365/121 – PolPop

Nem tudom, létezik-e a polpop fogalma, ha nem, akkor mostantól igen. Random válogatás napjaink politikai ihletésű popzenéjéből:

Snakes inda hauz:

Tovább is van:

Soros György a gyíkember:

Soros-terv vs. értelmiségi kisnyugdíjas:

Megborulós:

Lesz Gucciból Fila táska:

Soros:

Reklámok

365/114 – Idén is volt

Idén is volt tehát utcai versgerillázás. Nehéz erre szavakat találni – én legalábbis minden évben ugyanazokat a szavakat találom csak meg.

Úgyhogy #posztoljverset2018 #ja113 és a videó:

365/083 – Az Index újrateremtette számomra a közösségi zenehallgatást

Az a nagyon jó ötletük támadt az indexeseknek, hogy élőben közvetítetik pénteken este a Zeneakadémiáról az Óbudai Danubia Zenekar Egyedül című koncertjét. Rahmanyinov III. zongoraversenye és I. szimfóniája hangzott el, közreműködött: Tomoki Sakata, vezényelt: Sztanyiszlav Kocsanovszkij.

Az egészben a legüdítőbb nem az volt, hogy itthoni kényelemben nézhettem és hallgathattam, hanem egyrészt, hogy láttam, milyen sokan nézik velem egy időben, másrészt, hogy szakértői kommentek érkeztek folyamatosan, így egy sor érdekességet is megtudtam “mellékesen”. Most, amikor minden még a szokottnál is jobban dagonyázik a politikában, amikor az embert napra nap elkeseríti valami (hogy ezek vannak vagy azok, hogy a tudjukkik ugyan, tudjuk-e, kik, hogy mindenki hazudik, hogy el vagyunk veszve, hogy nem lesz itt semmi, hogy lesz, de az is szar rossz lesz, hogy választás és csalás, és utálat és mindhülye, aki nem, az is stb., nem ragozom, tudjátok, látjátok), akkor egyszer csak egy tiszta zenerajongó közösségben találja magát, ahol több száz ember egyszerre örül ugyanannak a nem mindennapi élménynek, és lelkesen olvassa a hozzáfűzött információkat.

Az internet összehoz. Látjátok.

Ha minden jól megy, én most ide be tudom ágyazni a videót, mert szerencsére a live videók megmaradnak, de ha nem, EZEN A LINKEN valószínűleg megtaláljátok. Érdemes is, mert mint mondtam, a folyamatos szakértői kommentek nagy pluszt adnak az élményhez (ugyan a vége felé volt egy kis hiba, a kommentelés leállt).

Két óra önfeledt zenehallgatás – az elején van egy kis ráhagyás, pár percet pörgessetek bele:

365/068 – Kosztolányi, március

Az internet archívumaiban turkálni nagy szórakozásom. Ma találtam meg azt a megemlékező dokumentumfilmet, amit a Magyar Televízió Kosztolányi Dezső születésének 125. évfordulójára készített.

1885. március 29. – 1936. november 3.

Ez nekünk ma azért is érdekes, mert minden megszólalója irodalomtörténet. Meg azért is, mert meg lehet próbálni elképzelni, hogy ez egy műsor a közszolgálati csatornán. A versbetétekkel legyünk nagyvonalúak.

Áldassék, aki feltöltötte, még akkor is, ha 7 darabban van a műsor. Itt mutatom egyesével:

  1. rész: Lányi Hedda visszaemlékezése

2. rész: A vers után megszólal: Karinthy Ferenc

3. rész: Hatvany Lajosné, Illyés Gyula

4. rész: Keresztury Dezső, Illyés Gyula

5. rész: Vas István (nyakkendő!)

6. rész: Vas István, Zelk Zoltán, Weöres Sándor

7. rész: Weöres Sándor (verset olvas), Karinthy Ferenc, Vas István

365/038 – Douglas Adams likes this

Elon Musk kilőtte.

Én nem mindig értem Elon Muskot (most is csak részmegoldásaim vannak), de az biztos, hogy történelmet csinál.

Mostantól például a nevéhez fűződik a világ (eddigi) legnagyobb teljesítményű rakétája, a Falcon Heavy (és amennyire tudom, a visszatérő gyorsítórakéták is).

Az első autó az űrben. (Tesla, ami szintén az ő nevéhez fűződik, azon kívül, hogy Nikola Tesláéhoz, akit viszont ez már nem annyira érdekel.)

Az űrautó Nap körüli elliptikus pályára áll (aminek egy pontján eléri a Mars Nap körüli pályáját). Elon Musk a Mars kolonizálásának régi és elszánt híve, ezzel a mostani akciójával is ebbe az irányba kíván mutatni: a FH képes lehet embert juttatni a Marsra.

