Nem érdemled

A konzumidiotizmust fikázni kritizálni persze olyan, mint földön fekvőbe rúgni. Nemhogy könnyű rajta fogást találni, de csak fogás van rajta, ezért nem is szoktam gyakran művelni. Most mégis.

A megérdemled már régi jelszava a fogyasztói vallásnak, le merem fogadni, hogy tízből kilencen tudják, melyik kozmetikai márka mondogatja folyton a nőknek, hogy vegyék az ő krémjeiket, meg mifenéjüket, egyrészt mert az csodajó, jobb, mint a többi, másrészt azért, mert megérdemlik. Mármint a nők, mármint ezt a kiváló minőséget. Amit egyébként az égvilágon semmi nem bizonyít, de ez mellékszál. Tovább is van, mondjam még?

Ül a fickó a szalonban egy kocsiban és elgondolkodik, hogy vajon ő megérdemli-e ezt a fantasztikus holmit (mármint az autót). Ez amúgy dicséretes dolog lenne, el is kezdődhetne valami (pl. valódi gondolkodás, a világ felmérése, a globalizáció hatása a közösségekre a mindennapi fogyasztói szokások tükrében, na jó, nem…) de nem kezdődik, hanem  – az azonosulást megkönnyítendő teljesen jellegtelen – hímegyed gondolataiba merülve felidézi, mivel is szolgált ő rá erre a nagy jóságra, hogy x köbcentis motorral,  x felszereltségű, x végsebességű járművet tudhasson magáénak. És akkor eszébe jut, hogy hát például ő végigült a múltkor egy zokogósan romantikus filmet a csajával (ami legalább másfél óra), úgyhogy nanáhogy megérdemli, a kutyaúristenit neki! Ha valamiért, ezért már csak kijár egy autó, nem? És akkor boldogan elhajt szerzeményével a naplementébe.

Ebbe a reklámfilmbe nagyon sok szempontból bele lehetne kötni, de én az elejére koncentrálok, mert szeretem rövidre zárni: NEM.

Tehát a válasz arra, hogy Senki Senkiházi megérdemli-e az autót, az, hogy: Nem, nem érdemli meg. Tovább is van: Valaki Valakiházi sem érdemli meg. Én sem érdemlem meg, te sem érdemled meg. Az a helyzet, hogy a világon nem született még ember, aki megérdemel egy autót, egy arckrémet stb. Vagy mondhatnánk úgy is, hogy mindenki úgy születik, hogy helyből megérdemli, onnantól csak romlanak az esélyek.

Nem arról van szó, hogy ez a reklámfilm-beli szerencsétlen, akiről azt tudjuk, hogy utálja a romantikus filmeket, ne dolgozhatott volna össze annyi pénzt, amennyiért megvásárolhatja a közlekedési eszközt, amelyet annyira áhít, hanem arról, hogy az eszelős túlfogyasztás (és túltermelés ördögi köre) olyan baromságokat hitet el a világ szerencsésebbik felén született (jellemzően fehér, középkorú) emberekkel, hogy nekik bármi is járna az élettől azon kívül, hogy van enni-innivalójuk és fedél a fejük fölött.

Szóval: nem. Ezt kell szem előtt tartani, és mindjárt más színben tűnik fel a világ, ha körülnézünk: mi mindenünk van, amit meg sem érdemeltünk. Hát még, ha olyasmink is van, amit tényleg megérdemeltünk! De erre nem fogok példát mondani, biztos tudjátok, hogy nem tárgyakra gondolok.

 

Reklámok

Szigetelőszalag és krumpli nélkül soha ne menjünk az űrbe! – Mentőexpedíció

Gyertek velem a Marsra! 🙂

GITTEGYLET

A Mentőexpedíció (The Martian) a botanikusok kedvenc sci-fije lesz, de rajtuk és az ezermestereken kívül másoknak is érdemes 3D-ben megnézni moziban, a szép képek miatt. Monodráma a Marson, izgalom a Földön – bepillantunk a kamerák mögé is.


