Art Market Budapest – 2017

Szubjektív fotónapló a 2017-es Art Marketről.

A képeket nagy méretben töltöttem fel, ha rájuk kattintotok, kinagyíthatók.

Szeretettel a Millenárisról:











Reklámok

A 88. Ünnepi Könyvhét alulnézetből +

Évek óta viszonylag rendesen megcsináltam a padlószint-képeket az Ünnepi Könyvhéten, mindig feltöltöttem valahova, most ide teszem őket, emlékbe. Idén nem készült annyi lábfotó, mint a korábbi években, de beválasztottam még pár idei kedvencemet. (Ha a képre kattintotok, eredeti méretben jelenik meg.)

Dés László lába

Péterfy Gergely lába

Závada Pál lába

Takács Ferenc lába

Margócsy István lába

Kutya lábbal

Szék-láb

Kút

Három szárnyas

Kapaszkodó

Barátunk, a dolmányos varjú

Ó, Milánó!

Úti napló, 2016 nyár (6)

Két álomról.

Általános iskolás, alsós voltam, amikor volt egy matricás albumom (több is volt, de ez volt a legjobb), amibe híres épületek képeit kellett gyűjteni. A Milánói Dóm kétszer volt meg (a matricagyűjtők tudják: mire megtelik egy album, minden legalább kétszer van meg, de van, ami ötször is, és mindig van egy, amit sosem sikerül megszerezni), úgyhogy a másodpéldányt a lapos tolltartóm tetejére ragasztottam.

A dómot néztem legalább egy évig minden nap, otthon is, ha kitettem a tolltartót az asztalra (benne elefántos radír, négyszínű toll, postairón). Fél év múlva egy unalmas órán körberajzoltam a képet a tolltartón, és mert kevés dolog okozott akkora élvezetet, mint a matrica körüli tizedmilliméternyi peremen futtatni a golyóstollat, lassacskán lilába játszó fekete kerete lett. A kép úgy hatszor négy centi lehetett, mégis felfogtam belőle a katedrális léptékeit. Valahogy onnantól vágytam arra, hogy egyszer ott álljak, még csak nem is arra, hogy bemenjek. Hogy ott legyek ezzel az épülettel szemben.

Az utolsó vacsora. Nehéz bármit is mondani Leonardo da Vinciről anélkül, hogy közhelyeket pufogtatnánk vagy patetikusak lennénk, ennél már csak egy ilyen jelentős, híres, minden részletében jól ismert műről lehet nehezebb bármit. Úgy hiszem, sok olyan alkotás van a világon, amit egyszer mindenkinek látnia kéne, és ez közéjük tartozik.

Ha emlékeztek, a minap a Picasso-kiállítás apropóján írtam arról, miért kell egy igazi műalkotást a maga valóságában megtapasztalni (ha nem, akkor katt ide), nos, a véleményem csak megerősödött mindkét esetben.  Ha lenne bakancslistám (mint ahogy nincs), ez a két dolog (a dóm és Az utolsó vacsora) biztosan rajta lenne, és a múlt héten Milánóban kihúzhattam volna róla.

És most napló.

Monacóból ragyogó napsütésben indultunk, de útközben elértük a nagy esőzést, és még csöpörgésben érkeztünk meg a szállásra szerdán este az Usmate Velate nevű településre, ahonnan 15-20 perc alatt lehet beérni Milánó első P+R parkolójába. Volna mit mondani erről a bizarr szálláshelyünkről, de majd később, külön, ha lesz kedvem. Most a városra koncentrálok.

Santa Maria Delle Grazie, a kerengő felől nézve

Santa Maria Delle Grazie, a kerengő felől nézve

Csütörtökön tehát beautóztuk a parkolóba, onnan pedig metróval a város közepébe. Az egész út során egyetlen időpont volt, amihez igazán szorosan tartani kellett magunkat, ez pedig Az utolsó vacsora megtekintése, de majdnem lekéstük. A dolog nem úgy megy ugyanis, hogy az ember odaállít a Santa Maria Delle Grazie templomhoz, hogy csókolom, akkor én most megnézném ezt a freskót, de rögtön. A belépőjegyre szóló vouchert az interneten (vagy telefonon) előre meg kell rendelni, legalább 1 héttel, de nyáron előfordul, hogy még többel előbb érdemes, aztán kinyomtatni, majd ott jegyre váltani, amivel beengednek a duplakeszonos védelemmel ellátott, klimatizált egykori étkezőbe, egy maximum 30 fős csoporttal.

Az első találkozásom a várossal mindjárt a metrózás után: a világ egyik leghíresebb festménye. Azt hiszem, erre mondják, hogy erős kezdés.

Nem tudok elfogódottság nélkül írni Az utolsó vacsoráról, sőt sehogy. Sorolhatom a jelzőket, gyönyörű, lenyűgöző, megkapó, megdöbbentő, de az a helyzet, hogy oda kell menni. Csak javasolni tudom mindenkinek, hogy tegye meg, ha teheti. A fényképek persze nem jók, de fontosak lettek.

