Mindenki

Azt vettem észre, hogy mindenki úgy érzi, meg kell nyilvánulni a Mindenki (Sing) Oscar-díja kapcsán. Aztán a megnyilvánulásokra reagálni, aztán a reagálásokra reagálni stb.

Nekem egyáltalán nem kell megnyilvánulni, személyes okokból érdekel a téma, figyelemmel kísérem a film körül kialakuló vitát (illetve, örülnék, ha vita lenne, de valójában csak a szakadék két oldaláról kiabálás van), és persze nekem is van véleményem. A hangsúly itt a vélemény szón volna, amit ma mindenki (következetesen, minden oldalon) összekever a kritikával. Egy kezemen meg tudom számolni, hány valódi kritikus van az országban, és nulla kezemen, hányan írtak közülük a Mindenkiről.

Nem mintha indokolni kéne, miért írok a saját blogomba posztot egy filmről, de azért leírom, hogy ez a kisfilm miért áll hozzám közel. Nem az Oscar-díj miatt (aminek szívből örültem és gratulálok hozzá), hanem mert ez az én generációm. Annyira, hogy 91-ben én pontosan annyi idős voltam, mint a filmben szereplő gyerekek, ráadásul még énekkaros is voltam (nem, nálunk nem voltak tátikázók az énekkarban, kiváló tanárnőnk volt és nem hajtottunk versenyekre). Azt a gyakran elhangzó, igaztalan vádat szeretném elsősorban elhessegetni, hogy tíz év körüli gyerekek nem képesek ilyen összefogásra.

A véleményíró újságírók arról a tényről feledkeznek meg, hogy ez a generáció volt az, amelyiket a legfogékonyabb, legfélelemmentesebb időszakában érte a rendszerváltás. Abban a korban, amikor a gyerek még nincs (egészen) betörve, amikor még akár az összefogás erejében is képes hinni. Egyszer csak szembesültünk azzal, hogy nincs a világon semmi biztos, ezért igenis bele lehet kapaszkodni az igazunkba, ki tudja, holnap mi lesz, mi ma még csináljunk valamit jól. (Gondolj bele: elkezded az iskolás életedet a Mókus őrsben, aztán pár nyárral később az egész kisdobos-úttörő mozgalom a múlté, lecserélik az iskolád, utcád nevét stb. – nem ragozom, írtam erről egy egész könyvet.) Ezt az én generációm nagyon jól tudja: semmi, de semmi nem biztos ezen a világon – ebbe is ment tönkre.

Mi vagyunk a még nem öreg, de már részben külföldre szakadt generáció, akik nem tudtak ebben az országban mit kezdeni azzal, amit demokráciának nevezünk, mert nem volt előttünk senki, aki legalább már látott volna ilyet. Amikor kezdődött, még minden a szüleink/nagyszüleink kezében volt, mire felnőttünk, már minden elbaszódott (az ország szétlopása, a feldolgozhatatlan múlt stb.). Szabadabbak voltunk az előttünk lévőknél, de nekünk már ehhez a szabadsághoz a teljes bizonytalanságot is hozzácsapta a történelem. Nincs olcsó hitel, biztos lakás, biztos állás, biztos nyugdíj… ezek mesebeli dolgok, amikről a felmenőinktől hallottunk. A jogainkkal egész életen át ismerkedünk, pedig jókor kezdtük, pont akkoriban, amikor a Mindenki képzelt kórusa beint a karmesternek. Még hogy ne lettünk volna képesek ilyesmire!? Szerintem az én generációból minden iskolában 1-2 évfolyam volna, ahonnan hasonló (ha nem is ilyen nagy jelentőségű) eseményekről sztoriznak a mai napig, ha összejönnek egykori osztálytársak. Volt ilyen nálunk is. Amikor elhatároztuk, hogy nem megyünk be egy órára (és ez nem válogatott társaság, csak sima osztály) – és nem egyszer fordult elő. Pontosan tudtuk, hogy nem lehet egy egész osztályt megbüntetni, nem lehet már. Vagy pozitív értelemben is képesek voltunk ilyesmire, például meglepni egy tanárt a születésnapján – volt ilyen is, egyszer.

