Kihúztam a fejemet a hurokból

Naplovam

Tudjátok, van az a rész a The Sopranosban, amikor Tony komoly bajba kerül a Bevilaqua-gyilkosság miatt, mert van egy szemtanú, akit persze nem találnak és vészesen közeleg az idő, hogy lecsapjanak rá. Ő azonban arra készül, hogy lelép a hatóságok elől, gondoskodik a családjáról és összepakol az útra, amikor a szemtanú váratlanul (és tényleg magától) visszavonja a vallomását. Akkor Tony ül Melfinél, a pszichiáterénél, valami hihetetlenül zsivány, megkönnyebbült mosollyal és azt mondja: Kihúztam a fejem a hurokból. És örülök neki.

Ezt érzem most, ahogy kezdek kiszakadni abból a világból, amibe olyan fölöslegesen mentem bele, sőt lovalltam bele magam, amibe annyi energiát fektettem, de úgy tornyosult fölém, körém, mint Kafka Perében az igazságszolgáltatás. Hogy soha nem tudtam, hol férkőzzek hozzá, vajon mi állja az utamat, kinek, hol kéne kétes értékű gesztussal kifejeznem a nem is tudom, mit, mikor hol kéne megjelennem, mit kéne mondanom, egyáltalán, mi a búbánatot akarjak, ha egyszer oda kerül a sor, hogy végre akarhatok valamit, s mindezeket máig sem tudom. Én egyáltalán nem vagyok jó ezekben a játszmázásokban. Ez nem azt jelenti, hogy bármit feladtam volna, csak azt, hogy kiléptem a körökből, amikben eddig toporogtam, és mostantól megint kizárólag magamra hallgatok.

tony-soprano

2016 annyira szar év volt (és egyáltalán nem csak a halálesetek miatt, sőt), amilyen talán utoljára nekem 2011-12 között volt, amikor minden poklok poklát jártam magánéletben és egy kézirattal is (mert persze minden egyszerre romlik el). Azt a kéziratot sem adtam fel egyébként, ha valakit érdekel, mutatom, mit csináltam belőle egyedül. (Nem mondom, hogy nem lett volna sokkal jobb, ha nem egyedül kell csinálni, de egyszerűen lehetetlen volt, falakba ütköztem – viszont van ott a linken 15 szöveges értékelés, ami azt mutatja nekem, hogy jobb így, mintha fiókban maradt volna.)

Energiát, időt most már csak olyan dologba fektetek, amiről azonnal tudom, hogy nekem megéri. S hogy mi az, hogy megéri? Az nagyon sok minden. Megéri érzelmileg vagy anyagilag. Például az ékszerkészítéssel akkora mázlim van, hogy mindkét szempontnak megfelel. A jótékonykodás is azonnal megéri, a tanulás is azonnal megéri (a tévhittel ellentétben), egy színházba menés, egy mozi, egy kávé mind-mind azonnal megéri, még akkor is ha rossz a film. Ami nem éri meg, az a várakozás, toporgás, bizonytalanság, a talánok és esetlegek hatalmas erdejében bolyongás semmilyen körülmények között, soha nem éri meg. Mégis újra meg újra éveket pazarolok rá. Ezért is írtam ezt a posztot, emlékeztetőül, hogy ne.

Reklámok

#workhard

Naplovam

A hashtag már csak arra van, hogy elvegyük vele a dolgok élét* (Twitteren néha nem is egy-egy poszton, hanem a hozzá tartozó tagen nevetek legnagyobbakat), az 1mondat-blogomban is tréfáltam vele, és mindezt a cím magyarázatául most azért mondom el, mert a #workhard is csak vicc (mi nem az?), azt hiszem, ez is csak nézőpont (meg jóindulat vagy indulat) kérdése, de hát mégiscsak work van most, ami olykor tényleg hard, és most olykor van. Élek benne.

Olyan ez kicsit, mint a tésztagyúrás, sőt dagasztás, mondjuk kalácsé. Van egy nagy adag tésztám (amit most ne nevezzünk szövegnek) és szép, márványos kalácsot szeretnék belőle sütni, ezért az egyik részébe bele kell dolgozni a kakaóport. De úgy, hogy végül homogén, szép és finom legyen, mintha a kakaó örök időktől fogva oda lett volna teremtve. De olyan is ez, mint a majonéz, ha csináltatok már majonézt, tudjátok, hogy az olaj meg a tojássárgája csak hosszas, türelmes, aprólékos rábeszélés után hajlandóak együttműködni. Amikor azonban felismerik, hogy együvé tartoznak, már kész is a harmónia, elválaszthatatlanok lesznek és együtt hoznak létre valami komolyabbat, amit már nem kajának, de mondjuk gasztronómiának nevezünk.

