Nagyon jó dolog, hogy a fejetekhez kaptok

Naplovam – Véleményem van

Tényleg. Nagyon jó. De nem tudom eldönteni (szivem…), hogy sírjak-e vagy nevessek, hogy tucatjával jönnek a posztok (mindenféle felületen) arról, hogy jaj, hát fejhez van kapva.

Hogy ám lehet, hogy holnap már én se élek vagy te, hát ilyen tragédiák történnek a világban, atyaúristen. Atyaúristen tényleg, hogy én azt hittem eddig sok-sok poszt, hozzászólás, cikk, hosszú gondolatfutam szerzőjéről, hogy neki nem kell észhez térni, hogy eddig is világos volt, hogy egyfelől mi a helyzet a világban (és volt már ilyenebb, ha nem is tegnap), másfelől meg már rég úgy éli az életét. Úgy, ahogy leírja, hogy mostantól akarja. Mert mostan a fejéhez kapott éppen, rájött, hogy napi szinten, utcaszinten (padlószinten, haha) van a kutya elásva, közvetlenül a probléma gyökere mellé, szóval ott rohad, úgyhogy talán meg kellene próbálni ott kezdeni vele valamit, mármint emberileg, meg minden…

Ha azok, akik általában sokat gondolkodnak, sőt írnak a világról csak ilyen (Párizs, 2015. november 13.) események hatására kapnak a fejükhöz, akkor… mit is várunk a többiektől?

Reklámok

Itt vagyunk

Naplovam

(A múltkor itt írtam, hogy szeretnék már végre nyugodtan ülni itt egyszer és blogolni. Nem ilyen fajta blogra gondoltam…)

Itt vagyunk (ülünk, állunk, internetezünk) egy humanitárius katasztrófa kellős közepén és próbálunk úgy tenni, mintha nem lenne baj. Éljük a kis életünket, csináljuk a kis dolgainkat és nem tudom, hányan gondoljuk közben azt, hogy ennek most nem így kéne lennie, még akkor is, ha közben mégiscsak megpróbálunk tenni valamit ez ellen a baj ellen. Nekem igazán szürreális az utóbbi időben az a fajta élmény, amikor az ember megpróbálja rávenni magát a világban való további részvételre, szóval elmegy mondjuk egy kiállítás megnyitójára, miközben pár száz méterre tőle emberek menetelnek az életükért.

Folyton történelmi példák kavarognak a fejemben, azok a helyzetek, amikor a Tisztelt Közönség félrenézett, mert éppen úgy gondolta, hogy ami körülötte történik, az nem az ő dolga, nem az ő felelőssége, nincs mit tennie úgyse. Ezeket az embereket utólag értetlenül szemléljük (sokan egyenesen megvetik őket), hiszen ott voltak, a szemük láttára történetek embertelenségek, miért nem tettek ellene valamit? Erre a kérdésre ma sokan megadhatják a választ. Úgy, ahogy ma ők sem tesznek.

Ugyanígy történhetett meg, hogy senki soha nem érezte felelősnek magát semmilyen szörnyűségért. Ahogy – tudjátok -,  Hans csak kinyitotta a kaput, Fritz csak betolta a reteszt, Béla csak vezette a mozdonyt, Szergej csak feltett egy kérdést, Ilonka néni ott se volt, épp hókiflit sütött. Mindenki csak betartotta a törvényt meg a parancsot. Még hogy nem a mi dolgunk…

Sok kérdés is kavarog a fejemben, konkrétabbak és elkeserítőbbek, mint eddig voltak (pedig eddig is volt sok, szinte csak az van, mint szoktam mondani).

Kiktől kell félni?

Nagyon komoly nézet ma Magyarországon sőt, ahogy figyelem, inkább sok-sok magyar fejében, országhatáron innen és túl, hogy a beözönlő menekültektől félni kell. „Ezek” minket megszállnak/tak, meg fognak támadni, és más hajmeresztő ötletek. Az ilyen véleményekből világosan kiderül, hogy a megfogalmazójuk, képviselőjük nem találkozott menekültekkel, nem ismeri még az adatokat sem. De amint ezt kijelented, azonnal az a válasz érkezik, hogy akkor vidd haza őket, simogasd stb. Ilyen ostoba, beszűkült, elképesztően logikátlan érvelésre ugyan mi a csudát lehetne mondani?

