Csodálom

Régóta csodálom azt a magabiztosságot, ahogy a világhoz mint témához lehet merni hozzányúlni. A világról ma elérhető emberi (természettudományos) tudás töredékének birtoklása nélkül, a tetejébe minden ilyen irányú érdeklődés nélkül. Régóta csodálom azt az önbizalmat is, amellyel a nyelvhez lehet merni nyúlni, az anyanyelv elemi szintűnél valamivel bonyolultabb szabályaival való közelebbi ismeretség nélkül.

Tanulság nincs. Csak a (rá)csodálkozás.

Reklámok

365/135 – Szép

Mától a Szépírók Társaságának tagja vagyok.

Ez azért is említésre méltó dolog – azon túl, amiért egyébként -, mert egész eddigi életemet “megúsztam” anélkül, hogy bárminek (párt, szervezet stb.) tagja lettem volna. Most először fordult elő, hogy  – hosszas mérlegelés, meg- és rábeszélés után – önszántamból tag óhajtottam lenni valahol, s így az is először fordult elő, hogy felvettek valahova. Tehát mindenképpen nagy nap ez a mai.

Több oka volt ennek, de egyet említek, ami a többivel összeadódva juttatott végül döntésre, ez pedig az volt, hogy vannak olyan idők, amikor ha nem is feltétlenül muszáj, de talán mondhatom úgy, hogy érdemes odaállni valahova. Részévé válni valami olyannak, amit vállalhatónak tartunk, szemben mindazzal, aminek akaratunkon kívül része vagyunk, és amit olyan sokszor tartunk vállalhatatlannak.

Köszönettel tartozom mindazoknak, akikkel erről korábban beszélgetnem lehetett, az ajánlásokat megíróknak, és a Szépírók Társaságának a felvételért.

365/129 – Sprinter, futó, gyalog

Ezt az elméletemet – azt hiszem – még nem írtam le, pedig nem most fogalmazódott meg bennem. Ma elmeséltem A. László írónak, a L. kocsma teraszán (ha a bejárat mellé helyezett kis asztalt terasznak lehet nevezni, de miért ne lehetne), ezért itt hagyom a mai napra.

A szöveg és a fizikai test mozgásáról van szó. Vagy mondjuk a szöveg és a szerző dinamikájáról, amelyek, úgy látom, néha nagyon is fedésben vannak egymással.

Magamban három csoportra osztom a szerzőket: sprinterekre, futókra, és gyalogosokra – vagy gyaloglókra, vagy gyalogokra, ezt még nem döntöttem el. Talán legyen gyalog, hogy sakkozzuk.

Természetesen mindig az alapattitűdre gondolok, ami nem jelenti azt, hogy egy sprinter olykor ne válthatna át futóba, vagy a gyalog ne vághatna ki egy klassz sprintet bármikor. És egyik típus sincsen alá- vagy fölérendelve a másiknak, mindegyiknek megvan a maga világbajnoka, és mindegyikben létezik a másik végpont, a “futottak még”, az a tömeg, amely azért van (kell), hogy legyen honnan kiemelkedniük azoknak, akik ki.

A sprinterek is futók, de kifejezetten a rövid műfajra vannak berendezkedve. Kispróza, novella, kisregény, és gyakran versek. Ők azok, akik bevállalnak egy futást hegynek fölfelé is, ha arra rövidebb. Néha ettől jól kifulladnak, de hamar regenerálódnak. Viszonylag ritkán vállalják a hosszú, eredménytelen(nek tűnő) munkát és mozgást. Talán ők a legsikerorientáltabbak.

A futók tulajdonképpen hosszútávfutók, úgy 4000 m-től a maratoni távig. A legkiegyensúlyozottabb típus, rendszeres, kitartó, precíz. Akár évente képes regényt írni vagy fölöttébb sok verset vagy novellát. Kevésbé ambiciózus, mint a sprinter, de a szeme előtt azért mindig ott lebeg valamiféle cél, amiért hajlandó áldozatot vállalni, és kifejezetten megérdemeltnek érzi az elismerést, ha odaér.

A gyalogok tesznek a célra (sőt, majdnem mindenre), mérsékelten (vagy csak időnként) foglalkoznak bármiféle sikerrel, egyetlen dolguknak azt tekintik, hogy úton legyenek. Hosszú, végtelennek tetsző gyalogtúrákra képesek, de csak olyanra, ami nem válik meneteléssé. Ha igen, kiszállnak, hazamennek. Hajlamosak minden bizbasznál megállni, ha úgy tartja kedvük, és évekig töprengeni rajta. Vannak éven keresztül elő-elővett, csiszolgatott verseik és évekig írott prózáik.

