Jut eszembe a címkékről

Ha egy könyvnek férfi elbeszélője van, nem nevezzük férfiirodalomnak. Ha gyerek, attól még nem nevezzük gyerekirodalomnak. Ha nő… akkor női irodalomnak nevezzük.

#sorrynotsorry #whyohwhy

Reklámok

Munkácsy és Tolsztoj

Munkácsy Mihály

Munkácsy Mihály

Vagy talán helyesebb cím lenne: Tolsztoj és Munkácsy.

Az Anna Karenina első olvasásakor azt hittem, a tyúk volt előbb, de kiderült, hogy a tojás, és még az sem biztos, hogy közük van egymáshoz, illetve, ha van is, nem úgy, ahogy gondoltam.

De lássuk a részleteket!

Az Anna Karenina ötödik részének 9. fejezetében kerül először színre Mihajlov a festőművész, akivel Vronszkij és Anna akkor ismerkednek meg, amikor egy rövid időre Olaszországban telepednek le (meg is festetik vele Anna arcképét). Innen idézem:

„A szerep, amelyet Vronszkij kiválasztott, átköltözésükkel tökéletessé vált; Golenyiscsev révén néhány érdekes alakot ismert meg s első időben nyugodt is volt. Egy olasz festőtanár vezetésével természet után festett tanulmányokat, s a középkori olasz életben mélyedt el. (…)

– Mi csak élünk és nem tudunk semmit sem – mondta Vronszkij egy reggel a hozzá érkező Golenyiscsevnek. – Láttad Mihajlov képét? – mondta s egy frissen érkezett orosz újságot adott oda neki s megmutatta az orosz festőről szóló cikket, aki itt él, ugyanebben a városban, s most végzett be egy képet, amelyet rég emlegetnek már, s előre meg is vásároltak.

(…)

– Mit ábrázol a kép? – kérdezte Anna.

– Krisztust Pilátus előtt. Krisztust mint zsidót állítja oda, az új iskola minden realizmusával.”*

munkacsy-krisztus-pilatus-elott

Lev Tolsztoj

Lev Tolsztoj

Kinek ne jutna eszébe erről Munkácsy Mihály Krisztus-trilógiájának első darabja, a Krisztus Pilátus előtt?

Ráadásul Mihajlov életútja, karaktere nagyon hasonló a mi festőnkéhez, ő is szegény sorból származik, nem részesült a festőakadémia előtt semmiféle képzésben, és éppen olyan becsvágyó és gyötrődő, mint Munkácsy. Kis kutatás után azonban rátalálunk a megfejtésre:

Tolsztoj 1873 és 1876 között írta az Anna Kareninát, tehát évekkel azelőtt, hogy Munkácsy megfestette volna Krisztusát

írja Lipp Tamás az 1993-ban megjelent A sátán körzője című könyvében. Ez azonban nem jelenti, hogy nem lehet kapcsolat a fikció és a valóság között, csak éppen nem úgy, ahogy hirtelen felindulásból gondolnánk.

[Munkácsy] 1880 júliusától kezdve egy esztendőn keresztül dolgozott a Krisztus Pilátus előtt című képén, a műhöz több színváltozatot és tanulmányt készített, mindegyikhez élő modelleket használt fel. Nem sikerült befejeznie a munkát 1881 tavaszára, amikor a párizsi Szalon megnyílt, mivel családi tragédiák nehezítették életét. Újszülött gyermeke meghalt, palotája pedig kigyulladt. Sedelmeyer saját palotájában állította ki a művet, melynek hatalmas sikere volt.

– olvassuk a Wikipédián.

Ebből nekünk most Sedelmeyer neve fontos, aki korának kiváló pr-menedzsere volt, Munkácsyt és művészetét úgy kezelte, ahogy ma kezelnének egy igazi szuperprodukciót: A témaválasztástól kezdve a munkakörülménykeig mindenbe beleszólt, ugyanakkor mindenből a lehető legjobbat biztosította, a hírverésről és a szervezési munkálatokról nem is beszélve. Művelt, sokat olvasó emberként egyáltalán nem kizárt, hogy olvasta az Anna Kareninát, s hogy a kép ötletét onnan merítette.