Elmesélek egy történetet. A minap esett meg velem és a kisebbik lányommal.

A Duna Pláza emeletén az étkezők területén álltunk a Meki előtt. Előttünk állt egy magyar srác, mellette két, láthatóan nem magyar srác, úgy hallottam, törökök. Egyikük pólóban és famerban, másikuk ing-nyakkendős öltözékben, gondolom, felugrottak kajálni, ahogy mi. A kiszolgálás lassan ment, egy perccel később befutott a magyar srác nagyhangú barátja, arrogáns stílusban leadta a rendelését (sajtburger, csak az nem jegyezte meg, aki süket), majd pár perc elteltével felháborodottan, igen bunkón elkezdte a török gyerekeket vegzálni, hogy őt ne lökdössék. Azok feltartott kézzel hajtogatták minden egyes Jó?! ordításra, hogy Jó, jó. Csak bámultam ezt a kigyúrt mocskot, hogy mégis mit csinál, de ő monológba kezdett Ne allahakbározzanak itt nekem, amikor Magyarországon vagyunk! Hát nem vehetem úgy meg a kajámat, hogy ne kelljen ezt hallgatnom! A saját hazámban! és így tovább… Bennem csak nőtt a feszültség, ahogyan a levegőben is, szinte tapinthatóvá lett, és egyre gyilkosabb tekintettel figyeltem, hogy köpi a szavakat ez a szerencsétlen. Több se kellett neki, azonnal rám támadt, még meg is indult felém, mint aki bármikor képes lenne megütni, miközben olyanokat hajtogatott, hogy én csak ne nézzem őt, meg majd amikor a menekültek kiraknak a lakásomból, akkor nézhetek. Felemeltem én is a hangom, habár féltem. Féltem, mert az agresszió – legyen verbális vagy tettleges – félelmet szül, erre van kitalálva. Féltem azért is, mert semmi alap nem mutatkozott arra, hogy itt emberi kommunikáció kialakulhat, és azért is, mert velem volt a lányom. És azért is, mert nem találtam egyetlen tekintetet se, amibe belekapaszkodhattam volna. Csak annyit mondtam neki, hogy engem ugyan ne oktasson, úgy nézek rá, ahogy akarok, ezt a beszélgetést pedig befejeztük…

Kitől kell félni?

A helyszínt azért is írtam le, hogy ne felejtsük el (én se), hogy ez nem a tranzitzóna közelében, nem valami menekültügy szempontjából frekventált helyen történt és semmi konkrét köze nem volt a menekülő emberekhez. Ez történik mindenütt. Nagyhangú alakok mindent és mindenkit leüvöltenek gondolkodás nélkül, mindenkibe belekötnek, akit nem tartanak eléggé… magyarnak. ?

Törvény, törvény, hajtogatjuk, miközben a szemünk láttára bukott meg a törvényes eljárási rend, miközben éppen most hoztak meg „odafönt”, ahonnan mindent várunk, ugye – minden tiltakozás ellenére – egy olyan törvényt, ami minket is korlátoz szabadságjogainkban és tökéletes alapjául lehet egy kialakuló diktatúrának. Törvény, törvény…

Én úgy látom, más világ jön.

Lehet ellene kiabálni, háborogni, de a világtörténelem magasról leszarja, mi volna a kívánatos állapot egyes nemzetek, népcsoportok részéről. Európa meg fog változni kisebb vagy nagyobb mértékben, de átalakul. Ez sokféleképpen történhet a vérengzéstől a békés, simulékony átalakulásig ezerféle variáció lehetséges. Azonban az, hogy a lehetséges események közül melyik válik valósággá, nem a törvényeken múlik majd. Értitek, ugye.

Annyi hülyeséget írtak össze…

Véleményem van.

