Lemegyek kutyába

Naplovam

Azt hiszem, 2015 tavaszán ismerkedtem meg ezzel a kutyussal a Corvin áruház oldalában, a teraszon. Egy kedves, fiatal lány volt a gazdája, akkor még csak körülbelül két hete. Tüzet kért. Mármint, a lány. A kutya nem.

A (kis)kutya olyan dolog, hogyha ilyen közel van, ráadásul a fejével azt csinálja, amit a kutyák olyankor csinálnak, amikor oda akarnak jönni, hogy megszagoljanak, akkor ettől az ember automatikusan lemegy kutyába. Odanyújtja a kezét, illetve én sokszor legszívesebben letérdelnék, hogy azonos szemmagasságban legyünk (ezt nem szoktam azért csinálni), és ha a kutya még lelkesen csóválja is a farkát, meg odaszuszog, és tartja a füle tövét vakarásra, akkor egyrészt elolvadás, másrészt nálam igazi ámulat.

Fantasztikus belegondolni, hogy kommunikálni tudunk egy másik faj egyedeivel (még akkor is, ha ez a kommunikáció kezdetleges és néha elég egyoldalú, és akkor is, ha ez a faj az ember nélkül nem is létezne). Ami a kutyákban leginkább lenyűgöz, az a figyelem. Még sosem látott, de minden rezdülésedet úgy figyeli, hogy reagálni tudjon rá. Ott áll vele szemben egy ilyen furcsa lény, kétlábon szerencsétlenkedik, és neki van egy csomó válaszreakciója ennek a lénynek a megnyilvánulásaira. Erről sokkal többet tud mondani Csányi Vilmos, én most csak a laikus csodálatával szemlélem a jelenséget.

Azt szoktam csinálni, hogy én is elkezdek úgy figyelni. Ez nehezebb, mint elsőre gondolnánk. Ha elkezdünk egy állatra figyelni, rájövünk, hogy sokkal kevesebbet tudunk (róla, a kommunikációról, az életről), mint gondoltuk vagy szeretnénk. Közben viszont kiderül, hogy meg lehet tanulni erről az oldalról is a másikat – meg tudunk tanulni egy kicsit kutyául, sőt macskául is, a varjakkal még egy kicsit gondban vagyok, de igyekszem – és ez egy kicsit több, nagyobb dolog, mint az a kapcsolatteremtés, ahol rendelkezésünkre áll minden közös megegyezésen alapuló eszköz (nyelv, gesztusok stb.).

Szóval a cím (szokás szerint) hülyeség: lemenni nem lehet kutyába, inkább fel kell egy kicsit emelkedni – legalább annyira, hogy elérjük azt a figyelmi szintet, amin ők állnak.

Amúgy… nem haszontalan ez a módszer emberekkel sem, elkezdeni csak úgy figyelni a másikra, előfeltevések és kész válaszreakciók nélkül, csak legyünk rá felkészülve, hogy az emberek ezt mindig gyanakvással fogadják.

A fenti kiskutya sokszor eszembe jut mostanában, hogy mi lehet vele. Biztos jól megnőtt, és vidáman járja a várost a gazdájával. Ha látjátok, mondjátok meg neki, hogy üdvözlöm 🙂

Ez meg itt egy másik kutya, aki épp azt kommunikálja, hogy:

 

Reklámok

Jó, hogy vége van ennek az évnek és nem jön újra el – 2014

Kalligram folyóirat, 2014/szemptemberSzokásos év végi poszt, mit csináltam, mit szerettek legjobban-toplista, mi volt idén, ami eddig nem, ilyesmik.

Sok volt, mi csodálatos. Kezdjük a jókkal. Afféle éves olvasnivaló-gyűjtemény jön itt elsőként, nektek, részben magamnak, jegyzetképpen. Jó tudni, hol is vagyok vagy nem vagyok a blogon kívül, összeírom, amíg még nagyjából emlékszem.

Nyomtatott közlések, aminek egy részére nem is számítottam: Jelenkor, És, Kalligram 2014/szeptemberi számban több, nagyon szép képekkel – mind igazán megörvendeztettek. Online megjelenés a Képírás.com-on továbbra is.

Idén először rovat

2014-ben először jelentem meg a DRÓT.eu-n számos tárcával (Karácsonyra éppen a De mit vegyünk anyádnak? cíművel, melyben Sőth Károly színre lép(!), szóval ez tényleg csupa újdonság), szintén először A Vörös Postakocsi Online-on egy verssel, ugyancsak karácsonyra (Cseresznyés nyár).

Idén először volt szerzői estem a Verandán.

Először történt, hogy képzőművész kért fel, hogy írjak egy képéhez, méghozzá mesét, felnőtt mesét, és először az előszörben, hogy a (félkész) regényemből írtam erre az alkalomra egy átiratot, vagyis először mutattam belőle valamit: Nem tudok elbújni – Az Altató Szerekről, Császár Norbert festményéhez.

