365/121 – PolPop

Nem tudom, létezik-e a polpop fogalma, ha nem, akkor mostantól igen. Random válogatás napjaink politikai ihletésű popzenéjéből:

Snakes inda hauz:

Tovább is van:

Soros György a gyíkember:

Soros-terv vs. értelmiségi kisnyugdíjas:

Megborulós:

Lesz Gucciból Fila táska:

Soros:

Reklámok

365/106 – Louis

Nincs apropó. Vagyis de. Azt-a-rohadt-magas-eget-mennyit-hallgattam-én-ezt! – sóhajtottam fel, amikor ma, teljesen véletlenül elém dobta a YT a Saint James Infirmary-t. Vannak ezek a bekattant dalok, úgy értem, bekattannak az agyba, és napokon, heteken, hónapokon át lehet hallgatni őket, aztán egyszer csak kikattannak, valaki leemeli a tűt a lemezről, aztán összevissza játszik minden mást, hogy egy váratlan pillanatban visszadobja ugyanabba a barázdába (érdekes, barázda a lemezen és az agyban, ilyen dolgokat tud a nyelv), szóval visszadobja, hogy az ember elkezdjen azon töprengeni, hogy ó, hát vajon miért, miért is hallgattam én ezt annyit, mikor is, mi volt akkor (nem tudom), de minden röhhentést, légvételt pontosan tudok ebből (is, mert vannak még bekattant dalok számosak), akkora haverok lettünk Louis-val, mint ide a St. James, és töprengjen csak az ember, miért is, hogyan is, mikor is, és ne jöjjön rá, ne tudja meg igazán soha. Írja le, írja ki a blogjára, hátha valakit érdekel, hátha valaki más is hallgatta, szereti, vagy most fogja megszeretni. Ki tudja, mire jó ez? De teljesen olyan, mintha valamire jó lenne.

365/083 – Az Index újrateremtette számomra a közösségi zenehallgatást

Az a nagyon jó ötletük támadt az indexeseknek, hogy élőben közvetítetik pénteken este a Zeneakadémiáról az Óbudai Danubia Zenekar Egyedül című koncertjét. Rahmanyinov III. zongoraversenye és I. szimfóniája hangzott el, közreműködött: Tomoki Sakata, vezényelt: Sztanyiszlav Kocsanovszkij.

Az egészben a legüdítőbb nem az volt, hogy itthoni kényelemben nézhettem és hallgathattam, hanem egyrészt, hogy láttam, milyen sokan nézik velem egy időben, másrészt, hogy szakértői kommentek érkeztek folyamatosan, így egy sor érdekességet is megtudtam “mellékesen”. Most, amikor minden még a szokottnál is jobban dagonyázik a politikában, amikor az embert napra nap elkeseríti valami (hogy ezek vannak vagy azok, hogy a tudjukkik ugyan, tudjuk-e, kik, hogy mindenki hazudik, hogy el vagyunk veszve, hogy nem lesz itt semmi, hogy lesz, de az is szar rossz lesz, hogy választás és csalás, és utálat és mindhülye, aki nem, az is stb., nem ragozom, tudjátok, látjátok), akkor egyszer csak egy tiszta zenerajongó közösségben találja magát, ahol több száz ember egyszerre örül ugyanannak a nem mindennapi élménynek, és lelkesen olvassa a hozzáfűzött információkat.

Az internet összehoz. Látjátok.

Ha minden jól megy, én most ide be tudom ágyazni a videót, mert szerencsére a live videók megmaradnak, de ha nem, EZEN A LINKEN valószínűleg megtaláljátok. Érdemes is, mert mint mondtam, a folyamatos szakértői kommentek nagy pluszt adnak az élményhez (ugyan a vége felé volt egy kis hiba, a kommentelés leállt).

Két óra önfeledt zenehallgatás – az elején van egy kis ráhagyás, pár percet pörgessetek bele:

365/020 – Amadé, Scott, Ethan

Úgy mint: Wolfgang Amadeus Mozart, Scott Joplin és Ethan Uslan.

Megyek a tömegben, és benne vagyok a buborékban, amit a nagy fejhallgató és a belőle a fejembe áramló zene hoz létre. Bárgyú vigyor lehet a képemen, mert észreveszem, hogy néznek. Mindig akkor néznek, amikor látszólag ok nélkül vigyorgok (vagy hülye képet vágok, mert elgondolkodtam – erről a gyerekek tudnának mesélni, de nem hagyom, hogy megkérdezzétek őket).

Most azon vigyorgok, hogy mennyire (mennyire!) tökéletes alázene a ragtime ehhez a nyomorúságos, szürke, kabátos, taszigálós-furakodós tömegközlekedéshez. Is. (És azon, hogy van-e, amihez ne lenne az.)

Látom őket (és magamat) hosszú szipkás cigarettával, tollas fejpánttal, posztókabátok alatt flitteres ruhákban, hosszú gyöngysorokkal, lakkcipőben, hajszálcsíkos mellényben, ingujjban, óralánccal, szeszt csempészünk, bodorított pillákkal pillogunk, füstben táncolunk és nem veszünk tudomást az élet kevésbé édes oldaláról.

A ragtime.

Volt már szó itt róla, volt már Ethan Uslan is, aki ma megint megmentette a napomat. Kikeresem a digitális rengetegből, maximumra nyomkodom a hangerőt, így alakulunk át szürke filmből a sokkal vidámabb fekete-fehérbe.*

A digitális tartalomszolgáltató persze tudja, mit akarok, feldobja az öreg Scottot, én meg megyek vele. Gyertek ti is, sorban, mert a sorrend most fontos:

Hallgatom a Scott Joplin-összest, és akkor az jut eszembe, hogy hát a Törökinduló!

