Hullarejtegetők

Volt, amikor nem adták ki a halottakat. Egy nap is számít. Meg még egy. A fejadag, az fejadag. A szűken mért, egyre kisebb, egyre nyomorúságosabb adag is csak valami. Amíg nem lett szaga, amíg fel nem puffadtak a belei, amíg nem vált el a köröm a körömágytól, amíg nem lett egészen lilafekete a nehézkedési erőnek megfelelő területeken, amíg fel nem szabadultak a torokban nyomot hagyó szagú gázok, amíg nem jöttek túlzottan nagy számban a bogarak, amíg be nem köpték a legyek, egyszóval a legvégső határig, ameddig csak lehetett, nem adták ki. Elvették a rá jutó részt is, elosztották a morzsákat.

Vagyunk. Két oldalról szorosan melléállunk, vállal támasztjuk a vállát, a lábát előre rugdossuk, fejébe nyomjuk a sapkáját, valakinek a sapkáját, hogy eltakarjuk, kivisszük a sorakozóra. A betegeinket, gyógyítóinkat, iskoláinkat, tanárainkat, gyárainkat, színházainkat, újságjainkat, közmunkásainkat, gyerekeinket, apáinkat, anyáinkat.

Még egy nap, meg még egy. Koldustort ülünk azon, ami még lecsorog. Valahonnan, elképzelhetetlenül magasból.

Reklámok

Mindenki

Azt vettem észre, hogy mindenki úgy érzi, meg kell nyilvánulni a Mindenki (Sing) Oscar-díja kapcsán. Aztán a megnyilvánulásokra reagálni, aztán a reagálásokra reagálni stb.

Nekem egyáltalán nem kell megnyilvánulni, személyes okokból érdekel a téma, figyelemmel kísérem a film körül kialakuló vitát (illetve, örülnék, ha vita lenne, de valójában csak a szakadék két oldaláról kiabálás van), és persze nekem is van véleményem. A hangsúly itt a vélemény szón volna, amit ma mindenki (következetesen, minden oldalon) összekever a kritikával. Egy kezemen meg tudom számolni, hány valódi kritikus van az országban, és nulla kezemen, hányan írtak közülük a Mindenkiről.

Nem mintha indokolni kéne, miért írok a saját blogomba posztot egy filmről, de azért leírom, hogy ez a kisfilm miért áll hozzám közel. Nem az Oscar-díj miatt (aminek szívből örültem és gratulálok hozzá), hanem mert ez az én generációm. Annyira, hogy 91-ben én pontosan annyi idős voltam, mint a filmben szereplő gyerekek, ráadásul még énekkaros is voltam (nem, nálunk nem voltak tátikázók az énekkarban, kiváló tanárnőnk volt és nem hajtottunk versenyekre). Azt a gyakran elhangzó, igaztalan vádat szeretném elsősorban elhessegetni, hogy tíz év körüli gyerekek nem képesek ilyen összefogásra.

A véleményíró újságírók arról a tényről feledkeznek meg, hogy ez a generáció volt az, amelyiket a legfogékonyabb, legfélelemmentesebb időszakában érte a rendszerváltás. Abban a korban, amikor a gyerek még nincs (egészen) betörve, amikor még akár az összefogás erejében is képes hinni. Egyszer csak szembesültünk azzal, hogy nincs a világon semmi biztos, ezért igenis bele lehet kapaszkodni az igazunkba, ki tudja, holnap mi lesz, mi ma még csináljunk valamit jól. (Gondolj bele: elkezded az iskolás életedet a Mókus őrsben, aztán pár nyárral később az egész kisdobos-úttörő mozgalom a múlté, lecserélik az iskolád, utcád nevét stb. – nem ragozom, írtam erről egy egész könyvet.) Ezt az én generációm nagyon jól tudja: semmi, de semmi nem biztos ezen a világon – ebbe is ment tönkre.