Az űrutazás és mentőakció mint az összefogás jelképe (katonák és civilek közös munkája, esetenként úgy is mint nemzetközi együttműködés) kiapadhatatlan forrása a sci-fi iparnak, az óriásléptekkel fejődő technikai háttér pedig egyre lenyűgözőbb, egyre valóságosabbnak ható mozikra nyújt lehetőséget. A Mentőexpedíció(The Martian) is szép példája ennek. Ridley Scott a Szárnyas fejvadász óta a műfaj teljes evolúcióját megélte, és most ismét egy precíz, minden elemében jól működő filmet készített – ennél viszont semmivel se többet.

Matt Damon, Jessic Chastain, Kate Mara, Sebastian Stan, Aksel Hennie Matt Damon, Jessica Chastain, Kate Mara, Sebastian Stan, Aksel Hennie

A film alapjául Andy Weir amerikai író azonos című regénye szolgált, amely magyarul A marsi címen jelent meg, szerencsére a filmnek nem ez lett a címe fordításban…

View original post 538 további szó

Biblia reloaded – Erik Wahlström: Isten

Kritika

Typotex, 2015

Typotex, 2015

A finn–svéd származású író, újságíró Erik Wahlström nem kevesebbre vállalkozott, mint humorral és iróniával újramesélni a Nagy Történetet. Sőt, a magyarul Szöllősi Adrienne fordításában megjelent Isten tovább is megy: a világ kezdetétől egészen napjainkig tart az égi-földi elbeszélés. Égi, mert jórészt a mennyországban követjük az eseményeket, leggyakrabban három arkangyal (Mihály, Gábriel, Rafael) párbeszédein, valamint Isten megfigyelésén keresztül – és földi, mert az emberiség történelmének szinte minden jelentős fordulópontjára kitűnően rálátunk odafentről. Nem beszélve a nagyon is emberi tulajdonságokról – hiúságtól hízékonyságig –, amelyekben Wahlströmnél Isten és angyal egyaránt bővelkedik.

Vagyok, aki vagyok, mondja Isten a teremtés pillanatában, közben mintha éppen e szavak nyomasztó börtönéből akarna szabadulni. Az egyszerre önbeteljesítő és önkielégítő teremtő aktus során jön létre a világ, ő pedig látja, hogy ez jó és természetesen tökéletes. Milyen is lehetne, ha a tökéletes lénytől származik? Csak ez az első emberpár tűnik tökéletlennek, pontosabban töketlennek, különösen Ádám: „Ahogy az asszony előrehajolt, Ádámnak páratlan lehetősége nyílt arra, hogy ebből a ritkán látható szögből szemügyre vegyen egy bizonyos testrészt. Ádámnak azonban pillája sem rezdült. (…) Éva arcát telibe találta egy érett gyümölcs, de szemmel láthatóan ez sem billentette ki közönyös nyugalmából. Tökéletesen érdektelenül fogadta a történteket. Isten tombolt haragjában.” (11–12.)

Belátható, hogy a nyugalom, az idill nem kedvez az igazi élvezeteknek, így aztán a szaporodásnak, sokasodásnak, szóval az életnek sem. El kell jönnie Lucifer idejének.

A teljes írásom a könyvről az Élet és Irodalom LIX. évf., 38. számában olvasható »

A francia mángorló – Jean-Paul Didierlaurent: A 6:27-es felolvasó

Ajánlok egy könyvet

Nem csodálkozunk, ha egy olvasni szerető emberben rossz érzéseket kelt, hogy tonnaszám pusztít el könyveket („Közeledett a Párizsi Könyvfesztivál, ilyenkor csak úgy áradtak a kamionok.” – 70.) és azon sem, ha a gépóriásban ellenséget lát. Ám ez az ellenség egyre valódibbnak tűnik, nemcsak az éjszaka ledarált patkányok, de egy súlyos és megmagyarázhatatlan üzemi baleset miatt is. A Zerstor mint élőlény könyveket zabál és papírpépet ürít, állandóan éhes és néha mintha önálló akarattal rendelkezne. Didierlaurent szinte képről képre megidézi vele Stephen King A mángorló című novellájának hátborzongató vasaló- és hajtogatógépét. Mindezt tiszteletadásnak foghatjuk fel (a regény végén fel is tűnik King neve egy éjjeliszekrényen lapuló kötet gerincén), a történet nem torkollik hajmeresztő, Hollywood vásznára kívánkozó ember–gép-küzdelembe, annál sokkal franciább. Még a tragikus baleset is más színt kap, amikor tudomást szerzünk arról, Guylain miként próbál segíteni öreg barátján, Giuseppén, aki kerekes székbe kényszerült a Zerstor miatt.

