egyáltalán a figyelem egy más minőségét, nagyon szimpatikus. Közel áll hozzám. Nagyjából mindennel ellentétes, amit a világ ma elvár tőlünk. Sőt, azzal is, amit kétszáz éve elvárt.

Szóval, ez a figura egyszer csak kilép a hóba, “medvetáncot” jár benne, közben pedig hirtelen fiatalnak kezdi érezni magát:

Honnan tudjam, elmélkedett, hogy ugyanolyan módon vagyok-e túl a harmincon, mint mások? Ha kések, mint egy óra, akkor az is tovább tart, amíg lejárok.

Hm, hm. Einstein szerintem erre azt mondaná, hogy na jó, de a kérdés az, hogy hol van az az óra?

365/135 – Szép

Mától a Szépírók Társaságának tagja vagyok.

Ez azért is említésre méltó dolog – azon túl, amiért egyébként -, mert egész eddigi életemet “megúsztam” anélkül, hogy bárminek (párt, szervezet stb.) tagja lettem volna. Most először fordult elő, hogy  – hosszas mérlegelés, meg- és rábeszélés után – önszántamból tag óhajtottam lenni valahol, s így az is először fordult elő, hogy felvettek valahova. Tehát mindenképpen nagy nap ez a mai.

Több oka volt ennek, de egyet említek, ami a többivel összeadódva juttatott végül döntésre, ez pedig az volt, hogy vannak olyan idők, amikor ha nem is feltétlenül muszáj, de talán mondhatom úgy, hogy érdemes odaállni valahova. Részévé válni valami olyannak, amit vállalhatónak tartunk, szemben mindazzal, aminek akaratunkon kívül része vagyunk, és amit olyan sokszor tartunk vállalhatatlannak.

Köszönettel tartozom mindazoknak, akikkel erről korábban beszélgetnem lehetett, az ajánlásokat megíróknak, és a Szépírók Társaságának a felvételért.

365/133 – Hétvégnapló

Van az embernek ez a furcsa szokása, hogy számon tartja a Földön eltöltött éveit.

Szombaton ötven éves lett a nővérem, ami már csak azért is hihetetlen, mert az én fejemben mindig valahogy huszonnégy vagy harminckettő, de hát ezeken az életkorokon már én is túl vagyok. Aztán azért is, mert így most már nincsen ötven alatti testvérem. Mindenki ötven pluszos, ahogy R mondja, már amikor idegenekről van szó, de van rá egy gyümölcsöstálam, hogy ez a családdal kapcsolatban nem jut eszébe.

Ezen kívül mostanában hétvégenként van egy pótkislányom (csak kicsit, de nagyon élvezem), úgyhogy igazán olyan az élet, hogy csak fény legyen, meg térerő.