Az altató szerekről (részlet)

Ekkor:

Lechner Pe­ti­vel sok dél­utá­non ül­tünk a há­zunk ka­pu­já­ban. Tér­dünk­re tá­masz­tott ál­lal fi­gyel­tük a já­ró­ke­lő­ket, a jár­da re­pe­dé­se­it, mint egy tér­ké­pet. A lép­csőnk mel­lől in­du­ló szé­les fo­lyó a Du­na, fél mé­ter­rel odébb ebi­hal ala­kú mé­lye­dés, az egy tó. A szem­köz­ti ház fe­lé az Al­pok egy ré­sze gyűrő­dik.

Ná­lunk az volt a sza­bály, hogy nem me­he­tek a há­zon kí­vül­re egye­dül. Ezért ül­tem a lép­csőre, az még ép­pen a ház, gon­dol­tam. Ez volt a leg­me­ré­szebb gyá­va­sá­gom.

Né­mán fi­gyel­tük a lá­ba­kat, a fo­lyót majd­nem min­den­ki át­lép­te, de a cso­szo­gó kol­dus né­ni so­sem, aki min­dig a tér előt­ti sar­kon ült le, lá­bai elé tet­te a kon­zerv­do­bozt. A Ze­ne­aka­dé­mi­á­ra igyek­vők­től re­mélt egy kis ap­rót, úgy kép­zel­tem, ez a mun­ká­ja, fel­ve­szi ott­hon a bar­na nad­rág­ját a vi­rá­gos ru­há­val, és el­cso­szog az ut­cánk­ba, az ut­cán­kon át a tér sar­ká­ig, ő így ke­re­si a pénzt. Pénz­ke­re­sés en­nél konk­ré­tabb nem is le­het, ke­re­si, és né­ha ta­lál vagy dob­nak ne­ki. Órá­kon át ül­tünk ott anél­kül, hogy egy szót szól­tunk vol­na.

Vol­tak a láb­szín­ház­nak ál­lan­dó sze­rep­lői, rend­sze­re­sen el­ha­ladt előt­tünk né­hány ta­ná­runk, egy bá­csi me­le­gí­tőben és bőr­ci­pőben, vé­kony pó­rá­­zon egy tacs­kót ve­zet­ve. Ku­tya­kö­röm-ko­po­gás az asz­fal­ton. A kör­úti bolt­ból egy pénz­tá­ros né­ni is min­dig ar­ra járt, so­ká­ig nem jöt­tem rá, hogy ő az, csak ami­kor egy­szer ki­jött a pénz­tár mö­gül, és meg­lát­tam a ci­pő­jét. És volt sok-sok ide­gen, ér­de­kes láb, Pe­ti sze­ret­te a Nike ci­pő­ket, ha lá­tott va­la­kin, meg­bö­kött a kö­nyö­ké­vel, és csak bic­cen­tett, mer­re néz­zek.

Sze­ret­tem vé­gig­kí­sér­ni egy ala­kot az ut­cán­kon, ma­gam­ban do­bol­ni a já­rá­sa rit­mu­sát, ha jól kon­cent­rál­tam, az il­le­tő el­kez­dett egy mon­dó­ká­ra lép­ked­ni, az Ecc-pecc kimehetszre, a Jön­ni fog egy em­ber­re, az­tán, ha úgy tar­tot­ta ked­vem, a Zon­go­ra­is­ko­la ujj­yakorla­ta­i­ra.

Sze­ret­tem a né­nik ko­po­gós, ma­gas sar­kú ci­põ­it, a pán­tos szan­dá­lo­kat meg azo­kat a ci­põ­ket, amik­nek az or­rá­ból mint­ha ki­nyis­­szan­tot­tak vol­na egy kis kört, csak a láb­uj­jak vé­ge kan­di­kált elõ, fõ­leg, ha szé­pen la­ko­zot­tak. És sze­ret­tem a bá­csik fé­nyes bõr­ci­põ­it, az új, tisz­ta sport­ci­põ­ket, de az öre­gek ci­põ­i­tõl ki­rá­zott a hi­deg. Mint­ha di­rekt olya­nok len­né­nek, hogy ne­vet­sé­ges le­gyen ben­ne a láb, meg csú­nya. Szür­ke boly­hos posz­tó, lyu­ka­csos mû­bõr, test­szí­nû­nek mond­ták. Gyógy­ci­põk. Ijesz­tõ­ek vol­tak, mint a mez­te­len pró­ba­ba­bák a kör­úton, ha ren­dez­ték a ki­ra­ka­to­kat. Hal­vány há­nyin­ger fo­gott el tõ­lük. Egy­ál­ta­lán, azt hogy le­het el­vi­sel­ni, hogy ilyen sza­rul néz­zen ki az em­ber, ha meg­öreg­szik?, da­gadt bo­kák, büty­kös láb­fe­jek, cso­szo­gás. Min­den­nap sír­nék, ha le­néz­nék, és azt lát­nám, hogy a tes­tem egy ilyen vissz­eres, for­mát­lan láb­ban vég­zõ­dik. Így is sír­hat­tam vol­na, lány­hoz ké­pest elég vas­tag a bo­kám, nem sze­ret­tem a bo­ká­mat, ki nem áll­hat­tam, mint a fer­de or­ro­mat.

