Érlelő

Van egy szavam bordaágon,
mint a szilva érik, érik, felreped.
Nyílik hangra, mint a kívánósok
magva, nehéz savat permetez.
Lángoló arcokat akarok látni, égő szemeket
kidobálni magamból a vágyat, mint a szemetet,
hunyd le rám.

Hagyj el. Tíz körömmel kapart üregbe boríts,
nevess ki és szoríts, szoríts, röhögéstől lángoló
arcokat látni, szájakon párolgó hőhullám,
dobozba zárt életem, papírba gyűrt munkám,
ne adj többet.

Ne adj, tartsd meg magadnak,
tartsd, úgy is csak beléd szakadnak, várj.
Van hely mellettem, bennem is éppen egy kevés,
most jön a java, a többi tévedés, vess
meg. Ágypuhapamlagdunnaanyaölsírgödör
vagyok alattad.

(2014)

Reklámok

Indulás

Élve akartad látni magad.
Szétszálazni azt, ami megköt.
Görbül a tér a talpad alatt.
Gördül a szíved, lüktet a rög.

Elhagyni végre langymeleg.
Elhagyni vallomás számos.
Elhagyni utolsó embered.
Feltörve hagyni a záros.

(2014)

Egyszerű tört

 

Fogalmad sincs, hányszor
kiáltok fel, vagyis be, befelé, ahogy
a magamfajták szoktak, nehogy
meghallja valaki, legutóbb például
egy kocsma előtt állva, miután
végighallgattam egy lelkes és több
unott művészt a szó legszorosabb
értelmében a semmiről, néztem
a békába oltott savanyúuborka-
szerű nőt, aki nemhogy nem
mosolygott, de a kezét megfogni
is csak úgy mertem, hogy maradjon
egy hajszálnyi űr, nehogy rám
ragadjon valami ebből a semmiségből,
pedig ragyogó idő volt, még nem túl
meleg, lehetett volna nézni akár
a vizet, légvonalban csak egy kilométer
ez a kurva folyó ide, én meg csak akkor
látom, ha átmegyek fölötte villamossal,
lehetett volna ülni a parton vagy fel,
felfelé, a homlokzatokra bámulva
járni a várost, hasra esni, két térd-
sebből vérezni, inni egy másik kocsmában
mély kussban valamit, amitől  nem
lesz rossz a másnap, és ezt a krétapor
ízű utcát gyorsan elfelejteni és
mindenkit, akit itt ütött agyon a délután,
de csak álltam ott, mint szoktam, bután,
hogy Úristen, hol vagyok?
Úristen, miben vagyok? 
Hát mikor szegődtem én ide?, 
közben néztem a szemközti kirakatot,
aztán megfogtam a poharamat, így,
megfordítottam, így, és elengedtem. Így.

Ha előre nézek, minden távolodik

Ahogy az üresen maradt asztal

tud távolodni, egy-két kifordult székkel,

fölötte üvegtömb a csönd, amit hagyunk.

Milyen szánalmasak voltunk még

az előbb, ahogy mulattunk, és

milyen nevetséges most, hogy

hallgatunk. Mintha ott sem lettünk volna,

távolabb nem lehet a hűlt helyünk.

Az elme nem képes

befogadni az emberléptékűnél nagyobb

távokat, elmormoljuk még búnk-bajunk,

mint a sorszámokat, jelentőség nélkül és

simán, ahogy végigfutunk a sorokon,

hogy írnak mind a halottaikról,

akikkel életükben nem értek rá

törődni, és sok olcsó fogás a fogásokról,

mintha az étel mindig több lenne

önmagánál, azért most nem is

gondolok a vacsorára, ami után

sokáig ültünk semmiről beszélve,

közben lopva néztük az órát,

remélve, hogy senki nem veszi észre.

„The year, the year is gathering” – Három Joyce-vers év végére

Számomra James Joyce a világirodalom egyik legkifürkészhetetlenebb szerzője. A verseit olvasva is ugyanezt mondhatom róla. Elhoztam hármat a Kamarazene (Chamber Music) című kötetből, ami Gergely Ágnes és Tóth István fordításában jelent meg magyarul 1958-ban az Európa Könyvkiadónál (nagyon szép kis kötet, egyébként).

james-joyce

Ami különösen megfogott, az Joyce barátsághoz való viszonya. A Kamarazene szerelmes kötet, mégis kikerülhetetlen helye van benne a barátságnak, és nekem az a benyomásom, hogy Joyce-t ez mélyebben és komolyabban érintette, mint a szerelmi viszonyok. Ezt persze igazán nehéz szavakba önteni, nem is próbálkozom vele, inkább ízelítőül a három vers, s biztatlak benneteket a többi elolvasására is.

XIII

Go seek her out all courteously
And say I come,
Wind of spices whose song is ever
Epithalamium.
O, hurry over the dark lands
And run upon the sea
For seas and land shall not divide us,
My love and me.

