Hit me

Naplovam

Igazán szeretném ezt a posztot egy jó kis képzavarral kezdeni, úgyhogy: A minap megütötte az agyamat (és a szívemet) egy gondolat, miszerint Bach még elhitte, hogy közvetlenül fel lehet jutni istenhez. Ez a gondolat akkor fogalmazódott meg, amikor mintegy mellékesen arról volt szó, hogy miért is áll meg a zenéje ma is, aztán ment a gondolkodás tovább, másról. De én fennakadtam itt.

Kedves Naplóm!

Egyrészt irigylem Bachot, másérészt azt hiszem, jól hitte. Ha valamivel fel lehet jutni (bárhova) az a zene, és ha Bachot hallgat az ember, tényleg még akár isten is szóba jöhet. De ami miatt az egész fontos, az nem Bach – elnézését kérem, de ő most csak a példa szerepét töltötte be -, a lényeg mégicsak a hit. Nem, nem az istenhit, hanem az elhívése (nem létező szó) a dolgoknak. A saját munkának például.

5-10 ezer karakterenként elakadok az írásban, és ezt számos apró akadályra ráfoghatnám, de az igazság az, hogy komolyabb elakadás mindig olyankor történik, amikor valamit nem hiszek el. Van egyfelől ez az általános nemhit, hogy minek, olyankor becsukom és gyorsan más munkába fogok, fejben úgyis mindig írok és majd meglátjuk, mi lesz belőle a papíron (vagyis a doksiban) – ha nem bírom ki, úgyis folytatni fogom, akkor majd háttérbe szorul ez az alapérzés. Egészen el sosem tűnik, ott lappang örökké a rohadék.

Másfelől van az, hogy történtetni akarom a dolgokat (tört én-tetem, haha), és egyszercsak magam sem hiszem el. Olyasmit pedig, amit magam nem hiszek (sőt nem tudok) nem írhatok. Lebénít, és megintcsak félre kell tenni, amíg festés vagy ide-oda rohangálás (legjobb esetben utazás) közben meg nem érkezik a megoldás. A megoldást pedig onnan lehet felismerni, hogy olyan egyszerű, mint egy pofon. Vagy kettő. Az egyiktől kijózanodik az ember, a másiktól cselekszik. Úgyhogy hát így.

Azért legyen zene is, olyan, amit el lehet hinni:

Reklámok

Diumdisung

Naplovam

Igazi tétje vagy kockázata a fülre tapasztott zenének szerintem éjjel van, kivilágítatlan külvárosi részeken.  Egy csomó információ egyszerűen kiesik. Nem hallod, ha jönnek mögötted, mielőtt lelépsz, jól oldalra kell fordulni, hogy lásd, nem közeledik-e kocsi, ilyesmik. Ez is a szórakoztató elektronika. Azzal szórakozom, mit mivel cserélek fel.

Fullra nyomkorászom a hangerőt.

Amikor először kipróbáltam a villamospótló autóbuszon (ezt muszáj volt kiírni, olyan szép, mint a színkímélő foltoldó), szóval, bőszen nyomkodtam az oldalsó gombot a telefonon, fel, fel, amikor kiírta, hogy ha túl sokáig hallgatok nagy hangerőn zenét, akkor károsodhat a hallásom. Meghatódtam. Így törődik (valaki, az okos és ügyes marketing-osztályon vagy valaki, aki nagyon retteg az idióta felhasználói perektől) az én filhallásommal. Hja, barátom, gondoltam, azok után, amin az én orr- és melléküregeim valamint hallójárataim gyerekkoromban keresztülmentek, az is csoda, hogy egyáltalán hallok. Hogy egész jól, az külön pluszos. (Az, hogy bizonyos beszédhangoktól egyenesen fáj a fülem, nem tudom, összefüggésben van-e mindezzel.)

És éjjel teljesen hülye zenéket kell valahogy hallgatni, direkt erre van a Diumdisung nevű lejátszási listám. Ebben olyan zenék vannak, hogy csak azt hallod, hogy dium-disung, meg néha azt, hogy dzízápp-dzízápp*, de hát valahogy el kellett nevezni. (Magamban mindig bocsánatot kérek a Beethoven-listától.)

Az ember ilyenkor ritmusra kezd járni, nem mintha máskor nem lenne a benne valami zene, mégis, jobban átadja az irányítást. Arra gondoltam, hogy ha hazaérek, zenével betapasztott füllel fogok írni.

Most arra gondolok, hogy hogyan lehetne a csendet olyan hangosra tekerni, hogy igazán, de tényleg ne halljak semmit.

________

*ezek közül a leghallgathatóbb még ez

Én élvezem, amikor a számba nyúl

Javasolt hallgatni való az alábbi szöveghez:

Én élvezem, amikor a számba nyúl

Tárca

Makacs kellemetlenségekhez vezethet, ha az ember szájában megül a kő, márpedig a Doki azt mondja, megül. Mindenkinek megül, és ennek ezer százezer oka van, például a savas étrend (el vagyunk savasodva, drágáim), a cigi, a koffein, az édes, a sós. Bő nyállal viszont minden jobb, azért ezt leszögezhetjük.

