Japán kertek titkai – Hiraide Takasi: A macskavendég

A teljes rencenzió a Kalligram folyóirat 2018/májusi számában olvasható.

Ha azt mondjuk „macskás könyv”, egészen mást jelent, más távlatokat nyit meg, ha európai vagy ha távol-keleti, különösen, ha japán könyvről beszélünk. Amíg nálunk a kortárs irodalomban általánosságban elmondható, hogy komoly írás főszereplőjévé állatot megtenni legalábbis kockázatos vállalkozás, addig a japán irodalom számára mi sem természetesebb. Japánban a mai napig a hétköznapok és ünnepek szerves része a természeti környezet, az életvitel még a mai, civilizált formájában is igazodik a Hold és az évszakok változásaihoz. A természet puszta megfigyelése, a szemlélődés a mindennapi élet része (ünneplik például a téli álmot alvó rovarok felébredését (március 5.), szabadidős program a különféle virágzások megtekintése stb.). A művészet hagyományosan gyakran fordul tájképekhez, állatok, növények metaforájához. A mi állatos népmeséinkhez némileg hasonló történeteik sem kerültek át a múltba vagy a gyerekirodalomba, az általános kultúra részei maradtak. Az élő és élettelen környezetből minden vagy bármi lehet ugyanolyan hangsúlyos, fontos vagy szimbolikus, mint az ember, aki az egésznek része, de nem a középpontja.

„Első pillantásra lebegő felhőfoszlánynak tűnt.” – így szól A macskavendég első mondata. A szemlélődő, környezetét folyamatosan figyelő ember perspektívája ez, szinte tipikus japán felütés. Eszembe jut Kavabata Jaszunari Kiotói szerelmesek című regényének első mondata: „Csieko észrevette, hogy az öreg juharfa törzsén kinyíltak az ibolyák.” (Kozmosz, 1975). Vagy Fukadzava Sicsiró Zarándokénekének elsője: „Hegy hegy hátán.” (Európa, 1972) De ha elengedjük az elsőmondat-fétist, még jobban láthatóvá válik, milyen fontos, egyenrangú szereplője az emberen kívüli (élő)világ a japán irodalomnak.

Ibusze Maszudzsi kevés magyarul olvasható műve közül például A szalamandra című novellája érdemelte ki az egykori Égtájak válogatóinak figyelmét (Európa, 1977), amely – talán nem meglepő – egy szalamandráról szól, aki beszorul víz alatti üregébe és mozdulatlanságra kényszerül (első mondata: „A szalamandra búsult.”). Hogy ez a szalamandra komolyan van véve, nem lehet vitatni. A természeti jelenségek és az állatok mindenütt jelen vannak a modern szövegekben. A Nobel-díjas Óe Kenzaburó – aki maga írt ajánlást A macskavendéghez – Futball-lázadásának legjellegzetesebb, lehatásosabb eleme a zord és csodálatos vidéki téli táj ismertetése, ahogy a már említett Kavabata Hóországáé is, de eszünkbe juthat Dadzai Oszamu erőteljes kígyó-szimbolikája A hanyatló napban, és a világszerte népszerű kortárs japán szerző, Murakami Haruki, a szintén ebbe a tradícióba illeszthető a teljes munkásságával, melyet patkánytól óriásbékáig átsző a természet-állat-motívumrendszer.

A macska Japánban régóta kitüntetett helyet foglal el a mindennapokban, jó, szerencsét hozó, a háznál kívánatos állatnak tartják. Egyre szélesebb körben ismert a japán integető macska (tévesen kínai szerencsemacskának szokták nevezni, de ez csak a piaci népszerűségének köszönhető félreértés), amelyet a házak bejáratánál, az érkező felé fordítva állítanak fel. Jellemzően kerámiából készül, egyik mancsát üdvözlőleg felemeli. Ez a maneki-neko, a vendéget üdvözlő macska, amely „áldást hoz” mindenkire, aki a házba belép.

Hiraide Takasi könyve egy konkrét macskáról és az őt „vendégül látó” párról szól, mégis magán hordja a japán világ- és természetszemlélet minden jegyét. Ahogy azt a jól megfigyelhető jellegzetességet is, hogy a japán próza milyen kitartóan tud egyetlen fő motívumra koncentrálni – s közben, mintegy mellékesen, rizspapírra vetülő, háttérben futó, nem is mindig pontosan kivehető alakzatokkal dolgozó árnyjátékként annyi másról beszélni. Leheletfinom utalásokkal, megfejtésre késztető, gondolkodásra indító titkokkal, megannyi kimondatlansággal.