A ka­punk egyik szár­nyát zár­va tar­tot­ták, a má­si­kat nyá­ron min­dig ki­tá­masz­tot­ták egy nagy ­da­rab szür­ke kõ­vel, csak évek­kel ké­sõbb lett ka­pu­te­le­fon, amit mu­száj volt hasz­nál­ni. A zárt szárny elõtt két gye­rek­fe­nék ké­nyel­me­sen el­fért, há­rom már nem. A fel­nõt­tek sze­rint nem, mert olyan­­kor min­dig szól­tak, hogy men­jünk on­nan, el­áll­juk az utat (pe­dig ül­tünk), ezért va­la­ki­nek át kel­lett ül­nie a lép­csõ má­sik vé­gé­be. Az ült át, aki utol­já­ra jött. Min­dig ro­han­tam le­fe­lé, ne­hogy ne­kem kell­jen. Ha ké­sõn ér­tem le dél­után, el­fog­lal­ta a Pe­ti mel­let­ti he­lye­met Ti­bi a szom­széd ház­ból. Pe­ti­nek nem kel­lett ott­hon meg­vár­nia sem­mit, nem ki­a­bál­tak le ér­te, hogy gya­kor­lás, vidd le a sze­me­tet vagy ilyes­mi. Két év­vel fö­löt­tem járt, a Ker­tes Mi­ki­vel egy osz­tály­ba, na­gyobb volt ná­lam, ne­ki több min­dent le­he­tett. Az any­ja pa­ti­ká­ban dol­go­zott, ha dél­utá­nos volt, es­tig ha­za se jött, ha ügye­le­tes, ak­kor egész éj­jel, ap­ja meg nem volt. Sza­bad fiú volt a Pe­ti, a ku­tya se tö­rõ­dött ve­le.

Nem so­kat be­szélt, ha még­is mon­dott va­la­mit, azt olyan fel­nõt­te­sen mond­ta, mint a fil­me­ken a fel­nõt­tek, hogy csak úgy, be­le a le­ve­gõ­be, ma­ga elé, és az ott meg­állt, az em­ber el­gon­dol­kod­ha­tott raj­ta. Azt ál­lí­tot­ta, hogy a já­rá­sá­ból sok min­den ki­de­rül az em­ber­rõl, ezért sze­re­ti néz­ni.

Ez egy kur­va, mond­ta pél­dá­ul egyik nap, ami­kor Sze­ke­res Ma­ri né­ni bil­le­gett fe­lénk. Nyelv­tan­ta­nár a su­link­ban, en­gem is ta­ní­tott. Be­le­bor­zong­tam eb­be a szó­ba, ahogy Pe­ti a vál­la fö­lött be­le­mond­ta a fü­lem­be, ki­csit ol­dal­ra is dõlt, hogy ne kell­jen han­go­san. Nem mer­tem rá­néz­ni, csak bá­mul­tam a Sze­ke­res Ma­ri né­ni la­pos tal­pú ci­põ­jét, sem­mit­mon­dó, vi­lá­gos szok­nyá­ját, Hát nézd meg, mond­ta Pe­ti, mi­lyen csám­pás! Néz­tem, tény­leg ki­fe­lé do­bál­ta a láb­fe­je­it, a csí­põ­je ki­len­gett ol­dal­ra. Ma­gam­tól ezt nem vet­tem vol­na ész­re, so­ha nem fi­gyel­tem meg, mert a Ma­ri né­ni je­len­ték­te­len volt, bar­na rö­vid haj­jal, az ar­cán so­ha sem­mi kü­lö­nös, se nagy mo­soly, se kis bá­nat, ész­re­vét­le­nül lé­te­zett az is­ko­lá­ban, nem volt szi­go­rú, nem volt túl en­ge­dé­keny, nem volt szép a hang­ja, nem volt szép õ ma­ga sem. Az em­ber egy­sze­rû­en nem fi­gyelt rá, én is csak azért je­gyez­tem meg az ar­cát, mert olyan sok­szor lát­tam. Le­het, hogy ma már meg sem is­mer­ném.

