Egyetek, állatok

Ne félj az időtől, motyogja a sarkon a nő, kezében konzerv,

tartósított bánat, viszi a macskáknak, a lábához gyűlnek este hét körül.

Megállok, a talpam alatt felpuhul a beton. Fényhálózat a város,

csomópontjain csorog a tejneon.

Hogy félek-e, kérdezem magamtól, a nő barna ujjal beleváj a pépbe.

A vakolatok szépen mállanak, lyukacsosak a házfalak, lassan porhanyós

este lesz, elfordulok, hogy ne bámuljam, de addigra észrevesz.

Egyetek, mondja, egyetek, állatok, konzervet vagy másik, kisebb állatot,

– rám néz, talán el sem lát idáig –, aranyoskám, hát nem kell félni

semmitől. Nélküled is fölépül éjjel, ami reggelre összedől.

Nézem őt, már alig látok el odáig, köztünk lámpafényből alagút,

benne ő, benne én, két kicsi, sötét jel. Ő is tudja, hogy a macskák

mindig megszerzik maguknak, ami kell.

 


Megjelent az Élet és Irodalom LXI. évfolyam, 37. számában, 2017. szeptember 15-én, a Húz a zoom című verssel együtt.

Reklámok

Átüt a lé

átüt a lé átüt a gézen a színe
kattog a gép átvisz az égen az íve
lány haja kék lány haja lobbanva kékül
messze szalad messze de mennyire végül

átüt a lé átüt az égen a zápor
gézmadarak útvonala csupa szárnytoll
lány szalad itt talpa alatt egek íve
sír ez a lány nincs neki nincs neki szíve

_____________

(2014 – csak most találtam meg)

Karácsony első napja van

már a fülünk is ketté áll,
kisült a hal, bejgli van,
meg csíz a csupasz körtefán.

Karácsony első napja van,
a cukorhab kancsal és kemény,
ma nem mozdul sehol semmi sem,
alszik a jó sütemény.

Csak a folyékony szappan, az üres,
kifogyott, ki hitte volna ezt,
holnapi vendégeink így hogy
mossák majd a kezüket?