Hullarejtegetők

Volt, amikor nem adták ki a halottakat. Egy nap is számít. Meg még egy. A fejadag, az fejadag. A szűken mért, egyre kisebb, egyre nyomorúságosabb adag is csak valami. Amíg nem lett szaga, amíg fel nem puffadtak a belei, amíg nem vált el a köröm a körömágytól, amíg nem lett egészen lilafekete a nehézkedési erőnek megfelelő területeken, amíg fel nem szabadultak a torokban nyomot hagyó szagú gázok, amíg nem jöttek túlzottan nagy számban a bogarak, amíg be nem köpték a legyek, egyszóval a legvégső határig, ameddig csak lehetett, nem adták ki. Elvették a rá jutó részt is, elosztották a morzsákat.

Vagyunk. Két oldalról szorosan melléállunk, vállal támasztjuk a vállát, a lábát előre rugdossuk, fejébe nyomjuk a sapkáját, valakinek a sapkáját, hogy eltakarjuk, kivisszük a sorakozóra. A betegeinket, gyógyítóinkat, iskoláinkat, tanárainkat, gyárainkat, színházainkat, újságjainkat, közmunkásainkat, gyerekeinket, apáinkat, anyáinkat.

Még egy nap, meg még egy. Koldustort ülünk azon, ami még lecsorog. Valahonnan, elképzelhetetlenül magasból.

Reklámok

És mi, szegény belgák, hova álljuk?

Véleményem van

Akartam erről írni, erről az őrületről, ami most zajlik, percenként új és új mondatok villantak be, hogy igen, ezt a logikátlanságot itt tudnám megfogni, erre a felháborító ostobaságra ilyen és ilyen higgad és kedélyhűtő (netán elgondolkodtató…ah) választ tudnék adni… de rájöttem, hogy bármit írok, az egyik oldal leszek. Így aztán arra is rájöttem, hogy

ez a baj.

Mindegy, hogy gyerekvállalásról vagy menekültekről beszélünk, nem fogalmazhatok meg egy álláspontot anélkül, hogy automatikusan ne kerülnék egy kalap alá egy csomó másik emberrel, akikkel nem akarok – mégpedig azért nem akarok, mert a mondanivalónk, véleményünk csak részben fedi egymást.

Például. Leírom, hogy én nem vagyok feminista – azonnal mi történik? Én leszek vagy a Hülye Picsák Gyülekezetének legújabb tagja vagy a liberalizmus ellensége, vonalas, jobbos, ki tudja, micsoda, pedig ez a gondolatkör áll tőlem a lehető legtávolabb. (Jó, van még a Naprendszer széle.)

Ám, ha azt írom, hogy szerintem a nők és a férfiak egyenlők – Isten, törvény, az emberiség színe előtt, és ennek szellemében élem az életem, az igazságtalanságok felháborítanak és a magam eszközeivel teszek ellenük – azonnal libsi vagyok (ha épp nem buzilobbista), esetleg anarchista, feminista, de biztos, hogy minden értéket semmibe vevő idióta.

Mindezek fényében azért mégis leírok néhány nagyon egyszerű mondatot – amikbe persze mindenki ott köt bele, ahol akar.

  1. A gyereknevelés legalább ugyanolyan komoly (fárasztó, teljes embert igénylő) munka, mint bármelyik másik, emberekkel kapcsolatos munka (azon túl, természetesen, hogy nemcsak munka). Mindenkinek joga van tehát eldönteni, hogy vállalja-e ezt a munkát, de nem mindenkinek van lehetősége eldönteni!
  2. Az előző pont egy idealista megközelítés, amíg ezt társadalmilag nem ismerjük el. (tehát a liberális oldal se kezeli enyhe lenézéssel az otthon maradó nőket…)
  3. Szintén az 1. pont folyománya: Senkinek nincs joga tehát megmondani, mi a dolga a gyerekvállalással kapcsolatban egy nőnek, se egy férfinak.
  4. A nőnek természetesen ugyanazért a munkáért ugyanolyan bért kell kapnia, mint a férinak. Ugyanazért. Értem?
  5. És végül, ajánlom @urbikri twitterpajtásom gondolatait a gyerekvállalásról, a felelős gondolkodáshoz nagyon is hozzátartozik, egyrészt mert a biológiával nem tudunk mit kezdeni, másrészt egy orvos szavait nem árt megfontolni, ne csak én legyek a megmondó, persze lehet, hogy sarkosnak érzitek, de ez is egy nézőpont:  „(…) Csak éppen a női szervezet alapvetően nem a késői gyermekvállalásra van programozva. A férfi örökítőanyaga még csak-csak újratermelődik és életképes is lehet, de a nők petesejtjeinek száma az életkor előrehaladtával megállíthatatlanul csökken. Az evolúciót nem lehet átverni.” A teljes (rövid, de velős) írást ITT találjátok.