Mi vagyunk a még nem öreg, de már részben külföldre szakadt generáció, akik nem tudtak ebben az országban mit kezdeni azzal, amit demokráciának nevezünk, mert nem volt előttünk senki, aki legalább már látott volna ilyet. Amikor kezdődött, még minden a szüleink/nagyszüleink kezében volt, mire felnőttünk, már minden elbaszódott (az ország szétlopása, a feldolgozhatatlan múlt stb.). Szabadabbak voltunk az előttünk lévőknél, de nekünk már ehhez a szabadsághoz a teljes bizonytalanságot is hozzácsapta a történelem. Nincs olcsó hitel, biztos lakás, biztos állás, biztos nyugdíj… ezek mesebeli dolgok, amikről a felmenőinktől hallottunk. A jogainkkal egész életen át ismerkedünk, pedig jókor kezdtük, pont akkoriban, amikor a Mindenki képzelt kórusa beint a karmesternek. Még hogy ne lettünk volna képesek ilyesmire!? Szerintem az én generációból minden iskolában 1-2 évfolyam volna, ahonnan hasonló (ha nem is ilyen nagy jelentőségű) eseményekről sztoriznak a mai napig, ha összejönnek egykori osztálytársak. Volt ilyen nálunk is. Amikor elhatároztuk, hogy nem megyünk be egy órára (és ez nem válogatott társaság, csak sima osztály) – és nem egyszer fordult elő. Pontosan tudtuk, hogy nem lehet egy egész osztályt megbüntetni, nem lehet már. Vagy pozitív értelemben is képesek voltunk ilyesmire, például meglepni egy tanárt a születésnapján – volt ilyen is, egyszer.

Szóval, a film mindenkinek mást jelent, mást juttat eszébe, kiterjesztheti a jelentését mélylélektantól a mai politikai viszonyainkig sok mindenre. Nekem azt a szomorú tényt erősíti, hogy volt itt egy jobb sorsra/világra érdemes generáció – amiből nem lett semmi. De azt is üzeni, hogy figyeljünk a gyerekekre. Amíg vannak, amíg lázadnak, van remény.

Házmesterek ezrei pedagógusi pályára kényszerülve

Véleményem van

Nagyjából hét éve van komoly lelkifurdalásom amiatt, hogy iskolába járatom a gyerekeimet (régebb óta járnak, mindketten középiskolások most). Ezt alig-alig képes ellensúlyozni az a néhány kivételes pedagógus, akihez szerencsénk volt.

Szerencse

Valóban ennek kell lennie a kulcsszónak, ha a magyar oktatásról beszélünk? És meddig élhetünk vissza a pályájukat komolyan vevő, elkötelezett tanárok lelkesedésével és kitartásával? Hiszen mindannyian jól tudjuk, hogy ma Magyarországon ez az egyik legkevésbé megbecsült szakma (vagy még inkább: hivatás), pontosan tudjuk és látjuk, mi szülők, akik naponta engedjük a darálóba a gyerekünket, hogy nemhogy vécépapír meg szappan meg kréta, de lassan vécé sincs. Hogy a frissen felújított iskola még azon melegében beázik, de az udvaron már van műfüves focipálya (köszönjük néked, Vezér), hogy akárhogy számoljuk, a pedagógusi bérekből megélni talán lehet, de életpályamodellhez ez édeskevés, cserébe viszont csak elvárás létezik a tanárokkal szemben, a társadalom jövője van a kezükben, közben fentről hülyébbnél hülyébb rendelkezések szakadnak a nyakukba, és akkor még a hülyegyerek is őket húzza, a hülyeszülőről nem is beszélve.

De lássuk akkor azt is, hogy a jelenlegi tanári karok egy-egy iskolában jórészt évek, évtizedek óta összeszokott társulatok, évente jön-megy X kolléga, de van egy kemény magjuk, és mindegyiknek megvannak a maguk házmesterei, nem kevesen, lásd fent: ha nem ilyennel találkozol, már szerencsés vagy. Ezek azok a jellemzően 50+-os pedagógusok (de sajnos van belőlük fiatal is, hiszen a rendszer folyton újratermeli és befogadja őket), akik minden gyerekben önnön alattvalójukat látják.

