Mi lehet ott

Naplovam

Óriási álomtevékenység van, ez valahogy a nyár lehet, a nyár az oka, amikor minden olyan eszeveszettül él.

Megfejthetetlen, hogy amikor jó az álom, az a fajta jó, ami a gondtalan meg boldog gyerekkorba viszi az embert, nekem nem valami szép kert, az otthon, vagy egy boldog ünnep kúszik be hátteréül, hanem a buszmegállónk mögötti kavicsos rész, ahol óriási fák között beesik a fehér fény, és ott az ivókút, kék, az a karos fajta, amiket már alig látni, na az.

Egy tenyérnyi hely, ha néha hazamegyek, akkor sem látom, de álmomban mindig, mi lehet ott. Víz meg kövek, boldogság.

Reklámok

Nekemariviéra – Monaco, avagy a Nagy Kékség

Úti napló, 2016 nyár (5)

Szerdán (július 13-án) útra keltünk, hogy visszatérjünk Olaszországba. Út közben megálltunk Monacóban egy egynapos kirándulásra. A dátum jelentősége annyi, hogy a Nizza fölötti szállásunkat éppen egy nappal a tragikus események előtt hagytuk el. (Volt is döbbenet, amikor másnap egy pihenőben ebédeltünk és a benzinkúton kifüggesztett tévében megláttuk a híradó képeit.)

Ahogy az előző posztban említettem, nem tudok felhagyni az autóból kifényképezéssel, úgyhogy térdemmel tükröződős kilátások következnek, így haladtunk Nizza felől Monacóba. Igazából azért mutatom, mert ezek a színek nem viccelnek, ezek tényleg ilyenek, sőt de ilyenebbek (kattintásra lapozós galéria):

Monacóban egyébként egyetlen dologgal kell vigyázni: nehogy véletlenül kimenj az országból. Minden másra ott a MasterCard.

Az egész hercegség csuda kis ékszerdoboz, bármerre nézel, sütiházak (ezeket csak így tudom nevezni, mintha valami cukrászmunka lenne) egymás hegyén hátán, mert hogy hegy, és öt perc alatt tenger. Minden tiszta és rendezett. Játékváros. Ez is kattintható:

A közlekedés kocsival azonban nem egyszerű, főleg, ha nem vagy monacói, nincs behajtási engedélyed ide-oda. A következő párbeszéd a kocsiban hangzott el, amikor a harmadik kört tettük egy körforgalomban, hogy bejussunk egy parkolóházba:

– Hogy lehet innen kijutni arra az oldalra?

– Nem lehet. Oda születni kell.

Hát igen.

A Monte Carlo negyed foglalja magában tulajdonképpen Monaco összes híres látványosságát, ezek közül a kikötőt és a hercegi palotát (ill. palotanegyedet) néztük meg. A kaszinót csak messziről, úgysem engedtek volna be az utazós ruhánkban. Azért egyszer lehet, hogy elnézek oda, és felteszek egy kisebb összeget egyetlen egy számra. A móka kedvéért.

Ímhol a kikötő:

Monaco, Monte Carlo

Onnan (ha szemben állunk a tengerrel, jobbra) a palota a hegyen:

Monaco

Ilyen a benzinkút:

20160713_133833

Még mindig a kikötőben vagyunk, ki kell sétálni az öböl széléig, hogy feljussunk majd a várhoz, de azért még odalent csodás dolgok vannak, katt:

És itt van a világ talán legkülönösebb strandja, ahonnan medencelépcsőn ereszkedhetsz a tengerbe. A kedvencemet nagyban mutatom, alatta a két kisebb lapozós:

Monaco, Monte Carlo

Nem hittem volna, hogy éppen itt élem át életem egyik legmegkapóbb tengerélményét, ahogy elkezdünk felkapaszkodni a hercegi palotához. Erre indulunk:

Monaco

Ha visszanézek, ezt látom:

Monaco

És tovább a szikla oldalában, a vár, a város oldalában. Csodálatos, erős, tengeri szél, tűző nap, legalább negyven fok, és a kék.