Jóban vagyok a fogorvosommal – már amennyire az ember jóban lehet egy idegennel, aki a szájában turkál –, így hát bátran az arcomba, pontosabban a torkomba mondja, hogy nem jól mosom. Hogy harmincöt évesen kell megtudnom, mondom neki, miután kiszáll a számból, ez elég ciki. Nem ciki, mondja, van, aki hetvenévesen tudja meg. És van, aki sosem, gondolom én.

Összesen három alkalom, először megnézzük, aztán megtanuljuk, végül leellenőrizzük az eredményt, dolgozzon csak, Doktor úr. A technika a fontos, hogy azt jól sajátítottam-e el, mondja. Meg fogom tanítani a gyerekeknek is, legyen technikájuk még idejében.

A kő az így rakódik, ezzel nincs mit tenni, gondolom közben (legalább tízszer söprűzzük az őrlőket, mindig fent, hátul kezdjük, mondjuk a jobb oldallal), súlyosbítva azt, ami amúgy is.

A bal belsőknél merengve gondolok Aggtelekre. Szájüregem egy barlangterem, évszázadok óta nőnek benne a kövek, évezredek óta. A testemben mindenütt lerakódások, az élet hordalékai, adjunk hát a felső metszőknek is. Tegyünk meg mindent az eltávolítás érdekében.

Az őrlődés este és éjjel, ami nem hagyja lehunyni a szemet. Reggel egy nagy darab kő a gyomorban, hogy minden rendben lesz-e ezzel a nappal. Legalábbis ebéd legyen. A gyerek időpontjai, hol kell lenni, kinek, hányra, meddig. A megválaszolatlan levelek. A megígért szövegek, a javítandók, az elolvasandók.

Jöjjön az alja, a legalja, hátsó őrlők, mélyen bent, bennük az idegen anyag, hogy aztán nehogy a szuvasodás odaérjen, és én mikor fogok odaérni, hova, erről például mikor írni, mikor fogok hátradőlni fogorvosi szék nélkül, könnyű dunnába, szerelmem karjába, vagy legalább a kardomba.

Öblítek, aztán odaülök egy munkához, szemem a betűkön, de a nyelvem egyik fogam egyetlen pontján időz. Furcsa hiány ez, mintha lyukas lenne, de a Doki azt mondta, csak lepattant onnan egy darab fogkő.

Mi van, anya?, kérdezi a lányom hunyorítva. Így szokta, amikor gondterheltnek lát, tudom, hogy mindjárt előáll valami viccel.
Semmi, mondom, és igyekszem a kijelentésemnek megfelelő képet vágni.
Szomorú vagy?, kérdezi azonnal.
Nem… csak tapogatom a nyelvemmel a fogamat, tudod, lepattant róla egy fogkő és most olyan szokatlan, rossz érzés.
Felnevet.
Jaj, hát annyira a szívedhez nőtt?
Annyira, mondom.

A HÜLYESZENT

Mit hallgatsz mostanában, kérdezte a Fuvolista, én meg hallgattam. Magamban nevettem, arra gondoltam, hogy akár úgy is érthetném, hogy hát te meg mit hallgatsz mostanában, mit kussolsz, miért nem beszélsz, de nem értettem félre, se véletlenül, se szándékosan, de még csak viccből se, olyan jól nevelt vagyok, direkt megértem, erre vagyok szocializálva, hogy megértsem a hozzám intézett kérdéseket, és ez az esetek nagy részében sikerül is, jól vagyok idomítva.

Nem mertem kifelé nevetni, nehogy megkérdezze, mit nevetsz. Mit hallgatsz, mit nevetsz, az anyád úristenit. Olyan jól nevelt vagyok, hogy nem röhögök képen senkit: életem röviden, én legfeljebb igyekszem kedvesnek mutatkozni, én maximum is csak mosolygok, és kizárólag a vicceken hahotázok, ahogy illik, kivéve.

Amikor nem tudom magamban tartani, amikor elszakad a cérna, eleresztem a tanításokat, amikor nem érdekel, mit gondol, megbántódik-e, velem fog-e nevetni, megutál-e egy életre, olyankor éppen csak a lehető legtöbbet próbálom kisajtolni az életnek nevezett biomasszából, adjatok nekem egy óra zenét!

Már mozdul a vállam, egyetlen igazán neveletlen szokásom ez a vállrángatás, amikor nem azért hallgatok, mert nincs mit mondanom. Megáll a mozdulat félúton, mintha szöget ütöttek volna a vállamba. Meg tudom mondani, hová, egészen pontosan a kulcscsont-lapocka-felkarcsont (clavicula-scapula-humerus) szentháromságba, egy kétszázas szöget, egy célra tartott szögbelövővel

hallom az intést, ne vonogasd a vállad, rettenetes szokás, csúnya szokás, illetlenség, megtanulok úgy tenni, mintha épp a nyakamat csiklandozná valami, vagy enyhén jobbra billentett fejjel egy csigolyámat roppantanám épp ki, ugyanaz a berögződés, mint a szemöldök kopogtatása, a kezem elindul, hogy a szemem elé tartsam, amikor nem bírom látni ami körülvesz, pillanatnyi nyilallás, a tenyerembe bámulok és a mutatóujjammal ütögetem a szemöldököm ívét, és mintha már nem is volna semmi, így ismertem meg a tenyeremet, így ismertem meg a korlátaimat, mint a tenyeremet,

félig felhúzott vállal maradok, úgy próbálok tenni, mintha összeszedném a gondolataimat, mennyi kényszer fér egy kérdés és egy válasz közé ékelődő légvételbe?