Azt tudjátok, hogy a csodálatos Richard Brautigan azt írja a Pisztrángfogás Amerikában-ban, hogy

Mindig is szerettem volna egy olyan könyvet írni, amelyik emberi szükségletet fejez ki, és az az utolsó szava, hogy majonéz.

? 🙂 Most jutott eszembe.**

Amúgy korábban, meg máig is magamban nagy tragédiákkal szoktam foglalkozni, de valahol tudom, hogy az nem én vagyok (nem mind és/vagy nem mindig), azok nem az enyémek, mert ami nagy, kolosszális, az néha váratlanul túlontúl könnyű lesz, elszáll, elszállok. Én – azt hiszem – a kis tragédiáké vagyok. Nem könnyű, de végül is az a lényeg, hogy legyen benne kakaó. Kivéve, ha majonéz.

______

*Mert minden dolognak, minden mondatnak éle van, van, aminek több is, van, aminek tompa, azon persze semmi nem segít.

**Gyakran eszembe jut.

Hit me

Naplovam

Igazán szeretném ezt a posztot egy jó kis képzavarral kezdeni, úgyhogy: A minap megütötte az agyamat (és a szívemet) egy gondolat, miszerint Bach még elhitte, hogy közvetlenül fel lehet jutni istenhez. Ez a gondolat akkor fogalmazódott meg, amikor mintegy mellékesen arról volt szó, hogy miért is áll meg a zenéje ma is, aztán ment a gondolkodás tovább, másról. De én fennakadtam itt.

Kedves Naplóm!

Egyrészt irigylem Bachot, másérészt azt hiszem, jól hitte. Ha valamivel fel lehet jutni (bárhova) az a zene, és ha Bachot hallgat az ember, tényleg még akár isten is szóba jöhet. De ami miatt az egész fontos, az nem Bach – elnézését kérem, de ő most csak a példa szerepét töltötte be -, a lényeg mégicsak a hit. Nem, nem az istenhit, hanem az elhívése (nem létező szó) a dolgoknak. A saját munkának például.

5-10 ezer karakterenként elakadok az írásban, és ezt számos apró akadályra ráfoghatnám, de az igazság az, hogy komolyabb elakadás mindig olyankor történik, amikor valamit nem hiszek el. Van egyfelől ez az általános nemhit, hogy minek, olyankor becsukom és gyorsan más munkába fogok, fejben úgyis mindig írok és majd meglátjuk, mi lesz belőle a papíron (vagyis a doksiban) – ha nem bírom ki, úgyis folytatni fogom, akkor majd háttérbe szorul ez az alapérzés. Egészen el sosem tűnik, ott lappang örökké a rohadék.

Másfelől van az, hogy történtetni akarom a dolgokat (tört én-tetem, haha), és egyszercsak magam sem hiszem el. Olyasmit pedig, amit magam nem hiszek (sőt nem tudok) nem írhatok. Lebénít, és megintcsak félre kell tenni, amíg festés vagy ide-oda rohangálás (legjobb esetben utazás) közben meg nem érkezik a megoldás. A megoldást pedig onnan lehet felismerni, hogy olyan egyszerű, mint egy pofon. Vagy kettő. Az egyiktől kijózanodik az ember, a másiktól cselekszik. Úgyhogy hát így.

Azért legyen zene is, olyan, amit el lehet hinni:

Valamit a gyakorlásról

Naplovam

hatter.jpg

Sokat néztem például a fákat. Sokféle képpen lehet valamit sokat nézni, lehet sokáig vagy gyakran, lehet sokáig és gyakran, lehet álmodozva vagy azonnal absztrahálva és lehet rögzítve, meg kit udja, még hányféleképpen. Én kicsit mindegyiket szoktam csinálni, de leginkább: sokáig, gyakran, rögzítve.

Mivel sokat néztem így a fákat, bármikor tudok egy fát rajzolni.

Egy fa az a fa esszenciája, fa mint élőlény és forma, de nem mint igazi fa. Érdekes, nem?

