365/054 – Beszélgetés

Tavaly október óta többször is olvashattatok interjút velem (a könyv kapcsán) és mindig az az örömteli (és számomra izgalmas) helyzet állt elő, hogy rendre előkerült valami egészen új kérdés. A legfrissebb, az Ekultura.hu-n pár napja megjelent beszélgetésben Bak Róberttől kaptam több ilyen kérdést, ezek közül kettőt idézek most (folytatás lent, a linken):

Az ajánlómban kiemeltem, hogy csak lassan, fokozatosan adagolod a szörnyűségeket, a negatívumokat, és sok más alkotóval ellentétben nem akarsz egyik sokkhatással a másikra licitálni. Tudatos, végiggondolt dolog volt ez?

Ilyen szempontból régimódinak is mondhatom magam, arra hagyatkozom, amit magam is nagyra tartok olvasóként. Különösen megkapóak számomra azok a regények, amik nem a sorstragédia, létbizonytalanság, válság és zsigeri szenvedés rotációs kapájával vagdossák az agyamat (meg a szívemet). Sok zseniális alkotás van, ami ezt teszi, de a magam részéről ezzel szeretek óvatosan bánni. Csapdának érzem, amikor a tragikum a hatáskeltés eszköze lesz. És hát, mi a drámai, a tragikus, a sokkoló? Úgy gondolom, ez is olyasmi, ami nagyban függ a körülményektől. Egy szöveg esetében tehát attól, hogyan van megírva, hogyan kapjuk meg, hogyan tud kibomlani előttünk. Rengetegféleképpen, szerencsére.

Feltűnő az, hogy bár a regényed több évtizednyi időt ölel fel, mégis kínosan ügyelsz arra, hogy ne köthessük semmit semmilyen konkrét időponthoz. Miért?

Nem ügyeltem erre, inkább azt éreztem volna kínosnak, ha ennél konkrétabban vannak megjelölve valamiképpen az időpontok. Ezek belső monológok, amikben ugyan nem elképzelhetetlen, hogy valaki évszámokat mondjon, de nehezen tudtam volna beleilleszteni. A beszélők szükségképpen mindent a saját életükhöz, életidejükhöz viszonyítanak, minden történésnél elsősorban a saját életkoruk vagy a személyes eseményeik között eltelt időtartam a fontos számukra, nem kifelé beszélnek. Mindemellett inkább azon igyekeztem, hogy az időben mégiscsak jól elhelyezhető legyen a regény, adtam háttérinformációkat, ehhez persze szükséges erre egy „vevő” az olvasóban. Például a rendszerváltozás, privatizáció időszaka tetten érhető, könnyű észre venni, hogy a nagyjából azóta eltelt időszakot fogja át a regény. Nem tudom érthető-e, amit mondani akarok: nehéz elképzelni, hogy valaki, egy ilyen jellegű belső visszaemlékezésben úgy fogalmazzon magában, hogy mondjuk rendszerváltáskor. Inkább azt mondja, gondolja, hogy amikor velem ez meg az történt, akkoriban ezek és ezek a dolgok mentek, említi esetleg a korra jellemző tárgyakat. Ezekből, ha akarjuk, mi is tudjuk, hogy hol járunk az időben. Egyébként van még konkrétabban felismerhető időmeghatározás is, igaz, azt hiszem, csak egyszer. A Margit híd ugyanis még mindig felújítás alatt áll, amikor Zsuzsa elkezdi azt a napot (a regény valós ideje), aminek során elindul a visszaemlékezés. Ez ugyan elsőre budapestieknek információ, de bárki számára hozzáférhető, megtudható.

A teljes beszélgetést itt tudjátok elolvasni: http://ekultura.hu/olvasnivalo/egyeb/cikk/2018-02-19+10%3A00%3A00/arra-hagyatkozom-amit-magam-is-nagyra-tartok-olvasokent-beszelgetes-szeifert-nataliaval

Reklámok

365/046 – On Air: Könyvpercek

Voltam rádióban. Az Infostart-Inforádió február 13-i, Könyvpercek című műsorában.

