365/143 – Néha mindenki égeti magát

Én is, természetesen. Arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy különösen égő olyan dolgokról nyilatkozni, amikkel kapcsolatban nincsenek pontos információink, amikre nincs rálátásunk. Ez nemcsak arról szól, hogy igazán kellemetlen, ha fényt derítünk saját tudatlanságunkra – ez még hasznos is lehetne, ha az internetes kommentelést például beszélgetésre használnánk, nem kinyilatkoztatásokra -, hanem arról is, hogy ezzel tökéletesen bizonyítjuk, hogy mennyire korlátoltak vagyunk, és ezzel arányosan – a dolog természetéből adódóan – mennyire biztosak vagyunk saját nemtudásunkban.

Például engem a napokban az keserít, hogy nem lehet egy könyvről beszélgetni egy könyves oldalon. Illetve lehet, csak nem mindenkivel. És akikkel nem, ott derülnek ki ezek a rettenetes tévképzetek. Komolyan azt hiszi valaki, hogy ma egy irodalomtudós, kritikus, szerkesztő, fordító stb. nem ismer (majdnem) mindenkit személyesen a kortárs irodalomban? Nem tudják, hogy az alapállás az (személyes ismeretség ide vagy oda), hogy minden létező fórumon (írásban és szóban) örömmel és lelkesen (olykor akár indulatosan) beszélgetnek és vitáznak könyvekről? Mondhatom úgy is, hogy vitázunk. Néha vérre menően, de azt inkább csak személyesen, hiszen ott van lehetőség bőségesen árnyalni a véleményeket és összevetni a nézőpontokat, vizsgálni a saját véleményünket és végül valamiféle kompromisszumra jutni. Írásban ennek töredéke lehetséges, de lehetséges – feltéve, hogy minkét-három-négy-sok beszélgető ugyanabból az alapállásból közelít.

Nem tudom megmondani, hány ilyen beszélgetés, vita (nem keverendő a veszekedéssel!) részese voltam már életemben (szóban és írásban), ahol szerencsére nem ízlésbeli kérdésekről, hanem irodalmiakról esett szó. Sokszor volt olyan, hogy ugyanazzal az emberrel vitatkoztam egy könyvről, akivel később egy másik könyv kapcsán egyezett a véleményünk. Azt tudom, hogy amikor egy általam nagyra tartott személlyel olyan helyzetbe kerülök, hogy érdemesnek tart arra, hogy egy könyvről meghallgassa (elolvassa) a véleményemet és még reagál is rá, tehát párbeszéd alakul ki, mindig megtisztelőnek érzem, és igyekszem benne a legjobb tudásom szerint részt venni. Nagy szavak, de basszus, ez az életünk, ekörül forgunk, ebben élünk, ezek a témáink a legfontosabb témáink.

El sem tudom képzelni, hogy olyan alapon ne vállalnám és ne élvezném a vitával járó szellemi kihívást, hogy személyeskedésbe fordítom, ahogy azt sem tudom elképzelni, hogy engem személyeskedéssel vádolnának azért, mert írok egy recenziót vagy ilyen-olyan véleményt fogalmazok meg, azon az alapon, hogy személyesen ismerem a szerzőt. Vagy a szerkesztőt. Vagy a kiadót.

És ha már itt tartunk: ez a vád ékes példája a “mindenki magából indul ki”-elvnek. Tehát abban a pillanatban, hogy ilyesmi elhangzik, megtudjuk a vádlóról, ő hogyan működik. Minden visszahull mindenkire, arra is, aki nem hajlandó tudomásul venni.