Monaco

Itt én kiestem az időből.

Nem tudom, hogy mennyi mérhető ideig lehet valaki az időn kívül (hogy már végre valami paradoxont is belekeverjek ebbe az úti naplóba), de volt itt egy olyan pillanat, amikor nem fogtam fel a körülöttem lévő világból semmit, csak ezt a kéknek, víznek meg égnek látszó ősanyagot, amiben feloldódott minden.

Azután szürreális kontraszt a fal végén belépve egy épületbe a hipermodern belső rész, ahol mozgólépcső meg lift visz a hegy tetejére. Pont az Óceanográfiai Múzeumnál tesz ki.

Monaco

Ahol most épp egy időszaki tárlat is van, ausztrál művészek munkáival. A Múzeum előtt ízelítő:

Monaco

Ezek úgy 2-2,5 m magas dolgok. Rohadtjók.

És akkor ballag az ember tovább, a még eddiginél is meseváros-szerűbb utcákon, ilyeneket néz (galéria):

Amikor elérkezik a katedrálishoz.

Monaco katedrális

Odabent talán a legmeghökkentőbben felújított templmi orgonával találkozhatunk. Menőség:

Monaco

Vele szemben:

Monaco

Ez a hercegi család temetkezési helye is, és gondolom, ide ugranak be házasodni meg keresztelni.

És akkor a hercegi palota, ahol pillanatnyilag II. Albert tengeti mindennapjait:

Monaco, hercegi palota

Lelátás a palota mellől:

Monaco

Lefelé már a városba vezető régi kőlépcsőn mentünk. Indultunk tovább, hogy estére a Milánó melletti szálláson legyünk. Akkor ért oda a nagy esőzés, ami aztán a múlt héten egész Európa időjárását meghatározta.

Úton:

uton

Folyt. köv.: Milánó

Előző: Saint-Tropez

Nekemariviéra – Cannes

Úti napló, 2016 nyár (3)

Az megvan, hogy Mint a fiiiilmeken? Na, ez a Côte d’Azur nekem. Főleg Cannes, és jól vigyáztam, hogy el ne hagyjam a díszlet szélét. Mondjuk, idő sem lett volna rá, csak benéztük, hogy milyen az ilyen. Pont olyan.

A Nizza fölötti szállásunkról a legforróbb pillanatban érkeztünk a Croisette-re, a Világ Leghíresebb Pálmafasorával szegélyezett tengerparti sétányra, ami így néz ki, ha a Filmpalota felé nézünk.

Cannes, Croisette

Vicces, mert egyik oldalon a strand, akarom mondani: plázs (La Plage), napernyők, homok, vakító tengeri fények,

Cannes, La Plage

a másik oldalon vurstli és csodapaloták:

Cannes, Croisette

És cukorkák!

Ezeket figyeltem már egy ideje végig a Côte d’Azur-ön körforgalmakban a városkákban, út szélén, láttam sokfélét, japán zászlóstól EU-zászlósig, egyszínűt, ezüstöset, és már eléggé érdekelt, mi ez, amikor itt végre kideríthettem.

Laurence Jenkell kortárs képzőművésznő cukorkái, amikről a helyszínen ennél több nem derült ki, de azóta olvastam, hogy a riói olimpia tiszteletére készítette őket. Hát jó.

Ami miatt mégis irigylésre méltó az a pozíció, amiből bármikor könnyedén leruccanhat valaki Cannes-ba, vagy egy másik, a Riviéra gyöngyszemének nevezett városba, az az, hogy tele van művészettel – habár egy kicsit távolabbi, színpadiasabb, mint másutt, de olyan állandó és időszaki kiállításokat láthatunk, amit egyébként ritkán vagy egyáltalán nem.

