365/054 – Beszélgetés

Tavaly október óta többször is olvashattatok interjút velem (a könyv kapcsán) és mindig az az örömteli (és számomra izgalmas) helyzet állt elő, hogy rendre előkerült valami egészen új kérdés. A legfrissebb, az Ekultura.hu-n pár napja megjelent beszélgetésben Bak Róberttől kaptam több ilyen kérdést, ezek közül kettőt idézek most (folytatás lent, a linken):

Az ajánlómban kiemeltem, hogy csak lassan, fokozatosan adagolod a szörnyűségeket, a negatívumokat, és sok más alkotóval ellentétben nem akarsz egyik sokkhatással a másikra licitálni. Tudatos, végiggondolt dolog volt ez?

Ilyen szempontból régimódinak is mondhatom magam, arra hagyatkozom, amit magam is nagyra tartok olvasóként. Különösen megkapóak számomra azok a regények, amik nem a sorstragédia, létbizonytalanság, válság és zsigeri szenvedés rotációs kapájával vagdossák az agyamat (meg a szívemet). Sok zseniális alkotás van, ami ezt teszi, de a magam részéről ezzel szeretek óvatosan bánni. Csapdának érzem, amikor a tragikum a hatáskeltés eszköze lesz. És hát, mi a drámai, a tragikus, a sokkoló? Úgy gondolom, ez is olyasmi, ami nagyban függ a körülményektől. Egy szöveg esetében tehát attól, hogyan van megírva, hogyan kapjuk meg, hogyan tud kibomlani előttünk. Rengetegféleképpen, szerencsére.

Feltűnő az, hogy bár a regényed több évtizednyi időt ölel fel, mégis kínosan ügyelsz arra, hogy ne köthessük semmit semmilyen konkrét időponthoz. Miért?

Nem ügyeltem erre, inkább azt éreztem volna kínosnak, ha ennél konkrétabban vannak megjelölve valamiképpen az időpontok. Ezek belső monológok, amikben ugyan nem elképzelhetetlen, hogy valaki évszámokat mondjon, de nehezen tudtam volna beleilleszteni. A beszélők szükségképpen mindent a saját életükhöz, életidejükhöz viszonyítanak, minden történésnél elsősorban a saját életkoruk vagy a személyes eseményeik között eltelt időtartam a fontos számukra, nem kifelé beszélnek. Mindemellett inkább azon igyekeztem, hogy az időben mégiscsak jól elhelyezhető legyen a regény, adtam háttérinformációkat, ehhez persze szükséges erre egy „vevő” az olvasóban. Például a rendszerváltozás, privatizáció időszaka tetten érhető, könnyű észre venni, hogy a nagyjából azóta eltelt időszakot fogja át a regény. Nem tudom érthető-e, amit mondani akarok: nehéz elképzelni, hogy valaki, egy ilyen jellegű belső visszaemlékezésben úgy fogalmazzon magában, hogy mondjuk rendszerváltáskor. Inkább azt mondja, gondolja, hogy amikor velem ez meg az történt, akkoriban ezek és ezek a dolgok mentek, említi esetleg a korra jellemző tárgyakat. Ezekből, ha akarjuk, mi is tudjuk, hogy hol járunk az időben. Egyébként van még konkrétabban felismerhető időmeghatározás is, igaz, azt hiszem, csak egyszer. A Margit híd ugyanis még mindig felújítás alatt áll, amikor Zsuzsa elkezdi azt a napot (a regény valós ideje), aminek során elindul a visszaemlékezés. Ez ugyan elsőre budapestieknek információ, de bárki számára hozzáférhető, megtudható.

A teljes beszélgetést itt tudjátok elolvasni: http://ekultura.hu/olvasnivalo/egyeb/cikk/2018-02-19+10%3A00%3A00/arra-hagyatkozom-amit-magam-is-nagyra-tartok-olvasokent-beszelgetes-szeifert-nataliaval

Reklámok

365/045 – Az értelmezés határairól négyszemközt, összesen hat lábon

Mint az sokunk számára régóta nyilvánvaló, időnként magasabb intelligenciához kell fordulni, ha egy kis szellemi felfrissülésre vágyunk. Praktikus, ha a közelünkben tudhatunk ilyen intelligenciát, háziállat formájában.

