365/022 – A szorongás szilánkjai

Baromi igazságtalannak tartom, hogy a leküzdöttnek hitt szorongások, mint az allergiás reakciók, állandóan visszatérnek. Nem bírni például egy bizonyos mennyiségű emberrel együtt lenni egy zárt helyen.

Aki nem fél, az hülye, mondtam szombaton*. Hát mit gondoltok, miért van az alkohol? – tettem volna hozzá legszívesebben. Mitől fejlődött ki az emberiségben a mindenféle tudatmódosítókra való alapvető igény? A szépen növekvő agyunkkal nagyon is szeretnénk igazán civilizáltak lenni, de a rendszer ehhez (még) nem igazodott (és nem is biztos, hogy jól gondolkodunk a civilizációról). Az agresszió olyan alapvonásunk (tegyük hozzá: igen hasznos), hogy kénytelenek vagyunk lépten-nyomon küzdeni ellene. Oldani.

Próbálj csak meg bármilyen emberszabásúból (gorilla, csimpánz stb.) egy busznyit összezsúfolni. Eleve nehéz elképzelni, hogy önszántukból felszálljanak arra a buszra (még ha ebben a gondolatkísérletben el is fogadjuk, hogy a céljuk, hogy azzal eljussanak valahova, s ezzel tisztában is vannak). Nem szállnak fel, tömegesen semmiképp. Ilyesmit a személyes szférájuk nem bír el. A miénk bírja? Muszáj neki, mi megtanultuk, hogy uraljuk, konfliktust kerüljünk, ezért például lesütött szemmel utazunk és igyekszünk mindennemű kontaktust minimálisra csökkenteni.

(Tudom, van ez az elképzelés, hogy az egymás szemébe nézés az őszinteséget jelenti, de ez így nem minden körülmények között igaz, pontosabban: csak kivételes körülmények között az, hiszen akkor tesszük, ha nyomatékot akarunk adni az őszinteségnek. És okkal: a teljes kiszolgáltatottságunkat mutatjuk meg vele, amivel egyúttal azt is üzenjük: készen állunk bármilyen következményre – az egymás szemébe nézés a legmagasabb fokú, legnyíltabb agresszió az egész állatvilágban és ez alól mi sem vagyunk kivételek.)

Vannak, akiknek ez könnyebben megy, másoknak nehezebben. Utazni, rendben. Ülni valahol egy hátsó sarokban, rendben. De kontaktusba lépni fél- vagy egészidegenekkel már nagyon más dolog. Én azt hittem, hogy ezt megoldottam, legkésőbb tavaly decemberre én ezen túl lettem, be tudok menni, ott tudok lenni akárhol, nincs ebben semmi különös. Nem, nem fogok még tíz percig tipródni a sarkon, egyik cigiről a másikra gyújtva, soha többet. Nemhogy túl vagyok, gondoltam, de már nem is érzem azt a maszkszerűséget, amikor ott vagyok, kezdek önmagammal azonos lenni minden helyzetben. Kis lépés ez az emberiségnek. Haha. De mégis, volt ez olyan nagy nekem, mint a Holdra szállás (elnézést kérek a laposföld-hívőtkől, ők helyettesítsenek be ide bátran valami másik Nagy Eseményt).

És akkor kezdődik elölről, és legalább a második sörig eltart. De addig van ez a remegő szájszél, ez a nehezen uralható végtagi remegés, maszkszerű mimika, kétségbeesés, ami minden idegszálnak azt az ősi üzenetet pulzája: üss vagy fuss.

Ott lenni egyszer csak, ahol évekkel ezelőtt már jártál, és azt mondtad, túl vagyok rajta. Túl vagyok rajta. Túl.

___________

*Nem csak úgy belemondtam a világba, adott helyen és szövegkörnyezetben ez egy teljesen helyénvaló mondat volt.

Reklámok

365/013 – Dögletes január

Mind igaz, mindig az. Vannak olyan napok, amikben kicsiben benne van az egész. Az egész létezés hullámhegyei és völgyei. Tegnap ara ébredtem, hogy halállal álmodtam. Szörnyű, szorongató, természetellenes halállal, és nem az enyémmel. Aztán – már ébren – kaptam egy hírt is, halálról, nem közvetlenül érint, de megrázó.