Mindent összevetve azonban csak azt tudom mondani, amit már tegnap mondtam a Facebookon:

teleafaszom

Megköszönni is stílus

Juteszembe rovat

Nem is olyan régen (pár hónapja) valaki felhívta rá a figyelmemet, hogy milyen szimpatikus dolog, hogy azt mondom, köszönöm szépen, amikor valamit köszönök szépen. Tényleg azt mondom, írni is azt szoktam, mert szépen szeretném köszönni (vagy nagyon, az is előfordul), azt hiszem, nincs olyan (fölösleges) szó, amivel valamiért köszönetet mondani sok lenne, talán csak a hála – hálásan köszönni, na, azzal lehet néha túllőni a célon, mert azt csak a legritkább esetben érdemes emlegetni, ha már egyszer van. Szóval, megköszönni nincs túl sok szó, de mennyire van olyan, hogy kevés.

A szimpla köszönöm például pont elég, tökéletes középút, időhiányban is belefér, ha nem akarunk se szépen, se nagyon (pláne hálásan vagy szívből), de azért mégis tisztességesen.

De a kösz vajon mi? Egy szisszenet, egy odaköpés, egy szinte lenéző, megvető kösszenet, egy annyira rossz, hogy akkor inkább ne is. Kivéve talán, ha épp felfúrom a karnist a plafonba és csak ennyit van erőm mondani annak, aki odanyújtja a tiplit. Máskülönben… gáz. Szerintem.

Átérték-arány

Naplovam

Az előző poszthoz.

A krízishelyzetek törvényszerűsége szerint minden átértékelődik. Mintha csak felgyorsulna az idő, pillanatok alatt látható lesz, hogy mi értékes és mi nem, felfénylenek a jelentőségek, és szinte azonnal kitűnik, hogy mi hordoz valami maradandót, valami olyasmit, amire még szükségünk lehet. Tárgyak szintjén ez az aranyóra-effektus, aki bajba jut, azt viszi magával, ami értékes, el lehet adni, cserélni. Ugyanez a helyzet a szellemi dolgokkal. Hirtelen meglátható, hogy mik azok az alkotások, gondolatok, amikben fontosság van. Ami nélkül nem mehetünk tovább. Hatalmas fényerejű szűrő ez, óriási és kegyetlen, mint reflektorral bevilágítani egy harmincas nő sminkeletlen arcát. 🙂

Csak annyit akarok ezzel kapcsolatban följegyezni, hogy engem elfog a szégyen, mi mindennel foglalkoztam, amiről már közben is tudtam, hogy nem olyan érték, ami nélkül ne élhetnénk tovább. Hogy mennyi időt pocsékoltam – és mások mennyit pocsékolnak – sok-sok érdektelen figurára, alkotásra, gondolatra vagy még rosszabb esetben gondolattalanságra. Van egyfajta szégyen, ami ilyenkor előtör és még kevésbé hagy nyugodni, mint korábban.

Itt vagyunk

Naplovam

(A múltkor itt írtam, hogy szeretnék már végre nyugodtan ülni itt egyszer és blogolni. Nem ilyen fajta blogra gondoltam…)

Itt vagyunk (ülünk, állunk, internetezünk) egy humanitárius katasztrófa kellős közepén és próbálunk úgy tenni, mintha nem lenne baj. Éljük a kis életünket, csináljuk a kis dolgainkat és nem tudom, hányan gondoljuk közben azt, hogy ennek most nem így kéne lennie, még akkor is, ha közben mégiscsak megpróbálunk tenni valamit ez ellen a baj ellen. Nekem igazán szürreális az utóbbi időben az a fajta élmény, amikor az ember megpróbálja rávenni magát a világban való további részvételre, szóval elmegy mondjuk egy kiállítás megnyitójára, miközben pár száz méterre tőle emberek menetelnek az életükért.