Szóval, a film mindenkinek mást jelent, mást juttat eszébe, kiterjesztheti a jelentését mélylélektantól a mai politikai viszonyainkig sok mindenre. Nekem azt a szomorú tényt erősíti, hogy volt itt egy jobb sorsra/világra érdemes generáció – amiből nem lett semmi. De azt is üzeni, hogy figyeljünk a gyerekekre. Amíg vannak, amíg lázadnak, van remény.

Reklámok

Házmesterek ezrei pedagógusi pályára kényszerülve

Véleményem van

Nagyjából hét éve van komoly lelkifurdalásom amiatt, hogy iskolába járatom a gyerekeimet (régebb óta járnak, mindketten középiskolások most). Ezt alig-alig képes ellensúlyozni az a néhány kivételes pedagógus, akihez szerencsénk volt.

Szerencse

Valóban ennek kell lennie a kulcsszónak, ha a magyar oktatásról beszélünk? És meddig élhetünk vissza a pályájukat komolyan vevő, elkötelezett tanárok lelkesedésével és kitartásával? Hiszen mindannyian jól tudjuk, hogy ma Magyarországon ez az egyik legkevésbé megbecsült szakma (vagy még inkább: hivatás), pontosan tudjuk és látjuk, mi szülők, akik naponta engedjük a darálóba a gyerekünket, hogy nemhogy vécépapír meg szappan meg kréta, de lassan vécé sincs. Hogy a frissen felújított iskola még azon melegében beázik, de az udvaron már van műfüves focipálya (köszönjük néked, Vezér), hogy akárhogy számoljuk, a pedagógusi bérekből megélni talán lehet, de életpályamodellhez ez édeskevés, cserébe viszont csak elvárás létezik a tanárokkal szemben, a társadalom jövője van a kezükben, közben fentről hülyébbnél hülyébb rendelkezések szakadnak a nyakukba, és akkor még a hülyegyerek is őket húzza, a hülyeszülőről nem is beszélve.

De lássuk akkor azt is, hogy a jelenlegi tanári karok egy-egy iskolában jórészt évek, évtizedek óta összeszokott társulatok, évente jön-megy X kolléga, de van egy kemény magjuk, és mindegyiknek megvannak a maguk házmesterei, nem kevesen, lásd fent: ha nem ilyennel találkozol, már szerencsés vagy. Ezek azok a jellemzően 50+-os pedagógusok (de sajnos van belőlük fiatal is, hiszen a rendszer folyton újratermeli és befogadja őket), akik minden gyerekben önnön alattvalójukat látják.

Ők folyton eljátszhatják (és el is játsszák) a szivatás minden formáját, nehezen kikezdhető módon, mert ritkán mennek ezek a dolgok írásban, lehet a gyereket bizonyíthatatlanul megszórni szóbeli munkáért egyesekkel,  utólag azt írni az e-naplóba, amit csak akarnak, lehet szóban folyamatosan zaklatni egy gyereket még óraközi szünetben a folyosón is – hogy csak saját bőrön tapasztalt példákat említsek, de nem akarok ötleteket adni a jövő szemetének.

Mindenesetre ezeket a házmestertanárokat a tantestületek (ez a szó is megérne egy külön elemzést) évek, évtizedek alatt sem vetették ki magukból.