A La Malmaisonban októberig például Dalí-kiállítás van, ha arra jártok, ugorjatok be:

Cannes

Cannes persze szép – milyen legyen a ragyogó tengerrel meg a gyönyörű rendben tartott palotáival -, de nehéz eldönteni, hogy mi utánoz itt mit: a képeslapok a várost vagy fordítva? És persze a nagy igazság (pénz és ízlés a legritkább esetben járnak kéz a kézben), itt hatványozottan érvényesül. Mutatom például ezt a kirakatot, amiben már Dávid is térdre rogyott és elmerengett a lét hiábavalóságán. Megértem, van az a szint, amit nem lehet állva elviselni:

Cannes

És Cannes-ban volt szerencsém találkozni életem eddigi legbarátságosabb sirályával. Ő az:

20160712_134737

Tényleg csak bekukkantottunk, megbizonyosodtunk róla, hogy a filmfesztiválon kívül is létezik ez a város, nem díszlet (még ha néha úgy is néz ki), érdemes útba ejteni hosszabban majd, amikor tárlatnéző kedvünkben vagyunk. Aztán már mentünk is tovább, hogy a délután nagy részét és a koraestét már Saint-Tropez-ban töltsük és a nagy utazáson legalább egyszer lazuljunk egy kicsit a tengerben. Elvégre R. 17 lett aznap. (És akkor én itt mindenkit megkímélek attól, hogy belegondoltam, hogy hogy a bánatba’ lehetséges az ilyesmi, hogy megnőnek a gyerekek, amikor még én sem érzem úgy, hogy…, na mindegy.)

Előző este a szállásunkon vacsorát rendeztünk a teraszon és meglepetéstortát is szereztünk a tiszteletére:

HB 17

Folyt. köv.: Saint-Tropez

Előző: Verona

 

Akik élnek, azok délnek mennek – Verona

Úti napló, 2016 nyár (2)

Hétfőn reggel elhagytuk a kellemesen légkondicionált bungalónkat Velencében és elindultunk, hogy estére már Franciaországban legyünk – de közben semmiképpen nem akartuk kihagyni a Világ Leghíresebb Erkélyét: Júliáét Veronában.

Persze, tudom, hogy nem az övé volt, Capuleti nem volt Veronában, ahogy Montecchi (Montague) sem, ők a legenda szerint Montecchio Maggiore két festői magaslatán álló “szomszédos” kastélyok lakói voltak. Rómeó és Júlia eredeti történetét az 1500-as évek első felében ebből a valószínűleg közszájon forgó sztoriból és az inspiráló látványból szőtte Luigi da Porto, a villájában ücsörögve. Az tény, hogy Verona viszont híres volt a családi viszályokról, ezt tette világhírűvé a jó William a drámájában, egy csapásra örökre megoldva ezzel a város marketingjét.

Még hogy Velence a szerelmesek városa?! Piha! Évente egymillió turista keresi fel csak Júlia erkélyét, úgy, hogy mindenki tudja, hogy az épület ugyan korabeli, de a kis kilépőt csak a 19. században applikálták oda (szépséges márványból), hogy legyen hol sóhajtozni. (Katt a képekre)

De ne rontsunk ajtóstul Júlia keblei közé!

Mutatom, milyen hévvel fejezik ki a világ minden tájáról idezarándokoló szerelmesek vagy szerelemre vágyók örömüket és bánatukat már a kapualjban. Nemcsak firkák vannak ám, hanem odaragasztott üzenetek is, amiket a Júlia-kör tagjai rendszeresen begyűjtenek és ha a feladó megadott valami elérhetőséget, lelkesen válaszolnak is rájuk – természetesen Júlia nevében. (Ez nem trolloknak való munka.)

Szóval ez is a játék része, és nekem eléggé tetszik. Szeretem, amikor mind tudjuk, hogy játszunk, de halálosan komolyan vesszük. Persze nevetve. És Júlia annyira elhihető itt, ahogy bárhol másutt az lenne. Egyébként is, lehetünk-e valaha is valamiben ennél biztosabbak?