…azóta, hogy kitört a hisztéria a modern feminizmusból nem kérő nők mozgalma miatt, hogy csak bámulok. A legelszántabb modern feministák hangoztatják, hogy most nem lenne mit meg hol hangoztatniuk az anti-modernfeministáknak, ha az ős-feministák annak idején nem lettek volna. Az újsütetű anti-modernfeministák nem győzik bizonygatni, hogy a modernek ugyanúgy fasisztoid eszmerendszer szerint érvelnek, mint akármelyik önmaga paródiájába fordult izmus (kirekesztő, megbélyegző stb.), és akkor ott vannak a kedvenceim, a megoldás letéteményesei, azok a véleményformálónak gondolt többé-kevésbé ismert figurák, akik jól megmondják, hogy mi a baj.

Mert nem ám az a baj, hogy beszélünk az erőszakról, hanem az, ahogyan, hát, az baj. Hogy nem foglalkozunk az áldozat felelősségével, az is baj, hogy annyi a büntetés, amennyi, szintén baj, de sokkal nagyobb baj, hogy a nők meg nem tesznek magukért semmit, ha tesznek, akkor azért kicsit az is baj és valójában az a baj, hogy nem megfelelőek a szankciók, nem tudjuk, mik a fikciók, és ott vannak még az addikciók! Hah!

(Most olvastam, hogy valaki lebassza elítéli nőtársát, mert kisgyerekes anyaként nem lépett ki egy bántalmazó kapcsolatból, hanem alkoholista lett. Épphogy azt nem írta, hogy meg is érdemli, ha jól benne marad. Csak hát a szegény gyerekek, ugye. Aztán másutt azt olvasom, hogy aki nem kér a modern feminizmusból, az megérdemelné, hogy megerőszakolják – klassz! – másutt meg azt, hogy mi nők, olyanok vagyunk, hogy nekünk az erős pasi kell, azonnal befekszünk, széttesszük a lábunkat a macsónak, aztán meg vagyunk sértődve, ha kapunk egy sallert… és sorolhatnám, de minek? Olvasgassatok a témában.)

Amit az ilyen társadalmi vitákat/ellentétet generáló kérdésekben senki nem hajlandó fölfogni, az mindig valami nagyon alapvető dolog. Itt például az, hogy jórészt (és most nem a teljesen egyértelmű esetekről beszélek) nem lehet megmondani mit tekintünk erőszaknak.

Meghatározhatatlan dolog, kezdve azzal, hogy egyénenként teljesen különbözően éljük meg, a pszichikai, lelki megpróbáltatás korántsem jelenti mindenkinek ugyanazt, a testi erőszak lehetne a jól megítélhető kivételével, de csak hogy lássuk, ott is mi minden lehet: Ha két anonim látlelet után kéne eldönteni, melyik származik erőszakból, melyik két felnőtt, közös megegyezésen alapuló szado-mazo kapcsolatából, nem tudom, sikerülne-e, és nem tudom, el tudtok-e olyasmit képzelni, hogy az aktustól független indokkal valaki mégis bizonyítékként használja fel? Én igen. Nyert ügye lenne. És ez csak egy szélsőséges példa, csak azért mondom, mert minden eset annyira egyéni, hogy képtelenség megfelelő jogi hátteret biztosítani a társadalom által kívánatosnak tartott szankciókhoz. Ha végiggondoljátok, lehetetlen. Vagy nem ismertek olyan nőt/férfit, aki addig képes csendesen terrorizálni valakit, amíg a másiknál egyszer elszakad a cérna és hozzávágja a kínai porcelánt? Aztán lehet szaladni sebészetre, majd bíróságra. Hogy lehetne kideríteni egy-egy eset pontos hátterét, főleg, amikor a “bűnös” egyébként is szégyenli, amit tett, mert magánkívül tette, ellentétes azzal, amit a konfliktuskezelésről egyébként gondol, ami szerint él. Vagy senkinél se szakadhat el sose a cérna? Ki fogja felgöngyölíteni, mi volt az igazi ok? Ki fogja azt mondani, hogy itt pedig az egyik fél a hunyó, úgy tizenöt éve? És ki meri kívülről megítélni, hogy a másik miért marad benne tizenöt évig és azt rosszul vagy jól teszi-e? Én biztos nem. Te? Kit kennénk fel ilyen pozícióra? Ki volna az a tévedhetetlen, aki a “csak tíz év” helyett életfogytot adhat? Mindenki elfelejti, hogy a joggyakorlat a törvény védelme, nem az igazságé.