A brutálisan egyhangú napok egyetlen fénypontja Guylain számára, amikor reggelente felszáll a vonatra és előveszi aktatáskájából az Izéből kihalászott és megszárított könyvlapokat. Szakácskönyvtől regényig bármiből származhatnak. Ezeket az összefüggéstelen szövegeket olvassa fel a 6:27-es járat utazóközönségének, nem sejtve, hogy komoly rajongókra tesz szert, két hóbortos idős hölgy személyében. Találkozunk még egy csodabogárral, a portás Yves-val, aki kizárólag alexandrinusokban hajlandó beszélni, s ezzel nem kis megdöbbenést okoz például a kamionsofőröknek, akik először érkeznek a papírfeldolgozó üzembe. Főleg azoknak, akik elkésnek: „A délen túl vagyunk, lám ott a nagy óra, / A fél után mozog a hosszabb mutatója! / Ne hordja fenn az orrát, lássa be, hogy hibázott, / És akkor végül én tán mindent helyrerázok.” (34.)

De még a remek karakterek is halványabbnak tűnnének, ha nem bukkanna fel – a regény felénél – egy nő…

A könyvajánlóm az Élet és Irodalom LIX./31. számában jelent meg, teljes terjedelmében itt olvasható »

Személy, sebes, gyors

Menetterti2014 végén jelent meg Veronika Šikulová Menettérti című regénye a L’Harmattan Kiadó Valahol Európában sorozatának darabjaként, Mészáros Tünde kitűnő fordításában.

Idén áprilisban az Élet és Irodalom páros kritikát közölt róla a Ketten egy új könyvről rovatban, a páros egyik írását Gyürky Katalin jegyzi, a másikat én.

Személy, sebes, gyors

Képzeljük el, hogy felszállunk egy vonatra egy bőrönddel, egy nem túl nagy, inkább szabványos kézipoggyász méretű, egészen hétköznapinak tűnő bőrönddel, aminek csak az út során tudhatjuk meg a tartalmát. Amint elindulunk, hamar rájövünk, hogy a bőrönd, mint afféle régi csempészholmi, nemhogy dupla-, de triplafenekű, és minden rekesze egy-egy életet rejt, sőt időnként az oldalzsebekből régi levelek is előkerülnek. Veronika Šikulová ezzel triplafenekű bőrönddel vonatoztat át minket ezen a jellegzetesen Közép-európai huszadik századon, egy sokszor fájdalmasan ismerős történeten; három generáción, három nő életén keresztül: Jolana, Alica, Verona – nagymama, lány, unoka – múlt, félmúlt, jelen.

Az írásom teljes terjedelmében itt érhető el: Élet és Irodalom, LIX. éfv./18.

Gyürky Katalin kritikája pedig itt: Tragédiába tartó vonatok

Az írásokat és a könyvet is nagy szeretettel ajánlom figyelmetekbe.

 

„Mindent el lehet egyszerűen is mondani” | Patrick Modiano: A Kis Bizsu

Már megint Modiano. Olvassatok velem, ha van kedvetek, a Gittegyleten:

GITTEGYLET

Ha azt halljuk, hogy valaki mögött „nehéz gyerekkor áll”, valószínűleg ahányan vagyunk, annyiféle kép villan fel előttünk, és minél kevesebbet tudunk a tényekről, annál tragikusabbnak képzeljük a szóban forgó időszakot. (Tudjuk, hogy a nehézségek nem hasonlíthatók össze egymással.) Patrick Modiano eredetileg 2001-ben, nálunk 2014-ben megjelent regénye A Kis Bizsu (Le Petite Bijou) elbeszélőjének, Thérèse-nek gyerekkorát mindenképpen ezzel az általános fordulattal írhatjuk le – azt viszont nem mondhatjuk, hogy maga mögött hagyta volna.

a-kis-bizsuAhogyan minden ember a kellemetlen, fájdalmas időszakot, úgy persze ő is igyekezett a saját múltját jó mélyre temetni, de – hogy egyik közhelyemet a másikba öltsem -, ez nem jelenti azt, hogy egyúttal túl is lenne rajta. Vannak olyan természetű fájdalmak, amik hozzánőnek az emberhez, amik alakítják a személyiségét, éppen ezért feloldhatatlannak és felejthetetlennek tűnnek. A szülő-gyerek kapcsolatból (különösen az anya-gyerek kapcsolatból) adódó fájdalmak, azt hiszem, mind ilyesfélék.