A szerelemistennővé magasztosuló Giulietta szobrot is kapott az udvarban, aminek – jó, ha tudjátok – mágikus ereje van, nem kell mást tenni, mint megfogni a cicijét, és ő rendes csodatévő módjára máris szerencsét hoz a szerelemben. Akinek van valakije, annak azért, hogy még jobb legyen, akinek nincs, arra meg ezután majd rátalál a nagy érzés. Jól megfigyeltem, és az a helyzet, hogy elég sokan vágynak ilyesmire. Például ő:

Verona, Júlia háza

Na, így kell csinálni, most már tudjátok.

A város egyébként sokkal-sokkal több időt érdemel, itt van Európa egyik legrégebbi katedrálisa, van amfiteátruma, számos gyönyörű műemléke, de nekünk most csak pár óránk volt (mint ahogy az egész hét egyfajta feltérképezés volt, hova megyünk majd vissza, ide biztos).

Veronában van még egy csomó erkély az egy híresen kívül, amiket hanyagolnak a turisták, úgyhogy hoztam párat:

20160711_125352_Richtone(HDR)

20160711_125410_Richtone(HDR)

20160711_125104_Richtone(HDR)

Annyi időnk még volt, hogy áttrappoltunk az Arenához:

Verona, Arena

Mellette ilyen szép a tér:

Verona

Valamiféle szabadtéri játékok összetolt díszlete is ott volt, így ezt sikerült még fényképezni:

20160711_133234_Richtone(HDR)

Ezután visszaballagtunk a nem egészen kellemes (40 fok körüli) hőségben a kocsihoz, még fényképeztem egy darabot az erőd falából,

Verona

aztán indultunk tovább a lélegzetelállító úton még délebbre,

20160711_175901

egyenesen Nizzáig, pontosabban, a tőle pár kilométerre fekvő Gattières-ig, ahol megszálltunk két napra, hogy onnan derítsük fel a Francia Riviérát.

De, hogy lássátok, kivel van dolgotok, megmutatom, mi tárul a szemünk elé, ha kilépünk a a Casa di Giuliettából Verona csodás utcácskájában – már feltéve, hogy odafelé nem vettük észre, mint ahogy jelen sorok szerzője nem vette:

Verona, Shakespeare

A különös tekintetű pár nem állandó tartozéka az utcaképnek.

És hogy mennyire szerelmes ez a város, még két graffiti, amit séta közben találtam:

Folyt. köv.: Côte d’Azur – Cannes

Előző: Velence

 

Akik élnek, azok délnek mennek – Velence

Úti napló, 2016, nyár (1)

Az idei nyárra egy hét jutott, amibe mindent beletettünk, ami csak belefért. Ha van kedved, kedves olvasó, elviszlek egy körre:

Velence – Verona – Cannes – Saint-Tropez – Monaco – Milánó – Stelivo-hágó – Innsbruck.

Szombaton hajnalban indultunk, ami azt jelentette, hogy le sem feküdtem. A csomagolásban szerzett többéves rutinomnak köszönhetően semmi (de tényleg semmi) nem maradt itthon.

Ezeket a csigákat Szlovéniában egy pihenőben fényképeztem. Szeretettel:

20160709_113532

A baj csak az, hogy a fényképezőgépem viszont úgy döntött, hogy magába zárkózik, nem kommunikál holmi memóriakártyákkal, úgyhogy az első naptól eltekintve többé nem is tudtam vele fényképezni, csak mobillal. Így tehát nemhogy nem maradt itthon semmi, de volt egy tetemes méretű plusz csomagunk, amit mindig becipeltem minden szállásra, nehogy véletlenül akármi vagy bármi. Éjáó.

Délután megérkeztünk Velence Fusina nevű részére, ahol kiváló tengerparti kemping van, elfogadható ár, 20 perc alatt bent vagy innen a 16-os vaporettóval a város leggyönyörűbb részén. Van lehetőség sátrazni, lakókocsival érkezni, mi ilyen bungalóban laktunk, 6 személyre szól, de négyünknek igazán kényelmes volt, és a legkirályabb, hogy volt légkondi, ami azért elkel, amikor 40 fok van árnyékban (reggel csak 30):

20160709_133509

Az a helyzet, hogy Velencéről nem tudok elfogulatlanul beszélni, sem írni. Nekem a Velence az egy olyan, hogy olyan nincs is.