Kacz (aka Kaczor) nevű macska jellemző előfordulási helye: az orromtól öt centiméterre. Kevés ennél közvetlenebb kapcsolat van az életemben, ha egyáltalán. Nem, azt hiszem úgy pontos, ha azt mondom, ilyen intenzív (napi ennyi órán át tartó) viszonyban emberi lénnyel pillanatnyilag nem állok, ami érthető is, mert a családom nem fér hozzám a macskától. De ez is érthető, hiszen tud-e bármelyikük olyan megértően hallgatni, olyan intelligensen figyelni és olyan hangosan dorombolni, mint ő? Nem, nem tudnak, embertársainkat más tulajdonságaik miatt tartjuk magunk körül (és itt nem hanyagolom el azt a nem elhanyagolható körülményt, hogy nemcsak ezen hiányosságaik, de más (sok) rossz tulajdonságuk ellenére), már ha egyáltalán. De mindannyiunknak szüksége van olykor a mentális megújulásra.

Ma például felvetődött a kérdés, hogy a szövegek generatív illetve interpretatív megközelítésének szembeállítása azonos-e azzal a hermeneutikai ellentéttel (vagyis inkább trichotómiával), amely az intetnito auctoris/operis/lectoris között áll fenn?

Mire ő:

Ami nagyjából annyit tesz: Már hogy lenne azonos, te tökkelütött? Hát nem emlékszel, mit mond erről Eco?

Mire én:

Igazad van, nem azonos, de lássuk be, hogy a generatív értelmezés gyakorlatilag magába foglalja a hermeneutikai problémák összességét. Is. Az értelmező feltételezi, hogy létezik az az objektív rendszer, amely alapján kijelentheti, hogy egy szövegnek önálló, az alkotói szándéktól független jelentése van.

Mire ő:

Na. Elképzelhető olyan hermeneutikai interpretáció, amelynek célja annak feltárása, amit a szerző valójában mondani akart.

Mire én:

Ezek szerint még mindig az interpretáció szerepének újradefiniálásáért menne a küzdelem?

Mire ő:

Gondolkodj! Ha azt is állítjuk, hogy egy szöveg végtelenféleképpen értelmezhető, még mindig nem döntöttük el, hogy az intentio operis, auctoris vagy lectoris esetében-e!

Mire én:

Hm. És mi a véleményed arról, hogy Elon Musk kilőtte a Tesláját az űrbe?

Mire ő:

Pfff. Emberek. Még pár ezer év és talán tudunk veletek kommunikálni.

365/017 – Interjú

Tavaly, a könyv megjelenése okán számos interjú készült velem, kicsit izgultam, mi újat lehet még mondani, de szerencsére Seres Lili Hanna újakat kérdezett, úgyhogy volt miről beszélgetünk.

Interjú a Literán:

Az új kötetedben két nő monológja váltakozik. Először is: mennyire volt nehéz rátalálni és tartani a kétféle hangnemet, beszédstílust? Írás közben te is ugráltál a két monológ között, vagy az egybemontírozás előtt külön-külön megírtad, felvázoltad őket?

Egy karakterek kialakulása, felépítése nálam egy viszonylag hosszú folyamat, aminek csak egy kis része (a vége) az, hogy papírra, vagy monitorra kerül. Vannak olyan problémák, élethelyezetek, amik körül valahogy besűrűsödik a levegő, amikkel, úgy érzem, foglalkoznom kell, és ezek hozzák magukkal a történeteket, a történetek pedig azokat az alakokat, akiken keresztül lehet vagy tudok róluk beszélni. A történet egyébként nem is pontos, inkább történések, köztük sok apró semmiség, amik valahogy összeállnak, ahogyan az életben a dolgok. Nem tökéletesen, nem mindig egyszerűen.

Az altató szerekről-ben is olyan problémákat jártam körül, amiket fontosnak tartottam vizsgálni, piszkálni, vagy még inkább: megturkálni, felboncolni.

Eleinte párhuzamosan gyűltek a jegyzetek, töredékek, de a tényleges megírásnál már külön-külön dolgoztam a két szereplővel. Amikor eldöntöttem, hogy két szál lesz, akkor találtam ki a teljes szerkezetet, tehát az egyik írása közben azért folyton figyelemmel voltam a másikra is.