De akkor kiről mintázta Tolsztoj Mihajlovot?

Márk Antokolszkij

Márk Antokolszkij

Nem mintha mindenáron konkrét személyeket kéne keresni a karakterek mögött (sőt! egyáltalán nem kell), de itt véletlenül adódik egy lehetséges megoldás, ami annál is valószínűbb, mivel Mihajlov – habár csak mellékszereplő – olyan mélyen kidolgozott, jól ismert karakter, hogy legalább egy konkrét képzőművésznek állnia kell a hátterében. Szintén Lipp szerint ez Márk Antokolszkij szobrászművész lehetett, aki egyébként jóban volt Munkácsyval is. Antokolszkij naplójából kiderül, hogy Munkácsy járt nála párizsi műtermében, s mindketten nagy rajongói voltak Repinnek (Antokolszkij közeli barátja is).

Így tehát mégiscsak van kapcsolat a XIX. század egyik legnagyobb regényírója és a magyar festőgéniusz között.

_______

*Németh László fordítása

Részben álomnapló

Naplovam

A minap azt álmodtam, hogy elküldtem, sőt átadtam egy szöveget Réz Pálnak, aki amellett, hogy az volt, aki, álmomban biztosítási ügynök is volt, vagy még inkább valami nagy társaság feje, szóval nem az a kis ajtón kopogtató ügynök, hanem a kopogtatók főnökének a főnöke, és én valamiért rettenetesen féltem tőle. Már ott ültem nála, amikor rájöttem, hogy az átadott kéziratban benne maradt egy másik, amiben megnevezetlenül, de félreérthetetlenül róla írok, arról, hogy félek tőle. Nem is személy szerint, hanem attól a rejtett fenyegetéstől, amit az akármi-ügynökök magukban hordoznak, mint a light kóla az ízfokozót, bízunk benne, hogy nem árt, de a franc se tudja, hogy akkor mitől édes. És akkor valahogy megpróbáltam elterelni a figyelmét, de már átfutotta a szöveget, és egyszerre éreztem, hogy na, ezt is baszhatom, meg, hogy végül is nevet, de már nagyon közel volt a reggel, úgyhogy egy lakókocsi-ház jellegzetesen műpadlószagú mellékhelyiségén keresztül valahogy felébredtem.

Az álom furcsaság és hülyeség keveréke – korábban ezt nem így gondoltam* – és mint ilyen, fele se igaz. Viszont, hogy Réz Pállal (különösen a halála óta) és egyáltalán a rézpálsággal többet foglalkoztam (könyv, interjúk stb.), azon vettem észre magam, hogy meglepően sok mindenben egyetértek vele (sokban meg nem, persze). Főként olyan dolgokban, amikben úgy 5-10 éve nem értettem volna egyet, de – talán részben ezért – 5-10 éve nem is érdekelt különösebben, hogy Réz Pál vajon hogyan vélekedik egy csomó dologról.

Most csak egyet mondok el ezek közül. Azt mondja egy interjúban, hogy a ma már klasszikusnak számító szerzőkben volt részvét az ember iránt. S ez a részvét (ami szerintem a szeretetből fakad) hiányzik neki a kortárs irodalomból. Ezt én így nem tudtam volna megfogalmazni – vagy csak sokára – s nem is dolgom, nem vagyok kritikus, irodalomtudós, sznob filosz, ahogy ő maga is gyakran emlegeti magát, szóval nekem erre nincs jogosítványom, de annyi biztos, hogy nekem is hiányzik. Nem szeretem azt, hogy le vagyunk nézve, távol vagyunk tartva, testileg vagyunk megjelenítve, miközben érzékileg meg vagyunk vezetve, de nem vagyunk szeretve, mert szerthetetlenek vagyunk, reménytelen a helyzetünk, meg is érdemeljük, mert mert mert. Még akkor sem, ha az író magamagát is lenézi, sőt, az még rosszabb.