Fogalmam sincs, mi lesz ebből – azt hiszem, vagyunk ezzel pár milliárdan így -, de kíváncsian várom és drukkolok a tudósoknak, az űrhajósoknak és mindenkinek, aki fizikailag vagy anyagilag közreműködik ebben a hatalmas vállalásban. Furcsa, hogy élőben nézhetem, amint megteszik az első lépést. Már ha lépésnek nevezhetünk egy iszonyatos erejű és sebességű rakétakilövést. (A földhöz rögzített vonatkoztatási rendszerben aligha, de éppen itt az ideje máshoz rögzíteni.)

Különös érzés, ahogy nézem a közvetítést. Mint egy sci-fi. És mi itt vagyunk benne. Plusz egy pacsi a műszerfalon elhelyezett “Don’t panic!” feliratért. Douglas Adams likes this.

 

365/026 – Miért nincs színháztévé? Plusz Csirkefej

Már sokszor megfogalmazódott bennem is az ötlet, a minap pedig a Műcsarnokban került elő a téma az Egy/Kor beszélgetésen (Mácsai Pál, Molnár Piroska, Pogány Judit beszélgettek a 60-as 70-es évekről). Tényleg, miért is nincs?

Egy-kor tényleg önálló műfaj volt a tévés színházi közvetítés. Mácsai azt mondja, hogy ennek felélesztése abba az egyetlen akadályba ütközik, hogy nincs aki megcsinálja. A csatorna költségvetése minimális lenne (mondjuk egy ilyen csillogó show-műsor egyetlen adásának költségéből meglenne egy évig), a színházi szakma támogatását élvezné, és itt nem csak a kortárs színházra gondolnék, de klassz lenne, ha újra jó minőségben láthatnánk az archív felvételeket is.

Nos, ha valaki mégis megcsinálja, szóljon, én szívesen dolgoznék egy ilyen csatornának (főleg, hogy a munkakereső e-mailjeimre nem igazán jönnek a válaszok).

Addig is itt egy archív felvétel – sajnos nem a legjobb minőségben, YT-ról -, a legendás Csirkefej:

365/020 – Amadé, Scott, Ethan

Úgy mint: Wolfgang Amadeus Mozart, Scott Joplin és Ethan Uslan.

Megyek a tömegben, és benne vagyok a buborékban, amit a nagy fejhallgató és a belőle a fejembe áramló zene hoz létre. Bárgyú vigyor lehet a képemen, mert észreveszem, hogy néznek. Mindig akkor néznek, amikor látszólag ok nélkül vigyorgok (vagy hülye képet vágok, mert elgondolkodtam – erről a gyerekek tudnának mesélni, de nem hagyom, hogy megkérdezzétek őket).

Most azon vigyorgok, hogy mennyire (mennyire!) tökéletes alázene a ragtime ehhez a nyomorúságos, szürke, kabátos, taszigálós-furakodós tömegközlekedéshez. Is. (És azon, hogy van-e, amihez ne lenne az.)

Látom őket (és magamat) hosszú szipkás cigarettával, tollas fejpánttal, posztókabátok alatt flitteres ruhákban, hosszú gyöngysorokkal, lakkcipőben, hajszálcsíkos mellényben, ingujjban, óralánccal, szeszt csempészünk, bodorított pillákkal pillogunk, füstben táncolunk és nem veszünk tudomást az élet kevésbé édes oldaláról.

A ragtime.

Volt már szó itt róla, volt már Ethan Uslan is, aki ma megint megmentette a napomat. Kikeresem a digitális rengetegből, maximumra nyomkodom a hangerőt, így alakulunk át szürke filmből a sokkal vidámabb fekete-fehérbe.*

A digitális tartalomszolgáltató persze tudja, mit akarok, feldobja az öreg Scottot, én meg megyek vele. Gyertek ti is, sorban, mert a sorrend most fontos:

Hallgatom a Scott Joplin-összest, és akkor az jut eszembe, hogy hát a Törökinduló!

Aztán egészen éjjelig az jár a fejemben, valahol a hátsó rekeszek egyikében, hogy ha hazaérek, rákeresek a neten. Hát nem létezik, hogy valaki ne csinálta volna meg. Nem létezik.

Na és persze hogy megcsinálta. Ki más, mint Ethan Uslan? Ezt figyeljétek:

Hát, na. Nem? De.

Ez a poszt tulajdonképpen emiatt született, itt vége is lenne, de ha már itt vagyunk, érdeklődőknek van itt egy kis továbbképzés a Maple Leaf Ragből, másik kedvencem, Martin Spitznagel verziója:

Vagy a mértéktartó – ám nagyszerű – Richard Zimmerman előadása:

Sajnos YT-on nincs fent az a verzió, amit legjobban szeretek, ha tudjátok, keressétek meg Ethan Uslan előadásában a Spotify-on. Érdemes!

_____

*Ha ma délután 3 és 4 között a metrópótlón utaztál, és hazaérve flitter vagy tollpihe esett ki a zsebedből, emiatt volt.