Egyszer kaptam egy feladatot: írjak 10 mondatot egy fáról. Ez nem olyan régi feladat, eddigre már az írással is úgy voltam, hogy elmondhattam, sokat csináltam (jól, rosszul, ez most mellékes). Túlteljesítettem, 3 x 10 mondatot írtam, három különböző fáról. Nem tudtam egy fáról írni, csakis a fáról, arról, amit egy beadandót készítő grafikustanonc vagy egy hobbifestő gallyról gallyra lemásolna.

Most az jutott eszembe, hogy szerintem az írás és a képzőművészet között ez az alapvető különbség. Persze, ki tudja.

Kisebbnél nagyobb, nagyobbnál kisebb örömök

Naplovam

Kedves Naplóm!

Először Nóra szakdolgozata (melyről a Rólam-fül alatt megemlékezem) vetette fel bennem a kérdést komolyan, amit egyébként mások is pedzegettek korábban, csak igazán sosem érettem, hogy mi is a kérdés: Hogy lehet ennyi mindent csinálni? (Itt arra szokás gondolni, hogy én ennyi mindent csinálnék, azaz nem tudom, mennyit, de ennyi kétség kívül több, mint 1, de nem biztos, hogy pozitív egész szám – na jó, szóval, a rajzolás, meg az írás például.)

Az igazság az, hogy most sem értem a kérdést, de most már legalább tudom, hogy miért.

A helyzet az, hogy én mindig ugyanazt csinálom, csak kívülről tűnik másnak.

Itt vannak most például a cipők. A cipő is olyan, mint a vászon meg a papír: nézem, dolgozni fogok rá, és hopp, papír, már ott is vagyunk az írásnál. Igen, én is laptopon írok, de a jegyzet azért még papíron van időnként, és minden írásmű vágya végtére is a papír, akkor is, ha már a kezdetekkor tudatában van annak, hogy legfeljebb otthoni nyomtatón kerülhet papírra. (Különben a Lator László mondja valahol, hogy ahhoz, hogy egy szöveget rendesen át tudjon tekinteni, neki bizony ki kell nyomtatnia, érdekes, gondoltam ekkor, azt hittem, hogy csak én vagyok ilyen “maradi”, haha.)

De most egy kicsit félrevezető voltam, az egész nem így függ össze, csak néha nem bírok ellenállni a kínálkozó analógiának.

Az egész (ez alatt a bármit-alkotást értem) fejben megy – ezért néz ki kívülről annyira hülyén -, mire eljut a megvalósítási fázisba, már több tucat variáció megszületett és elvettettett. Ülök, elgondolom, hogy milyen dolgot szeretnék látni a papíron/cipőn, és itt most nem véletlenül írtam dolgot mondjuk forma vagy karakter (vagy fellengzős latin szavak tömkelege) helyett, mert addig nem történik semmi, amíg dologgá nem lesz ez a valami.

Az egész úgy zajlik, mintha egy láthatatlan, kis sűrűségű, de nagyonis létező anyagot gyűjtögetne az ember, összehúzná a tenyere/agya élével, mint a homokot vagy inkább leheletfinom szálakat, gombolyaggá, valami képlékeny, masszává. Ez kimerítő és hosszú munka és amikor megvan, akkor még nincs semmi. (Vagy a semmi van, de ezt meghagyom a filozófusoknak.)

Ezután ez a semmi valahogy tömörül, tulajdonságokat vesz fel, élesedik, néha teljesen szétesik, elviszi az első szél. Máskor, szerencsésebb (és hát… sokszor fájdalmasabb) esetben, megmarad, további kísérletek alanyául szolgál, egyre valamibb, egyre dologabb lesz és egyszer csak már a saját tulajdonságainak engedelmeskedve működni kezd. Akkor az ember lerajzolja vagy megírja. Nem, nem mint egy diktátumot, semmi különösebb ihletettség, egyszerűen befejezed azt a munkát, amit egészen odáig is csináltál, csak most már kívülről is látszik.

Ez se valami diadalmenet, itt is jó nagyokat lehet belerontani, melléfutni, melléütni, mellérajzolni stb., mert az agyunk és a fizikai valónk nincs olyan szoros együttműködésben, hogy mindent sikerüljön kihozni a bent már egészen rendesen létező dologból. Ha néha mégis megvan, vagy legalább valami olyasmi, akkor máris: öröm. A kisebbnél nagyobb, a nagyobbnál kisebb. Mert a legnagyobb öröm mégiscsak a sör.

A látás másik dimenziója

Jegyzetelek

Látok egy embert, aki maga után kutatva, tétovaságban tölti a napjait. Hozzászokott a lelkifurdaláshoz, ha véletlenül elmúlna, már talán hiányozna is neki.