Minden PISA-tesztnél ékesebben mutatja az oktatás jelenlegi állapotát, ha megkérdezünk egy diákot arról, hogy szerinte miért jár iskolába. A legérettebben gondolkodó gyerek is legfeljebb megúszásra játszik, az iskolába járás oka, hogy egyrészt kötelező, másrészt, ha később valamit akar csinálni az életével, kénytelen elvégezni az általános iskolát legalább. Olyan fogalmak, mint tudás, kreativitás, közösség, bármi, aminek az élethez is köze van – fel sem merülnek. A diákok arra készülnek, hogy a megfelelő helyen a megfelelő módon visszaböfögjenek valamit, amire jó jegyet kaphatnak, amivel talán az érettségi után továbbtanulhatnak vagy szakmát szerezhetnek, aztán lehetőleg minél gyorsabban el is felejtsék, mert ez a “tudás” semmire sem jó egyébként. Ez rendszerhiba. Az, hogy ebben a hibás rendszerben még napi szinten kicsinyességgel is szembesülniük kell: személyi hiba. Az, hogy az ember nem mer bemenni beszélni a tanárral, mert a gyerek attól fél, hogy még jobban megszivatják, hiszen a hatalom a tanár kezében van: minősíthetetlen.

Amikor én szülőként komolyan veszem azt, hogy az oktatás és a pedagógusok helyzete nincs rendben, és például – hogy szimpátiámat kifejezzem – elmegyek egy tüntetésre, kiállok a követeléseik mellett, netán aláírok egy petíciót – annak reményében, hogy ha az én gyerekeimnek most nem is, de talán az övéiknek már eggyel jobb lesz -, akkor nekem igazán emelkedettnek és nagyvonalúnak kell lennem, hogy mindarra, amit itt leírtam, NE is gondoljak. 

Itt vagyunk

Naplovam

(A múltkor itt írtam, hogy szeretnék már végre nyugodtan ülni itt egyszer és blogolni. Nem ilyen fajta blogra gondoltam…)

Itt vagyunk (ülünk, állunk, internetezünk) egy humanitárius katasztrófa kellős közepén és próbálunk úgy tenni, mintha nem lenne baj. Éljük a kis életünket, csináljuk a kis dolgainkat és nem tudom, hányan gondoljuk közben azt, hogy ennek most nem így kéne lennie, még akkor is, ha közben mégiscsak megpróbálunk tenni valamit ez ellen a baj ellen. Nekem igazán szürreális az utóbbi időben az a fajta élmény, amikor az ember megpróbálja rávenni magát a világban való további részvételre, szóval elmegy mondjuk egy kiállítás megnyitójára, miközben pár száz méterre tőle emberek menetelnek az életükért.

Folyton történelmi példák kavarognak a fejemben, azok a helyzetek, amikor a Tisztelt Közönség félrenézett, mert éppen úgy gondolta, hogy ami körülötte történik, az nem az ő dolga, nem az ő felelőssége, nincs mit tennie úgyse. Ezeket az embereket utólag értetlenül szemléljük (sokan egyenesen megvetik őket), hiszen ott voltak, a szemük láttára történetek embertelenségek, miért nem tettek ellene valamit? Erre a kérdésre ma sokan megadhatják a választ. Úgy, ahogy ma ők sem tesznek.

Ugyanígy történhetett meg, hogy senki soha nem érezte felelősnek magát semmilyen szörnyűségért. Ahogy – tudjátok -,  Hans csak kinyitotta a kaput, Fritz csak betolta a reteszt, Béla csak vezette a mozdonyt, Szergej csak feltett egy kérdést, Ilonka néni ott se volt, épp hókiflit sütött. Mindenki csak betartotta a törvényt meg a parancsot. Még hogy nem a mi dolgunk…

Sok kérdés is kavarog a fejemben, konkrétabbak és elkeserítőbbek, mint eddig voltak (pedig eddig is volt sok, szinte csak az van, mint szoktam mondani).

Kiktől kell félni?

Nagyon komoly nézet ma Magyarországon sőt, ahogy figyelem, inkább sok-sok magyar fejében, országhatáron innen és túl, hogy a beözönlő menekültektől félni kell. „Ezek” minket megszállnak/tak, meg fognak támadni, és más hajmeresztő ötletek. Az ilyen véleményekből világosan kiderül, hogy a megfogalmazójuk, képviselőjük nem találkozott menekültekkel, nem ismeri még az adatokat sem. De amint ezt kijelented, azonnal az a válasz érkezik, hogy akkor vidd haza őket, simogasd stb. Ilyen ostoba, beszűkült, elképesztően logikátlan érvelésre ugyan mi a csudát lehetne mondani?