Idén először kezdtem publikálni egy hosszabb szöveget álnéven. Erről többet nem is mondhatok. Valahol az interneten.

Idén először volt lábfotó-kiállításom, maga nemében páratlan, öt képpel a Szikla Ötben, családi hangulatban, és ha már személyes dolgok, idén nyáron jártam először Bulgáriában (sajnos csak egy kis részén).

Idén először készítettem cipős objekteket, ezek közül mutatok itt egyet:

A kamaszkor vége

Idén először csináltam 365-ös projektet (többször döcögött… és még nincs is vége), de úgy érzem, ilyet többet nem fogok… 🙂

Ami nem lett

Nem sokat akarok azzal foglalkozni, mi nem lett, de lapszéljegyzetként, emlékeztetőül felírom: nem lett kész a regény, nem lett novelláskötetem (rakosgatom, pakolgatom, küldözgetem, de úgy tűnik, ez tényleg egy iszonyúan hálátlan műfaj), nem olvastam el az Ulyssest, nem kereteztettem be azokat a képeket, amiket be akartam, nem adtam le azt a tíz kilót (cserébe felszedtem ötöt), nem tanultam meg jégkorcsolyázni és nem írtam meg a Világhírű Forgatókönyvemet. Sem.

Mi a helyzet a bloggal?

Úgy veszem észre, hogy folyamatosan növekedik a kicsiny, de stabil olvasótábor (akik akkor is olvasnak, ha nem osztom meg a Facebookon), amiért hálás vagyok nektek – akik feliratkoztatok, idenéztek, a posztok alatti gombokkal kifejezitek a kifejeznivalót és kommentet hagytok. Ezek a legjobbak az egészben, amikor az ember viszontlátja a posztját a megosztásokban, amikor belép a szerkesztőbe és visszajelzések világítanak, ilyesmik.

Íme hát, a TOP 10 – amit a legtöbben szerettetek idén nálam:

1. Azabaj a portréfestővel (véleményblog)

2. Nyáron nőbb vagyok (fejezet az idei nyári naplómból)

3. Széljegyzetek a tüntetés-szezonhoz (véleményblog)

4. Drágáim, akció van! (fricskavers)

5. Te vagy? (tárcanapló)

6. Először, másodszor, örökké (piaci próza)

7. Essen róla szó (ömlékeny vers)

8. Padlószint a Szikla Ötben (az a bizonyos családias kiállítás)

9. Dobjátok le magatokat a padlóla! Dulván! (véleményblog a P. Plimissimálól)

10. Nyuszifül (18+-os (annyira nem) blog a metróról)

+1, az idén legkevesebbszer megtekintett poszt: LÁBmunka 1. – A BKV titkos kertje (tavalyi, de valahol itt indult a lábfotók világa)

Köszönöm nektek, hogy vagytok, hogy olvastok, hogy annyi blogköltözésen át kitartottatok, vagy újra megtaláltatok (látjátok, itt már több mint egy éve vagyok, maradok), a dallal, amiből a címet loptam: A 60-as évek vége.

A következőkben következik a következő év. Maradjanak velünk!

Párizs, 2005

Nat a szoborbanKilenc éve, nyáron, egyetlen egyszer, röviden, de akkor aztán istenigazából Párizs volt.

Soha olyan felkészülten nem indultam útnak, soha nem osztottam be annyira pontosan a rendelkezésre álló időt, soha nem volt olyan határozott tervem (A, B, és C), mint azon az úton, azzal az utazással. (Persze az út lényegét – hogy rajta legyek -, azért akkor sem tévesztettem szem elől.)

Mintha tudtam volna, hogy a következőre jó sokáig kell majd várni. Várok.

Kilenc évvel ezelőtt az aktuális blogomon bőven írtam erről, és most, ahogy kotorásztam a régi digitális mappákban (mi marad mindebből, ha jön egy nagyobb feszültség?), megtaláltam a fényképeket (kölcsönkért fényképezőgéppel, egyik-másik majdnem sikerült is, de mindegyiken ott van most már örökre, legalábbis komolyabb adatvesztésig,  az idő). Ezekről pedig eszembe jutott az a sok bitekbe kiáltott szó, ami mostanra sehol sincs.

Sacre Coeur

Illetve, dehogynem:

2005. július 21., csütörtök:
Az egész délután várakozás lesz, összecsomagolva. Utálok várakozni. Készen állva várakozni.

És tényleg, nagyon utálok, csak már sokkal jobban tűröm.

A Sacre Coeur-ről

Az utazás napja:

2005. július 22., péntek, Ferihegy:
Negyed hét van. Ilyenkor a normális emberek még aludni szoktak. (…)

Ugyanaznap, később:
És  most: hurrááá! Ülök egy franciaágyon Franciaországban, cigarettázok és büszke vagyok magunkra, hogy idetaláltunk. A kis otelba (a franciák nem mondanak ‘h’-t, a világért se), aminek franciaerkélye van (komolyan), amely egy szép tűzfalra néz (szintén nem vicc).