Ül­tem fel­hú­zott tér­dek­kel a lép­csõn­kön, és néz­tem a láb­fe­je­it, fi­gyel­tem a csám­pá­zá­sát. Azért olyan csám­pás, mert szét van basz­va, mond­ta a Pe­ti, és megint érez­tem a tar­kó­mon meg kar­ja­i­mon a bi­zser­gést. Nem tud már ren­de­sen men­ni se, an­­nyi­ra szét van, tet­te hoz­zá, hogy biz­to­san meg­ért­sem. Ami­kor elénk ért, kö­szön­tünk, mint bár­mi­kor más­kor. Az­tán néz­tük to­vább az ut­cát.

Sok­szor gon­dol­tam utá­na a Sze­ke­res Ma­ri né­ni­re, hogy akár­mi­lyen je­len­ték­te­len kül­se­jû is, azért még­is­csak ba­szik. Bas­­szák. Nem­csak meg, de szét. Nem tud­tam tel­je­sen el­kép­zel­ni a dol­got, de at­tól fog­va na­gyob­ba­kat kö­szön­tem ne­ki.

Pe­ti csak egy­szer járt ná­lunk, el­kí­sér­te a Ker­tes Mi­kit zon­go­ra­órá­ra, és be­ült hoz­zám a szo­bám­ba. Na­gyon ha­ra­gud­tam rá, per­sze nem tud­hat­ta, hogy ez az én idõm, hogy olyan­kor én ott ku­por­gok a kulcs­lyuk mö­gött, vagy fek­szem az ágya­mon, és hall­ga­tom, ahogy a Mi­ki ját­szik, és még azt is él­ve­zem, ha té­veszt. Fleg­ma vol­tam a Pe­ti­vel, szin­te un­dok. Tet­szett ne­ki a cédélejátszós mag­nóm, mond­tam, hogy nem kap­csol­hat­ja be, za­var­ja az órát, ami igaz is volt, az­tán jobb öt­le­tem tá­madt. Fel­aján­lot­tam, hogy adok fül­hall­ga­tót, van pont egy jó le­mez ná­lam, és mi­re vá­la­szol­ha­tott vol­na, már a fe­jé­re tet­tem a tap­pan­cso­kat, én meg le­ül­tem a he­ve­rõ elé a szõ­nyeg­re, és úgy csi­nál­tam, mint­ha ol­vas­nék, hogy rá se kell­jen néz­nem.

Ült az asz­ta­lom­nál, bá­mul­ta az ab­la­kot, az ab­lak elõtt a nej­lon­füg­göny min­tá­it, né­ha át­né­zett köz­tük, ta­lán a szem­köz­ti há­zak ab­la­ka­it für­kész­te. Én is szok­tam néz­ni oda a füg­göny mö­gül, né­ha azt érez­tem, hogy va­la­ki ugyan­így áll az ut­ca túl­ol­da­lán a har­ma­di­kon egy ab­lak­ban, és ide néz, nem húz­za el a füg­gönyt, hogy ne ve­gyem ész­re. Ta­lán azt is tud­ja, hogy ez az én ab­la­kom. De ilyen­kor dél­után nem volt sem­mi moz­gás, még csak nem is szel­lõz­tet­tek, a leg­töb­ben ott­hon se vol­tak, nem na­gyon volt mit néz­nie a Pe­ti­nek. Úgy­hogy hall­gat­ta a ze­nét, én meg bá­mul­tam a la­po­kat. Lát­tam a be­tû­ket a köny­vem­ben, de nem áll­tak ös­­sze se mon­da­tok­ká, se sza­vak­ká. Csak a Mi­ki já­té­kát hall­gat­tam, és örül­tem, hogy nem kell raj­ta osz­toz­nom a Pe­ti­vel.

Az óra má­so­dik fe­lé­re meg­eny­hül­tem, lát­tam, hogy le­vet­te a fül­hall­ga­tót, be­szél­get­ni kezd­tem ve­le, ne­hogy azt hig­­gye, hogy olyan kis pi­sis va­gyok, hogy azért, mert ta­valy a pin­ce lép­csõ­for­du­ló­já­ban meg­mu­tat­tuk egy­más­nak, amink van, ve­lem már nem is le­het be­szél­get­ni, csak a lép­csõn ücsö­rög­ni. Ös­­sze­kö­tött min­ket ez a ki­csi ti­tok, és el is vá­lasz­tott. Nem akar­tam, hogy ne le­gyünk et­tõl még ba­rá­tok.