Az egészben a legdühítőbb persze az, amit egy (két) bekezdéssel feljebb, zárójelben írtam. Ítélkezés, skatulyázás, nyilvános szódobálás. Bosszant, hogy bárki csak úgy belövi magát valahova a Szent Középútra, aztán onnan osztja az észt, kinek mit kellett volna tenni az ő rosszul sikerült életével, ki mit érdemel stb. Női Ész, te csodás. Az embernek persze magában mindig (Mindig. Mindenkinek.) megvan a véleménye, szűk körben akár meg is oszthatja (Te, én nem értem, ez a Rozi hogy lehet olyan hülye, hogy hagyja, hogy a Laci minden este elverje, aztán meg együtt isznak. Sőt, felőlem olyat is mondhat, hogy a Rozi meg is érdemli, mert egy hülye. Ez egy magánvélemény, az ő dolga.). De kiírogatni internetre, újságcikkeket farigcsálni ezekből, no, ez elég nagy baj. Szidni egy rendszert, az elégtelen törvényi hátteret, ami ettől semmit se fog változni (és mint írtam, szerintem egyáltalán nem biztos, hogy az jó lenne), nyilvánosan – hosszú, tömött sorokban, haha – szidni egymást a másképp gondolkodás vagy a gyengeség vagy pont a bátorság miatt…

Jöjjön a vallomásos rész. Én elég sok nőt nem értek, olyan is akad, akit úgy rühellek, ahogy van. De bármelyik jött/jön a leghalványabb jelével annak, hogy bajban van (nem is kell, hogy erőszak vagy bármilyen komoly dolog legyen a háttérben, elég, ha elfogyott a só, kifutott a hó végén a pénzből stb.), gondolkodás nélkül mindig segítek. Képzeljétek, olyan is van, hogy rákérdezek, hogy minden rendben van-e. Ha nem meggyőző, lehet, hogy újra megkérdezem, de az esetek többségében egyetlen kérdés bőven elegendő, hogy azonnal megnyíljon és mindent elmondjon, ami épp bántja. Lehet az apróság, de komoly traumákkal is szembesültem már így.

Azt gondolom, hogy ez a megoldás. Nem mondom, hogy nincs szükség más eszközökre, nem kell megpróbálni csiszolni a törvényeken, a kommunikáción, de a valódi segítség a (virtuális vagy valódi térben) melletted lévő embernél kezdődik. Emberségnél.

Sz. N., a humanista 😉

Zen anarchia, avagy az írás és az elmebaj közötti láncszem

Naplovam és élvezeti cikk

Elég sokáig azt hittem, hogy mindenki anarchistának születik, csak idővel finomítja a nézeteit (vagy akár teljesen ellentétessé formálja magában). Már régóta nem hiszem ezt persze, de ha végiggondolom, talán mégsem volt ez olyan égbekiáltó baromság.

Nézzünk csak meg egy kisgyereket. Hogyan gondolkodik, mi esik leginkább nehezére? Olyan szabály betartása, amit nem lát át, nem tudja felmérni a jelentőségét, nem ért. A gyereknek tehát önmagában a hatalmi szó a legjobb esetben semmit sem jelent, rosszabb esetben kínzó terror. Egy olyan szabály, amire azt mondják, hogy Csak. Így kell és kész, értelmezhetetlen duma, idegen nyelv. Az anarchizmus nekem is ilyesmit jelent (tehát igen valószínű, hogy helytelenül használom a megnevezést, de nem találok most helyette jobbat). Ez a szabályokon kívüli gondolkodás. (Az életem tehát megalkuvások sorozata – ráadásul a szívemre is veszem, úgyhogy folyamatos lelkifurdalás és szégyen – amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy még mindig élek, méghozzá szabadlábon. Valahogy csak betartom, amit be kell.) Az ilyeneknek pedig marad a többé-kevésbé szánalmas lázadás, amit művészetnek szoktunk nevezni.

Hogy mennyire nem születik mindenki ugyanolyan mértékben anarchistának, arról eszembe jut, hogy pár éve olvastam egy cikket: tudósok (akik nem britek) neurológiai szempontból összefüggést találtak bizonyos agyi funkciók hiánya és a művészetek között, különös tekintettel az írók agyára.