A regénybe egy tipikusan Modianós időpillanatban érkezünk (amikor…

View original post 470 további szó

Azabaj a portréfestővel

Mielőtt leírnám, hogy szerintem(!) mi a legnagyobb baj a Nagy Kriszta Tereskova-Tóth Krisztina üggyel, fontosnak tartom leszögezni, mi minden nem baj vele és körülötte – megint csak szerintem:

Politikusokról festményeket (vagy akár összefestékezett printeket) készíteni: nem baj, sőt jó, hogy ezt tulajdonképpen bárki megteheti, szabadság van. Hogy Nagy Kriszta Tereskova ilyesmit fest, pláne nem baj, ahogyan az sem, hogy az ő művészetének középpontjában egyébiránt saját teste és annak részletei (akár váladékai, akár annak illatanyagai)  állnak.

Alkotói tevékenységről kritikát írni: nem baj, sőt jó, hogy ezt tulajdonképpen bárki megteheti, szabadság van. Hogy Tóth Krisztina ilyesmit ír, pláne nem baj, már csak azért sem, mert írástudó ember – többeknek meglepetést okozhat, hogy nemcsak gyerekverseket ír… – és mint író nagyon is jól megfigyeli az őt körülvevő világot.

Kritikával egyet nem érteni: nem baj, sőt általában ez a legkisebb baj.

Ami már baj – habár még mindig nem a legnagyobb -, ha a kritika nem a művészet fogyasztóinál, hanem az alkotónál veri ki a biztosítékot, aminek aztán személyeskedő hangot ad, konkrétan: kritikus arcáról előnytelen fényképet interneten közzétenni, női(es)ségében, tehetségében megkérdőjelezni, irigységgel vádolni: nagy baj. Azért is nagy baj, mert még csak azt sem mondhatom, hogy a felekhez méltatlan, hiszen ki tudna ma már olyan témát mondani, ami Tereskovához méltatlan lenne? És ez sokat elárul viszonyainkról, mivel találjuk szembe magunkat kortárs művészet címén. Így csak azt mondhatom kertelés nélkül, hogy bunkóság.

Ahogyan ma meg is tettem a képzőművésznő – jelenleg nem elérhető – Facebook-oldalán. A válasz („majd ha meg leszek szólítva mint művész, úgy is fogok reagálni”) logikáját követve adódott a kérdés: „Most tehát megszólítva érezted magad mint ostoba bunkó?” Erre sajnos érdemi válasz már nem érkezett, az ominózus Tóth Krisztina fénykép alatt tovább folytatódott parttalan, értelmetlen kommentáradat.

Mindezt azért tartom fontosnak följegyezni, mert úgy hiszem,  akinek alkalma és lehetősége nyílik több emberhez szólni, felelőssége van abban, hogy milyen kultúrát (pl. tudunk-e értelmezni egy kritikai szöveget, tudjuk-e kontrollálni saját reakcióinkat), milyen párbeszédeket, ezen keresztül milyen hétköznapi környezetet alakítunk ki magunk körül, végső soron: mivé leszünk magunk és egymás számára. Ennek a felelősségnek pedig jól láthatóan nincs tudatában a portréfestőnő.

Hogy akkor mi a legnagyobb baj ezzel az üggyel? Szerintem az, hogy Nagy Kriszta Tereskova egyáltalán nem lett megszólítva, és ő (valamit jó pár embere) ezt még csak fel sem fogja.

___________

Kattintós:

Tóth Krisztina kritikája

Hogy politikailag állást foglal-e a festőnő, ebből az interjúból eldöntheti bárki.