De a szállás izgalmas lépcsőházát csak hazainduláskor fényképeztem le:

Párizs, szállás

2005. július 23., szombat:
Tegnap felkapaszkodtam a Sacre Coeur kupolájába (290 lépcső a belső csigalépcsőn), azóta a lábam kissé érdekesen néz ki. Bejártuk a belvárost, megnéztük a Saint Sulpice-t, hogy tényleg ott van-e a rózsavonal. (Ott van.) Így már nem olyan meglepő, hogy este tízkor elaludtam a Notre Dame-ban, a templom történetéről szóló vetítés közben.

Igen, fel:

Kilátás a Sacre Ccoeur kupolájából

Sacre Coeur teteje

Sacre Coeur

Sacre Coeur tetejéről

És tényleg ott van:

Saint Sulpice

Ma a temető kapujában (Pere Lachaise) a térképárus lány megkérdezte, honnan jöttünk. Színt vallottunk, megmondtuk, Magyarországról. Erre azt mondta, hogy pont tegnap este látott egy verigud filmet Tarr Bélától.

Aztán bejártuk a temetőt. Ott volt mindjárt Gilbert Bécaud (tiszteletbeli keresztapám) sírja:

Gilbert Bécaud sírja a Pere Lachaise-ben

A jó Asterix Obe Delarcoix nyughelye:

Delacroix síremléke a Pere Lachaise-ben

Oscar Wilde kihagyhatatlan és imádni való, rúzsos csóknyomokkal teli síremléke (naná, hogy én is odacsókoltam):

Oscar Wilde síremléke a Pere Lachaise-ben

Oscar Wilde síremléke

Modi…

Modigliani sírja a Pere Lachaise-ben

(Ott volt Apollinaire is, de a kép valahol elveszett.)

Morrison:

Jim Morrison sírja

2005. július 28., csütörtök:
Újra itthon. Vasárnap még a szinte kötelező kört futottuk a Louvre-ban, jól megnéztem a Mona Lisát. (…) Nekem egyébként úgy tűnt, Párizsban csak a turisták öltöznek divatosan. (…) Csak hazafelé akadt meg a szemem egy egészen csinos, fehér nőn. Magyar volt. Nem tudom, milyen Párizs. De tudom, hogy milyen nem: Nem látszik minden ablakból az Eiffel-torony (sőt, elég kevés helyről látszik egyáltalán), nem szól a Szajna-parton sanzon és nem esznek állandóan csigát.

Bizony, még este a torony. A szoknyája:

Eiffel-torony

Aztán alulról:

Eiffel-torony

Aztán Gustav:

Gustav Eiffel szobra a torony lábánál

Aztán másnap még egy kis bohóckodás a Louvre-ban:

Louvre

Így volt, igaz volt. Mennék.

Top 11

natilap

Év vége, lista, nyilván mindenki unja, de miért ne. A blogot ugyan augusztusban költöztettem ide, így a toplista nem egész évről szól, az itteni statisztika csak onnantól pörög, ráadásul sok poszt ki is esett, na de, ne törődjünk ilyen apróságokkal, nézzük, mit olvastatok legtöbben/legtöbbet 2013-ban nálam:

11. helyezett vers és hangosvers: Nyári szünet

10. helyen ismét vers: Eltérő igényű

9. szintén vers, abból a nálam ritka fajtából, ami ajánlást hordoz: Piedesztálról

8. helyen megintcsak vers és hangosvers, igaz, a hang itt linken érhető el, viszont vérpofi (nanáhogy), mivel a Németh Kriszta hangján szólal meg: Éléskarma

7. egy blogbejegyzés arról, hogy miként vagyok a macskával vagy ő velem: Ikszedik típusú találkozás

6. az egyik legdepressziósabb versem: Öltözni nem fel

5. helyen lehetne meglepő, hogy nem túl régi poszt szerepel, de macskával meg gyerekkel mindent el lehet adni, macskás képgalériával meg pláne: Macskarácsony

4. egy vers, éppen csak leszorult a dobogóról: Még a szerelemről

3. az a kezdeményezésem, amire népszerűsége ellenére alig érkezett fotó, de még jöhet: Magadra fess! – ÉnKépAlbum

2. legolvasottabb tartalom itt a blogon a tárcanovella, ami: Jó magának

1. legnézettebb pedig a Rólam oldal lett (gondolkodtam, hogy ezt nem is veszem számításba, de végül úgy döntöttem, hogy ez is csak oldal, ahogy a többi, erre is ugyanúgy kattintani kell, ha tehát ezt nézték legtöbben idén, nincs mit tenni)

No, hát mindenkinek mindent szívből köszönök. Jövőre, veletek, ugyanitt.

…és aki végigolvasta, annak köszönetképpen: A legkevésbé kattintott poszt: A 84. Ünnepi Könyvhét alulnézetből (igaz, hogy ő a régi helyen népszerű volt, meg az is igaz, mobiltelefonos fotók, de olyan jó képalá is van benne, hogy „Lator László lép”)