Két megálló között állunk, várom, hogy bemondja-e a villamosvezető, hogy szálljunk le. Megint baleset van a kereszteződésben. Ezt a kereszteződést mintha csak a KRESZ-tesztek legszívatósabb kérdéseiről mintázták volna, van itt villamosvonalon keresztül autós kanyarodósáv, a folytatásban vasúti átjáró. Apámhoz tartok, látogatóba. Tipikus. Délelőtt tízkor egy, a villogók számából ítélve minimum életveszélyes sérüléssel járó, de inkább halálos baleset az orrom előtt. Abban a pillanatban történhetett, amikor felszálltam, három megállóval ezelőtt. Három és fél megállóval ezelőtt. Érkezik egy újabb mentőkocsi. Jobbra, az út túloldalán, a tízemeletes tömbök előtti parkolóban gyülekeznek a bámészkodók, aztán csoportba verődve, mint valami zombifilmben, lassan közelebb lépdelnek. A kereszteződésben egyetlen kanyarodó autó fér el a villamossínek előtt, és nagyjából öt a villamossínek és a vasúti sorompó között. Könnyű beszorulni. Hallottam a hosszú tülkölést, de nem kaptam fel a fejem, mindig tülkölnek a vonatok, mielőtt behajtanak az állomásra. Van, hogy egészen hosszan. Már a kereszteződés előtt egy kilométerrel elkezdik. Szoktam hallani, amikor állok a peronon és várom a vonatot, amivel apámhoz megyek. Nemrég jöttem rá, hogy ez a leggyorsabb mód eljutni a városnak arra a pontjára. Tíz perc vonaton, aztán még nagyjából tíz perc gyalog a kórházig.

Figyelem, ahogy jobbra mellettünk felgyűlnek a kocsik az úton, a zombisereg körülfogja, kerülgeti őket. Majdnem minden kézben mobiltelefon, bekapcsolt kamerával. Egy rendőr penderül a közlekedési lámpák alá, elkezdi kiterelni a kocsikat a túloldali kanyarodósávba. Van, aki behajt a parkolóba, és csatlakozik a bámészkodókhoz.

Apám nem fogja mondani, de az arcára lesz írva, hogy tipikus, sosem érek oda időben. Látom magam, ahogy kinyitom szám, hogy azt mondjam, baleset volt a kereszteződésünkben, aztán becsukom, mert apám úgyis csak legyintene, persze, mindig baleset van, tudod, ki hiszi el, legalább ne hazudnál állandóan. Néha hazudtam már azt, hogy baleset volt. Balesetet kiáltó fiú.

Nevetséges. Még oda sem értem, és azt a beszélgetést pörgetem magamban, amit le sem fogunk játszani. A hasamban, mélyen középen savanyú lé lötyög.

A villamosvezető leszáll, utastársaimmal egymás felé pislogunk. Egy srác felpattan a kocsi közepén, hatalmas léptekkel elöl terem, viccesnek találom, ahogy a gondosan kócosra igazított haja lifeg a fején. Még éppen eléri a nyitott ajtót, leugrik a sofőr mögött, tudnia kell, mi van, megyünk-e tovább, vagy pótlóbusz, vagy mi lesz, ő nem ér rá itt ücsörögni. Előttem az ablaknál egy néni ül, kerekes táskájának fogantyújára ejti a kezét, nagyot sóhajt, körbetekintget, kihez szólhatna, kinek mondhatná felháborodottan, hogy már megint ez van, borzasztó, az ember nem jut el A-ból B-be ebben a városban, az autósok csak mennek, mint a meszes, nem csoda, hogy állandóan baleset van, a sofőr is mit képzel, hova megy, hogyhogy csak úgy leszáll.

Ilyenkor ki szokták nyitni az ajtókat, nem? – kérdezi valaki a másik oldalról, a hátam mögül. Testes ötvenes nő, bordó átmeneti kabátba szorítva, benne a néni végre szövetségesre talál, és belekezd, hogy elmondja mindazt, amit az előbb még csak a szájába képzeltem.

Ilyenkor ki szokták nyitni az ajtókat. Le szoktunk szállni vagy fent szoktunk maradni, attól függően, hogy a gyorsan felszámolható helyzetben vagy a gyorsan érkező pótlóbuszban reménykedünk inkább. Most viszont itt ülünk kimerevített sietségeinkkel a Huszonegyedik századi városlakók feliratú vitrinben. Ügyek, amelyeket el kell intéznünk, tárgyak, amelyeket meg kell szereznünk, emberek, akikkel jó előre megbeszélt találkozónk van, mind várnak ránk valahol. Várakoznak. Nem is tudják még, de várakoznak.

A telefonomra nézek, pörgetem a híreket. Porvihar volt az oka a múlt heti tömeges balesetnek az autópályán. Negyvenöt évet töltött siralomházban egy férfi, ezzel ő a világ leghosszabb ideig kivégzésre váró embere, de most újratárgyalják az ügyét. Többet volt halálsoron, mint amennyit én összesen éltem. Többet várakozott, mint amennyit én összesen éltem. Két nagy amerikai bank is csődbe ment a közelmúltban.

Fontolgatom, hogy felhívom apámat. Amióta bent van, nem hívtam fel. Az egész úgy kezdődött, hogy otthon felhívtam, és azt kérdezte, elhoztam-e a gyereket az óvodából. Percekig értelmetlen beszélgetést folytattunk, mire rájöttem, hogy rám gondol, hogy engem elhoztak-e, anyám elhozott-e, azt hitte, vele beszél. Anyám tíz éve halott. Fél órán belül a lakása ajtajában álltam, ő meg csodálkozott, mit keresek ott, egyáltalán nem emlékezett, hogy telefonáltunk. Büdös volt. Apám is, a lakás is. A konyhaasztalon egy stósz Élet és Tudományon egy tányér, mellette a zománcos piros kislábos, mindkettőben ételmaradék, a pulton egy csomag bontatlan szeletelt kenyér zöldült a celofán alatt. Gombaportrék – közölte szenvtelenül az Élet és Tudomány címoldala megkapó fotóval, amelyen púderfehér űrlények csápoltak egy intergalaktikus rockkoncerten. Valójában (állítólag) gombák.

A teljes szöveg itt olvasható: Telex.hu – Látogatásra kijelölt napok