Elvállalt, halvány ígéretekkel terhelt feladatai (megírandók, megtartandók, a-ból b-be elmozdítandók, beillesztendők és eltávolítandók, és naná hogy megrövidebbítendők is – mondd ki, ha tudod) rétegződnek egymásra a terveivel (egy szabad nap, egy randevú, egy élvezeti olvasás, egy hely felkeresése, egy jó szex, egy lassú, finom dohányzás, ilyesmik), szóval hamu, kosz, por, papír, háztartási hulladék, hajszálak, naptárak, évszámok, szavak, szavak, szavak.

Mögötte állok, és mintha ragadós lenne a tétovasága, én is elbizonytalanodom. Időről időre felemelem a kezem, hogy megkocogtassam a vállát, de nem teszem meg, mit is mondanék. Ha fordul lassan, fordulok vele. A látószögünk közel azonos. Néha hosszasan azokon a kis tárgyakon legeltetjük a szemünket, amik felgyűltek a polcokon. Egy olasz mondás szerint az apró ajándékok tartják életben a barátságot. Szerintem az apró ajándékok tartanak életben mindent.

Egy ideig gyötört engem ez az ember, nem szeretem… gyűlölöm a habozást, ezt a se erre, se arra el nem mozduló, mélyen keserű, felszínen savanyú létezést, túlságosan emlékeztet önmagamra. Mindarra, amit ki nem állok magamban. Amiért megvetem magam.

Aztán mégis, néha őt is megsértem, talán csak gondolatban, oda lépek, ahol tudom, hogy fáj neki. Mondok valamit, amit nem is úgy gondolok – persze belelovalom magam, hogy szinte elhiszem -, mert nem merem azt mondani, amit gondolok. Azért nem, mert rájöttem, hogy a hangomat ugyan hallja, de nem lát engem. Nem lát engem.

 

Azzal szórakozom

Naplovam

Kedves Naplóm!

Néha érzem, hogy semmi és senki nem érdekel, közben tudom, hogy ez nem igaz.

Azzal szórakozom, hogy hagyom kifutni a lábam alól a talajt. Például elfelejtem, hol van a telefonom, napokra (Napokra elfeledtelek / döbbentem rá egy este / üres zsebemben álmosan / cigarettát keresve), esténként persze megtalálom, töltőre teszem, vagy ha utazom, akkor is megkeresem, de napokig nem veszem fel ha hívnak, mert nem hallom, ottfelejtettem a kanapén a sárga díszpárna alatt (díszpárna, használja még valaki ezt a szót? nektek nem a keresztszemes meg a hímzett, nagymamaféle párna jut eszetekbe róla? na, ez nem olyan), felkeléskor az ágyra dobtam, talán még a paplan is rákerült.

Azzal szórakozom, hogy elolvasok olyan cikkeket, amikben ötven éve Argentínában élő magyar asztalosok megfejtik a Biblia meg az ókori Egyiptom összes titkát, amikből persze kiderül, hogy nemcsak Ádám és Éva volt magyar, de Ízisz konkrétan a Szent Szűz, a hieroglifa meg rovásírás.

Azzal szórakozom, hogy beleolvasok cikkekbe és blogokba, amiket ki nem állok, hosszú, unalmas, érezhetően erőltetetten zavarossá tett szövegek, ehhez képest az argentin asztalos egy büszke bölcsész, értelmes és logikus mondatokkal.

Azzal szórakozom, hogy le fog járni. Ma két ilyen e-mailt is kaptam, az egyik egy online könyvesbolt pontgyűjtő akciója, amiben elévülnek a pontok, ezt leszarom, a másik a személyi igazolványom, szeretném ezt is.

Azzal szórakozom, hogy halogatok, úgy halogatom az írást, hogy közben kiürül belőlem minden, el is felejtem, hogy egy mondat miből áll (alany, állítmány?), sok szemétiformáció mos át, a feleslegességük, érdektelenségük, ostobaságuk szórakoztat egy ideig, aztán kiürít, lesz egy fémes, üreges terület a mellkasomban, bádogkuka, ezt írtam már valahol, üres, mint a szemeteskocsiról az út szélére visszadobott péntek délelőtti bádogkuka.

És akkor azzal szórakozom, hogy hagyom, hogy megteljen addig, amíg feszít, amikor majd már nem tudok mit tenni, csak írni, hagyom, hogy gyűljön fel bennem minden, minden, mint a bőr alatt a genny.