365/142 – Szenya

Ha ebben az országban eldobsz egy szendvicset, azonnal fejen találsz három idiótát, ebből az egyik nem tehet róla, így született, tök hülye, a másik politikus, a harmadik meg házmester, aki boldogan uralkodik a maga szemétdombján. Legyen az virtuális vagy valóságos. Közös jellemzőjük, hogy sosem tudják, mikor kell elgondolkodni (nem kizárt, hogy a képességet már el is veszítették), igen pökhendien szólanak ők a magas lóról lefelé, és nem szoktak csöndben maradni. Továbbá képtelenek lennének egy logikai sor végigkövetésére (a sajátjukon kívül, amely egyébként csak nagy engedményekkel nevezhető logiainak).

Egy szendvicsen kívül azonban három idiótára sem jut egy nemidióta. És itt nem politikáról van szó, az élet minden területén igaz. Ez a csőd, tulajdonképpen.

Reklámok

365/134 – Ez már minek

Egy kis ideje úgy vagyok az Instagrammal, hogy amint megnyitom, meginog (vagy pillanatok alatt porrá is omlik) az emberi csodába vetett hitem, amit Hawking létezése igazolt.

Meg hát, van nekem elég sok más időrabló, szar, fölösleges, siralmasan nyomorúságos elfoglaltságom, ez már tényleg minek.

365/041 – Fizet? Nem fizet?

Nagy téma, és nem hiszem, hogy igazán újat tudok róla mondani, és azt sem, hogy egyáltalán a végére lehet érni, mégis írok róla. Ugyanis – szakkifejezéssel élve – kurvára bassza a csőrömet. Tulajdonképpen ez már a kétezres években (inkább talán a közepétől) elkezdődött az internettel kapcsolatban is: Minek fizessek azért, amit ingyen is meg tudok szerezni? Azért írtam, hogy az internettel kapcsolatban “is”, mert itt minálunk ez mindenre igaz volt már jóval az információs szupersztrádára való felkapaszkodásunk előtt, és persze részben érthető. Miért?

A baj azzal van, hogy félre vagyunk. Mint rendesen. A legtöbbször ugyanis egyáltalán nincs ingyen, amiről azt hisszük.

Volt itt ez a szerencsétlen Politis-dolog, hogy megkérdezték, kell-e nekünk egy újság (olyan, ami mindenféle befolyástól mentes, ami kizárólag tájékoztat, nincs sport és kisszínes, van viszont közélet, de komolyan, tényszerűen, ahogy kell(ene)). Mire azt válaszoltunk, hogy kell a francnak. Ez volna a leegyszerűsített változata az esetnek, de valójában az történt, hogy beállított egy csávó, akit talán látásból ismertünk, elmondta a fentieket, de még azt is hozzátette, hogy ami most máshol van, az mind szar, és ő a legjobb újságírókkal csinálna jót (amikor azért az ember megkérdezné, hogy ugyan, áruld már el, honnan tudod, kik a legjobbak, és én honnan tudjam, hogy te ezt tudhatod?), ezek mellé pedig nem mutatott semmit. Én nem vagyok kampány- pr- mittoménmiszakértő, ezért most nem mondom meg, mit kellett volna helyette mondani, csak azt, amit szerintem nem szabadott volna.

Ami viszont szinte biztos kudarcra ítélte – szerintem – a lapot, az nem az ő arculati vagy stratégiai hibájuk volt, hanem két másik ok: 1. Mi, olvasók, azt hisszük, hogy mindezt amúgy is megkapjuk – ingyen. 2. Nincs igényünk a korrekt tájékoztatásra.