Nagyjából vissza tudom fejteni az álmomat (semmi meglepő). Mindent felnagyít és átitat a január dögletessége. A hónap, amit mindig ki akartam volna iktatni – ha lehetne – az időből, amit jó lenne átaludni. A január nem tud nem szürke, üres, utálatos és reménytelen lenni. Próbálom elfelejteni, hogy január van. Kisebb szakaszokra koncentrálok. Egy hét van az ötvenkét hétből. Nem elég. Egy nap van, péntek van. És a csapda másik végén vagyok. Csak a mai nap, mi? Lőjetek le. Ha csak a mai nap, akkor a szorongás belenyúlik a végtelennek nevezett dimenzióba.

Aztán elrohantam megvenni a Jelenkort.

A regény – mintegy mellékesen – valóban rendkívül sokrétű szöveg: gazdag kulturális utalásrendszert mozgósít Zelma stílusában, komplex társadalomképet állít fel a fő- és mellékszereplők révén, érzékelteti az osztálydinamikai változásokat, a családi viszonyrendszereket és szerepkonfliktusokat, van történeti-gazdasági dimenziója, tematizálja a korrupciót, a kibertér világát, használja a budapesti utcákat, és játszik mindkét tér kapcsolatszervező erejével. És mindemellett a szubjektum belső világát is magabiztosan építi fel a monológok egyszerű, pontos nyelvezetében. _Az altató szerekről_ szövegének nyelvi és tematikus mélysége tagadhatatlan, ám a regény legnagyobb teljesítménye talán az, ahogy a test funkcióin vagy funkcióvesztésén keresztül engedi szóhoz jutni a szubjektumok válságát.
Pályi András _Életem_ című kisregényét juttatta eszembe az a nyers erő, amellyel a testről és szexualitásról ír Szeifert Natália. Rendkívül izgalmas, ahogy az alvásra való képtelenség mint a tudat csendesíthetetlen ébrenléte egyszer csak visszacsapódik az öntudat csökkent működésébe, az én elveszítésébe. (…) Megrázó a két eltérő karakter története, hiszen az egyikük még nem, a másikuk már nem tudja, hogy ki is ő (…)

– irja Inzsöl Kata Az altató szerekről-ről, a januári számban.

Egy ilyen napon fog egyszer megszakadni a szívem.

365/012 – Aminek jó lenni

Sokféleképpen alakulhat egy szerző sorsa. Az idők során lehet valakiből például A Vezetéknév vagy a Híres Monogram (ezen belül megkülönböztetjük a Csak Győzd Megfejteni és a Mindenki Számára Egyértelmű monogramokat, mondanom sem kell, hogy az utóbbiból lényegesen kevesebb van). Akárhogy is, minden lehetséges variáció az elismerés legmagasabb foka.

Elnézést az egészért, de azt kell írnom, hogy baromi büszke vagyok rá, hogy az évek során én mindenkinek egyszerűen Nati lettem. Így ír nekem, így szólít meg az olvasó, és így a szerkesztő, az újságíró is. Natinak lenni pedig jó. Köszönöm nektek, hogy így lett és így lehet.

Csak ennyit akarok ma mondani.

365/005 – Monotonity

Tegnap egy beszélgetésben remekül leírtam a napomat, nagyjából így: Felkeltem, kavéztam, gondolkodtam, dolgoztam, gondolkodtam, boltba mentem, hazajötzem, gondolkodtam, vacsorát készítettem, ettem, gondolkodtam, és vége is a napnak. Nem is értem, miről akarok 365 napon át rizsálni.

365/004 – Maguknál mindenki hülye? Vol. 4

Több mint egy éve nem volt best of  #beszélgetéseink, azaz Twitteren és Facebookon gyűjtött családi-baráti beszélgetésfoszlányok, amik terhelő bizonyítékként NEM használhatók fel.

Íme, az elmúlt év párbeszédeink tükrében:

– Szia, leírod nekem azt a cicás viccet, amit a múltkor meséltél?

– Részeg vagy?

*

Sok minden van az anyósülésen. De szerencsére nem az anyósom.

*

– Te nem próbálod ki az íjászkodást osztálykiránduláson?

– Anya! Nem szórakozni megyünk!