Azt mond­ta, hogy sze­rin­te a vi­lág leg­jobb gi­tá­ro­sa a Brian May, mi­re én nem tud­tam, mit mond­jak, meg­von­tam a vál­lam. Ma­gya­ráz­ni kez­dett a já­té­ká­ról, hogy a May az nem akár­hogy csi­nál­ja, és min­dig ér­mét hasz­nál a pen­ge­tés­hez, úgy ér­zi, ez­zel kö­ze­lebb ke­rül a hang­szer­hez, ben­sõ­sé­ge­sebb lesz az egész, és aki­nek van fü­le meg szí­ve, az a Pe­ti sze­rint hall­ja ezt, és hát et­tõl olyan cso­dá­la­tos az egész, már­mint nem az ér­mé­tõl, ha­nem az egész hoz­zá­ál­lá­sá­tól, ma­gya­ráz­ta, én meg csak bam­bul­tam, nem ér­tet­tem, hogy ami­kor mind­ös­­sze egy zárt aj­tó vá­laszt el min­ket a Ker­tes Mi­ki­tõl, ho­gyan is be­szél­het ne­kem ide­gen gi­tá­ros fic­kók­ról. Lát­ta raj­tam, hogy nem ér­de­kel, vagy ta­lán azt gon­dol­ta, hogy egy­sze­rû­en nem hi­szek ne­ki, nem hi­szem el, amit a Brian Mayrõl mond, úgy­hogy nyo­ma­té­ko­sí­tot­ta a mon­dan­dó­ját az­zal, hogy mert a Brian May ol­tá­ri nagy mû­vész.

Tág­ra nyílt szem­mel bá­mul­tam, ahogy mond­ta, Ol­tá­ri nagy, ér­ted?, akar­tam va­la­mit mon­da­ni, de csak néz­tem, hogy mi van, mit ér­de­kel ez en­gem, Õ a leg­na­gyobb gi­tá­ros a föl­dön, ér­ted? Ér­ted?!, ki­a­bál­ta, mi­re anyám be­szólt, hogy min­den rend­ben van-e. Én meg ki­ki­a­bál­tam, hogy per­sze, de köz­ben a Pe­ti­re néz­tem, hogy ve­gye ma­gá­ra, ez ne­ki is szól, per­sze, per­sze, min­den­ki­nek vá­la­szo­lok, és min­den­ki­nek per­sze.

Azu­tán so­se jött el hoz­zánk, nem kí­sér­te fel a Mi­kit az aj­tó­ig sem, és utá­na már rit­káb­ban ül­tünk a lép­csõn, ak­kor se so­ká­ig, tíz perc után egyi­künk azt mond­ta, dol­ga van, és ott­hagy­ta a má­si­kat a ka­pu­ban. Nyol­ca­di­kos vol­tam, ami­kor el­köl­töz­tek. Az any­ja hoz­zá­ment egy né­met fog­tech­ni­kus­hoz, akit a Lechner utált. El­köl­töz­tek Né­met­or­szág­ba, egy meg­je­gyez­he­tet­le­nül hos­­szú ne­vû fa­lu­ba. Nem ta­lál­koz­tunk töb­bé.

* * *

Min­den ked­den és csü­tör­tö­kön nyit­va hagy­tam a szo­bám aj­ta­ját, hogy lás­sam, ami­kor meg­ér­ke­zik. Meg­vár­tam, amíg le­vet­te a ka­bát­ját az elõ­szo­bá­ban, a sar­kig tárt dup­la­ szár­nyú aj­tón át lé­pett a nap­pa­link­ba. La­zán jött be, kön­­nye­dén, pont ahogy ját­szott, mint­ha csak át­búj­na va­la­mi füg­göny alatt. Olyan ki­csi­két mo­so­lyo­gott, hogy nem tud­tam vol­na meg­mon­da­ni, tény­leg mo­so­lyog-e, vagy csak ilyen az ar­ca. Ami­kor le­ült a zon­go­rá­hoz, anyám oda­szólt, hogy Zelma, kér­lek, és ak­kor ne­kem be kel­lett csuk­nom az aj­tó­mat. Szót fo­gad­tam, és pró­bál­tam a kulcs­lyu­kon át les­ke­lõd­ni. Ép­pen csak a Mi­ki jobb ol­da­lát lát­tam, ahogy ül a zon­go­rá­nál, azt se min­dig, mert ha anyám fel-alá sé­tált még azt is el­ta­kar­ta. És gyak­ran sé­tált fel-alá, köz­ben egy fémvo­nal­zó­val csap­kod­ta a ki­fe­szí­tett te­nye­rét. Biz­to­sab­ban tar­tot­ta az üte­met, mint a met­ro­nóm.