Egy beszélgetésen elmondtad, az előre kigondolt szerkezet megvalósítása izgat. Hogyan alakult ez a szerkezet? Mi volt az alap, és mi volt az, ami az írás közben önkéntelenül változott? Gondolok itt nemcsak a hálózatelméletre, de az idősíkok keverésére is, hogy miért éppen azok a történetszálak kerültek egymás mellé és egymás után, amik.

Igen, a hálózatelmélet nagy mániám, még olyan is van, hogy tervezetlenül kerülnek kapcsolatba egymással a szereplőim. Az előre kigondolt szerkezetet sem pont úgy értem, hogy valami jó előre kigondolt szabály, amihez mindenáron ragaszkodni kell. Inkább úgy mondanám, hogy a megírás korai szakaszában kirajzolódik egy tágabb strukturális elképzelés, amit próbálok végigvinni, és ez kihívás. Nekem itt legalábbis az volt. Kíváncsi voltam, meg tudom-e csinálni azt a ritmust, tagolást, az egész szövegen végigfutó vagy fel-felbukkanó motívumokat úgy, hogy mindez könnyed formává érjen, és magától értetődőnek tűnjön. Attól a ponttól kezdve, hogy a szerkezet megvolt, és tudtam, milyen hosszú szakaszokat tervezek, mik azok a pontok, amiket érinteni akarok, gyakorlatilag beletanultam a formába. (Ami azért vicces, mert ez egy egyszerhasználatos tudás, alapja lehet másnak, de ebben a formában egyszer tudtam használni, a következőkben mást kell majd tudni.)

Az nyilvánvaló volt, hogy mivel a két nő egyetlen délután alatt tekint végig az addigi életén, és van köztük nagyjából húsz év korkülönbség, nem lehet teljesen ugyanaz a belső ritmusuk. Úgy ítéltem meg, hogy a karakterük ezt tökéletesen megengedi. Az eseménydúsabb élet töményebb, a monotonabb tehet nagyobb kihagyásokat.

A szigorú szerkezeti rendnek az volt a legnagyobb meglepetése számomra, hogy elkezdett az egész önállóan alakulni, olyan párbeszédek is létrejöttek az egyes szövegrészek között, amiket nem terveztem el előre.

Hogy arra is válaszoljak, mi változott: elhagytam a harmadik szereplőt, mert az ő története agyonnyomta volna ezt a kettőt, pont az veszett volna el vele, amit itt ki akartam bontani. Az, hogy végül mi nem kell, szintén egy nehéz, elsősorban kompozíciós kérdés nálam.

A szöveg(pár) szépen lassan egyre drasztikusabb, sötétebb hangulatúvá és tematikájúvá válik, ez az adagolás mennyire volt tudatos, előre kigondolt? Vagy természetesen adta magát?

Egyrészt persze kigondolt volt, nem rontottam ajtóstul a házba, inkább felépítettem, hiszen minden életesemény az előzményeitől kap súlyt vagy jelentőséget. Másfelől ez természetesen adódik is, ahogy felnőnek, elveszik a világ könnyedsége.

Én személy szerint kettős feszültségbe kerültem a könyv olvasásának előrehaladtával: kedvetlen, szinte nihilista lettem az olvasottak hatására, ugyanakkor faltam a szöveget, vitt magával a könyv – nem is gondoltam volna az elején, mennyire találó, amit egy helyen írnak róla: „könnyű, de nem könnyed”. Nagyon nem. Mindig érdekel az alkotás lélektana, most is muszáj megkérdeznem, hogy rád hogyan hatott írás közben a saját szöveged.

Azt észrevettem, hogy ez a gördülékenyre kalapált forma végül lehet, hogy visszaüt, több visszajelzésből legalábbis azt látom, hogy rengeteg részlet elsikkad a gyorsolvasásban. Hogy rám hogy hatott? Sok álmatlan éjszakát okozott, de ezt inkább viccesen mondom, habár éjjel dolgozom, tehát tényleg így van. Eleinte van egy érzelmi kötődés, de egy ponton túl eléggé hideg fejjel tekintek a szövegeimre, és ugyan néha nyomasztott, de főleg idegesített. Különösen, amikor nem tudtam benne valamit jól megcsinálni, amit szerettem volna.

A kicsit füves könyv-jellegű címről te is megjegyezted, hogy talán félrevezető, hiszen nem az élettani vonatkozásairól írsz az álmatlanságnak, hanem a lélektaniról, az oda vezető útról. Miért, hogyan kapta mégis a regény Az altató szerekről címet?