Ők folyton eljátszhatják (és el is játsszák) a szivatás minden formáját, nehezen kikezdhető módon, mert ritkán mennek ezek a dolgok írásban, lehet a gyereket bizonyíthatatlanul megszórni szóbeli munkáért egyesekkel,  utólag azt írni az e-naplóba, amit csak akarnak, lehet szóban folyamatosan zaklatni egy gyereket még óraközi szünetben a folyosón is – hogy csak saját bőrön tapasztalt példákat említsek, de nem akarok ötleteket adni a jövő szemetének.

Mindenesetre ezeket a házmestertanárokat a tantestületek (ez a szó is megérne egy külön elemzést) évek, évtizedek alatt sem vetették ki magukból.

Minden PISA-tesztnél ékesebben mutatja az oktatás jelenlegi állapotát, ha megkérdezünk egy diákot arról, hogy szerinte miért jár iskolába. A legérettebben gondolkodó gyerek is legfeljebb megúszásra játszik, az iskolába járás oka, hogy egyrészt kötelező, másrészt, ha később valamit akar csinálni az életével, kénytelen elvégezni az általános iskolát legalább. Olyan fogalmak, mint tudás, kreativitás, közösség, bármi, aminek az élethez is köze van – fel sem merülnek. A diákok arra készülnek, hogy a megfelelő helyen a megfelelő módon visszaböfögjenek valamit, amire jó jegyet kaphatnak, amivel talán az érettségi után továbbtanulhatnak vagy szakmát szerezhetnek, aztán lehetőleg minél gyorsabban el is felejtsék, mert ez a “tudás” semmire sem jó egyébként. Ez rendszerhiba. Az, hogy ebben a hibás rendszerben még napi szinten kicsinyességgel is szembesülniük kell: személyi hiba. Az, hogy az ember nem mer bemenni beszélni a tanárral, mert a gyerek attól fél, hogy még jobban megszivatják, hiszen a hatalom a tanár kezében van: minősíthetetlen.

Amikor én szülőként komolyan veszem azt, hogy az oktatás és a pedagógusok helyzete nincs rendben, és például – hogy szimpátiámat kifejezzem – elmegyek egy tüntetésre, kiállok a követeléseik mellett, netán aláírok egy petíciót – annak reményében, hogy ha az én gyerekeimnek most nem is, de talán az övéiknek már eggyel jobb lesz -, akkor nekem igazán emelkedettnek és nagyvonalúnak kell lennem, hogy mindarra, amit itt leírtam, NE is gondoljak. 

Kisebb bajok

Naplovam

Kedves Naplóm!

Azt hiszem, ebben az országban nemcsak a foci meg a politika az, amihez mindenki ért, a gyógyítást is nyugodtan ide sorolhatjuk. Így vagy úgy, de mindenki szakértőnek érzi magát a témában, ámbár én maradi vagyok, orvosokra, mentősökre, azok közül is az ismerősökre szoktam hallgatni, utóbbiakra már csak a közös kamaszkor okán is, ők aztán igazán tudják, mennyire vagyok felelőtlen és máskor meg mennyire paranoid hipochonder – persze csakis magammal kapcsolatban.

Mindenesetre, egy kisebb baj is bőven elegendő, hogy kihozzuk a térítő szándékot mindenkiből, merthogy nyilván ebben is van egy hatalmas megosztottság ma Magyarországon, miért ne lenne? Vannak a csak-nyugati-orvoslás-hívők meg az ezoterikusok (utóbbiak lehet, hogy  megsértődnek, de egy kalap alá vettem itt most mindenkit a homeopatáktól a kuruzslással foglalkozókig).