Sajnos az utolsó bekezdés az egészet agyoncsapja, mintha a szerző nem értené amit addig leírt, itt nincs ilyen, hogy nem minden rovar bogár, de minden bogár rovar (ha a kutatási eredményeket erre a sémára akarnánk összefoglalni, akkor olyasmi jönne ki, hogy nem minden bolond ‘zseni’ és nem minden ‘zseni’ bolond, hehe, a logika szép dolog, érdemes használni), a mentális problémák közé keverni Hawking ALS-ét meg pláne érthetetlen. De sebaj, idemásolom, ami most itt érdekes belőle:

A kutatásból világosan kiderült, hogy van kapcsolat a kreativitás és a mentális betegségek között. A zseniségből fakadó zavarokban a leginkább érintettek az írók. Az ő agyuk, mint, például, Lord Byroné, David Foster Wallace-é és számtalan másé, tanúskodhat arról, hogy “aláaknázott terephez” hasonlít. Azonkívül, hogy 50 százalékkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy öngyilkosok lesznek, mint az átlagemberek, az átlagnál többen szenvednek szkizofréniában, szorongásban, depresszióban, többen élnek vissza az alkohollal és a droggal. A kutatásba bevont más kategóriák, tudósok, táncosok, fotósok, és más alkotó művészek nem lépik túl az átlagot, de családjaikban megtalálhatók a szkizofréniában, bipoláris zavarban szenvedők. Ez összhangban van azzal a megállapítással, hogy sok pszichiátriai betegnél találtak genetikai és örökölt alapot. (…)

Az egyik, leginkább elfogadott elmélet szerint a megfelelő szűrő hiányzik az agyukból. A külvilágból származó minden ösztönzőt fontosnak tartanak és ez lehetővé teszi számukra, hogy összekapcsolják a dolgokat a legeredetibb, a legmeglepőbb módon. A kreativitás és a sémákon kívüli gondolkodás képességét azonban egyesek drágán fizetik meg. A tudósok az ösztönzők megszűrési képességének hiányát úgy tekintik, mint a pszichózisok egyik lehetséges okát. A mentális betegségeket úgy tekintik, mint egy árat, amelyet a gondolatok eredetiségéért fizetni kell.

Most tekintsünk el a pongyola zsenizéstől meg a betegség fogalmának tisztázatlanságától – nyilván egy tudományos folyóiratban ennél precízebb leírását kapnánk a kutatási eredményeknek -, elég, ha a sémákon kívüli gondolkodást, az ösztönző külső tényezők nyakló nélküli befogadását vesszük figyelembe. Ez a kreatívok nyomora és egyben irtózatos hajtóereje.

Van azonban egy rettenetesen emberpróbáló tényező, ami minden kreativitást gátol vagy rossz irányba terel, ami rosszabb az összes értelmetlen szabálynál. Ez mindig egy saját, belső korlát, amit nehéz néven nevezni, de a legtöbb ember él át hasonlót: amikor érzelmileg kiszolgáltatottá válik, amikor nem a maga ura teljesen, amikor olyan cselekedetei vannak, amikre éppen illik a fordulat, hogy nem ismer magára. Olyasmi irányítja és ezáltal korlátozza a viselkedésében, ami nem kívülről érkezik.

Az emberi kapcsolatok (mély, közeli kapcsolatok) elég gyakran elhozzák ezt a fajta (ön)korlátozást. Mit lehet tenni? Két út van ebből kilépni, ez egyik nyilván az öngyilkosság, mint ahogy a cikk is írja, a másik pedig az elhatárolódás, tehát a kiváltó kapcsolat megszüntetése. Ez egy olyan szituáció, aminek nincs jó megoldása. (Hirtelen az irodalomból például Virginia Woolf jut eszembe, ő sem tudott mit kezdeni a férjével (sem a saját életével), hiába szerette a férfit, egyszerre irtózatos terhet, kiszolgáltatott érzést, korlátozást is jelentett számára. De ugyanide tartozik számos művész, akik  szerintem szintén saját önkorlátozóvá alakuló életük elől menekültek.)