Reklámok

365/063 – Kritika: Az ítélkezés elmarad

Az író arányérzékét és finom történetszövését dicséri, hogy kevésbé egyértelmű – az olvasó fantáziájának túlműködését leleplező – kapcsolódási pontokat is felkínál az életútjukban, de (…) a két nő soha nem ismeri meg egymást. Találkozásuk az emberi érintkezés láthatatlan dimenzióját ragadja meg, amelyben hatással lehetnek ugyan egymásra, de itt sem szűnhet meg az érzékelés és értelmezés párhuzamossága.
(…)
A regény – mintegy mellékesen – valóban igen sokrétű szöveg: gazdag kulturális utalásrendszert mozgósít Zelma stílusában, komplex társadalomképet állít fel a fő- és mellékszereplők révén, érzékelteti az osztálydinamikai változásokat, a családi viszonyrendszereket és szerepkonfliktusokat, van történeti-gazdasági dimenziója, tematizálja a korrupciót, a kibertér világát, használja a budapesti utcákat és játszik mindkét tér kapcsolatszervező erejével. És mindemellett a szubjektum belső világát is magabiztosan építi fel a monológok egyszerű, pontos nyelvezetében. Az altató szerekről szövegének nyelvi és tematikus mélysége tagadhatatlan, ám a regény legnagyobb teljesítménye talán az, ahogy a test funkcióin vagy funkcióvesztésén keresztül engedi szóhoz jutni a szubjektumok válságát.

A Jelenkor folyóirat januári számában volt olvasható Inzsöl Kata kritikája Az altató szerekrőlről. Jobb híján így digitalizálom, osztom meg veletek.

A képekre kattintva eredeti méretben jelennek meg, úgy elég jól olvasható a teljes szöveg:

Nem érdemled

A konzumidiotizmust fikázni kritizálni persze olyan, mint földön fekvőbe rúgni. Nemhogy könnyű rajta fogást találni, de csak fogás van rajta, ezért nem is szoktam gyakran művelni. Most mégis.

A megérdemled már régi jelszava a fogyasztói vallásnak, le merem fogadni, hogy tízből kilencen tudják, melyik kozmetikai márka mondogatja folyton a nőknek, hogy vegyék az ő krémjeiket, meg mifenéjüket, egyrészt mert az csodajó, jobb, mint a többi, másrészt azért, mert megérdemlik. Mármint a nők, mármint ezt a kiváló minőséget. Amit egyébként az égvilágon semmi nem bizonyít, de ez mellékszál. Tovább is van, mondjam még?

Ül a fickó a szalonban egy kocsiban és elgondolkodik, hogy vajon ő megérdemli-e ezt a fantasztikus holmit (mármint az autót). Ez amúgy dicséretes dolog lenne, el is kezdődhetne valami (pl. valódi gondolkodás, a világ felmérése, a globalizáció hatása a közösségekre a mindennapi fogyasztói szokások tükrében, na jó, nem…) de nem kezdődik, hanem  – az azonosulást megkönnyítendő teljesen jellegtelen – hímegyed gondolataiba merülve felidézi, mivel is szolgált ő rá erre a nagy jóságra, hogy x köbcentis motorral,  x felszereltségű, x végsebességű járművet tudhasson magáénak. És akkor eszébe jut, hogy hát például ő végigült a múltkor egy zokogósan romantikus filmet a csajával (ami legalább másfél óra), úgyhogy nanáhogy megérdemli, a kutyaúristenit neki! Ha valamiért, ezért már csak kijár egy autó, nem? És akkor boldogan elhajt szerzeményével a naplementébe.

Ebbe a reklámfilmbe nagyon sok szempontból bele lehetne kötni, de én az elejére koncentrálok, mert szeretem rövidre zárni: NEM.

Tehát a válasz arra, hogy Senki Senkiházi megérdemli-e az autót, az, hogy: Nem, nem érdemli meg. Tovább is van: Valaki Valakiházi sem érdemli meg. Én sem érdemlem meg, te sem érdemled meg. Az a helyzet, hogy a világon nem született még ember, aki megérdemel egy autót, egy arckrémet stb. Vagy mondhatnánk úgy is, hogy mindenki úgy születik, hogy helyből megérdemli, onnantól csak romlanak az esélyek.

Nem arról van szó, hogy ez a reklámfilm-beli szerencsétlen, akiről azt tudjuk, hogy utálja a romantikus filmeket, ne dolgozhatott volna össze annyi pénzt, amennyiért megvásárolhatja a közlekedési eszközt, amelyet annyira áhít, hanem arról, hogy az eszelős túlfogyasztás (és túltermelés ördögi köre) olyan baromságokat hitet el a világ szerencsésebbik felén született (jellemzően fehér, középkorú) emberekkel, hogy nekik bármi is járna az élettől azon kívül, hogy van enni-innivalójuk és fedél a fejük fölött.