Now, wind, of your good courtesy
I pray you go
And come into the little garden
And sing at her window;
Singing: The bridal wind is blowing
For Love is at his noon;
And soon will your true love be with you,
Soon, O soon.

Gergely Ágnes fordítása:

XIII

Keresd fel őt szivélyesen,
És mondd: jövök,
Fűszeres szél, kinek éneke
Nászének és örök.
Siess a barna föld felett,
Szaladj a tengeren,
Hogy föld-vizen át is megtaláld
A kedvesem.

Kérlek, szives jó szél, eredj,
Keresd fel őt,
S kertjéhez érve fújj, fütyöréssz
Az ablaka előtt:
Hogy itt a mennyegzői szél,
Dalában Vágy tüzel,
S közel van már a kedvesed is,
Nagyon közel.

***

XVIII

O Sweetheart, hear you
Your lover’s tale;
A man shall have sorrow
When friends him fail.

For he shall know then
Friends be untrue
And a little ashes
Their words come to.

But one unto him
Will softly move
And softly woo him
In ways of love.

His hand is under
Her smooth round breast;
So he who has sorrow
Shall have rest.

Gergely Ágnes fordítása:

XVIII

Hallgasd meg, drágám,
Híved szavát;
Nagy férfibánat a
Hűtlen barát.

Tudni, hogy végül
Mind-mind csaló,
S szájukban pernyévé
Porlik a szó –

Míg nem jön később
Valaki más:
Halkan becéző
Szerelmes társ;

S mikor a kéz lágy
Keblére hull,
A férfibánat
Csenddé csitul.

***

XXXIII

Now, O now, in this brown land
Where Love did so sweet music make
We two shall wander, hand in hand,
Forbearing for old friendship’s sake
Nor grieve because our love was gay
Which now is ended in this way.

A rouge in red and yellow dress
Is knocking, knocking at the tree
An all around our loneliness
The wind is whistling merrily.
The leaves – they do not sigh at all
When the year takes them in the fall.

Now, o now, we hear no more
The vilanelle and roundelay!
Yet will we kiss, sweetheart, before
We take sad leave at close of day.
Grieve not, sweetheart, for anything –
The year, the year is gathering.

Tóth István fordítása:

XXXIII

E barna tájon, merre multunk
Oly lágyan zsongta dallamát,
Kószálunk majd, s kart a karba nyújtunk,
Két régi, megbékélt barát.
Szerelmünk vidám volt, ezért
Ne bánkódj most, hogy véget ért.

Harkály kopog amott a fán,
Sárga mezén vörös szegély;
Árvaságunk körül vidám
Füttyel süvít az esti szél.
A lomb – egy sóhajt sem lehel,
Ha int az év, hogy hullni kell.

Nem, nem hangzik fülünkbe már
A körtánc és a réti dal!
Egy csók még, s ha az est leszáll,
Mi is válunk bús búcsuval.
Ne bánkódj, édes, semmiért –
Az év, az év nyomunkba ért.

 

VILLAMOSVERS

Felpattan az ülésre egy hároméves forma
gyermek, kerek orrú cipője fölött lila nadrág,
azon három steppelt csillag, ez a gyerek épp
egy versbe való, gondolom akkor, mert abban a
pillanatban lógázni kezdi a lábát, ahogy leül,
mint minden gyermek abban a pillanatban,
mert élvezi, hogy nem ér földet, a talpa szabad,
egy kicsit egyszerre, aztán felváltva kalimpál
a lábaival, cipője fölött bokánál harangoz
a lila nadrág, rajta száranként három ezüst csillag,
ritka az ilyen vidám dolog a hétfő délelőtti villamoson,
nem is vidám ez így, hanem boldog, a gyermek büszke
öntudattal, mint a kincsőrző koboldok néz körül,
bele a rengetegbe, állunk fölötte, függünk a kapaszkodón,
rajtunk a kabát, a táska, a gravitáció fakó függőlegesei,
közben ő annak örül, amitől mi görcsbe rándulunk,
a talpa alatt süvítő légnek, mert az mindjárt látszik
a szemén, hogy eszében van a nyári mezítlábas
láblógázás a hintán vagy pad szélén, repüléshez
hasonló szabad bizonytalanság, de már ugrik is
le az ülésből, nincs kedve megfogni anyu kezét,
nemhogy nincs, de egyenesen kikéri magának,
le tud szállni egyedül a megállóban, nem kell
segíteni, pedig ezeknek a régi Tátráknak nagyon
magasak a lépcsői, anyu nem is engedi, félti,
hogy előre esik, de csak kiabálja, hogy Egyedül!,
tökéletes szépen ejti, Egyedül!, nem kéri a kezet,
ő már nem, mert nagy és ügyes, már biztos,
ennél biztosabb nem is lehetsz, gondolom akkor,
meg, hogy amikor gyermek voltam, én is fordítva
gondoltam, ordítva követeltem, hogy Egyedül!, most
meg állok, kapaszkodom, talpamat a földhöz nyomom.