Hét kényelmes lépés az ajtótól az íróasztalig, kilátás a körfolyosóra. Dolgozószobának indult, mostanra Sőth Károly heteket is eltölt benne anélkül, hogy a lakás közös helyiségeit a kellemesnél vagy szükségesnél többször használná. A dolgok rendben, tizenegy éve.

A dolgok – Károly szerint – halmazokba tartozó valamik, a halmazok pedig zónákat igényelnek, afféle háromdimenziós foltokat a térben, nem pontosan kijelölt helyet. A fontos holmik a zónák közepe tájára kerülnek, a lényegtelenek a szélére, de könnyű őket megtalálni, mindig ott vannak valami fontos és valami más között.

A szobaajtótól balra kevés hely van, ott csak folyóiratok gyűlnek, de néha átkúsznak a heverőre. Jobbra, a padlón kornyadoznak a ruhák, amiket már egyszer felvett, de még nem ítélt mosásra – ebben a kérdésben olykor nézeteltérése adódik a feleségével, ezért két kupac különül el: a biztos és a vitatott. Ezen a falon fut végig a plafonig érő könyvespolc. Rajta a kötetek szintén zónákba rendezve, nincs szerzői sorrend, se ábécés, de Károly pontosan tudja, mit hol kell keresnie, még akkor is, ha nem mindent ott talál meg, ahol először gondolta. A könyvek, akárcsak az újságok, hajlamosak átlógni egyik zónából a másikba.

Az ablaknál áll az íróasztal, bizonyos értelemben a legzavarosabb terület. Lábánál néhány aktuális könyv, tetején a laptop, papírok, öngyújtók, dobókockák, névjegykártyák – az élet felhalmozódó semmiségei. Balra, a heverő végénél a kidobásra vagy digitalizálásra váró magnó- és videókazetták, kis dobozok, elfeledett tárgyakkal tömve. Az asztaltól jobbra, a szoba legvédettebb zugában a fényképezés kellékei. A hobbifotósok áhítatával őriz itt két törött állványt és egy használhatót, három objektív gyári dobozát, lencsetiszítókat és a padlón ott van a behajtott fedelű fotóstáska, benne a gép.

A laptopja telis-tele van fényképes mappákkal, nagy részük dátum szerint rendezve, de a fontosaknak nevük van. Legjobban azokat a képeit szereti, amiket ráérős délutánokon készített a városban. Ezekre a sétákra, ha volt rá egy mód, nem egyedül ment. És gyakran volt. ANDALGÁSAIM – akarta írni a kijelölt mappára, de a szájában tartott golyóstoll a billentyűzetre esett, ANDAXSY lett belőle. Gondolkodás nélkül átírta ANDAXIN-ra és kesernyés nosztalgiával gondolt az elfeledett holmik között alvó megsárgult tablettákra. Az ártalmatlan külsejű pirulák évekig segítették könnyebb álomhoz vagy legalább az álom előszobájába, amíg ki nem vonták őket forgalomból. Maradt a Xanax.

Ha oldalra dől a székében, pont eléri a fotóstáskát. Felhajtja a szürke gyöngyvásznat, kiemeli a fényképezőgépet, a szeme elé tartja.

Károly még soha nem engedett a teleobjektív perverz csábításának, leszámítva a nyaralásokat, ahol egyszer-egyszer rajta felejtette a zoomot női melleken, fenekeken (néha férfiakén is), távolban összesimuló napozó párokon, de a nyaralás igazán nem számít, olyankor semmi sem valódi.

Most, hogy a szó eszébe villan (kukkolás), a füle tövében forró foltot érez. Olyasmit, mint gyerekkorában, ha félmeztelen naptárlányok képeit bámulta olyan, férfiak számára fenntartott helyeken, mint a garázsajtók és öltözői vécék belső oldala. Úgy tíz éve is érezte, amikor először nézett egyedül titokban pornót a neten és azt hazudta a feleségének, hogy hazahozott néhány dolgozatot, amiket este át kell olvasnia. Magára csukta a szobaajtót, a biztonság kedvéért kiszólt, hogy ne zavarják, aztán beült a forgószékbe, aminek azóta az összes mozgó alkatrésze szétkopott, a huzata is kiszakadt alul középen, kilóg belőle pár szál cérna, mint a fáradt fanszőr.