Elmesélek egy történetet. A minap esett meg velem és a kisebbik lányommal.

A Duna Pláza emeletén az étkezők területén álltunk a Meki előtt. Előttünk állt egy magyar srác, mellette két, láthatóan nem magyar srác, úgy hallottam, törökök. Egyikük pólóban és famerban, másikuk ing-nyakkendős öltözékben, gondolom, felugrottak kajálni, ahogy mi. A kiszolgálás lassan ment, egy perccel később befutott a magyar srác nagyhangú barátja, arrogáns stílusban leadta a rendelését (sajtburger, csak az nem jegyezte meg, aki süket), majd pár perc elteltével felháborodottan, igen bunkón elkezdte a török gyerekeket vegzálni, hogy őt ne lökdössék. Azok feltartott kézzel hajtogatták minden egyes Jó?! ordításra, hogy Jó, jó. Csak bámultam ezt a kigyúrt mocskot, hogy mégis mit csinál, de ő monológba kezdett Ne allahakbározzanak itt nekem, amikor Magyarországon vagyunk! Hát nem vehetem úgy meg a kajámat, hogy ne kelljen ezt hallgatnom! A saját hazámban! és így tovább… Bennem csak nőtt a feszültség, ahogyan a levegőben is, szinte tapinthatóvá lett, és egyre gyilkosabb tekintettel figyeltem, hogy köpi a szavakat ez a szerencsétlen. Több se kellett neki, azonnal rám támadt, még meg is indult felém, mint aki bármikor képes lenne megütni, miközben olyanokat hajtogatott, hogy én csak ne nézzem őt, meg majd amikor a menekültek kiraknak a lakásomból, akkor nézhetek. Felemeltem én is a hangom, habár féltem. Féltem, mert az agresszió – legyen verbális vagy tettleges – félelmet szül, erre van kitalálva. Féltem azért is, mert semmi alap nem mutatkozott arra, hogy itt emberi kommunikáció kialakulhat, és azért is, mert velem volt a lányom. És azért is, mert nem találtam egyetlen tekintetet se, amibe belekapaszkodhattam volna. Csak annyit mondtam neki, hogy engem ugyan ne oktasson, úgy nézek rá, ahogy akarok, ezt a beszélgetést pedig befejeztük…

Kitől kell félni?

A helyszínt azért is írtam le, hogy ne felejtsük el (én se), hogy ez nem a tranzitzóna közelében, nem valami menekültügy szempontjából frekventált helyen történt és semmi konkrét köze nem volt a menekülő emberekhez. Ez történik mindenütt. Nagyhangú alakok mindent és mindenkit leüvöltenek gondolkodás nélkül, mindenkibe belekötnek, akit nem tartanak eléggé… magyarnak. ?

Törvény, törvény, hajtogatjuk, miközben a szemünk láttára bukott meg a törvényes eljárási rend, miközben éppen most hoztak meg „odafönt”, ahonnan mindent várunk, ugye – minden tiltakozás ellenére – egy olyan törvényt, ami minket is korlátoz szabadságjogainkban és tökéletes alapjául lehet egy kialakuló diktatúrának. Törvény, törvény…

Én úgy látom, más világ jön.

Lehet ellene kiabálni, háborogni, de a világtörténelem magasról leszarja, mi volna a kívánatos állapot egyes nemzetek, népcsoportok részéről. Európa meg fog változni kisebb vagy nagyobb mértékben, de átalakul. Ez sokféleképpen történhet a vérengzéstől a békés, simulékony átalakulásig ezerféle variáció lehetséges. Azonban az, hogy a lehetséges események közül melyik válik valósággá, nem a törvényeken múlik majd. Értitek, ugye.

Annyi hülyeséget írtak össze…

Véleményem van.