Úgy látom – és lehet, hogy tévedek, de az érintetteket már nem tudjuk megkérdezni -, hogy a megoldás mindig egy teljesen kitisztult pillanat eredménye, nem pedig egy összekuszálódott, zavaros állapoté. A szabadulás (akár a földi világból, akár a kapcsolatból) sosem táplálkozhat puszta kétségbeesésből, se zűrzavarból, csakis egy teljesen megbékélt lélek és elme közepéből, ami felmérte a lehetőségeit. Így fordulhat elő, hogy ha nem születik döntés, marad a furcsa, egyre szélsőségesebb viselkedés (amiket aztán betegségekké címkézünk), ez a súlyos kínlódás az ára a maradásnak. Az író ráadásul mindezt azzal tetézi, hogy magamagát is megfigyelés tárgyává teszi, nagyjából ugyanolyan ösztönző tényező a saját különös (akármilyen fájdalmas, önpusztításba torkolló) állapota, mint bármi más.

Kezitcsókolom a kisztihandját, drágám!

Juteszembe rovat

A magam részéről régimódi, kézcsók-párti nő vagyok, kicsit sajnálom is, hogy szinte teljesen kiment a divatból, annyi mindenre jó, annyi mindent jelenthet. De azt is tudom, hogy kézcsókolni – akárcsak csókolni – tudni kell. Hogy mindenkinek jó legyen.

Milyen is egy kézcsók?

Mindenekelőtt: sosem nyálas. Alkalmas a tisztelet, nagyrabecsülés, szeretet, szerelem, köszönet kifejezésére. Az alvilágon meg néhány más, hierarchikus berendezkedésű szervezeten kívül nálunk csak férfiak csókolnak kezet nőknek (nem is pecsétgyűrűknek). A kézcsókot jó esetben megelőzi egy szép metakommunikációs pillanat, amikor is a nő a kezét nyújtja, amiből egyértelműen kiderül, hogy kézfogásra vagy kézcsókra nyújtja. Mivel ma már szinte senki nem nyújtja kézcsókra a kezét, ezért a férfinak alkalma van jelezni, hogy ő bizony kezet szeretne csókolni, egyszerűen azzal, hogy úgy fogja meg a nő kezét. Ilyenkor persze figyeli, hogy mit szól ehhez a nő, hagyja-e, vagy inkább kezet fog, nem nagy trükk, figyelem kérdése az egész.

Azután, ha a nő is “benne van”, tehát kézcsókra nyújtja a kezét, a férfi lehajol a nő kezéhez, éppen addig, ameddig kell, és nem pedig a szája elé rángatja a kacsót, holmi operettes mozdulattal. Hogy az ajka hozzáérhet-e a kézfejhez, vita tárgya, én úgy gondolom, minél bensőségesebb a viszony, annál inkább igen, de egy leheletnyi odaérintés bárkinek jár, ha már idáig eljutott.

Azt meg minden egyszerű falusi gyerek tudja, hogy hivatalos körülmények között (üzleti találkozók, protokolláris események) nem csókolunk kezet a nőknek, hiszen ezeken a nők nem női mivoltukban vannak jelen és a nagyrabecsülésünket, tiszteletünket ilyenkor másképp kell kifejezni. Persze, lehet, hogy nem mindenki tudja. Na, ezért írtam ide.

 

A Harrach rossz tanácsadó

Már megint véleményem van, őszintén szólva, lassan magam is unnám, ha nem lennék ennyire felháborodva. A párizsi tragédia megtörtént – megrázó és elkeserítő, igazi tragédia. Nem kevésbé elkeserítőek az itthoni reakciók.

Valamit mindjárt az elején le kell szögeznem. Nekem úgy tűnik, mintha az országom vezetője csak valami efféle szörnyűségre várt volna, hogy azt mondhassa: nem akarunk tőlünk különböző, kulturális tulajdonságokkal és háttérrel rendelkező jelentős kisebbséget látni magunk között, Magyarországot szeretnénk Magyarországként megtartani – ezt én mint magyar állampolgár és mint gondolkodó ember kikérem magamnak, ellentmond mindennek, amit fontosnak tartok, rettenetesen szégyellem ezt a mondatot, mint ahogy azt is, hogy a gazdasági bevándorlás rossz, ez ugyanis NEM Magyarország álláspontja, alighanem egyedül a jelenlegi kormányfőé, így ezektől a kijelentésektől én (itt, most és örökre) elhatárolódom. Innen indulunk tehát.