Leg­több­ször az­tán le­ül­tem a pad­ló­ra, a há­ta­mat ne­ki­ve­tet­tem az aj­tó­nak, és csu­kott szem­mel hall­gat­tam a ze­nét. Mint­ha a há­ta­mon és a mell­ka­so­mon át erõ­sí­te­ném fel. Ahogy ott ül­tem, a com­bo­mat erõ­sen ös­­sze­szo­rí­tot­tam. Pon­to­san em­lék­szem ar­ra a ta­va­szi szü­net elõt­ti nap­ra, ami­kor elõ­ször be­csúsz­tat­tam a ke­ze­met a bu­gyim­ba.

Olyan he­tek kö­ze­led­tek, ami­kor nem lát­ha­tom majd, nem lesz is­ko­la, nem lesz zon­go­ra­lec­ke sem, leg­fel­jebb hé­be-hó­ba ta­lál­koz­ha­tunk, ha a té­ren ös­­sze­fu­tunk, de az sem­mi. Ide­ges vol­tam, mert én min­den­nap lát­ni akar­tam, már az ut­ca­sa­rok­ról ki­szúr­ni a já­ró­ke­lõk kö­zül a fe­ke­te für­tös fe­jét, a hi­deg kék sze­mét, mes­­szi­rõl, na­gyon mes­­szi­rõl fel­is­mer­ni.

Úgy érez­tem ma­gam, mint a tû, ami el­akadt apa va­la­me­lyik ba­ke­lit­le­me­zén, pör­gött a vi­lág, én egy hely­ben ma­rad­tam. Em­lé­ke­ze­tem­be vés­tem a vál­lát, a csuk­ló­ja vo­na­lát, ahogy ját­szott. Már ami­kor vég­re nem ta­kar­ta el az anyám há­ta. Csu­kott szem­mel bár­mi­kor lát­tam ma­gam elõtt a szá­ja ívét, és ezer­szer el­gon­dol­tam, hogy az én szám­hoz ér. En­­nyit csak, sem­mi töb­bet, azt a pil­la­na­tot, hogy oda­ér. Biz­tos vol­tam ben­ne, hogy az egy vég­te­len do­log len­ne, pö­rög­het­ne a vi­lág. Er­re gon­dol­tam azon a ta­va­szi dél­utá­non, ami most már örök­ké na­pos dél­után­ként él az em­lé­ke­ze­tem­ben, és be­nyúl­tam a bu­gyim­ba. Az uj­ja­i­mon me­leg nyál­kát érez­tem, jó volt el­ken­ni a lá­bam kö­zött, hát­ra és elõ­re, meg­ta­lál­ni a pon­tot, amit a leg­jobb si­mo­gat­ni. Egy­re erõ­seb­ben dör­zsöl­tem, érez­tem, hogy egy­re lucs­ko­sabb az uj­jam, és a Mi­ki szá­ja és az én szám ös­­sze­ér, gon­dol­tam, és meg­le­pett egy min­den ad­di­gi­nál na­gyobb él­ve­zet.

Azt hit­tem, va­la­mi nagy bajt csi­nál­tam, és mint­ha egy ki­csit be is pi­sil­tem vol­na, mint ami­kor az em­ber nem tud­ja vis­­sza­tar­ta­ni, és ki­csur­ran pár csepp, még egy rö­vid, éles hang is ki­sza­kadt be­lõ­lem, mi­re el­vág­ták a nap­pa­li­ban a ze­nét és anyám be­or­dí­tott, hogy Mi a baj? Mint­ha jég­hi­deg vi­zet ön­tött vol­na vé­gig raj­tam, for­ró let­tem. Ül­tem az aj­tó mö­gött a föl­dön, né­ma csend­ben, vis­­sza­fojt­va min­dent, amit csak le­he­tett még. Nagy le­ve­gõ.

Vis­­sza­or­dí­tot­tam, hogy Sem­mi!, és vé­gig­ve­tõd­tem az ágyon, ma­gam­ra rán­tot­tam a plé­det, hogy ha még­is be­nyit, meg ne lás­sa, mit csi­ná­lok. A vi­lá­gért se tud­jon ró­la. Sze­ren­csém­re nem jött be, úgy­hogy láb­ujj­he­gyen vis­­sza­oson­tam az aj­tó­hoz és a tõ­lem tel­he­tõ leg­las­sabb, leg­fe­sze­sebb moz­du­lat­tal el­for­dí­tot­tam a kul­csot a zár­ban. Épp­hogy meg­csi­kor­dult, úr­is­ten, ugye, nem hal­lot­ták meg. Csend, az­tán új­ra a zon­go­ra. Vis­­sza­fe­küd­tem, és hall­gat­tam a ze­nét. Ak­kor már le­vet­tem a bu­gyi­mat, fel­hú­zott tér­dek­kel fe­küd­tem, és a Ker­tes Mi­ki ész­vesz­tõ­en cso­dá­la­tos já­té­ká­ra új­ra el­él­vez­tem. On­nan­tól ezt tet­tem min­den ked­den és csü­tör­tö­kön dél­után fél négy­tõl fél ötig.