Na, igen. Ha körülnézünk, nehéz is szeretni. De 1) Ki mondta, hogy könnyű?** De 2) Nem is kell szeretni***, a részvét(el) a fontos.

_________

*sőt, most sem gondolom egészen így, de ebbe most nem megyünk bele

**lsd még: Nem szórakozni járunk ide

**Meg hát… mi is a szeretet? A szeretet nem bárgyúság, de nem is méricskélés. Az csak úgy van. S ha nincs, akkor az egész csak bűvészkedés v. önki(-szolgálás, -elégítés, ahogy vesszük).

Larry és én #1

Gondolatban – évek óta – számtalanszor nekifogtam ennek a posztnak, de olyan nagy (szerteágazó, szubjektív, már-már intim) a téma, hogy a valóságban sosem tudtam, hogy kezdjek bele. Most sem tudom.

Lawrence Durrell

Emlékeztek arra a jelentre a Fight Clubból, amikor Tyler megkérdezi, hogy ha bárkit kihívhatna (híres embert, történelmi személyt, bárkit), kivel verekedne? Nos, valahogy így vetődik fel a kérdés, csak nem verekedéssel (persze, nekem is van jelöltem, akinek lekevernék egy maflást, ha éppen úgy adódna), hanem mondjuk, úgy hangzik, hogy kivel lenne jó sokat beszélgetni, kit lenne jó személyesen ismerni az írók közül, akik már nem élnek.

Lawrence Durrellt mondanám (naná, hogy van még pár név azért rajta kívül is), sőt be sem érném ennyivel, mindjárt az egész Durrell-családot.

Kezdjük tehát a családdal. Kezdjük a miérttel. Kezdjük a családdal. öööö

Kezdjük ezzel:

Rue Bab-el-Mandeb, Rue Abou-el-Dardar, Minet-el-Bassal (az utcák síkosak a gyapotpiacról szállongó szöszmösztől), Nouzha (a rózsakert; néhány emlékezetes csók); buszmegálló emlékidéző nevei: Saba Pacha, Mazloum, Zizina Bacos, Schutz, Gianaclis. Minden város világgá tágul, ha egy lakóját szeretjük.*

Azt hiszem, így a leghelyesebb, ha ezekkel a ráolvasás-szerű nevekkel és ezzel a megállapítással lépünk be Alexandriába és Lawrence Durrell világába.

Az Alexandiai négyes első, Justine című könyvének első részében ez a különálló szakasz a maga egyszerűségében gyönyörűen mutatja meg, miféle érzékenységgel lehet járni-kelni a világban. De a regény (regényfolyam, azaz a teljes tetralógia) nem a menthetetlen, néha túlcsorduló szenvedélyességétől remekmű.

Egyrészt a szerkezete nyűgöz le. Három, egyetlen időszakot át- meg átíró, labirintusszerű könyvet egy negyedik, időben továbbhaladó regény koronáz.

Másrészt a hihetetlenül gazdagon megrajzolt karakterek. Vegyük például Balthazárt (aki nevét kölcsönzi a második regény címéül), a kevés földi, de annál több égi szépséggel megáldott zsidó kabbalista orvost:

Valamennyien ész-okokra vadászunk, hogy hihessünk az abszurdban.