Tóta W. írja a HVG-ben, hogy “A legnagyobb finn napilap, a Helsingin Sanomat naponta negyedmillió példányt ad el egy öt és fél milliós országban – és utána jönnek a többiek, számosan. A nyolcmilliós Ausztriában csak a Kuriert olvassák annyian, mint nálunk a komplett szeriőz sajtót. A magyarok felét számláló szlovákok pedig képesek eltartani a hatvanezres példányszámú Pravda mellett a feleakkora Sme-t.” Én ezt el is hiszem (már csak azért is, mert könnyen utánanézhetek). Szóval, azt látjuk, hogy nekünk valamiért nem kell a tájékoztatás. Ezt nem abból vonom le, hogy a Politis nem kellett, mielőtt valaki félreértené, hanem abból, hogy most, ebben a pillanatban sem tartunk el arányosan olyan médiumokat, mint a példában említett országok. Mi nem veszünk lapokat, de online főleg nem veszünk, mert ami az interneten van, az ingyen kell hogy ott legyen. Ugye. Valamiért azt akarjuk hinni, hogy mi megkapjuk a tájékoztatást, néha talán elismerően bólogatunk is a tényfeltáró-oknyomozó újságírók működése és főleg az eredményességük láttán, még az is előfordulhat, hogy egy igen nagylelkű pillanatunkban elutaljuk egy kávé árát a cikkek alján megadott bankszámlára, aztán megveregetjük a vállunkat, hogy ej, de kurva jófejek voltunk már megint. Mert fizettünk valakinek a munkájáért. A hiba nem csak a mi készülékünkben van – ha adományt kérnek és nem árat valamiért, tényleg hülyék lennénk minduntalan fizetni.

Tehát ott tartunk, hogy egy internetes vagy mondjuk úgy, digitális tartalom a készítői könyöradományt kuncsoroghatnak a termékükért, munkájukért cserébe. Lehet jönni azzal, hogy reklámbevételekből kéne megélni, ez egy másik nagyon nagy téma, de röviden: gondolj bele, mikor néztél utoljára filmet olyan tévécsatornán, ahol ötpercenként megszakítják az élményt a tízperces reklámblokkok. Az, hogy egy tartalom az lehessen, ami, pénz kérdése. Ha te nem adod, adják a cégek, akik reklámot kérnek cserébe. Egy weboldal, akármekkora látogatottsággal, nem fogja tudni fenntartani magát a lap alján elhelyezett két kis bannerből – te viszont, amint lehet leblokkolod az összes felugrót (jól teszed, mert neked is meg kell őrizni valamit az agyadból), szitkozódsz a villogó sávok miatt (igazad van, mert idegesítő, epilepsziás rohamot okoz, és felesleges vizuális környezetszennyezés), a szövegbe ékelt reklámdobozok miatt (igazad van, lásd mint fent), és örülhetsz, ha tízből egyszer (!) észreveszed, hogy szponzorált cikket olvastál. Szponzorált, bizony. Vagyis: maga a tartalom a reklám, amiről pedig egészen elhitted, hogy egy cikk, amelynek szerzője tényleg meg van arról győződve, hogy a világon az a legjobb telefon/szerkesztőfelület/szálloda/légitársaság/bank/akármi.
A másik oldala: a reklámbevételre utalt felületek magas kattintásszám elérésére kényszerülnek, ez pedig – mondani sem kell – nem a tartalom színvonalának emelését szolgálja. Hanem sőt, jól látod.

Nagy megmondó – és biztos híres blogger – lennék, ha most jól meg tudnám mondani, mi a megoldás. Részmegfejtéseim vannak, az egyik az, hogy fizetek az újságért, amit olvasok, a zenéért, amit hallgatok, még az e-könyvért is fizetnék, ha lenne e-könyvolvasóm, ahogy fizetek az élelemért, a fogorvosi ellátásért, a ruháért stb. És ezt tanítom a gyerekeimnek is. A másik, hogy igyekszem tájékozódni, de nemcsak a világról, hanem arról az orgánumról is, amiből a világról tájékozódni kívánok. Mindről, igen. Hát ez melós, de megéri. Annyit még az egészhez, hogy afölött érdemes talán egy másodpercig eltöprengeni, hogy a bevezetőben feltett kérdéstől (Minek fizessek azért, amit ingyen is meg tudok szerezni?) mennyire áll távol az a kérdés, hogy: Miért ne lopjam el, amit el tudok lopni?

Ma sem lettünk okosabbak. Igazán nincs mit.

Hullarejtegetők

Volt, amikor nem adták ki a halottakat. Egy nap is számít. Meg még egy. A fejadag, az fejadag. A szűken mért, egyre kisebb, egyre nyomorúságosabb adag is csak valami. Amíg nem lett szaga, amíg fel nem puffadtak a belei, amíg nem vált el a köröm a körömágytól, amíg nem lett egészen lilafekete a nehézkedési erőnek megfelelő területeken, amíg fel nem szabadultak a torokban nyomot hagyó szagú gázok, amíg nem jöttek túlzottan nagy számban a bogarak, amíg be nem köpték a legyek, egyszóval a legvégső határig, ameddig csak lehetett, nem adták ki. Elvették a rá jutó részt is, elosztották a morzsákat.