Az­tán el­jött a szü­net, el­ma­rad­tak a ta­nít­vá­nyok, el­ma­radt a Mi­ki, és én dél­utá­non­ként nem tud­tam nyu­god­tan ma­gam­ra zár­ni az aj­tót. Es­tén­ként, ami­kor egyéb­ként is olyan ne­héz, szin­te le­he­tet­len volt el­alud­ni, mi­u­tán la­poz­gat­tam a ház ala­kú me­se­köny­vet (ahe­lyett, hogy ren­des köny­ve­ket ol­vas­tam vol­na anyám sze­rint), le­vet­tem a pi­zsa­ma­nad­rá­go­mat, és si­mo­gat­ni kezd­tem ma­gam. Alig vár­tam, hogy vé­ge le­gyen a nap­nak. Anyám tett is egy meg­jegy­zést, hogy mi tör­tént, hogy újab­ban nem kö­nyör­gök, hogy néz­hes­sem az es­ti fil­met a té­vé­ben, de vé­gül an­­nyi­ban hagy­ta, min­dent an­­nyi­ban szo­kott hagy­ni, és es­tén­ként leg­több­ször úgy­is el­ment va­la­ho­vá. Apám le­gyin­tett, azt mond­ta, iga­zam is van, a té­vé hü­lye­ség, és va­ló­ban, iszo­nyú hü­lye­ség­nek tar­tot­tam. Sok­kal jobb do­log a sa­ját mo­zi, csu­kott szem­mel az ágyon, el­kép­zel­ni pél­dá­ul a Ker­tes Mi­ki­vel min­den­fé­le dol­got, egy­re va­dab­ba­kat, pél­dá­ul be­le­gon­dol­ni, hogy kukija van, hogy faszt ne is gon­dol­jak, és hogy az­zal mi min­dent le­het vagy nem le­het, va­jon mi­lyen, mi­lyen egy iga­zi, olyan-e, mint a szob­ro­ké, vagy mint a Lechner Pe­tié, aki­vel egy­szer, itt a ház­ban, a pin­ce­le­já­ró lép­csõ­for­du­ló­já­ban meg­mu­tat­tuk egy­más­nak, mi van a rö­vid­nad­rá­gunk alatt.

Meg is fog­hat­tam ne­ki, fur­csa volt, is­me­ret­len, de nem ide­gen, még­is ki­ütött raj­tam az iz­zad­ság hir­te­len. Em­lék­szem a bõ­ré­nek hi­he­tet­le­nül fi­nom ta­pin­tá­sá­ra, és hogy az egész egy­szer csak meg­moc­cant a ke­zem alatt. Fel fog áll­ni, mond­ta a Lechner, érez­tem, hogy el­pi­ru­lok, és úgy vert a szí­vem, mint­ha leg­alább­is azt mond­ta vol­na, hogy fel fog rob­ban­ni, és mind a ket­ten meg­ha­lunk. És tény­leg da­gad­ni kez­dett a fü­tyi­je, mint­ha egy kü­lön­ál­ló élõ­lény len­ne, és fél­tem néz­ni, aho­gyan a ró­zsa­szín hús elõ­jön a bõr alól, egy da­ra­big még­is néz­tem, az­tán hir­te­len, mint­ha has­ba vág­tam vol­na, egy moz­du­lat­tal fel­rán­tot­ta a nad­rág­ját, és el­sza­ladt. So­ha töb­bé nem be­szél­tünk er­rõl.

A Lechner fü­tyi­jét kép­zel­tem a Mi­ki­re, azt gon­dol­tam, hogy az övé ugyan­ilyen, sõt azt hi­szem, azt gon­dol­tam, min­den fi­úé ugyan­ilyen, és el­kép­zel­tem, hogy hoz­zá­ér­he­tek a Mi­ki­é­hez, és olyan fi­nom lesz, ép­pen úgy moc­can majd, et­tõl hir­te­len megint be­kö­vet­ke­zett a fé­lel­me­tes él­ve­zet, és az­zal együtt el­ön­tött a szé­gyen. Ti­zen­egy éves ko­rom­tól így alud­tam el ma­gam­mal min­den es­te. Ha nem csi­nál­tam, csak a ret­te­gés ma­radt. Egyet­len do­log kel­lett ne­kem az el­al­vás­hoz, hogy úgy huny­jam le a sze­mem, hogy nem gon­do­lok ar­ra, hogy le­hu­nyom a sze­mem.