Szerintetek mit lehet elmondani 2 percben egy könyvről? 🙂

Amennyit nekem sikerült, az itt hallható:

https://infostart.hu/magazin/konyvpercek/adasok/2018/02/13/a_konyvpercek_magazin_2018._februar_13-i_adasa/

365/017 – Interjú

Tavaly, a könyv megjelenése okán számos interjú készült velem, kicsit izgultam, mi újat lehet még mondani, de szerencsére Seres Lili Hanna újakat kérdezett, úgyhogy volt miről beszélgetünk.

Interjú a Literán:

Az új kötetedben két nő monológja váltakozik. Először is: mennyire volt nehéz rátalálni és tartani a kétféle hangnemet, beszédstílust? Írás közben te is ugráltál a két monológ között, vagy az egybemontírozás előtt külön-külön megírtad, felvázoltad őket?

Egy karakterek kialakulása, felépítése nálam egy viszonylag hosszú folyamat, aminek csak egy kis része (a vége) az, hogy papírra, vagy monitorra kerül. Vannak olyan problémák, élethelyezetek, amik körül valahogy besűrűsödik a levegő, amikkel, úgy érzem, foglalkoznom kell, és ezek hozzák magukkal a történeteket, a történetek pedig azokat az alakokat, akiken keresztül lehet vagy tudok róluk beszélni. A történet egyébként nem is pontos, inkább történések, köztük sok apró semmiség, amik valahogy összeállnak, ahogyan az életben a dolgok. Nem tökéletesen, nem mindig egyszerűen.

Az altató szerekről-ben is olyan problémákat jártam körül, amiket fontosnak tartottam vizsgálni, piszkálni, vagy még inkább: megturkálni, felboncolni.

Eleinte párhuzamosan gyűltek a jegyzetek, töredékek, de a tényleges megírásnál már külön-külön dolgoztam a két szereplővel. Amikor eldöntöttem, hogy két szál lesz, akkor találtam ki a teljes szerkezetet, tehát az egyik írása közben azért folyton figyelemmel voltam a másikra is.

Egy beszélgetésen elmondtad, az előre kigondolt szerkezet megvalósítása izgat. Hogyan alakult ez a szerkezet? Mi volt az alap, és mi volt az, ami az írás közben önkéntelenül változott? Gondolok itt nemcsak a hálózatelméletre, de az idősíkok keverésére is, hogy miért éppen azok a történetszálak kerültek egymás mellé és egymás után, amik.

Igen, a hálózatelmélet nagy mániám, még olyan is van, hogy tervezetlenül kerülnek kapcsolatba egymással a szereplőim. Az előre kigondolt szerkezetet sem pont úgy értem, hogy valami jó előre kigondolt szabály, amihez mindenáron ragaszkodni kell. Inkább úgy mondanám, hogy a megírás korai szakaszában kirajzolódik egy tágabb strukturális elképzelés, amit próbálok végigvinni, és ez kihívás. Nekem itt legalábbis az volt. Kíváncsi voltam, meg tudom-e csinálni azt a ritmust, tagolást, az egész szövegen végigfutó vagy fel-felbukkanó motívumokat úgy, hogy mindez könnyed formává érjen, és magától értetődőnek tűnjön. Attól a ponttól kezdve, hogy a szerkezet megvolt, és tudtam, milyen hosszú szakaszokat tervezek, mik azok a pontok, amiket érinteni akarok, gyakorlatilag beletanultam a formába. (Ami azért vicces, mert ez egy egyszerhasználatos tudás, alapja lehet másnak, de ebben a formában egyszer tudtam használni, a következőkben mást kell majd tudni.)

Az nyilvánvaló volt, hogy mivel a két nő egyetlen délután alatt tekint végig az addigi életén, és van köztük nagyjából húsz év korkülönbség, nem lehet teljesen ugyanaz a belső ritmusuk. Úgy ítéltem meg, hogy a karakterük ezt tökéletesen megengedi. Az eseménydúsabb élet töményebb, a monotonabb tehet nagyobb kihagyásokat.

A szigorú szerkezeti rendnek az volt a legnagyobb meglepetése számomra, hogy elkezdett az egész önállóan alakulni, olyan párbeszédek is létrejöttek az egyes szövegrészek között, amiket nem terveztem el előre.