Nyár végén költözött be a Szomszéd Nő a megürült szemközti lakába. Matild néni kilencvenkét éves volt, egyetlen fia állatorvos lett vidéken, havonta egyszer, szombaton vagy vasárnap jött látogatóba a feleségével, kezében bolti sütemény. Néhány órát maradtak, ha jó idő volt, lekísérték egy kis sétára. Amikor elindultak, Matild néni kiállt a gangra és megvárta, amíg felintegetnek az udvarról. Kicsit támasztotta még a korlátot, ahogy más estéken is szokta, aztán becsukta maga mögött az ajtórácsot.

Tavasszal elvitte a mentő, Károly sejtette, hogy nem látja többet, de erre nem akart gondolni. Az állatorvos meg a felesége két-háromnaponta megjelentek, hónuk alatt mindig volt valami, amikor elhagyták a lakást. Dobozok, faragott óra, antik könyvek, feltekert szőnyeg. Nyár elején halt meg Matild néni, a lakást azonnal meghirdették. Károly azon gondolkodott, ugyan, ki költözne szívesen egy ilyen odúba. Előtérből kialakított konyha, hátul apró fürdőszoba, egyetlen lakószoba, az ablaka pont az övével szemben – ismeri mind a harmincöt négyzetmétert, sokszor ment át segíteni, ha kiégett egy villanykörte vagy eldugult a mosogató. Kinek kell egy ilyen elfuserált kégli? Csak nehogy még egy öregasszony legyen. Szégyellte magát. Nem bírta a környezetében azokat a dolgokat, amik a saját elmúlására emlékeztették. Ötven fölött a B-oldal forog, mondta valaki két éve a Nagy Születésnapon, és ez már akkor sem tűnt viccesnek.

Az augusztusi forró napok egyikén a feleségével jöttek fölfelé a lépcsőházban, a lift elromlott. A fordulóban találkoztak a Szomszéd Nővel, bemutatkoztak, de Károly azonnal elfelejtette a nevét. Olvasta valahol, hogy bemutatkozáskor az emberek kilencven százaléka így jár, mert arra koncentrál, hogy a sajátját jól mondja. Kezet fogtak. Finom.

Nem lépek közelebb, ne haragudjanak – mondta a Szomszéd Nő – Nagyon megizzadtam. Talán el is pirult saját iszonyú izzadságszagának gondolatára, pedig isteni illata volt. Károly úgy érezte, bele tudna bukni, mint egy medencébe és lubickolni benne.

A Szomszéd Nő mintha sosem mozdult volna ki a lakásból, ami persze lehetetlen, Károly többször is látta hazajönni véletlenszerű időpontokban. Más a ritmusa, mint egy néninek, gondolta, máskor  kell az embernek felkapnia a fejét, ha látni akarja ajtót nyitni, máskor kell átnéznie a folyosó túloldalára és máskor kell levinnie a szemetet, ha össze akar vele futni. Nem akart vele összefutni. Át akart hozzá menni, beülni az egyetlen szobájába, kilátással a saját szobája ablakára, ülni az illatában és hagyni, hogy a Szomszéd Nő tegye a dolgát, amit szokott, amit a függönytelen ablakán át látni lehet. Mint most.

Felvesz néhány papírt, járkál, nézi a laptopot, leüt pár billentyűt, a szeme sarkából figyeli, történik-e valami a monitoron, rágyújt, beletúr a hajába. Első dolga volt az asztalt az ablak elé tolni, amikor beköltözött – mint nekem, gondolta Károly.