…azóta, hogy kitört a hisztéria a modern feminizmusból nem kérő nők mozgalma miatt, hogy csak bámulok. A legelszántabb modern feministák hangoztatják, hogy most nem lenne mit meg hol hangoztatniuk az anti-modernfeministáknak, ha az ős-feministák annak idején nem lettek volna. Az újsütetű anti-modernfeministák nem győzik bizonygatni, hogy a modernek ugyanúgy fasisztoid eszmerendszer szerint érvelnek, mint akármelyik önmaga paródiájába fordult izmus (kirekesztő, megbélyegző stb.), és akkor ott vannak a kedvenceim, a megoldás letéteményesei, azok a véleményformálónak gondolt többé-kevésbé ismert figurák, akik jól megmondják, hogy mi a baj.

Mert nem ám az a baj, hogy beszélünk az erőszakról, hanem az, ahogyan, hát, az baj. Hogy nem foglalkozunk az áldozat felelősségével, az is baj, hogy annyi a büntetés, amennyi, szintén baj, de sokkal nagyobb baj, hogy a nők meg nem tesznek magukért semmit, ha tesznek, akkor azért kicsit az is baj és valójában az a baj, hogy nem megfelelőek a szankciók, nem tudjuk, mik a fikciók, és ott vannak még az addikciók! Hah!

(Most olvastam, hogy valaki lebassza elítéli nőtársát, mert kisgyerekes anyaként nem lépett ki egy bántalmazó kapcsolatból, hanem alkoholista lett. Épphogy azt nem írta, hogy meg is érdemli, ha jól benne marad. Csak hát a szegény gyerekek, ugye. Aztán másutt azt olvasom, hogy aki nem kér a modern feminizmusból, az megérdemelné, hogy megerőszakolják – klassz! – másutt meg azt, hogy mi nők, olyanok vagyunk, hogy nekünk az erős pasi kell, azonnal befekszünk, széttesszük a lábunkat a macsónak, aztán meg vagyunk sértődve, ha kapunk egy sallert… és sorolhatnám, de minek? Olvasgassatok a témában.)

Amit az ilyen társadalmi vitákat/ellentétet generáló kérdésekben senki nem hajlandó fölfogni, az mindig valami nagyon alapvető dolog. Itt például az, hogy jórészt (és most nem a teljesen egyértelmű esetekről beszélek) nem lehet megmondani mit tekintünk erőszaknak.

Meghatározhatatlan dolog, kezdve azzal, hogy egyénenként teljesen különbözően éljük meg, a pszichikai, lelki megpróbáltatás korántsem jelenti mindenkinek ugyanazt, a testi erőszak lehetne a jól megítélhető kivételével, de csak hogy lássuk, ott is mi minden lehet: Ha két anonim látlelet után kéne eldönteni, melyik származik erőszakból, melyik két felnőtt, közös megegyezésen alapuló szado-mazo kapcsolatából, nem tudom, sikerülne-e, és nem tudom, el tudtok-e olyasmit képzelni, hogy az aktustól független indokkal valaki mégis bizonyítékként használja fel? Én igen. Nyert ügye lenne. És ez csak egy szélsőséges példa, csak azért mondom, mert minden eset annyira egyéni, hogy képtelenség megfelelő jogi hátteret biztosítani a társadalom által kívánatosnak tartott szankciókhoz. Ha végiggondoljátok, lehetetlen. Vagy nem ismertek olyan nőt/férfit, aki addig képes csendesen terrorizálni valakit, amíg a másiknál egyszer elszakad a cérna és hozzávágja a kínai porcelánt? Aztán lehet szaladni sebészetre, majd bíróságra. Hogy lehetne kideríteni egy-egy eset pontos hátterét, főleg, amikor a “bűnös” egyébként is szégyenli, amit tett, mert magánkívül tette, ellentétes azzal, amit a konfliktuskezelésről egyébként gondol, ami szerint él. Vagy senkinél se szakadhat el sose a cérna? Ki fogja felgöngyölíteni, mi volt az igazi ok? Ki fogja azt mondani, hogy itt pedig az egyik fél a hunyó, úgy tizenöt éve? És ki meri kívülről megítélni, hogy a másik miért marad benne tizenöt évig és azt rosszul vagy jól teszi-e? Én biztos nem. Te? Kit kennénk fel ilyen pozícióra? Ki volna az a tévedhetetlen, aki a “csak tíz év” helyett életfogytot adhat? Mindenki elfelejti, hogy a joggyakorlat a törvény védelme, nem az igazságé.