Mondja, azután az öreg költőről (Kavafisz) – akinek jó barátja volt – így mesél:

Néha úgy érzem, többet tanultam tőle, mint valamennyi filozófusunk tanulmányozásából. Irónia és gyengédség olyan csodálatos egyensúlyban volt benne, hogy ha történetesen vallásos, a szentek közé kerül. Isteni rendelés szerint csak költő volt azonban, és gyakran boldogtalan, de az embernek az volt az érzése, hogy minden percet elkap tovarepültében, és kifordítja, hogy megmutassa boldog oldalát. Lelke elégett, elhasználódott az élés folyamatában. A legtöbb ember csak nevet és úgy engedi magára az életet, mint lágy-meleg zuhanyt. Ő nem: a descartes-i »Gondolkodom, tehát vagyok« -kal szembeállította saját tételét, amely körülbelül így szólhatott: »Képzelődöm, tehát szabad vagyok.«

Balthazar az első regényben efféle „ismeretterjesztő” mondataival ragad meg, amíg a nevét viselő másodikban a levelein keresztül főszereplővé válik. Az első regényt egyes szám első személyben megíró Darley-ra pirít rá saját, félelmetesen pontos megfigyeléseivel, tulajdonképpen ő az, aki akaratán kívül ráveszi az újraírásra, a folytatásra.

Darley Alexandriában európaiként élt, és beilleszkedett ugyan, még Balthazar-féle igazi barátokra is szert tett, a szerelemről (ami a regények, hovatovább az élet központi problémája) nem is beszélve, mégis mindig kissé kívülálló maradt, nemcsak írói értelemben. Szereplői a második kötettől lesznek igazán kézzelfogható, élő, gondolkodó, öntörvényű emberek, akik új és új nézőpontokból gyarapítják, színezik, árnyalják, bonyolítják, hol élesítik, hol homályosítják az összképet, ezzel pedig annyira közel kerülünk az élet elmesélhetőségéhez, amennyire – szerintem – ez irodalmilag egyáltalán lehetséges.

De térjünk vissza egy percre a karakterekhez. Durrell megalkotta azt az írót, aki egyszerre idegen, fantasztikus és minden ízében olyan ismerős, hogy az embernek szinte a nyelve hegyén van, kiről mintázhatta, mégsem jön rá soha. Az Alexandriai négyes Ludwig Pursewarden-ja ő, ilyen dumákkal:

A költő sose veszi komolyan az eszméket vagy az embereket. Olyasformán nézi őket, mint a pasa a háremet. Csinosak? Igen. Arra valók, hogy használjuk őket. De arról szó sincs, hogy lelkük volna, igaznak vagy hamisnak vegyük őket. Ilyen módon a költő megőrzi látása romlatlanságát, mindenben csodát lát. Erre gondolt Napóleon, amikor azt mondta a költészetről, hogy science creuse. És teljesen igaza is volt, a maga szempontjából.

Ez a Pursewarden különben D. H. Lawrence kedves barátja, annyira kedves, hogy egyik levelében így szól hozzá:

Drága DHL! Imádom magát, de ügyelek rá, hogy ne utánozzam azt a szokását, hogy egy Tadzs Mahalt emel minden egyes jó b…ás köré!

A nőnek, Justine-nek – aki az első kötet címadója, főszereplője és fél Alexandira titkos szerelme – kapcsolatuk végén egy hosszú, szenvedélyes levelére Pursewarden ezzel a távirattal válaszol:

Egy senki sem birtokolhat művészt úgy vigyázz. Kettő mit ér a hű test ha a lélek természettől hűtlen? Három ne nyavalyogj mint egy arab ennél okosabb vagy. Négy a neurózis nem mentség. Egészséget harccal kell megszerezni kiérdemelni. Végül a becsület megköveteli ha az ember nem győz akassza föl magát.

És ezzel még csak két erős karaktert idéztem meg a négy-ötből, akiktől és akikből a teljes kép összeáll. Idézgetem őket, néhány mondatukat kívülről is tudom, de legszívesebben előkeresem a könyvben (szokásom behajtani a lapok sarkát), és elolvasok mellettük néhány bekezdést.

Tizenhat éves korom óta forgatom magamban ezt a kaleidoszkópot, és még mindig csak azt érzem, hogy talán (talán) egyszer meglátom egészében, úgyhogy ennek a vallomásos olvasónaplónak is lesz itt még néhány fejezete. Folyt. köv.
______

*minden idézet Szőllősy Klára fordítása