Aztán egészen éjjelig az jár a fejemben, valahol a hátsó rekeszek egyikében, hogy ha hazaérek, rákeresek a neten. Hát nem létezik, hogy valaki ne csinálta volna meg. Nem létezik.

Na és persze hogy megcsinálta. Ki más, mint Ethan Uslan? Ezt figyeljétek:

Hát, na. Nem? De.

Ez a poszt tulajdonképpen emiatt született, itt vége is lenne, de ha már itt vagyunk, érdeklődőknek van itt egy kis továbbképzés a Maple Leaf Ragből, másik kedvencem, Martin Spitznagel verziója:

Vagy a mértéktartó – ám nagyszerű – Richard Zimmerman előadása:

Sajnos YT-on nincs fent az a verzió, amit legjobban szeretek, ha tudjátok, keressétek meg Ethan Uslan előadásában a Spotify-on. Érdemes!

_____

*Ha ma délután 3 és 4 között a metrópótlón utaztál, és hazaérve flitter vagy tollpihe esett ki a zsebedből, emiatt volt.

Hit me

Naplovam

Igazán szeretném ezt a posztot egy jó kis képzavarral kezdeni, úgyhogy: A minap megütötte az agyamat (és a szívemet) egy gondolat, miszerint Bach még elhitte, hogy közvetlenül fel lehet jutni istenhez. Ez a gondolat akkor fogalmazódott meg, amikor mintegy mellékesen arról volt szó, hogy miért is áll meg a zenéje ma is, aztán ment a gondolkodás tovább, másról. De én fennakadtam itt.

Kedves Naplóm!

Egyrészt irigylem Bachot, másérészt azt hiszem, jól hitte. Ha valamivel fel lehet jutni (bárhova) az a zene, és ha Bachot hallgat az ember, tényleg még akár isten is szóba jöhet. De ami miatt az egész fontos, az nem Bach – elnézését kérem, de ő most csak a példa szerepét töltötte be -, a lényeg mégicsak a hit. Nem, nem az istenhit, hanem az elhívése (nem létező szó) a dolgoknak. A saját munkának például.

5-10 ezer karakterenként elakadok az írásban, és ezt számos apró akadályra ráfoghatnám, de az igazság az, hogy komolyabb elakadás mindig olyankor történik, amikor valamit nem hiszek el. Van egyfelől ez az általános nemhit, hogy minek, olyankor becsukom és gyorsan más munkába fogok, fejben úgyis mindig írok és majd meglátjuk, mi lesz belőle a papíron (vagyis a doksiban) – ha nem bírom ki, úgyis folytatni fogom, akkor majd háttérbe szorul ez az alapérzés. Egészen el sosem tűnik, ott lappang örökké a rohadék.

Másfelől van az, hogy történtetni akarom a dolgokat (tört én-tetem, haha), és egyszercsak magam sem hiszem el. Olyasmit pedig, amit magam nem hiszek (sőt nem tudok) nem írhatok. Lebénít, és megintcsak félre kell tenni, amíg festés vagy ide-oda rohangálás (legjobb esetben utazás) közben meg nem érkezik a megoldás. A megoldást pedig onnan lehet felismerni, hogy olyan egyszerű, mint egy pofon. Vagy kettő. Az egyiktől kijózanodik az ember, a másiktól cselekszik. Úgyhogy hát így.

Azért legyen zene is, olyan, amit el lehet hinni:

Diumdisung

Naplovam

Igazi tétje vagy kockázata a fülre tapasztott zenének szerintem éjjel van, kivilágítatlan külvárosi részeken.  Egy csomó információ egyszerűen kiesik. Nem hallod, ha jönnek mögötted, mielőtt lelépsz, jól oldalra kell fordulni, hogy lásd, nem közeledik-e kocsi, ilyesmik. Ez is a szórakoztató elektronika. Azzal szórakozom, mit mivel cserélek fel.

Fullra nyomkorászom a hangerőt.

Amikor először kipróbáltam a villamospótló autóbuszon (ezt muszáj volt kiírni, olyan szép, mint a színkímélő foltoldó), szóval, bőszen nyomkodtam az oldalsó gombot a telefonon, fel, fel, amikor kiírta, hogy ha túl sokáig hallgatok nagy hangerőn zenét, akkor károsodhat a hallásom. Meghatódtam. Így törődik (valaki, az okos és ügyes marketing-osztályon vagy valaki, aki nagyon retteg az idióta felhasználói perektől) az én filhallásommal. Hja, barátom, gondoltam, azok után, amin az én orr- és melléküregeim valamint hallójárataim gyerekkoromban keresztülmentek, az is csoda, hogy egyáltalán hallok. Hogy egész jól, az külön pluszos. (Az, hogy bizonyos beszédhangoktól egyenesen fáj a fülem, nem tudom, összefüggésben van-e mindezzel.)

És éjjel teljesen hülye zenéket kell valahogy hallgatni, direkt erre van a Diumdisung nevű lejátszási listám. Ebben olyan zenék vannak, hogy csak azt hallod, hogy dium-disung, meg néha azt, hogy dzízápp-dzízápp*, de hát valahogy el kellett nevezni. (Magamban mindig bocsánatot kérek a Beethoven-listától.)

Az ember ilyenkor ritmusra kezd járni, nem mintha máskor nem lenne a benne valami zene, mégis, jobban átadja az irányítást. Arra gondoltam, hogy ha hazaérek, zenével betapasztott füllel fogok írni.

Most arra gondolok, hogy hogyan lehetne a csendet olyan hangosra tekerni, hogy igazán, de tényleg ne halljak semmit.

________

*ezek közül a leghallgathatóbb még ez