Egyik gyomorszáj-ütés jön a másik után, történik ugyanis, hogy a párizsi terrortámadás után összeülnek az országunk vezetői, egyeztetnek, majd kiállnak a nyilvánosság elé: Harrach Péter (KDNP) levonja a tanulságot: „a sajtó- és szólásszabadság nem terjedhet ki a vallásgyalázásra”. Rogán Antal meg azt mondja, hogy javaslatot fognak tenni „bizonyos közösségi szimbólumok és értékek kiemelt védelmére”. – Hm? Mitől kell vajon a közösségi szimbólumokat megvédeni? A használattól? A röhögéstől? A lehugyozástól? És mi a csoda az a vallásgyalázás?

Kérem szépen, a vallás, a világnézet magánügy, minden ember legbensőbb dolga, azt gyalázni – értelemszerűen – lehetetlen.

Például én (tegyük fel) ateista vagyok, az az én legbensőbb magánügyem, mégis mindennap többször harangszót hallgatok, ami olyan vallással zaklat, amiről én tudni sem akarok, olyan imára hív, amilyenre egyáltalán nem akarok menni, és pedig egy olyan módszerrel, amit még csak el sem tudok kerülni, mert hallom. Ne tessenek haragudni a nagy tudású, felvilágosult urak, de szeretném tudni, hogy az én világnézetemet ugyan ki tartja tiszteletben? Érezhetem-e magam a templomba hívó harangozás miatt sértve, netán gyalázva, fognak-e valaha tenni valamit az érzékenységemért vagy törődjek bele, hogy boldogok a siketek*, mert övék a csendnek országa? Hogy ez marhaság? Persze, nem nagyobb, mint bársonyszékben ülve eldönteni, melyik vallási/világnézeti csoportot és jelképeit kívánjuk megvédeni a… mitől is?

A leggyalázatosabb nézőpont szerint a Charlie Hebdo munkatársai maguknak keresték a bajt, és nem kell közösséget vállalni egy olyan vicclap munkatársaival, ahol hetente kúrta seggbe Mohamed prófétát Jézus… vagy fordítva… meg a Jóisten… és még a pápa is bikiniben táncolt a riói karneválon – és itt most már el is kell gondolkodnom, hogy azzal, hogy mindezt leírom, még akkor is, ha csak mint tényt, kvázi idézetként, én most már gyalázok-e, vagy sem, mert mi van, ha most ezek a szavak is abba A Bizonyos Körbe tartoznak, amely körben szereplőket éppen tabusítani tetszik méltóztatni a vezetőségnek, akkor azért, hogy a számra klaviatúrámra veszem ebben a kontextusban, vajon nekem milyen büntetés jár…?, és pláne mi van, ha rosszul írtam és mindenkit Siva kúrt seggbe egy felcsatolható bránerrel, a többiek nem csináltak ilyet a vicclap hasábjain, ezért én megsértettem őket azzal, hogy így emlékeztem, és a farok rossz végére vizualizáltam őket gondolatban és még le is írtam… nos, bonyolult dolog ez. Nem irigylem a Kormány Által A Gyalázkodás Felderítésével Megbízott Munkatársat, aki ebben az istentelen óriási katyvaszban megpróbálja majd magát kiismerni.

Szóval, a szólásszabadság. Nem, valóban nem azt jelenti, hogy állandóan a szánkra kell venni az isten fas bármijét, és nem is azt, hogy nekem például tetszik vagy nem a Charlie Hebdo tartalma, hanem egészen pontosan azt, hogy a Charlie Hebdo lehet, létezhet. Elfér a milliószínű palettán és hogy viccéért, vagy akármilyen szimbólumot felhasználó művészi alkotásáért vagy hétköznapi megnyilvánulásáért senki soha meg nem halhat ezen a világon.

Hogy ezeknek aztán semmi sem szent? Igen, éppen ez a lényeg.