Egyre gyakrabban gondolkodom ezen, hogy a test mozgása, az, hogy a konkrét fizikai aktivitás mely formája kedves valakinek, milyen (nagy) mértékben határozhatja meg a gondolkodásmódját, ezzel pedig mennyire változik az alkotói magatartása. A sprinter csak a lényegre koncentrálhat, különben veszít a sebességéből, a futónak muszáj magára és a testi funkcióira figyelni, hogy egyenletes tempót tartson, de a rutinja lehetővé teszi, hogy a célon kívül mást is megfigyeljen, míg a gyalog valójában meditál, és ha néha túlságosan is elveszik a részletekben, akkor számára a rostálás kell, hogy rutinná váljon, a szűrés – miközben tudnia kell, hogy mennyi lényegtelennek tűnő dolog tartozik mégis szorosan a lényeghez.

Egy életen belül akár többször is lehet tempót váltani, de úgy hiszem, hogy végül csak az egyikben érezzük majd igazán otthon magunkat.

365/048 – Témázgatunk

Mára lett volna, illetve volt, illetve van* egy jó kis témám, de addig-addig nézegettem, gondolgattam, forgatgattam, amíg írtam belőle valami mást. Igyekszem pontos lenni, úgyhogy leginkább a valami más fejezi ki, hogy mit. Nem blogposztot, talán így a legpontosabb. És ha már pontos akarok lenni, azt is hozzá kell tennem, hogy nem is írtam meg (ettől is olyan nehéz megmondani, hogy mit). Illetve meg, de nem.

Igen, jól látjátok (és ha figyelitek, ez egy visszatérő jelenség), abban a pillanatban szaladnak ki alólam a viszonylag megbízhatónak hitt szólovak, amikor például pont az írásról próbálok írni. Legyen még állatos képzavar? Az írásról írás nem más, mint az önmaga definíciójának farkába harapó kígyó. Saját kukorékolásától megsüketült kakas. Enmagát árammal agyonvágó angolna. Saját magát legyorsuló puma. Ja, nem. Ha puma, akkor szélesre tárt, inkább.

Szóval megírtam, de nem. Mondhatnám azt, hogy elkezdtem megírni, de ez valamivel még távolabb állna az ún. igazságtól (úgynevezett, hát ebbe most tényleg nem megyek bele). Mert meg (hát), de még kell majd dolgozni rajta és az is lehet, hogy végül nem lesz belőle semmi. Az, hogy meg, az biztos, megvanni megvan, mondhatnám, hogy csavarjam még ezt egy kicsit, mert az első három mondatban megvolt, de az ember mindig reméli, hogy több mondattal több lesz belőle. Aztán persze azt is reméli, hogy a megfelelő pillanatban tudni fogja, hogy melyek azok a mondatok, amiktől már nem lesz több. Ennek előfeltétele pedig nyilvánvalóan az, hogy tudja, mikor jött el a megfelelő pillanat.

Hát igen. Nem szórakozni járunk ide. Meg lehet ebbe őrülni.

__________

*A téma nagyon közeli rokonságban van a dologgal. Mindkettő legfőbb tulajdonsága, hogy van.

 

365/016 – Nem megy

Valahogy mindig azt gondoltam, hogy fontosabb a hogyan-ban jónak lenni, mint a mi-ben. Sőt. Azt is gondoltam, hogy mindennek a kulcsa* a hogyan. Tényleg mindennek. Annyira mindennek, hogy példát is fölösleges mondani rá.

De mégis mondok. Egy könyvnél például engem jóval kevésbé érdekel az, hogy miről szól, mint az, hogy hogyan szól. Nem csak könyvnél, minden szövegnél. Elolvastam tavaly egy teljesen érdektelennek tűnő könyvet, azonosulhatatlan szereplőkkel, feledhető – kissé véres – történettel, nem is találtam benne olvasás közben semmi igazán érdekeset, aztán mégis napokig, majd tovább, hetekig motoszkált bennem (sőt ma is eszembe jut), úgyhogy vissza-visszatértem hozzá, hogy lássam, megpróbáljam tetten érni, hogyan csinálta.

Közhelyes mindennapjaink vajon nem lehetnek jó alapanyagok a hogyan-hoz? (Mekkora közhelygyűjtemény már az Anna Karenyina, oszt mégis hogy szeretjük – én legalábbis.) Nem abban van-e az igazi megmutatni való, amiben szinte nincs megmutatni való?

Lehet, hogy nem. De végső soron mindegy, mert most (jelen időpillanatban és időszakban) úgysem megy semmi. Az egész életem minden megmozdulása olyan, mint a 3-as metró. Már eleve úgy indul, hogy nem megy.

_________

*lényege, értelme, célja

Kihúztam a fejemet a hurokból

Naplovam

Tudjátok, van az a rész a The Sopranosban, amikor Tony komoly bajba kerül a Bevilaqua-gyilkosság miatt, mert van egy szemtanú, akit persze nem találnak és vészesen közeleg az idő, hogy lecsapjanak rá. Ő azonban arra készül, hogy lelép a hatóságok elől, gondoskodik a családjáról és összepakol az útra, amikor a szemtanú váratlanul (és tényleg magától) visszavonja a vallomását. Akkor Tony ül Melfinél, a pszichiáterénél, valami hihetetlenül zsivány, megkönnyebbült mosollyal és azt mondja: Kihúztam a fejem a hurokból. És örülök neki.