Miközben, akár egyiket, akár másikat tanulmányozzuk (a kifejezés máris magyarázatra szorulna, de mindegy, mert aki nem szokott semmit tanulmányozni, úgyis úgy hiszi, hogy szokott, aki meg szokott, az érti), hamar rájövünk, hogy nem létezik kizárólagos igazság. Egy ilyen kis naplóföljegyzében nem vállalkozhatok még arra sem, hogy felvázoljam azokat a pontokat, amik egyáltalán a kérdésekhez elvezethetnek – a tanulmányozás során úgyis találkozik velük, aki akar, egyetlen dolgot említek: minden betegség orvosi leírásában találkozunk a nehezen megfogható “lelki” eredettel, ami stressztől kezdve nagyon sok minden lehet, és csak azért említem, hogy lássuk, egy teljesen egyszerű nátha is adhat fel komoly kérdéseket.

Annyit azért jegyezzünk meg, hogy az antibiotikum idestova (saccolok) 20-30 éve nem számít mindent vivő csodaszernek, túlzott fogyasztása pedig ahhoz vezetett, hogy mára kitenyésztettük azt a szuperbaktériumot, ami minden általunk ismert antibiotukumnak ellenáll. És nem szeretnék senkit elkeseríteni, de vírusfertőzés kezelésére meg sose volt alkalmas. Ja, hogy mi a különbség a vírus meg a baktérium között, mi? Na, hát pár év kitartó olvasgatás és máris kiderül még ezen kívül számos érdekesség. Már annak, aki szeretne tisztában lenni a dolgokkal. Akinek meg pont elég, hogy valakije egyszer orvosírnok vagy kórházi takarító volt, legalább ne terjessze a hülyeséget, legyen szíves. Köszönöm az enélkül is egyre butuló magyar lakosság nevében.

 

Egész másról akartam írni

Naplovam

Szeretnék többet írni ide, de ezer oka van, hogy nem tudok. Először is, nincs harang, haha. Jó, ezt máskor.

Szóval, vannak ezek a dolgok, amik zavarnak, ha olvasok egy szöveget. Az egyik a túlzásba vitt jelzőzés (pláne a hasonlítósok pl. tükörsima – mondjuk, a tükörsima pont nem zavar). Zavar mondjuk a selyemsima.

Amásik az ún. fölösleges leszögezőmondat. Igen, ezennel bevezetem ezt a fogalmat az Alternatív Magyar Nyelvtanba. Ez olyan mondat, amivel állítunk egy dolgot, amit egészen odáig már több mondaton keresztül állítottunk. Összefoglalunk, nyomatékosítunk (aminek sokszor nagyon is helye van, de sokszor nagyon izé…) Mintha az olvasóban nem születhetne meg magától egy gondolat.

Ez majdnem ugyanaz, mint a szájbarágás, de nem egészen, ez inkább ilyen művészieskedő izé. Mint látható, az izét például szeretem. Ez egy univerzális szó, kifejezetten alkalmas szinte bárminek a leírására, bemutatására.

Köszönöm a megtisztelő figyelmet. Ha lehet/tudok holnap is jövök valami hasonlóan mélyenszántó és az-élethez-nélkülözhetetlen-valamint-elgondolkodtató gondolattal.

 

 

És mi, szegény belgák, hova álljuk?

Véleményem van

Akartam erről írni, erről az őrületről, ami most zajlik, percenként új és új mondatok villantak be, hogy igen, ezt a logikátlanságot itt tudnám megfogni, erre a felháborító ostobaságra ilyen és ilyen higgad és kedélyhűtő (netán elgondolkodtató…ah) választ tudnék adni… de rájöttem, hogy bármit írok, az egyik oldal leszek. Így aztán arra is rájöttem, hogy

ez a baj.

Mindegy, hogy gyerekvállalásról vagy menekültekről beszélünk, nem fogalmazhatok meg egy álláspontot anélkül, hogy automatikusan ne kerülnék egy kalap alá egy csomó másik emberrel, akikkel nem akarok – mégpedig azért nem akarok, mert a mondanivalónk, véleményünk csak részben fedi egymást.

Például. Leírom, hogy én nem vagyok feminista – azonnal mi történik? Én leszek vagy a Hülye Picsák Gyülekezetének legújabb tagja vagy a liberalizmus ellensége, vonalas, jobbos, ki tudja, micsoda, pedig ez a gondolatkör áll tőlem a lehető legtávolabb. (Jó, van még a Naprendszer széle.)