Vagyunk. Két oldalról szorosan melléállunk, vállal támasztjuk a vállát, a lábát előre rugdossuk, fejébe nyomjuk a sapkáját, valakinek a sapkáját, hogy eltakarjuk, kivisszük a sorakozóra. A betegeinket, gyógyítóinkat, iskoláinkat, tanárainkat, gyárainkat, színházainkat, újságjainkat, közmunkásainkat, gyerekeinket, apáinkat, anyáinkat.

Még egy nap, meg még egy. Koldustort ülünk azon, ami még lecsorog. Valahonnan, elképzelhetetlenül magasból.

Mindenki

Azt vettem észre, hogy mindenki úgy érzi, meg kell nyilvánulni a Mindenki (Sing) Oscar-díja kapcsán. Aztán a megnyilvánulásokra reagálni, aztán a reagálásokra reagálni stb.

Nekem egyáltalán nem kell megnyilvánulni, személyes okokból érdekel a téma, figyelemmel kísérem a film körül kialakuló vitát (illetve, örülnék, ha vita lenne, de valójában csak a szakadék két oldaláról kiabálás van), és persze nekem is van véleményem. A hangsúly itt a vélemény szón volna, amit ma mindenki (következetesen, minden oldalon) összekever a kritikával. Egy kezemen meg tudom számolni, hány valódi kritikus van az országban, és nulla kezemen, hányan írtak közülük a Mindenkiről.

Nem mintha indokolni kéne, miért írok a saját blogomba posztot egy filmről, de azért leírom, hogy ez a kisfilm miért áll hozzám közel. Nem az Oscar-díj miatt (aminek szívből örültem és gratulálok hozzá), hanem mert ez az én generációm. Annyira, hogy 91-ben én pontosan annyi idős voltam, mint a filmben szereplő gyerekek, ráadásul még énekkaros is voltam (nem, nálunk nem voltak tátikázók az énekkarban, kiváló tanárnőnk volt és nem hajtottunk versenyekre). Azt a gyakran elhangzó, igaztalan vádat szeretném elsősorban elhessegetni, hogy tíz év körüli gyerekek nem képesek ilyen összefogásra.

A véleményíró újságírók arról a tényről feledkeznek meg, hogy ez a generáció volt az, amelyiket a legfogékonyabb, legfélelemmentesebb időszakában érte a rendszerváltás. Abban a korban, amikor a gyerek még nincs (egészen) betörve, amikor még akár az összefogás erejében is képes hinni. Egyszer csak szembesültünk azzal, hogy nincs a világon semmi biztos, ezért igenis bele lehet kapaszkodni az igazunkba, ki tudja, holnap mi lesz, mi ma még csináljunk valamit jól. (Gondolj bele: elkezded az iskolás életedet a Mókus őrsben, aztán pár nyárral később az egész kisdobos-úttörő mozgalom a múlté, lecserélik az iskolád, utcád nevét stb. – nem ragozom, írtam erről egy egész könyvet.) Ezt az én generációm nagyon jól tudja: semmi, de semmi nem biztos ezen a világon – ebbe is ment tönkre.

Mi vagyunk a még nem öreg, de már részben külföldre szakadt generáció, akik nem tudtak ebben az országban mit kezdeni azzal, amit demokráciának nevezünk, mert nem volt előttünk senki, aki legalább már látott volna ilyet. Amikor kezdődött, még minden a szüleink/nagyszüleink kezében volt, mire felnőttünk, már minden elbaszódott (az ország szétlopása, a feldolgozhatatlan múlt stb.). Szabadabbak voltunk az előttünk lévőknél, de nekünk már ehhez a szabadsághoz a teljes bizonytalanságot is hozzácsapta a történelem. Nincs olcsó hitel, biztos lakás, biztos állás, biztos nyugdíj… ezek mesebeli dolgok, amikről a felmenőinktől hallottunk. A jogainkkal egész életen át ismerkedünk, pedig jókor kezdtük, pont akkoriban, amikor a Mindenki képzelt kórusa beint a karmesternek. Még hogy ne lettünk volna képesek ilyesmire!? Szerintem az én generációból minden iskolában 1-2 évfolyam volna, ahonnan hasonló (ha nem is ilyen nagy jelentőségű) eseményekről sztoriznak a mai napig, ha összejönnek egykori osztálytársak. Volt ilyen nálunk is. Amikor elhatároztuk, hogy nem megyünk be egy órára (és ez nem válogatott társaság, csak sima osztály) – és nem egyszer fordult elő. Pontosan tudtuk, hogy nem lehet egy egész osztályt megbüntetni, nem lehet már. Vagy pozitív értelemben is képesek voltunk ilyesmire, például meglepni egy tanárt a születésnapján – volt ilyen is, egyszer.