_______

*De remélem, mindenki tudja, hogy a boldogok igazából a sajtkészítők!

Széljegyzetek a tüntetés-szezonhoz

Mi értelme van tüntetni?

Semmi.

Bővebben:
Annyi mindenképpen, hogy hasonló gondolkodású emberek találkozhatnak, fotelforradalmárok megláthatják, hogy van élet a monitoron túl. Nem vagyok naprakész a témában, úgyhogy örömmel veszem, ha valaki felfrissíti a memóriámat, de nekem egyetlen olyan demonstráció sem jut eszembe az utóbbi évekből, aminek kézzelfogható eredménye lett volna. (Ha tévedek, mondjátok.)

faszMi értelme van mégis tüntetni?

Az, hogy az égvilágon semmi más eszköz nincs, amivel hangot adhatunk az elégedetlenségünknek. Valamiképpen mozdulni kell, muszáj kifejezésre juttatni, hogy bizonyos dolgok nem tetszenek, nem értünk velük egyet, akarunk vagy nem akarunk valamit. Lehet – sőt néha kifejezetten kell – petíciót írni, Facebook-csoportokba tömörülni, belekiabálni a valós vagy virtuális terekbe, szervezetekként valós párbeszédet kezdeményezni, néha mégis mindettől függetlenül (is) meg kell mozdulni.

Mi a baj a tüntetésekkel?

Szerintem elsősorban – és általánosságban – az, hogy mindig valamiféle kétségbeesés szüli, így eleve rossz pozíció.

Konkrétan a kis savanyú-de-a-miénk tüntetésekkel ezer baj van; ebből néhány:

A résztvevő közönség:
Vagy az az erőtlen, képmutató társaság jelenik meg, aki a saját életében (értsd: legegyszerűbb, családi, baráti viszonyaiban) sem képes a saját jogait érvényesíteni, ezért minden általánosan szabadnak nevezhető célért képes az utcára menni, mintegy kompenzálva életének súlyos hiányosságait és/vagy szélsőséges csoportok, akiktől elvakultságukban csak erőszakra, értelmetlenségre számíthatunk.

A szervezés:
Vagy túlszervezett, túl sok szónokos, hosszú, unalmas demonstráción találjuk magunkat, vagy ha viszonylag elegendő volna a megszólalók száma, nem nyúlnak el a beszédek, akkor biztos, hogy a szónokok többsége ordibál (mikrofonba vagy hangosbeszélőbe!), ami sokkal inkább hasonlít hisztériára (főleg, ha nő az illető, bocsánat), mint értelmes gondolatok megosztására. A legtöbben sajnos nevetségesek ebben a szerepben, hiába tapsol mindenki, valahogy mind érezzük, hogy ez azért vérciki. És hát… bántja a fület, na. Ki akar legközelebb odamenni?

A cél:
Vagy olyan általánosságot sikerül megfogalmazni (“szabad akármit”), hogy Chomsky megnyalná mind a tíz parancsolatát ujját, vagy pedig egy olyan rétegkérdés van napirenden, aminek megoldására legkevésbé a tüntetés lehet alkalmas.

A gyakoriság:
Nem lehet minden héten forradalom…

Az internetadóról

Fontos dolog fellépni vele szemben, de alig hiszem, hogy önmagában több értelme lenne, mint az összes többi tüntetésnek. Annak kell örülni, hogy sokan vannak/vagyunk, akiket végre valóban megmozdít valami.

Az internet érinthetetlen kell hogy legyen, az internet ugyanis lassanként alapvető emberi joggá válik (és itt hanyagoljuk a demagógiát, hogy mennyi, ennél alapvetőbb emberi jog nem érvényesül a világ számos területén – mi nem ott élünk… még…), úgyhogy, ennek fényében minden olyan intézkedés, ami a korlátozására alkalmas lehet, elfogadhatatlan.

Azt kell(ene) látni, hogy az a rendszer, amelyikben ez egyáltalán felmerül, az rossz, hibás, elgondolt, tarthatatlan és roppant veszélyes rendszer. A most felgyülemlett energiákat (tömeget) szeretném látni ennek értelmében megmozdulni végre.