Ez a címe szó szerint az 1800-as évek végén megjelent Orvosi Compendiumok Gyűteménye című kis könyvsorozat egyik darabjának. Az valóban gyógyszerekről szól, egyébként bele is van írva a regénybe, a Zelma apjának könyvespolcán található. Én is nagyon szeretem a régi könyveket, ez a könyvecske pedig állandóan a látóteremben van. Amikor úgy negyede megvolt a kéziratnak, ránéztem, és tudtam, hogy ezt a címet kell adnom neki, így, régi helyesírással, ez sokkal többet jelent, mint bármi más, amit ki tudtam volna találni.

Az interjú további része itt olvasható: Az ember tudja, hogy elbukik, mégis mindent meg akar írni »

Pont még nincs – Meghívó

Viszonylag rövid időn belül másodszor ér az a megtiszteltetés, hogy valaki beszélgetőtársául választ, ez a mostani még abból a szempontból is különleges, hogy Csuhai István, az Élet és Irodalom versszerkesztője (valamint kritikus és fordító) már “legalább 300” alkalommal volt beszélgetőtársa írónak, fordítva azonban ez lesz az első.
Március 21-én én kérdezem majd, nemcsak szerkesztésről, fordításról, kritikáról, de az épített környezetünkhöz való viszonyáról is, különös tekintettel a köztéri szobrokra – és van egy kisebb összegem arra, hogy nem találjátok ki, mi lesz az első híres név, ami a beszélgetésen elhangzik.  Gyertek el, töltsetek velünk és Havas Judittal egy estét a Petőfi Irodalmi Múzeumban!
Esemény a Facebookon, kattintsátok be: Pont még nincs »

Snooker és profi boksz

Naplovam

– Kétféle sportközvetítést szoktam időnként komolyan nézni – mondtam – snookert és profi bokszot.

– Ja, hát rokonsportok – mondta erre egy ismerősöm, és azt hiszem, nevettünk.

Aztán ez visszhangzott egy kicsit, erről meg eszembe jutott egy mondás, mármint, amit nekem mondtak, úgy nyolc-tíz éve: Nem ismerek rajtad kívül senkit, akinél egyszerre van az ágyon anatómiakönyv, autóskönyv, verseskötet és női magazin. Akkoriban egyedül éltem a gyerekekkel és a szobámban állandóan nyitott állapotban egy kanapé szolgált franciaágyként, ami természetesen arra volt a legalkalmasabb, hogy magam köré gyűjtsem azokat a könyveket, amiket a kezem ügyében akartam tudni. A női magazin egy Vogue volt, emlékszem, mert egyszer volt csak ilyenem életemben, nem tudom, honnan szereztem, lehet, hogy valaki ott hagyta, költöztettem is magammal, de már nem tudom, hol van. Szép volt. (Az anatómia meg a Szentágothai, első kötet. Az megvan.)

Az a helyzet, hogy leginkább az nyomaszt, hogy nem lesz idő mindenre, ami érdekel.

Nem nagy dolog, csak felírtam.

Jókorszólsz rovat – Veranda-est március 24-én, gyertek!

Veranda - a Veranda Művészeti Egyesület fényképeA soron következő Veranda-est vendége leszek – Standovár Ágota mellett – március 24-én, este 6-kor az Erzsébetvárosi Közösségi Házban (Erőművház), amire mindenkit szeretettel várok.

Barátias összejövetelre lehet számítani, beszélgetés, felolvasás lesz, süti, bor ásványvíz, késve beesni is ér, a portás bácsi megmondja, hol kell keresni a verandásokat.

A Veranda Művészeti Egyesület így írja ki az eseményt – a faggatás ne tévesszen meg senkit, nagyon valószínű, hogy kérdezni fognak:

2014. március 24-én 18 óra
Erőművház Bp VII. Wesselényi u 17.
Szeifert Natáliát Farkas Molnár Péter,
Standovár Ágotát Zsille Gábor faggatja

Az est harmadik harmadában szabad felolvasás.
Hozzátok mindenetek!

A Láz-Csücsök e-könyvbemutató óta nem lehetett velem ilyen formában találkozni sehol, ki tudja, mikor lehet legközelebb, úgyhogy aki kedvet érez, jöjjön el! 🙂