Szóval: nem. Ezt kell szem előtt tartani, és mindjárt más színben tűnik fel a világ, ha körülnézünk: mi mindenünk van, amit meg sem érdemeltünk. Hát még, ha olyasmink is van, amit tényleg megérdemeltünk! De erre nem fogok példát mondani, biztos tudjátok, hogy nem tárgyakra gondolok.

 

Szigetelőszalag és krumpli nélkül soha ne menjünk az űrbe! – Mentőexpedíció

Gyertek velem a Marsra! 🙂

GITTEGYLET

A Mentőexpedíció (The Martian) a botanikusok kedvenc sci-fije lesz, de rajtuk és az ezermestereken kívül másoknak is érdemes 3D-ben megnézni moziban, a szép képek miatt. Monodráma a Marson, izgalom a Földön – bepillantunk a kamerák mögé is.


Az űrutazás és mentőakció mint az összefogás jelképe (katonák és civilek közös munkája, esetenként úgy is mint nemzetközi együttműködés) kiapadhatatlan forrása a sci-fi iparnak, az óriásléptekkel fejődő technikai háttér pedig egyre lenyűgözőbb, egyre valóságosabbnak ható mozikra nyújt lehetőséget. A Mentőexpedíció(The Martian) is szép példája ennek. Ridley Scott a Szárnyas fejvadász óta a műfaj teljes evolúcióját megélte, és most ismét egy precíz, minden elemében jól működő filmet készített – ennél viszont semmivel se többet.

Matt Damon, Jessic Chastain, Kate Mara, Sebastian Stan, Aksel Hennie Matt Damon, Jessica Chastain, Kate Mara, Sebastian Stan, Aksel Hennie

A film alapjául Andy Weir amerikai író azonos című regénye szolgált, amely magyarul A marsi címen jelent meg, szerencsére a filmnek nem ez lett a címe fordításban…

View original post 538 további szó

Biblia reloaded – Erik Wahlström: Isten

Kritika

Typotex, 2015

Typotex, 2015

A finn–svéd származású író, újságíró Erik Wahlström nem kevesebbre vállalkozott, mint humorral és iróniával újramesélni a Nagy Történetet. Sőt, a magyarul Szöllősi Adrienne fordításában megjelent Isten tovább is megy: a világ kezdetétől egészen napjainkig tart az égi-földi elbeszélés. Égi, mert jórészt a mennyországban követjük az eseményeket, leggyakrabban három arkangyal (Mihály, Gábriel, Rafael) párbeszédein, valamint Isten megfigyelésén keresztül – és földi, mert az emberiség történelmének szinte minden jelentős fordulópontjára kitűnően rálátunk odafentről. Nem beszélve a nagyon is emberi tulajdonságokról – hiúságtól hízékonyságig –, amelyekben Wahlströmnél Isten és angyal egyaránt bővelkedik.

Vagyok, aki vagyok, mondja Isten a teremtés pillanatában, közben mintha éppen e szavak nyomasztó börtönéből akarna szabadulni. Az egyszerre önbeteljesítő és önkielégítő teremtő aktus során jön létre a világ, ő pedig látja, hogy ez jó és természetesen tökéletes. Milyen is lehetne, ha a tökéletes lénytől származik? Csak ez az első emberpár tűnik tökéletlennek, pontosabban töketlennek, különösen Ádám: „Ahogy az asszony előrehajolt, Ádámnak páratlan lehetősége nyílt arra, hogy ebből a ritkán látható szögből szemügyre vegyen egy bizonyos testrészt. Ádámnak azonban pillája sem rezdült. (…) Éva arcát telibe találta egy érett gyümölcs, de szemmel láthatóan ez sem billentette ki közönyös nyugalmából. Tökéletesen érdektelenül fogadta a történteket. Isten tombolt haragjában.” (11–12.)

Belátható, hogy a nyugalom, az idill nem kedvez az igazi élvezeteknek, így aztán a szaporodásnak, sokasodásnak, szóval az életnek sem. El kell jönnie Lucifer idejének.

