Cat Video Fest

Mármost, azt mind tudjuk – akár akarjuk tudni, akár nem -, hogy a világ valódi urai (valamiképpen a delfinekkel holtversenyben, ami Douglas Adams óta egyértelmű) a macskák.

Évek óta zajlik a világban a Macskás Videó Fesztivál (úgy, hogy én eddig nem is tudtam róla), a jelek szerint hatalmas tömeget képes megmozgatni. A dolog annyi, hogy emberek ülnek a nagy fesztiválterületen és macskás videókat néznek. Tényleg, mennyiben is más ez egyébként, mint egyik koncertről a másikra várni egy fesztiválon? Semmiben. “Aki a macskát szereti, rossz ember nem lehet”, ezt Éva nénitől tudom, aki a gyerekkori barátnőm anyukája és olyan bölcsességekkel is megajándékozott, amikor sokat költöztem, mint pl. “Ahol fodrászod van, ott laksz.” (De ebbe most nem is megyek bele, tekintve, hogy nem járok fodrászhoz még további bonyodalmak származnának abból, ha tovább haladnék ezen a szálon.)

Ez a videó 2012-es, a Cat Video Festivalról készült (Minneapolis), de ez csak a kezdet volt, évről évre megrendezik azóta is:

Aki nem hiszi, járjon utána!

Reklámok

Ikszedik típusú találkozás

Találkozás

Csodálatos vagy, mondom a macskának. És ahogy ezt halkan kimondom, odahajolok hozzá, teljesen kitölti a tudatomat, a macskára gondolok, erre a konkrét – névvel, lakcímmel, oltási könyvvel rendelkező – macskára és ugyanebben a pillanatban a macskára általában mint jelenségre, akit talán túlságosan egyszerű lenne állatnak nevezni, nem mintha sokban különbözne a többi állattól, de mégiscsak az egyetlen véres ragadozó, akit a lakásunkba – hovatovább legbelső élettereinkbe, fürdőszobánkba, budoárunkba, ágyunkba – engedünk, ragadozósága tökéletes pompájában és annak teljes fegyverzetével.

Olyan lassan mozgok, amennyire csak tőlem telik, észrevétlenül állítom meg a mozdulatot az asztalra támaszkodva, ahol ül, és tűnődöm a funkció és forma magával ragadó szépségén, és egyszeriben túlzásnak érzem a természet részéről mindezt, ahogyan túlzásnak érzi az ember a vad, őszi színpompát, a brutális, nyári tobzódást, vagy mondjuk konkrétan a gránátalmát, mivelhogy túlzás is, hiszen még Csányi Vilmos szerint is botorság volna azt hinnünk, hogy a világon minden az evolúciós fejlődésnek van alárendelve vagy abból következik, és mégsem tűnik öncélúnak ez a fajta szépség, van benne valami élethez nagyon is nélkülözhetetlen, és világosan látom, hogy soha nem fogom megtudni, mi az.

Ahogyan azt sem tudom, hogy ezt a macskát mi különbözteti meg számomra százezer másiktól, ezért néha szorongva gondolok rá, hogy semmi olyan jellegzetessége nincs, ami alapján megtalálnám akár csak száz hasonló között, vajon felismerném-e egy macskatömegben, és vajon ő felismerne-e engem, és egyáltalán, ez a kérdés fontos-e, nem érhetném-e be helyette bármikor egy nagyon hasonló macskával, de azt hiszem, nem.

És mintha csak igazolni vagy végleg elbizonytalanítani akarna, elképesztő lassúsággal előredönti magát, támaszkodó mellső lábai mozdulatlanok maradnak, csak a fejét tolja felém, precíz, egyenletes lomhasággal, amíg összeér a homlokunk, az én konok homlokom az ő konok homlokával, és úgy maradunk hosszan. Hosszan.