Ám, ha azt írom, hogy szerintem a nők és a férfiak egyenlők – Isten, törvény, az emberiség színe előtt, és ennek szellemében élem az életem, az igazságtalanságok felháborítanak és a magam eszközeivel teszek ellenük – azonnal libsi vagyok (ha épp nem buzilobbista), esetleg anarchista, feminista, de biztos, hogy minden értéket semmibe vevő idióta.

Mindezek fényében azért mégis leírok néhány nagyon egyszerű mondatot – amikbe persze mindenki ott köt bele, ahol akar.

  1. A gyereknevelés legalább ugyanolyan komoly (fárasztó, teljes embert igénylő) munka, mint bármelyik másik, emberekkel kapcsolatos munka (azon túl, természetesen, hogy nemcsak munka). Mindenkinek joga van tehát eldönteni, hogy vállalja-e ezt a munkát, de nem mindenkinek van lehetősége eldönteni!
  2. Az előző pont egy idealista megközelítés, amíg ezt társadalmilag nem ismerjük el. (tehát a liberális oldal se kezeli enyhe lenézéssel az otthon maradó nőket…)
  3. Szintén az 1. pont folyománya: Senkinek nincs joga tehát megmondani, mi a dolga a gyerekvállalással kapcsolatban egy nőnek, se egy férfinak.
  4. A nőnek természetesen ugyanazért a munkáért ugyanolyan bért kell kapnia, mint a férinak. Ugyanazért. Értem?
  5. És végül, ajánlom @urbikri twitterpajtásom gondolatait a gyerekvállalásról, a felelős gondolkodáshoz nagyon is hozzátartozik, egyrészt mert a biológiával nem tudunk mit kezdeni, másrészt egy orvos szavait nem árt megfontolni, ne csak én legyek a megmondó, persze lehet, hogy sarkosnak érzitek, de ez is egy nézőpont:  „(…) Csak éppen a női szervezet alapvetően nem a késői gyermekvállalásra van programozva. A férfi örökítőanyaga még csak-csak újratermelődik és életképes is lehet, de a nők petesejtjeinek száma az életkor előrehaladtával megállíthatatlanul csökken. Az evolúciót nem lehet átverni.” A teljes (rövid, de velős) írást ITT találjátok.

Mindent összevetve azonban csak azt tudom mondani, amit már tegnap mondtam a Facebookon:

teleafaszom

Anya el nem végzett munkája vagyok

Naplovam

A címben el is mondtam mindent. 🙂

Akkor legyen szó valami másról.

Az szerintem egy blognak (aka netnapló, tehát személyes írások közszemlére téve) tök jól tud állni, hogy ha a szerzője kibeszél. De mióta irodalom az, ha valamit leírok T/2-ben? Nem érted, olvasod, olvasod és úgy nem érted. Ülsz, elszívsz egy cigit. Megvakarod a füled tövét, elgondolkodsz, hogy ma is mennyi mindent kéne csinálni és mennyi mindent nem fogsz megcsinálni mégse. Megnézed a lábujjkörmeidet, mert egész nap mezítláb mászkálsz otthon, mintha a padló minden repedését, a linóleum összes felpúposodását fel akarnád térképezni. A körömvágásra pazarolható időre gondolsz, belenézel a csészédbe, van még az alján egy kis hideg kávé. Szereted.

Nem értem, olvasom, olvasom és úgy nem értem. Ülök, elszívok egy cigit. Megvakarom a fülem tövét, elgondolom, hogy ma is mennyi mindent kéne csinálni és mennyi mindent nem fogok megcsinálni mégse. Megnézem a lábujjkörmeimet,  mert egész nap mezítláb mászkálok itthon, mintha a padló minden repedését, a linóleum összes felpúposodását fel akarnám térképezni. A körömvágásra pazarolható időre gondolok, belenézek a csészémbe, van még az alján egy kis hideg kávé. Szeretem.

Na?