A teljes írásom a könyvről az Élet és Irodalom LIX. évf., 38. számában olvasható »

A francia mángorló – Jean-Paul Didierlaurent: A 6:27-es felolvasó

Ajánlok egy könyvet

Nem csodálkozunk, ha egy olvasni szerető emberben rossz érzéseket kelt, hogy tonnaszám pusztít el könyveket („Közeledett a Párizsi Könyvfesztivál, ilyenkor csak úgy áradtak a kamionok.” – 70.) és azon sem, ha a gépóriásban ellenséget lát. Ám ez az ellenség egyre valódibbnak tűnik, nemcsak az éjszaka ledarált patkányok, de egy súlyos és megmagyarázhatatlan üzemi baleset miatt is. A Zerstor mint élőlény könyveket zabál és papírpépet ürít, állandóan éhes és néha mintha önálló akarattal rendelkezne. Didierlaurent szinte képről képre megidézi vele Stephen King A mángorló című novellájának hátborzongató vasaló- és hajtogatógépét. Mindezt tiszteletadásnak foghatjuk fel (a regény végén fel is tűnik King neve egy éjjeliszekrényen lapuló kötet gerincén), a történet nem torkollik hajmeresztő, Hollywood vásznára kívánkozó ember–gép-küzdelembe, annál sokkal franciább. Még a tragikus baleset is más színt kap, amikor tudomást szerzünk arról, Guylain miként próbál segíteni öreg barátján, Giuseppén, aki kerekes székbe kényszerült a Zerstor miatt.

A brutálisan egyhangú napok egyetlen fénypontja Guylain számára, amikor reggelente felszáll a vonatra és előveszi aktatáskájából az Izéből kihalászott és megszárított könyvlapokat. Szakácskönyvtől regényig bármiből származhatnak. Ezeket az összefüggéstelen szövegeket olvassa fel a 6:27-es járat utazóközönségének, nem sejtve, hogy komoly rajongókra tesz szert, két hóbortos idős hölgy személyében. Találkozunk még egy csodabogárral, a portás Yves-val, aki kizárólag alexandrinusokban hajlandó beszélni, s ezzel nem kis megdöbbenést okoz például a kamionsofőröknek, akik először érkeznek a papírfeldolgozó üzembe. Főleg azoknak, akik elkésnek: „A délen túl vagyunk, lám ott a nagy óra, / A fél után mozog a hosszabb mutatója! / Ne hordja fenn az orrát, lássa be, hogy hibázott, / És akkor végül én tán mindent helyrerázok.” (34.)

De még a remek karakterek is halványabbnak tűnnének, ha nem bukkanna fel – a regény felénél – egy nő…

A könyvajánlóm az Élet és Irodalom LIX./31. számában jelent meg, teljes terjedelmében itt olvasható »

Személy, sebes, gyors

Menetterti2014 végén jelent meg Veronika Šikulová Menettérti című regénye a L’Harmattan Kiadó Valahol Európában sorozatának darabjaként, Mészáros Tünde kitűnő fordításában.

Idén áprilisban az Élet és Irodalom páros kritikát közölt róla a Ketten egy új könyvről rovatban, a páros egyik írását Gyürky Katalin jegyzi, a másikat én.

Személy, sebes, gyors

Képzeljük el, hogy felszállunk egy vonatra egy bőrönddel, egy nem túl nagy, inkább szabványos kézipoggyász méretű, egészen hétköznapinak tűnő bőrönddel, aminek csak az út során tudhatjuk meg a tartalmát. Amint elindulunk, hamar rájövünk, hogy a bőrönd, mint afféle régi csempészholmi, nemhogy dupla-, de triplafenekű, és minden rekesze egy-egy életet rejt, sőt időnként az oldalzsebekből régi levelek is előkerülnek. Veronika Šikulová ezzel triplafenekű bőrönddel vonatoztat át minket ezen a jellegzetesen Közép-európai huszadik századon, egy sokszor fájdalmasan ismerős történeten; három generáción, három nő életén keresztül: Jolana, Alica, Verona – nagymama, lány, unoka – múlt, félmúlt, jelen.

Az írásom teljes terjedelmében itt érhető el: Élet és Irodalom, LIX. éfv./18.

Gyürky Katalin kritikája pedig itt: Tragédiába tartó vonatok

Az írásokat és a könyvet is nagy szeretettel ajánlom figyelmetekbe.