Az egészben a legdühítőbb persze az, amit egy (két) bekezdéssel feljebb, zárójelben írtam. Ítélkezés, skatulyázás, nyilvános szódobálás. Bosszant, hogy bárki csak úgy belövi magát valahova a Szent Középútra, aztán onnan osztja az észt, kinek mit kellett volna tenni az ő rosszul sikerült életével, ki mit érdemel stb. Női Ész, te csodás. Az embernek persze magában mindig (Mindig. Mindenkinek.) megvan a véleménye, szűk körben akár meg is oszthatja (Te, én nem értem, ez a Rozi hogy lehet olyan hülye, hogy hagyja, hogy a Laci minden este elverje, aztán meg együtt isznak. Sőt, felőlem olyat is mondhat, hogy a Rozi meg is érdemli, mert egy hülye. Ez egy magánvélemény, az ő dolga.). De kiírogatni internetre, újságcikkeket farigcsálni ezekből, no, ez elég nagy baj. Szidni egy rendszert, az elégtelen törvényi hátteret, ami ettől semmit se fog változni (és mint írtam, szerintem egyáltalán nem biztos, hogy az jó lenne), nyilvánosan – hosszú, tömött sorokban, haha – szidni egymást a másképp gondolkodás vagy a gyengeség vagy pont a bátorság miatt…

Jöjjön a vallomásos rész. Én elég sok nőt nem értek, olyan is akad, akit úgy rühellek, ahogy van. De bármelyik jött/jön a leghalványabb jelével annak, hogy bajban van (nem is kell, hogy erőszak vagy bármilyen komoly dolog legyen a háttérben, elég, ha elfogyott a só, kifutott a hó végén a pénzből stb.), gondolkodás nélkül mindig segítek. Képzeljétek, olyan is van, hogy rákérdezek, hogy minden rendben van-e. Ha nem meggyőző, lehet, hogy újra megkérdezem, de az esetek többségében egyetlen kérdés bőven elegendő, hogy azonnal megnyíljon és mindent elmondjon, ami épp bántja. Lehet az apróság, de komoly traumákkal is szembesültem már így.

Azt gondolom, hogy ez a megoldás. Nem mondom, hogy nincs szükség más eszközökre, nem kell megpróbálni csiszolni a törvényeken, a kommunikáción, de a valódi segítség a (virtuális vagy valódi térben) melletted lévő embernél kezdődik. Emberségnél.

Sz. N., a humanista 😉

A Harrach rossz tanácsadó

Már megint véleményem van, őszintén szólva, lassan magam is unnám, ha nem lennék ennyire felháborodva. A párizsi tragédia megtörtént – megrázó és elkeserítő, igazi tragédia. Nem kevésbé elkeserítőek az itthoni reakciók.

Valamit mindjárt az elején le kell szögeznem. Nekem úgy tűnik, mintha az országom vezetője csak valami efféle szörnyűségre várt volna, hogy azt mondhassa: nem akarunk tőlünk különböző, kulturális tulajdonságokkal és háttérrel rendelkező jelentős kisebbséget látni magunk között, Magyarországot szeretnénk Magyarországként megtartani – ezt én mint magyar állampolgár és mint gondolkodó ember kikérem magamnak, ellentmond mindennek, amit fontosnak tartok, rettenetesen szégyellem ezt a mondatot, mint ahogy azt is, hogy a gazdasági bevándorlás rossz, ez ugyanis NEM Magyarország álláspontja, alighanem egyedül a jelenlegi kormányfőé, így ezektől a kijelentésektől én (itt, most és örökre) elhatárolódom. Innen indulunk tehát.