*

– Úgy meginnék valamit.

– Van sör a hűtőben.

– Már nincs.

– ?

– A múltkor megittam, amikor úgy megittam volna valamit.

*

– A világ egyik legrosszabb dolga, ha letörik a tortilla chips csücske.

– Biztos, hogy 18 lettél tegnapelőtt?

*

Barcelonában mindent Gaudi tervezett, még a Miró-szobrokat is.

*

– Amúgy Netanjahu miért jött ide?

– Hogy bemutatkozzon Dzsuzsáknak.

*

– Meg akarsz mérni valamit azzal a mérőszalaggal?

– Igen.

– Mit?

– Még nem tudom. De mindegy is, hiszen mérnök vagyok.

*

– Ül mellettem egy csaj az előkészítőn, imádja Kinget.

– A Martin Luthert vagy a Burger Kinget?

*

– Anya!

– Tessék.

– Egy pillanat.

– Most felszólítottál arra, hogy várjak?

– Tulajdonképpen igen.

*

– Nem látod valahol a telefonomat?

– Nem.

– Megnéznéd, ott van-e a hintaszékben felhalmozott cuccok tetején?

– Meg. Itt van.

– Köszi. Idehozod?

– Az egészet vagy csak a telefont?

– Csak a telefont.

– A tokjából is kivegyem?

*

– Egy pillanat, mindjárt beengedlek.

– Csak nyugodtan. Van körülbelül harmincöt másodperced.

*

– Apu ma hazajön?

– Szerintem igen. Vagy a tigris. Vagy a zsiráf.

*

– Jó lábad van ezen a képen.

– Ja. És mindjárt kettő.

*

– Akarsz ma venni valami piát?

– Tudtam, hogy nem úszom meg, ma is be kell rúgni.

– Nem muszáj.

– Nem, a faszt nem.

*

– Én nem vagyok babonás, de nem teregetek ki újévkor, ezen ne múljon, hátha tényleg szerencsétlenséget hoz.

– Ezt nevezik egyébként babonának.

__________

Hát, így állunk.

365/002 – Palacs

Ma palacsinta nap.

A palacsintáról eszembe jutott Palics (Palicsról is mindig eszembe jut a palacsinta, nincs ebben semmi érdekes), viszont Palicsról meg eszembe jutott Tolnai Ottó, és ha Tolnai Ottó, akkor:

annál többet minél hosszabbak

annál többet minél hosszabbak
barna ujjaiddal gyorsan
megszámolod a sorokat
és megszorzod százzal
vagy hetvennel
(ez a versem nyolcvanöt soros)
múltkorjában amikor azt a
kétszázötven soros verset
hoztam haza
megcsókoltál
azóta minden vers előtt
a hosszú vers
múzsájához fohászkodom
hogy hosszan írhassam versem
mert DOREEN
én szeretném ha többször is
megcsókolnál
igaz különben sincs sose kedvem
abbahagyni a verset
hogy legalább a versben
nyújtózkodhassak
186 centiméteremnek kicsi
ez a szoba
alacsonyak ezek az utcák
még a takaróm is rövid
és különben sem szeretem
a rövid bolha-fürge
verseket
félek a vers szélétől
félek a vers végétől
félek a vers szélétől
félek a vers végétől
félek
hajótöröttként akarok hánykolódni
rajta és lassan alásüllyedni
úgy hogy észre se vegyem mikor
fulladok bele
minden versbe bele akarok fulladni
bele akarok fulladni
bele akarok fulladni
bele akarok fulladni minden versbe.

(Zágráb, 1963. január 5-én)

Készült egyébként húsos, meg édes is, hátha* bele akarok fulladni.

___________

*hát igen

365/001 – Időjárás

Azon gondolkodom, hogy más is szereti-e azt a szót, hogy időjárás. Szeret-e más is azon gondolkodni, hogy az idő jár-kel megfoghatatlanul.

Azon gondolkodom, hogy más is utálja-e azt a szót, hogy időjárás. Kelt-e egy zavaros, apró feszültséget másban is, hogy az idő jár, eljár.

(Mindazonáltal s mindazon kívül: évi első fogadalmamat máris teljesítettem, 2017 legfontosabb dokumentumait a külső winchesterre mentettem, alig fél órámba telt.)