Ősszel egyszer felállt rá, hogy ablakot pucoljon, de nem érte el a felső üvegtáblákat. Egy hokedlit hozott, talán még Matild nénié lehetett, azt tette az asztalra, a tetején egyensúlyozott, csiszatolta az üveget. Össze fogja törni magát, gondolta Károly. A nadrágja lecsúszott, kilátszott a bugyija. Ha most átrohanok egy létrával, kiderül minden. Feltesz egy rohadt csipkefüggönyt és azzal az egészet elrontja. Károly tizenhét idegtépő percet töltött a megfigyeléssel. Puszta szemmel, semmi objektív, csak ült a székében, aztán felállt, járkált a polc és az ágy között (három rövid lépés), közben az ablakot fürkészte. Gondolt rá, hogy leviszi a szemetet, akkor odaszólhat, hogy hoz egy létrát, de nem akarta megijeszteni a Szomszéd Nőt és pláne nem akarta összezavarni a feleségét. Váratlanul előjönni a szobából és levinni a szemetet – ez felborította volna a világ normális rendjét és ugyanúgy felért volna egy lelepleződéssel, mintha kinyitja az ablakot és átkiabál.

A Szomszéd Nőnek láthatóan fogalma sem volt róla, ki lakhat a folyosó másik oldalán. Amikor találkoztak nem került szóba, azóta pedig a legcsekélyebb jelét sem mutatta, hogy bárki vagy bármi érdekelné a házból. Nem tett virágokat a muskátlis ládába, nem írta ki a nevét a postaládára, még a kapucsengőn is a régi tulajdonos szerepelt és talán éjszaka vitte le a szemetet.

Károly most először vette elő a fényképezőgépet megfigyeléshez. Egyetlen kattintás nélkül egy órán át bámult a keresőbe. Az exponálás mégiscsak sok lett volna, úgy érezte, azzal már túlmenne egy határon.

A Szomszéd Nő aznap kócos volt és kialvatlan, talán ideges is. Néha a szájához emelte a kisujját, mintha rágná a körmét, de nem rágta, csak piszkálta, biztos leszokott róla. Kiment és egy csészével tért vissza, a szoba belseje homályban tarotta, aztán visszalépett az asztalhoz, ráncolta a szemöldökét. Ha leült, a korlát eltakarta az arcát. Károly megpróbálta feljebb emelni a széke ülőkéjét, néhány plusz centi elég lenne a jó nézőponthoz, de a két egymásba csúszó alkatrész nem engedelmeskedett. Hiába állította be a magasságot, a szék mindig visszazuhant abba a pozícióba, amiben évekig tartotta magát. Leemelte a polcról a Spenót Lexikon negyedik kötetét, a feneke alá tette. Már majdnem tökéletes volt a helyzet, csak a könyökét nem tudta letámasztani, de ezzel most igazán nem foglalkozhatott.

Ismét felemelte a gépet, a keresőben egész jól látta a dekoltázst is, de nem közelített rá, saját magát is meglepve valami másra figyelt. Valamire, amiről még nincs igazán fogalma, de feszítő várakozással tölti el és ha meglátja, talán tudni fogja. Tíz perc múlva érezni kezdte a fényképezőgép súlyát a bicepszében, nem törődött vele. Látott ajkakhoz érő csészét, hajtincsek igazgatását, kisujjkörmöt, vakarózást, két óriási nyújtózást, egyszer egy mosolyt. Felfénylett az üveg.

De nem láthatta a laptop kijelzőjét, a virtuális mappákat, amikben a Szomszéd Nő a dokumentumait gyűjti. Van köztük néhány dátummal ellátott, telis-tele följegyzésekkel, de a legfontosabbaknak nevük van. Ezeket egybe gyűjtötte, PRÓZÁK, akarta írni a mappára, de a szájában tartott kávéskanál a billentyűzetre esett, PRÓZAC lett belőle. Nem javította ki. A válla fölött lemondó pillantást vetett az éjjeliszekrényen álló gyógyszeres üvegre és nyomott egy entert.

Megjelent az Élet és Irodalom LX. évfolyam, 11. számában (2016. március 18.)