Szóval, a film mindenkinek mást jelent, mást juttat eszébe, kiterjesztheti a jelentését mélylélektantól a mai politikai viszonyainkig sok mindenre. Nekem azt a szomorú tényt erősíti, hogy volt itt egy jobb sorsra/világra érdemes generáció – amiből nem lett semmi. De azt is üzeni, hogy figyeljünk a gyerekekre. Amíg vannak, amíg lázadnak, van remény.

Házmesterek ezrei pedagógusi pályára kényszerülve

Véleményem van

Nagyjából hét éve van komoly lelkifurdalásom amiatt, hogy iskolába járatom a gyerekeimet (régebb óta járnak, mindketten középiskolások most). Ezt alig-alig képes ellensúlyozni az a néhány kivételes pedagógus, akihez szerencsénk volt.

Szerencse

Valóban ennek kell lennie a kulcsszónak, ha a magyar oktatásról beszélünk? És meddig élhetünk vissza a pályájukat komolyan vevő, elkötelezett tanárok lelkesedésével és kitartásával? Hiszen mindannyian jól tudjuk, hogy ma Magyarországon ez az egyik legkevésbé megbecsült szakma (vagy még inkább: hivatás), pontosan tudjuk és látjuk, mi szülők, akik naponta engedjük a darálóba a gyerekünket, hogy nemhogy vécépapír meg szappan meg kréta, de lassan vécé sincs. Hogy a frissen felújított iskola még azon melegében beázik, de az udvaron már van műfüves focipálya (köszönjük néked, Vezér), hogy akárhogy számoljuk, a pedagógusi bérekből megélni talán lehet, de életpályamodellhez ez édeskevés, cserébe viszont csak elvárás létezik a tanárokkal szemben, a társadalom jövője van a kezükben, közben fentről hülyébbnél hülyébb rendelkezések szakadnak a nyakukba, és akkor még a hülyegyerek is őket húzza, a hülyeszülőről nem is beszélve.

De lássuk akkor azt is, hogy a jelenlegi tanári karok egy-egy iskolában jórészt évek, évtizedek óta összeszokott társulatok, évente jön-megy X kolléga, de van egy kemény magjuk, és mindegyiknek megvannak a maguk házmesterei, nem kevesen, lásd fent: ha nem ilyennel találkozol, már szerencsés vagy. Ezek azok a jellemzően 50+-os pedagógusok (de sajnos van belőlük fiatal is, hiszen a rendszer folyton újratermeli és befogadja őket), akik minden gyerekben önnön alattvalójukat látják.

Ők folyton eljátszhatják (és el is játsszák) a szivatás minden formáját, nehezen kikezdhető módon, mert ritkán mennek ezek a dolgok írásban, lehet a gyereket bizonyíthatatlanul megszórni szóbeli munkáért egyesekkel,  utólag azt írni az e-naplóba, amit csak akarnak, lehet szóban folyamatosan zaklatni egy gyereket még óraközi szünetben a folyosón is – hogy csak saját bőrön tapasztalt példákat említsek, de nem akarok ötleteket adni a jövő szemetének.

Mindenesetre ezeket a házmestertanárokat a tantestületek (ez a szó is megérne egy külön elemzést) évek, évtizedek alatt sem vetették ki magukból.