Álom, akárhányszor járok ott. Olaszország bizonyos részein elkap az az érzés, ami nem szokott, hogy itt tudnék élni. Mert amúgy mindenütt turista vagyok, beleértve az összes eddigi otthonomat. Turistának lenni persze jó, az ember folyton bámul és csodálkozik, mindig kicsit kint marad, úgy értem, kívül, és kívül maradni is jó – adott esetben, ami az én esetem, egyenesen szükségszerű. Az utazásban is ez a jó, nagyon is ott vagyunk, de nem kell ott lennünk.

Amikor a vaporettóról meglátom az első (második, sokadik) házakat, nekem már másképp dobog a szívem, nem hevesebben, se nem jobban, csak másképp, van benne valami elfogódottság, hogy most akkor itt vagyok, benne a világ egyik középpontjában. A világnak sok kis középpontja van (akarom mondani: végtelen számú, még ennek a mi, emberi, épített világunknak is), és megmagyarázhatatlanul csodálatos érzés felismerni, amikor benne vagyunk.

20160709_192016

Például megyünk a kocsival, szól egy olasz rádióadó, és arra gondolok, hogy ez a nyelv tényleg zene, már ahogy az ember egy nagyjából ismeretlen nyelvet szokott hallgatni, hogy mindig keletkezik benne valami érzés, mire hasonlít, amit hall, mire emlékezteti, mekegnek vagy raccsolnak, milyen a ritmusa, a tónusa, milyen állati hangok vagy milyen színek meg illatok jutnak az eszébe minderről, mit tud megérezni egy nyelvből anélkül, hogy igazán értené. (Elő is szedem a nyelvkönyvet megenst, hogy ha netán jövőre is megyünk, ne csak megértsek egy-két szót, de meg is merjek szólalni.) Szóval, hallgatom, és kedvem lesz kimondani, nem csak azt az egy példamondatot, amit sok éve elsőnek megtanultam (Vado a comprare un chilo di pomodori :))

Nekem ez szép, nekem ez úgy egzotikus, hogy közben otthonos, és nem hullanak ki a fejemből a szavak, egyedül a melizia nevű sütit jegyeztem meg nehezen, pedig az nagyon finom, kívül ropogós, belül puha leveles tészta, édes és savanykás barackkal töltve.

Szombaton este tehát és egész vasárnap Velencében voltunk. Amikor kiszálltunk a vaporettóból, ez jött szembe – pontosabban lógott:

20160710_122044

A másik oldalról meg belóg egy templom (nehéz is Velencében templom nélküli képet készíteni), az a Santa Maria del Rosario, ahová beléptem egy fotóra:

20160710_122211

Amit most már semmiképpen nem akartam kihagyni, az a Szent Márk székesegyház, amiben eddig egyszer sem jártam, amikor Velencében voltam. Elriasztott a sorban állás, vagy mert nem volt nálam megfelelő ruha – az ilyen nagy templomokba ugyanis az olaszok nem engednek be ujjatlan cuccban vagy túl rövid öltözékben. Most eleve úgy öltöztem, hogy ez ne lehessen gond.

Jó fejek voltak, mert vasárnaponként csak délután 2-től 5-ig látogatható a templom, de már fél egy körül kinyitották, látva a gyülekező tömeget. A sor egyébként elég gyorsan haladt, szóval érdemes beállni. És nagyon érdemes megvenni pár euróért a jegyet, amivel fel lehet menni a múzeumba és ki az erkélyre. Ilyeneket lehet ott és onnan látni (képre kattintva nagyobb képek):

A homlokzat négy lova egyébként másolat, az eredetit bent lehet megnézni (ahol viszont nem szabad fényképezni).