Folyton történelmi példák kavarognak a fejemben, azok a helyzetek, amikor a Tisztelt Közönség félrenézett, mert éppen úgy gondolta, hogy ami körülötte történik, az nem az ő dolga, nem az ő felelőssége, nincs mit tennie úgyse. Ezeket az embereket utólag értetlenül szemléljük (sokan egyenesen megvetik őket), hiszen ott voltak, a szemük láttára történetek embertelenségek, miért nem tettek ellene valamit? Erre a kérdésre ma sokan megadhatják a választ. Úgy, ahogy ma ők sem tesznek.

Ugyanígy történhetett meg, hogy senki soha nem érezte felelősnek magát semmilyen szörnyűségért. Ahogy – tudjátok -,  Hans csak kinyitotta a kaput, Fritz csak betolta a reteszt, Béla csak vezette a mozdonyt, Szergej csak feltett egy kérdést, Ilonka néni ott se volt, épp hókiflit sütött. Mindenki csak betartotta a törvényt meg a parancsot. Még hogy nem a mi dolgunk…

Sok kérdés is kavarog a fejemben, konkrétabbak és elkeserítőbbek, mint eddig voltak (pedig eddig is volt sok, szinte csak az van, mint szoktam mondani).

Kiktől kell félni?

Nagyon komoly nézet ma Magyarországon sőt, ahogy figyelem, inkább sok-sok magyar fejében, országhatáron innen és túl, hogy a beözönlő menekültektől félni kell. „Ezek” minket megszállnak/tak, meg fognak támadni, és más hajmeresztő ötletek. Az ilyen véleményekből világosan kiderül, hogy a megfogalmazójuk, képviselőjük nem találkozott menekültekkel, nem ismeri még az adatokat sem. De amint ezt kijelented, azonnal az a válasz érkezik, hogy akkor vidd haza őket, simogasd stb. Ilyen ostoba, beszűkült, elképesztően logikátlan érvelésre ugyan mi a csudát lehetne mondani?

Elmesélek egy történetet. A minap esett meg velem és a kisebbik lányommal.

A Duna Pláza emeletén az étkezők területén álltunk a Meki előtt. Előttünk állt egy magyar srác, mellette két, láthatóan nem magyar srác, úgy hallottam, törökök. Egyikük pólóban és famerban, másikuk ing-nyakkendős öltözékben, gondolom, felugrottak kajálni, ahogy mi. A kiszolgálás lassan ment, egy perccel később befutott a magyar srác nagyhangú barátja, arrogáns stílusban leadta a rendelését (sajtburger, csak az nem jegyezte meg, aki süket), majd pár perc elteltével felháborodottan, igen bunkón elkezdte a török gyerekeket vegzálni, hogy őt ne lökdössék. Azok feltartott kézzel hajtogatták minden egyes Jó?! ordításra, hogy Jó, jó. Csak bámultam ezt a kigyúrt mocskot, hogy mégis mit csinál, de ő monológba kezdett Ne allahakbározzanak itt nekem, amikor Magyarországon vagyunk! Hát nem vehetem úgy meg a kajámat, hogy ne kelljen ezt hallgatnom! A saját hazámban! és így tovább… Bennem csak nőtt a feszültség, ahogyan a levegőben is, szinte tapinthatóvá lett, és egyre gyilkosabb tekintettel figyeltem, hogy köpi a szavakat ez a szerencsétlen. Több se kellett neki, azonnal rám támadt, még meg is indult felém, mint aki bármikor képes lenne megütni, miközben olyanokat hajtogatott, hogy én csak ne nézzem őt, meg majd amikor a menekültek kiraknak a lakásomból, akkor nézhetek. Felemeltem én is a hangom, habár féltem. Féltem, mert az agresszió – legyen verbális vagy tettleges – félelmet szül, erre van kitalálva. Féltem azért is, mert semmi alap nem mutatkozott arra, hogy itt emberi kommunikáció kialakulhat, és azért is, mert velem volt a lányom. És azért is, mert nem találtam egyetlen tekintetet se, amibe belekapaszkodhattam volna. Csak annyit mondtam neki, hogy engem ugyan ne oktasson, úgy nézek rá, ahogy akarok, ezt a beszélgetést pedig befejeztük…

Kitől kell félni?