Minden PISA-tesztnél ékesebben mutatja az oktatás jelenlegi állapotát, ha megkérdezünk egy diákot arról, hogy szerinte miért jár iskolába. A legérettebben gondolkodó gyerek is legfeljebb megúszásra játszik, az iskolába járás oka, hogy egyrészt kötelező, másrészt, ha később valamit akar csinálni az életével, kénytelen elvégezni az általános iskolát legalább. Olyan fogalmak, mint tudás, kreativitás, közösség, bármi, aminek az élethez is köze van – fel sem merülnek. A diákok arra készülnek, hogy a megfelelő helyen a megfelelő módon visszaböfögjenek valamit, amire jó jegyet kaphatnak, amivel talán az érettségi után továbbtanulhatnak vagy szakmát szerezhetnek, aztán lehetőleg minél gyorsabban el is felejtsék, mert ez a “tudás” semmire sem jó egyébként. Ez rendszerhiba. Az, hogy ebben a hibás rendszerben még napi szinten kicsinyességgel is szembesülniük kell: személyi hiba. Az, hogy az ember nem mer bemenni beszélni a tanárral, mert a gyerek attól fél, hogy még jobban megszivatják, hiszen a hatalom a tanár kezében van: minősíthetetlen.

Amikor én szülőként komolyan veszem azt, hogy az oktatás és a pedagógusok helyzete nincs rendben, és például – hogy szimpátiámat kifejezzem – elmegyek egy tüntetésre, kiállok a követeléseik mellett, netán aláírok egy petíciót – annak reményében, hogy ha az én gyerekeimnek most nem is, de talán az övéiknek már eggyel jobb lesz -, akkor nekem igazán emelkedettnek és nagyvonalúnak kell lennem, hogy mindarra, amit itt leírtam, NE is gondoljak. 

Kisebb bajok

Naplovam

Kedves Naplóm!

Azt hiszem, ebben az országban nemcsak a foci meg a politika az, amihez mindenki ért, a gyógyítást is nyugodtan ide sorolhatjuk. Így vagy úgy, de mindenki szakértőnek érzi magát a témában, ámbár én maradi vagyok, orvosokra, mentősökre, azok közül is az ismerősökre szoktam hallgatni, utóbbiakra már csak a közös kamaszkor okán is, ők aztán igazán tudják, mennyire vagyok felelőtlen és máskor meg mennyire paranoid hipochonder – persze csakis magammal kapcsolatban.

Mindenesetre, egy kisebb baj is bőven elegendő, hogy kihozzuk a térítő szándékot mindenkiből, merthogy nyilván ebben is van egy hatalmas megosztottság ma Magyarországon, miért ne lenne? Vannak a csak-nyugati-orvoslás-hívők meg az ezoterikusok (utóbbiak lehet, hogy  megsértődnek, de egy kalap alá vettem itt most mindenkit a homeopatáktól a kuruzslással foglalkozókig).

Miközben, akár egyiket, akár másikat tanulmányozzuk (a kifejezés máris magyarázatra szorulna, de mindegy, mert aki nem szokott semmit tanulmányozni, úgyis úgy hiszi, hogy szokott, aki meg szokott, az érti), hamar rájövünk, hogy nem létezik kizárólagos igazság. Egy ilyen kis naplóföljegyzében nem vállalkozhatok még arra sem, hogy felvázoljam azokat a pontokat, amik egyáltalán a kérdésekhez elvezethetnek – a tanulmányozás során úgyis találkozik velük, aki akar, egyetlen dolgot említek: minden betegség orvosi leírásában találkozunk a nehezen megfogható “lelki” eredettel, ami stressztől kezdve nagyon sok minden lehet, és csak azért említem, hogy lássuk, egy teljesen egyszerű nátha is adhat fel komoly kérdéseket.

Annyit azért jegyezzünk meg, hogy az antibiotikum idestova (saccolok) 20-30 éve nem számít mindent vivő csodaszernek, túlzott fogyasztása pedig ahhoz vezetett, hogy mára kitenyésztettük azt a szuperbaktériumot, ami minden általunk ismert antibiotukumnak ellenáll. És nem szeretnék senkit elkeseríteni, de vírusfertőzés kezelésére meg sose volt alkalmas. Ja, hogy mi a különbség a vírus meg a baktérium között, mi? Na, hát pár év kitartó olvasgatás és máris kiderül még ezen kívül számos érdekesség. Már annak, aki szeretne tisztában lenni a dolgokkal. Akinek meg pont elég, hogy valakije egyszer orvosírnok vagy kórházi takarító volt, legalább ne terjessze a hülyeséget, legyen szíves. Köszönöm az enélkül is egyre butuló magyar lakosság nevében.