(folytatás a 2018/májusi Kalligram folyóiratban)

Reklámok

365/063 – Kritika: Az ítélkezés elmarad

Az író arányérzékét és finom történetszövését dicséri, hogy kevésbé egyértelmű – az olvasó fantáziájának túlműködését leleplező – kapcsolódási pontokat is felkínál az életútjukban, de (…) a két nő soha nem ismeri meg egymást. Találkozásuk az emberi érintkezés láthatatlan dimenzióját ragadja meg, amelyben hatással lehetnek ugyan egymásra, de itt sem szűnhet meg az érzékelés és értelmezés párhuzamossága.
(…)
A regény – mintegy mellékesen – valóban igen sokrétű szöveg: gazdag kulturális utalásrendszert mozgósít Zelma stílusában, komplex társadalomképet állít fel a fő- és mellékszereplők révén, érzékelteti az osztálydinamikai változásokat, a családi viszonyrendszereket és szerepkonfliktusokat, van történeti-gazdasági dimenziója, tematizálja a korrupciót, a kibertér világát, használja a budapesti utcákat és játszik mindkét tér kapcsolatszervező erejével. És mindemellett a szubjektum belső világát is magabiztosan építi fel a monológok egyszerű, pontos nyelvezetében. Az altató szerekről szövegének nyelvi és tematikus mélysége tagadhatatlan, ám a regény legnagyobb teljesítménye talán az, ahogy a test funkcióin vagy funkcióvesztésén keresztül engedi szóhoz jutni a szubjektumok válságát.

A Jelenkor folyóirat januári számában volt olvasható Inzsöl Kata kritikája Az altató szerekrőlről. Jobb híján így digitalizálom, osztom meg veletek.

A képekre kattintva eredeti méretben jelennek meg, úgy elég jól olvasható a teljes szöveg:

Biblia reloaded – Erik Wahlström: Isten

Kritika

Typotex, 2015

Typotex, 2015

A finn–svéd származású író, újságíró Erik Wahlström nem kevesebbre vállalkozott, mint humorral és iróniával újramesélni a Nagy Történetet. Sőt, a magyarul Szöllősi Adrienne fordításában megjelent Isten tovább is megy: a világ kezdetétől egészen napjainkig tart az égi-földi elbeszélés. Égi, mert jórészt a mennyországban követjük az eseményeket, leggyakrabban három arkangyal (Mihály, Gábriel, Rafael) párbeszédein, valamint Isten megfigyelésén keresztül – és földi, mert az emberiség történelmének szinte minden jelentős fordulópontjára kitűnően rálátunk odafentről. Nem beszélve a nagyon is emberi tulajdonságokról – hiúságtól hízékonyságig –, amelyekben Wahlströmnél Isten és angyal egyaránt bővelkedik.

Vagyok, aki vagyok, mondja Isten a teremtés pillanatában, közben mintha éppen e szavak nyomasztó börtönéből akarna szabadulni. Az egyszerre önbeteljesítő és önkielégítő teremtő aktus során jön létre a világ, ő pedig látja, hogy ez jó és természetesen tökéletes. Milyen is lehetne, ha a tökéletes lénytől származik? Csak ez az első emberpár tűnik tökéletlennek, pontosabban töketlennek, különösen Ádám: „Ahogy az asszony előrehajolt, Ádámnak páratlan lehetősége nyílt arra, hogy ebből a ritkán látható szögből szemügyre vegyen egy bizonyos testrészt. Ádámnak azonban pillája sem rezdült. (…) Éva arcát telibe találta egy érett gyümölcs, de szemmel láthatóan ez sem billentette ki közönyös nyugalmából. Tökéletesen érdektelenül fogadta a történteket. Isten tombolt haragjában.” (11–12.)

Belátható, hogy a nyugalom, az idill nem kedvez az igazi élvezeteknek, így aztán a szaporodásnak, sokasodásnak, szóval az életnek sem. El kell jönnie Lucifer idejének.

A teljes írásom a könyvről az Élet és Irodalom LIX. évf., 38. számában olvasható »

Személy, sebes, gyors

Menetterti2014 végén jelent meg Veronika Šikulová Menettérti című regénye a L’Harmattan Kiadó Valahol Európában sorozatának darabjaként, Mészáros Tünde kitűnő fordításában.

Idén áprilisban az Élet és Irodalom páros kritikát közölt róla a Ketten egy új könyvről rovatban, a páros egyik írását Gyürky Katalin jegyzi, a másikat én.

Személy, sebes, gyors

Képzeljük el, hogy felszállunk egy vonatra egy bőrönddel, egy nem túl nagy, inkább szabványos kézipoggyász méretű, egészen hétköznapinak tűnő bőrönddel, aminek csak az út során tudhatjuk meg a tartalmát. Amint elindulunk, hamar rájövünk, hogy a bőrönd, mint afféle régi csempészholmi, nemhogy dupla-, de triplafenekű, és minden rekesze egy-egy életet rejt, sőt időnként az oldalzsebekből régi levelek is előkerülnek. Veronika Šikulová ezzel triplafenekű bőrönddel vonatoztat át minket ezen a jellegzetesen Közép-európai huszadik századon, egy sokszor fájdalmasan ismerős történeten; három generáción, három nő életén keresztül: Jolana, Alica, Verona – nagymama, lány, unoka – múlt, félmúlt, jelen.

Az írásom teljes terjedelmében itt érhető el: Élet és Irodalom, LIX. éfv./18.

Gyürky Katalin kritikája pedig itt: Tragédiába tartó vonatok

Az írásokat és a könyvet is nagy szeretettel ajánlom figyelmetekbe.