Belépni a refektóriumba és megállni:

Leonardo da Vinci - Az utolsó vacsora

Aztán közelebb lépni,

Az utolsó vacsora

amennyire csak lehet.

Az utolsó vacsora

És a közel-távollal szórakozni egy darabig, és máris sajnálni, hogy mindjárt kiterelnek minket.

A szemközti falról kevés szó esik, pedig ott egy még jobb állapotban megőrződött freskót látunk, Gaudenzio Ferrari alkotását, a Keresztrefeszítést, amibe szintén belefestett Leonardo is, legalábbis ezt írja az ottani tájékoztató. Erről is hoztam egy képet:

20160714_152706

Ott benn, a kissé homályos, szabályozott páratartalmú hűsben el tudtam volna tölteni egy fél napot csak azzal, hogy nézek és megpróbálok minden részletet az emlékezetembe vésni. Így ezt a fél napot abba a kb. 20 percbe sűrítettem, amíg ott lehettünk.

Azután bejártuk magát a templomot, jólesett, levegős, tágas, fényes templom, szépen átvezetett az elfogódottságból.

Santa Maria Delle Grazie

Tele van ez is gyönyörű festményekkel. Utána kicsit kerengtem még a kerengőben és indultunk a másik óriáshoz. A metróból a dóm jobb oldalán érünk a felszínre, nagyjából ezt láttam először:

Duomo di Milano

Aztán elindultam a tér felé.

20160714_183510

És végre ott álltam szemtől szemben vele.

Duomo di Milano

Az nyűgözött le leginkább, hogy pont olyan lenyűgöző, ahogy vártam.

Szinte féltem hozzá közel menni, nehogy eltörpüljön, nehogy valami elrontsa ezt a varázslatot, de semmi sem rontotta el.

Duomo di Milano

A templombelső pedig épp olyan monumentális. Nincs sok értelme vacak képeket feltenni róla, egyet azért mégis mutatok.

Duomo Di Milano

És egy igazán különleges szobor, az oltár jobb oldalán álló Szent Bőrtelen Bertalan, aki megnyúzattatott.

Szent Bertalan

A templom egyes területei szinte folyamatosan le vannak zárva, amíg ott voltunk, szintén épp lekerítettek az oltár mellett egy részt, ahol megtartottak egy keresztelőt vagy olyasmit), szóval, ha bejutunk, még akkor sem biztos, hogy mindent meg tudunk nézni. Pedig van mit. Egy napot úgy el lehet bolyongani, hogy fel se tűnne. Temetkezési helyek, elképesztő üvegablakok az oltár mögött, rengeteg-rengeteg szobor és dombormű… befogadhatatlan egyszerre. Ha ott lennék egy hétig, minden nap elmennék és megnézném egy részét.

A tetőre itt nem mentünk fel, remélem, eljutok még egyszer, és akkor bepótolom.

A térről nyílik a Vittorio Emanuele II passzázs, egy kereszt alaprajzú bevásárlóutca,

Milánó, passzázs

gyönyörű tetőszerkezettel,

Milánó

és épületekkel, meg homlokzati festményekkel

Milánó

nem kevésbé csodás mozaikpadlóval,

Milánó

aminek egy pontja egy turistahagyomány miatt már egészen kikopott: az egyik kereszteződésben a bika tökénél a sarkunkon kell megpördülni, hogy ha vissza akarunk térni még Milánóba. A kikopott részt már erre a célra át is alakították. Így kell használni:

20160714_185307

Ha ott jártok és azt látjátok, hogy turisták állnak körben és valaki meg középen épp ész nélkül pörög, most már tudjátok, miért.

A passzázs a Scala térre vezet elvileg, gyakorlatilag egy Leonardo szoborral találkozunk. A Scala a túloldalon van, ha épp nincs előadás, könnyű véletlenül elsétálni mellette, kívülről messze nem olyan impozáns, mint mondjuk a mi Operaházunk.

Leonardo

A Scala:

Scala

Szoktak viszont biciklivel érkezni az előadásra, legalábbis láttam egy nőt kb. 15 cm-es sarkú cipőben és kisestélyiben idefelé biciklizni, szóval van hova fejlődni a városi kerékpározásomban.

Végül mutatok egy milánói villamost. Ezt még a nap elején fényképeztem. Nekem azt mutatja, hogy milyen klasszul megfér itt (és általában az olaszoknál) a régi az újjal, a legmodernebb, legtrendibb dolgok a letűnt korok emlékeivel. Ez nem vasár- és ünnepnapokon közlekedik, hanem csak úgy, mert van, mert jó, és működik:

Villamos Milánóban

Update bónusz: 360 fokos panoráma a Dóm térről (katt a képre, aztán megint, és eredeti méretben jelenik meg):

Panoráma, Milánó, Dóm tér

Folyt. köv.: Stelvio és Innsbruck

Előző: Monaco