Nem hallgatok semmit, nem érek rá, mondom.

Ne már! Hát semmit nem kell csinálni a zenehallgatáshoz.

Leejtem a vállam, nézem a Fuvolistát, istenem, mi az, hogy nem kell csinálni semmit? Hát meg kell hallgatni! Hülye ez?, kérdezem szigorúan csak magamban, és most már el kell eresztenem a finomságokat, leejtem a vállam, hagyom, hogy rázzon a nevetés, adjatok nekem egy kis időt, egy alapot, alkohol mellé ritmust, tudatmódosítók mellé témát,  egy belevaló zenészt, aki megragadja az egészet, és megcsavargatja a tökét, adjatok engem át az időnek.

Váratlan erővel szólalt meg a végig ott lappangó szólam, válasz, tökéletes kinyilatkoztatás, hosszan kitartott, zúgó hangokkal, derengés a testünk körül, ettől végre megnyílt a torkom, nevetés zubogott belőle, végigfolyt a mellemen, szétáztatta a ruhám, bokáig álltunk már benne, amikor végre elemelkedtünk a padlótól.

A Hülyeszent

Ragtime

Ragtime

És akkor felkiáltottam, hogy Ethan Uslan for prezident (ahogyan Gabi mondaná).

[0:46-nál, amikor kinéz és 1:06-nál, amikor már hallod.]

Mármost, el kell mondanom, hogy fogalmam sincs a ragtime-ról, sosem játszottam, csak hallgatom, azt is így a magam módján. Meg azt jegyeztem meg (egy életre – még nem tudom, kiére) vele kapcsolatban, hogy sosem szabad gyorsan játszani, azt is csak azért, mert a Scott Joplin mondta, és azt hiszem, ha valakire érdemes hallgatni ragtime dolgában, az ő lehet.

Valami nagyon ihletett időszakomban, jópár évvel ezelőtt olvastam egyébként a Ragtime-ot, abba is valahogy az első oldalon beleestem, körülbelül emiatt:

„Vonat, gőzhajó, villamos szállította a népet egyik helyről a másikra. Ez volt akkoriban a módi, így élt a nép. A nők akkoriban masszívabbak voltak. Fehér napernyővel látogatták a flottát. Nyáron mindenki fehérben járt. A teniszütők vaskosak voltak, a lapjuk elliptikus. Szokás volt elalélni a szerelemtől. Négerek nem léteztek. Bevándorlók nem léteztek. Vasárnaponként Apa és Anya fölment az emeletre, és magára zárta a hálószobaajtót. Nagypapa meg elaludt a díványon a szalonban.”*

Mindent lerázó, eszelős könnyedség (sokkal könnyebb, mint a jazz), mégis mindennek tudatában lenni.

Gondoltad volna egyébként, hogy van ilyen világbajnokság (Old-Time Piano Playing)? Hogy valami nagyon perfekt is legyen, nem hagyhatom ki Martin Spitznagelt:

[2:08 körül vigyorog, de a kezét figyeld]

Egyébként eszméletlen sok furcsa világbajnokság van, és habár máig titok előttem is, hogy én ezekről honnan tudok, tavalyelőtt nagy mázli volt, hogy több lazacfiléző világbajnokságos (igen, hagyjunk ennek időt…) videót is láttam, így amikor az olasz piacon a srácok megvették a nagy darab lazacot, profikat megszégyenítő gyorsasággal filéztem a tulajdon szemöldökcsipeszem beáldozásával (nincs mit, igazán) – és ezzel csak azt akarom mondani, hogy nincsen fölösleges tudás az világban.

Levezetésképpen, vagy vedd felbujtásnak:

_________

* E. L. Doctorow. Ragtime – Göncz Árpád ford.

Nyári este

jazz

Nyári este

Néha belesajdul a koncertbe egy erős francia basszus, Miért francia?, kérdezed
Hát milyen legyen, szivem, milyen? A kellően oldott közegben én most mint
méz vagyok jelen, kettőnkön át vezet az útja úgy fúr át a húrja valaminek, Ez
a zene, mondod, A kurva életbe, gondolom én. Nem kell kiszakítani, most tehát
gyöngyök vagyunk ennek a vonalán, a szívem cigarettacsikk, pár slukk
van benne még, De miért nem fröccsözünk?, kérdezed a második sörnél.
Hát azért, mert amivel elkezded az estét azzal kell folytatni, főleg ha a
másnapra is gondolsz, mondom, de ki gondol arra, szivem, ilyenkor?