Két éven át les­tem Mi­kit a kulcs­lyu­kon ke­resz­tül, vár­tam, hogy ös­­sze­fus­sak ve­le a té­ren, hogy néz­zen rám, szól­jon hoz­zám. Sze­res­sen. Né­ha meg­áll­tunk az ut­cán, vál­tot­tunk pár szót, fõ­leg a zon­go­ra­lec­kék­rõl. Szia, mond­ta egy szer­dán, hol­nap ta­lál­ko­zunk! És per­sze hogy nem ve­lem ta­lál­ko­zott, ha­nem anyám­mal, de at­tól még bol­dog vol­tam. Ezt mond­ta, a nyílt ut­cán, bár­ki hall­hat­ta, min­den­ki hall­hat­ta, hogy ez a tö­ké­le­tes lény ve­lem ta­lál­ko­zik. Las­sacs­kán meg­hos­­szab­bod­tak a mon­da­tok, meg­kér­dez­te, hogy amúgy mi­lyen ze­nét sze­re­tek, nem tud­tam vá­la­szol­ni, idi­ó­tá­nak érez­tem ma­gam, egy zon­go­ra­ta­nár gye­re­ke, tisz­ta gáz, hát még ked­venc ze­né­je sincs, al­ter­na­tív, mond­tam, mo­soly­gott, aján­lott va­la­mit, azon­nal el­fe­lej­tet­tem, de bó­lo­gat­tam, az­tán leg­kö­ze­lebb ho­zott egy cédét, hi­szen ezt is­me­rem. Föld, ka­land, ilyes­mi. Ne­kem má­sol­ta, mond­ta. He­te­kig hall­gat­tam egy­foly­tá­ban. Kény­szer, ér­dek, ösz­tön­élet, éne­kel­tem, anyám utál­ta, de ez­zel most tény­leg nem te­he­tett sem­mit. Ha na­gyon za­var­ta, fel­vet­tem a fül­hall­ga­tót, úgy ül­tem az asz­ta­lom­nál, bá­mul­tam ki­fe­lé az ab­la­kon a szom­széd ház­ra, és dú­dol­tam, hogy há­rom nagy, fe­ke­te fa­bá­bu.

Nyár­ra már csak egyet­len sür­ge­tõ ér­zés lo­bo­gott ben­nem, nem mint­ha tud­tam vol­na, mi az, csak hogy sür­get. Ti­zen­há­rom vol­tam, szin­te kész. Úgy érez­tem ma­gam, mint a pár­na­hu­zat­ok a Ber­ta ma­ma kert­jé­ben a teregetõzsinóron, hogy lo­bo­gok a szél­ben, és hol óri­á­si­ra da­ga­dok, hol sat­nya kis rongy­ként ló­gok a sem­mi­be. Év köz­ben jól ki­ke­re­ke­dett a mel­lem, az or­rom egy­re fer­débb lett, aho­gyan anyám szá­mí­tott is rá. Ez a sze­gény lány a te csa­lá­dod­ra ütött, mon­do­gat­ta apá­nak, aki er­re so­ha nem mon­dott sem­mit, mert úgy lát­ta, hogy di­csé­ret­nek ve­szem, és na­ná, hogy an­nak vet­tem. Mert apám szép volt, szög­le­tes ar­cú, ma­gas, szé­les vál­lú, me­leg­bar­na sze­mû em­ber, és ugyan fer­de volt egy kis­sé az or­ra, de az di­rekt jól állt ne­ki.

Azon a nyá­ron is el­utaz­tam Ber­ta ma­má­hoz. A szü­net vé­ge elõtt két hét­tel el­jött ér­tem apám, ha­za­vo­na­toz­tunk, de ad­dig­ra már egy má­sik lány vol­tam.