Hogy arra is válaszoljak, mi változott: elhagytam a harmadik szereplőt, mert az ő története agyonnyomta volna ezt a kettőt, pont az veszett volna el vele, amit itt ki akartam bontani. Az, hogy végül mi nem kell, szintén egy nehéz, elsősorban kompozíciós kérdés nálam.

A szöveg(pár) szépen lassan egyre drasztikusabb, sötétebb hangulatúvá és tematikájúvá válik, ez az adagolás mennyire volt tudatos, előre kigondolt? Vagy természetesen adta magát?

Egyrészt persze kigondolt volt, nem rontottam ajtóstul a házba, inkább felépítettem, hiszen minden életesemény az előzményeitől kap súlyt vagy jelentőséget. Másfelől ez természetesen adódik is, ahogy felnőnek, elveszik a világ könnyedsége.

Én személy szerint kettős feszültségbe kerültem a könyv olvasásának előrehaladtával: kedvetlen, szinte nihilista lettem az olvasottak hatására, ugyanakkor faltam a szöveget, vitt magával a könyv – nem is gondoltam volna az elején, mennyire találó, amit egy helyen írnak róla: „könnyű, de nem könnyed”. Nagyon nem. Mindig érdekel az alkotás lélektana, most is muszáj megkérdeznem, hogy rád hogyan hatott írás közben a saját szöveged.

Azt észrevettem, hogy ez a gördülékenyre kalapált forma végül lehet, hogy visszaüt, több visszajelzésből legalábbis azt látom, hogy rengeteg részlet elsikkad a gyorsolvasásban. Hogy rám hogy hatott? Sok álmatlan éjszakát okozott, de ezt inkább viccesen mondom, habár éjjel dolgozom, tehát tényleg így van. Eleinte van egy érzelmi kötődés, de egy ponton túl eléggé hideg fejjel tekintek a szövegeimre, és ugyan néha nyomasztott, de főleg idegesített. Különösen, amikor nem tudtam benne valamit jól megcsinálni, amit szerettem volna.

A kicsit füves könyv-jellegű címről te is megjegyezted, hogy talán félrevezető, hiszen nem az élettani vonatkozásairól írsz az álmatlanságnak, hanem a lélektaniról, az oda vezető útról. Miért, hogyan kapta mégis a regény Az altató szerekről címet?

Ez a címe szó szerint az 1800-as évek végén megjelent Orvosi Compendiumok Gyűteménye című kis könyvsorozat egyik darabjának. Az valóban gyógyszerekről szól, egyébként bele is van írva a regénybe, a Zelma apjának könyvespolcán található. Én is nagyon szeretem a régi könyveket, ez a könyvecske pedig állandóan a látóteremben van. Amikor úgy negyede megvolt a kéziratnak, ránéztem, és tudtam, hogy ezt a címet kell adnom neki, így, régi helyesírással, ez sokkal többet jelent, mint bármi más, amit ki tudtam volna találni.

Az interjú további része itt olvasható: Az ember tudja, hogy elbukik, mégis mindent meg akar írni »

Interjú a vámpírral. Ja, nem. Velem!

A Veranda Művészeti Egyesület volt olyan kedves, hogy a március 24-i estjének egyik vendégéül engem választott Standovár Ágota mellett (sőt, előtte szerepeltem). Nekik ezúton mondok köszönetet.

Farkas Molnár Péter volt a beszélgetőtársam, az est második felének azonban már Széll Zsófia is. Hol vagy te, Nati? – kérdezte például, és kiderült, hogy egy szöveggel úgy megvezettem, baszki. A nagyszerű estért őket is köszönet illeti.

Beszélgetésünket megszakítottuk többször is, olyankor felolvastam mindenfélét, részletet például a Lázból, valamint néhány verset és két kisebb novellát.

Nagyszerű közönségünk volt, nekik is jár a köszönet,  Molnár Józsefnek pedig a hangfelvételért. Aki minderre kíváncsi, az az alábbi beépített lejátszón a kis nyilacskára kattint:

Köszönöm még a szüleimne..