És hát, a vízen buszozni a világ legmurisabb dolgainak toplistáján nálam fent van. Főleg, ha ilyeneket lehet bámulni közben:

20160710_195028_Richtone(HDR)

A nap végén még elhaladtunk a régi és új világ találkozási pontjánál is:

20160710_195800_Richtone(HDR)

Itt még néhány kép, ezt is lehet lapozni:

Vasárnap este pedig, amikor visszaindultunk a szállásunkra, azt hiszem, életem legnagyobb hajóját láttam közlekedni a Canal Grandén. Persze vontatták, ott nem lehet ekkora motorral csapatni.

20160710_202737_Richtone(HDR)

Én nem tudom és nem is akarom kideríteni, mi az, ami annyira jó Velencében. Alighanem minden jó, még a szemétszag is a sikátorban.

Folyt. köv.: A hétfői nap – Verona és utazás Dél-Franciaországba.

Szegedemcsütörtök

Bocs, hogy ilyen hülye szóviccel nyitok, de valahogy nem bírom megállni, amióta legutóbb fotónaplót hoztam onnan (Szegedszombat, mobilos), 2013 októberében. Akkor a háromnapos tartózkodás fő napja szombatra esett, most meg csütörtökre. Legközelebbre majd kitalálok valami mást, megígérem.

Azt mindenképpen le akarom írni, hogy Szegeden lenni jó. Leírtam. Mert jó.

Mindenki kedves, nem csengetnek le állandóan a biciklisek (pedig vannak páran), utcán olyan beszélgetéseket hallhatunk, hogy pl. mit láttak legutóbb a színházban, csendesebb és lassabb minden, nem lassú, csak éppen annyival lassabb, hogy ráérjünk megállni bámészkodni és közben senki ne akarjon arrébb lökni, lámpa nélküli kereszteződésben egyszerűen átengednek a zebrán, este tíz után is kint ülhettünk az utcai asztaloknál békésen sörözgetve…

A képekre kattintva még nagyobb nagyképek lesznek:

Már a vasútállomáson lenni is jó, ilyen a mennyezet például

Már a vasútállomáson lenni is jó, ilyen a mennyezet például

Ilyen meg a csillár ugyanott

Ilyen meg a csillár ugyanott

És ugye, ott van Attila

És ugye, ott van Attila

Ha a harmadikon van a szállásunk, kinézhetünk

Ha a harmadikon van a szállásunk, kinézhetünk

De az utcán is érdemes felnézni, Szeged kifejezetten felnézős város

De az utcán is érdemes felnézni, Szeged kifejezetten felnézős város

Láthatunk tökéletes kémény-árnyékot

Láthatunk tökéletes kémény-árnyékot

hőst

hőst

Dómot

Dómot

hálózatokat

hálózatokat

csajokat

csajokat

csajt az ablakban

csajt az ablakban

Szeged Tipót

Szeged Tipót

erkélyt

erkélyt

még hálózatokat

még hálózatokat

sárkánykígyókat dögivel

sárkánykígyókat dögivel

De ha a földön maradunk, akkor is a bámészkodóké a szerencse!

De ha a földön maradunk, akkor is a bámészkodóké a szerencse!

És ahogy minden valamire való városnak, Szegednek is vannak oroszlánjai. Én ezt a szigorúan a távolba tekintőt választottam. Arccal a jövő felé, semmi érzelgősség!

És ahogy minden valamire való városnak, Szegednek is vannak oroszlánjai. Én ezt a szigorúan a távolba tekintőt választottam. Arccal a jövő felé, semmi érzelgősség!

MEGY EZ!

Nyári mondóka

Megy a repcsi, a kék busz, a metró,
kicsi szívünknek biztos az lesz jó,
ami jön – ezután.

Kikapcsolva a csat, le a pántja,
nincs is szükség a régi ruhámra,
megy az élet, a tévé, az álom,
nem talállak meg reggel az ágyon.

Megy a hajnal, az álom, a lóvé,
lecsorog rajtunk a tavaszi hólé,
pamut helyett jéghideg víz-ing,
akciós, kéthetes boldogság-lízing.

Megy a wellness, kilúgoz a hosstess,
nem is érdekel, végül is, hogy lesz,
ami jön – ezután.