Pár nap­pal tan­év­kez­dés elõtt anyám le­kül­dött tej­föl­ért a bolt­ba. Ná­lunk sok­szor sem­mi nem volt ott­hon, és ha fõ­zött, biz­tos, hogy el­fe­lej­tett meg­ven­ni hoz­zá va­la­mit. Ha­za­fe­lé me­net meg­lát­tam a té­ren a Ker­tes Mi­kit. Az el­sõ pil­la­nat­ban be­le­nyi­lallt a gyom­rom­ba az iz­ga­lom, de a kö­vet­ke­zõ­ben egy nagy cso­dál­ko­zás lett be­lõ­le. Néz­tem a nyeg­le­sé­gét, sze­ren­csét­len­nek, je­len­ték­te­len­nek tûnt. El sem tud­tam hin­ni, hogy õ az, pe­dig lát­szó­lag sem­mit nem vál­to­zott. Nem is nõtt a nyá­ron, csak két cen­tit, mond­ta. Olyan ked­ve­sen mo­soly­gott rám, ahogy ta­lán so­ha. Ke­res­tem azt a von­zó ívet a szá­ján, a va­rázs­la­tot a kék sze­mé­ben, de in­kább ne­vet­sé­ges volt, és szé­gyell­tem ma­gam, mint­ha min­den ad­di­gi tit­kos gon­do­la­tom­ról tud­na. Nem akar­tam, hogy tud­jon ró­la, nem akar­tam el­hin­ni, hogy en­­nyit gon­dol­tam rá, er­re a… gye­rek­re. Éret­len ará­nyok, ha­nya­gul zseb­re du­gott ök­lök mi­att idét­le­nül ki­du­do­ro­dó nad­rág­zseb. Gi­tár­tok volt ná­la, a há­tán vit­te.

El­kezd­tem gi­tá­roz­ni a nyá­ron, mond­ta. Az jó, mond­tam, és azon gon­dol­kod­tam, ho­gyan sza­ba­dul­jak eb­bõl a ke­ser­ves hely­zet­bõl, de nem ju­tott eszem­be sem­mi. Csak néz­tem rá, egyet­len pil­lan­tás volt az egész, min­den meg­vál­to­zott, min­den ös­­sze­dõlt. Ho­va lett a Ker­tes Mi­ki? Hol van, ho­vá lett, az is­ten ver­je meg, ro­has­­sza meg ezt a kis bal­faszt.

Ott állt pe­dig, szem­ben ve­lem, há­tán egy gi­tár, kön­­nyû nyá­ri nad­rág­já­nak zse­bé­ben a ke­ze, az a ke­ze, ami­vel olyan szé­pen ját­szott a nagy zon­go­rán­kon, de még­is hogy, ho­gyan is? Ége­tett a je­len­lé­te, szán­ni kezd­tem, de még an­nál is job­ban saj­nál­tam ma­ga­mat. Ki­for­dult ben­nem va­la­mi, mint nagy­mo­sás­kor hu­zat­ból a pár­na­ci­ha, és hir­te­len olyan ér­tel­met­len lett az egész, hogy majd­nem meg­ful­lad­tam.

Te vi­szont meg­vál­toz­tál, csi­nos vagy, mond­ta, mo­soly­gott, nem fe­lel­tem, nyel­tem a sí­rást be­fe­lé, hogy sem­mit meg ne lás­son raj­tam, a vi­lá­gért se tud­jon ró­la. At­tól tar­tot­tam, min­den gon­do­la­tom ki­fo­lyik a sze­me­men. Igen, azt hi­szem, én is nõt­tem pár cen­tit, mond­tam vé­gül, pe­dig pon­to­san tud­tam, hogy nem nõt­tem sem­mit, az elõ­zõ nyá­ron le­tud­tam a kö­te­le­zõ nö­vést, jú­ni­us­tól szep­tem­be­rig ki­lenc és fél cen­ti­vel let­tem ma­ga­sabb, anyám meg­mért min­den ál­dott hé­ten. Majd­nem ak­ko­ra vol­tam már, mint õ. Az­tán azt mo­tyog­tam a Mi­ki­nek, hogy a tej­fölt ha­za kell vin­nem, ka­já­hoz kell. Alig kö­szön­tem, a jár­dát néz­tem, su­han­tam a ka­punk fe­lé, át­lép­tem a Du­nát. Le­het, hogy azt hit­te, za­var­ba ho­zott.

Ott­hon nem tud­tam en­ni, ma­gam­ra zár­tam a szo­bám aj­ta­ját. Ke­ser­ves, za­va­ros kön­­nyek­kel, né­mán sír­tam. Hi­á­ba hall­gat­tam új­ra meg új­ra azt az al­bu­mot, a ze­ne meg­volt, még az ér­zés is meg­volt, csak a Ker­tes Mi­ki nem volt se­hol. Hogy le­het­sé­ges az ilyes­mi? És vé­gül is, ki kí­ván­ta, ki sze­ret­te an­­nyi­ra ezt a fi­út, és ki az, aki már nem kí­ván­ja, nem sze­re­ti? Nem vol­tam meg. Új­ra ne­héz ál­mok jöt­tek.

Reklámok

Egy hozzászólás Új írása

  1. Sokkal dögösebb lett a blog. Gratula.

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.