Egyik gyomorszáj-ütés jön a másik után, történik ugyanis, hogy a párizsi terrortámadás után összeülnek az országunk vezetői, egyeztetnek, majd kiállnak a nyilvánosság elé: Harrach Péter (KDNP) levonja a tanulságot: „a sajtó- és szólásszabadság nem terjedhet ki a vallásgyalázásra”. Rogán Antal meg azt mondja, hogy javaslatot fognak tenni „bizonyos közösségi szimbólumok és értékek kiemelt védelmére”. – Hm? Mitől kell vajon a közösségi szimbólumokat megvédeni? A használattól? A röhögéstől? A lehugyozástól? És mi a csoda az a vallásgyalázás?

Kérem szépen, a vallás, a világnézet magánügy, minden ember legbensőbb dolga, azt gyalázni – értelemszerűen – lehetetlen.

Például én (tegyük fel) ateista vagyok, az az én legbensőbb magánügyem, mégis mindennap többször harangszót hallgatok, ami olyan vallással zaklat, amiről én tudni sem akarok, olyan imára hív, amilyenre egyáltalán nem akarok menni, és pedig egy olyan módszerrel, amit még csak el sem tudok kerülni, mert hallom. Ne tessenek haragudni a nagy tudású, felvilágosult urak, de szeretném tudni, hogy az én világnézetemet ugyan ki tartja tiszteletben? Érezhetem-e magam a templomba hívó harangozás miatt sértve, netán gyalázva, fognak-e valaha tenni valamit az érzékenységemért vagy törődjek bele, hogy boldogok a siketek*, mert övék a csendnek országa? Hogy ez marhaság? Persze, nem nagyobb, mint bársonyszékben ülve eldönteni, melyik vallási/világnézeti csoportot és jelképeit kívánjuk megvédeni a… mitől is?

A leggyalázatosabb nézőpont szerint a Charlie Hebdo munkatársai maguknak keresték a bajt, és nem kell közösséget vállalni egy olyan vicclap munkatársaival, ahol hetente kúrta seggbe Mohamed prófétát Jézus… vagy fordítva… meg a Jóisten… és még a pápa is bikiniben táncolt a riói karneválon – és itt most már el is kell gondolkodnom, hogy azzal, hogy mindezt leírom, még akkor is, ha csak mint tényt, kvázi idézetként, én most már gyalázok-e, vagy sem, mert mi van, ha most ezek a szavak is abba A Bizonyos Körbe tartoznak, amely körben szereplőket éppen tabusítani tetszik méltóztatni a vezetőségnek, akkor azért, hogy a számra klaviatúrámra veszem ebben a kontextusban, vajon nekem milyen büntetés jár…?, és pláne mi van, ha rosszul írtam és mindenkit Siva kúrt seggbe egy felcsatolható bránerrel, a többiek nem csináltak ilyet a vicclap hasábjain, ezért én megsértettem őket azzal, hogy így emlékeztem, és a farok rossz végére vizualizáltam őket gondolatban és még le is írtam… nos, bonyolult dolog ez. Nem irigylem a Kormány Által A Gyalázkodás Felderítésével Megbízott Munkatársat, aki ebben az istentelen óriási katyvaszban megpróbálja majd magát kiismerni.

Szóval, a szólásszabadság. Nem, valóban nem azt jelenti, hogy állandóan a szánkra kell venni az isten fas bármijét, és nem is azt, hogy nekem például tetszik vagy nem a Charlie Hebdo tartalma, hanem egészen pontosan azt, hogy a Charlie Hebdo lehet, létezhet. Elfér a milliószínű palettán és hogy viccéért, vagy akármilyen szimbólumot felhasználó művészi alkotásáért vagy hétköznapi megnyilvánulásáért senki soha meg nem halhat ezen a világon.

Hogy ezeknek aztán semmi sem szent? Igen, éppen ez a lényeg.

_______

*De remélem, mindenki tudja, hogy a boldogok igazából a sajtkészítők!