Ezt érzem most, ahogy kezdek kiszakadni abból a világból, amibe olyan fölöslegesen mentem bele, sőt lovalltam bele magam, amibe annyi energiát fektettem, de úgy tornyosult fölém, körém, mint Kafka Perében az igazságszolgáltatás. Hogy soha nem tudtam, hol férkőzzek hozzá, vajon mi állja az utamat, kinek, hol kéne kétes értékű gesztussal kifejeznem a nem is tudom, mit, mikor hol kéne megjelennem, mit kéne mondanom, egyáltalán, mi a búbánatot akarjak, ha egyszer oda kerül a sor, hogy végre akarhatok valamit, s mindezeket máig sem tudom. Én egyáltalán nem vagyok jó ezekben a játszmázásokban. Ez nem azt jelenti, hogy bármit feladtam volna, csak azt, hogy kiléptem a körökből, amikben eddig toporogtam, és mostantól megint kizárólag magamra hallgatok.

tony-soprano

2016 annyira szar év volt (és egyáltalán nem csak a halálesetek miatt, sőt), amilyen talán utoljára nekem 2011-12 között volt, amikor minden poklok poklát jártam magánéletben és egy kézirattal is (mert persze minden egyszerre romlik el). Azt a kéziratot sem adtam fel egyébként, ha valakit érdekel, mutatom, mit csináltam belőle egyedül. (Nem mondom, hogy nem lett volna sokkal jobb, ha nem egyedül kell csinálni, de egyszerűen lehetetlen volt, falakba ütköztem – viszont van ott a linken 15 szöveges értékelés, ami azt mutatja nekem, hogy jobb így, mintha fiókban maradt volna.)

Energiát, időt most már csak olyan dologba fektetek, amiről azonnal tudom, hogy nekem megéri. S hogy mi az, hogy megéri? Az nagyon sok minden. Megéri érzelmileg vagy anyagilag. Például az ékszerkészítéssel akkora mázlim van, hogy mindkét szempontnak megfelel. A jótékonykodás is azonnal megéri, a tanulás is azonnal megéri (a tévhittel ellentétben), egy színházba menés, egy mozi, egy kávé mind-mind azonnal megéri, még akkor is ha rossz a film. Ami nem éri meg, az a várakozás, toporgás, bizonytalanság, a talánok és esetlegek hatalmas erdejében bolyongás semmilyen körülmények között, soha nem éri meg. Mégis újra meg újra éveket pazarolok rá. Ezért is írtam ezt a posztot, emlékeztetőül, hogy ne.

#workhard

Naplovam

A hashtag már csak arra van, hogy elvegyük vele a dolgok élét* (Twitteren néha nem is egy-egy poszton, hanem a hozzá tartozó tagen nevetek legnagyobbakat), az 1mondat-blogomban is tréfáltam vele, és mindezt a cím magyarázatául most azért mondom el, mert a #workhard is csak vicc (mi nem az?), azt hiszem, ez is csak nézőpont (meg jóindulat vagy indulat) kérdése, de hát mégiscsak work van most, ami olykor tényleg hard, és most olykor van. Élek benne.

Olyan ez kicsit, mint a tésztagyúrás, sőt dagasztás, mondjuk kalácsé. Van egy nagy adag tésztám (amit most ne nevezzünk szövegnek) és szép, márványos kalácsot szeretnék belőle sütni, ezért az egyik részébe bele kell dolgozni a kakaóport. De úgy, hogy végül homogén, szép és finom legyen, mintha a kakaó örök időktől fogva oda lett volna teremtve. De olyan is ez, mint a majonéz, ha csináltatok már majonézt, tudjátok, hogy az olaj meg a tojássárgája csak hosszas, türelmes, aprólékos rábeszélés után hajlandóak együttműködni. Amikor azonban felismerik, hogy együvé tartoznak, már kész is a harmónia, elválaszthatatlanok lesznek és együtt hoznak létre valami komolyabbat, amit már nem kajának, de mondjuk gasztronómiának nevezünk.

Azt tudjátok, hogy a csodálatos Richard Brautigan azt írja a Pisztrángfogás Amerikában-ban, hogy

Mindig is szerettem volna egy olyan könyvet írni, amelyik emberi szükségletet fejez ki, és az az utolsó szava, hogy majonéz.

? 🙂 Most jutott eszembe.**

Amúgy korábban, meg máig is magamban nagy tragédiákkal szoktam foglalkozni, de valahol tudom, hogy az nem én vagyok (nem mind és/vagy nem mindig), azok nem az enyémek, mert ami nagy, kolosszális, az néha váratlanul túlontúl könnyű lesz, elszáll, elszállok. Én – azt hiszem – a kis tragédiáké vagyok. Nem könnyű, de végül is az a lényeg, hogy legyen benne kakaó. Kivéve, ha majonéz.

______

*Mert minden dolognak, minden mondatnak éle van, van, aminek több is, van, aminek tompa, azon persze semmi nem segít.

**Gyakran eszembe jut.