A helyszínt azért is írtam le, hogy ne felejtsük el (én se), hogy ez nem a tranzitzóna közelében, nem valami menekültügy szempontjából frekventált helyen történt és semmi konkrét köze nem volt a menekülő emberekhez. Ez történik mindenütt. Nagyhangú alakok mindent és mindenkit leüvöltenek gondolkodás nélkül, mindenkibe belekötnek, akit nem tartanak eléggé… magyarnak. ?

Törvény, törvény, hajtogatjuk, miközben a szemünk láttára bukott meg a törvényes eljárási rend, miközben éppen most hoztak meg „odafönt”, ahonnan mindent várunk, ugye – minden tiltakozás ellenére – egy olyan törvényt, ami minket is korlátoz szabadságjogainkban és tökéletes alapjául lehet egy kialakuló diktatúrának. Törvény, törvény…

Én úgy látom, más világ jön.

Lehet ellene kiabálni, háborogni, de a világtörténelem magasról leszarja, mi volna a kívánatos állapot egyes nemzetek, népcsoportok részéről. Európa meg fog változni kisebb vagy nagyobb mértékben, de átalakul. Ez sokféleképpen történhet a vérengzéstől a békés, simulékony átalakulásig ezerféle variáció lehetséges. Azonban az, hogy a lehetséges események közül melyik válik valósággá, nem a törvényeken múlik majd. Értitek, ugye.

Annyi hülyeséget írtak össze…

Véleményem van.

…azóta, hogy kitört a hisztéria a modern feminizmusból nem kérő nők mozgalma miatt, hogy csak bámulok. A legelszántabb modern feministák hangoztatják, hogy most nem lenne mit meg hol hangoztatniuk az anti-modernfeministáknak, ha az ős-feministák annak idején nem lettek volna. Az újsütetű anti-modernfeministák nem győzik bizonygatni, hogy a modernek ugyanúgy fasisztoid eszmerendszer szerint érvelnek, mint akármelyik önmaga paródiájába fordult izmus (kirekesztő, megbélyegző stb.), és akkor ott vannak a kedvenceim, a megoldás letéteményesei, azok a véleményformálónak gondolt többé-kevésbé ismert figurák, akik jól megmondják, hogy mi a baj.

Mert nem ám az a baj, hogy beszélünk az erőszakról, hanem az, ahogyan, hát, az baj. Hogy nem foglalkozunk az áldozat felelősségével, az is baj, hogy annyi a büntetés, amennyi, szintén baj, de sokkal nagyobb baj, hogy a nők meg nem tesznek magukért semmit, ha tesznek, akkor azért kicsit az is baj és valójában az a baj, hogy nem megfelelőek a szankciók, nem tudjuk, mik a fikciók, és ott vannak még az addikciók! Hah!

(Most olvastam, hogy valaki lebassza elítéli nőtársát, mert kisgyerekes anyaként nem lépett ki egy bántalmazó kapcsolatból, hanem alkoholista lett. Épphogy azt nem írta, hogy meg is érdemli, ha jól benne marad. Csak hát a szegény gyerekek, ugye. Aztán másutt azt olvasom, hogy aki nem kér a modern feminizmusból, az megérdemelné, hogy megerőszakolják – klassz! – másutt meg azt, hogy mi nők, olyanok vagyunk, hogy nekünk az erős pasi kell, azonnal befekszünk, széttesszük a lábunkat a macsónak, aztán meg vagyunk sértődve, ha kapunk egy sallert… és sorolhatnám, de minek? Olvasgassatok a témában.)

Amit az ilyen társadalmi vitákat/ellentétet generáló kérdésekben senki nem hajlandó fölfogni, az mindig valami nagyon alapvető dolog. Itt például az, hogy jórészt (és most nem a teljesen egyértelmű esetekről beszélek) nem lehet megmondani mit tekintünk erőszaknak.

Meghatározhatatlan dolog, kezdve azzal, hogy egyénenként teljesen különbözően éljük meg, a pszichikai, lelki megpróbáltatás korántsem jelenti mindenkinek ugyanazt, a testi erőszak lehetne a jól megítélhető kivételével, de csak hogy lássuk, ott is mi minden lehet: Ha két anonim látlelet után kéne eldönteni, melyik származik erőszakból, melyik két felnőtt, közös megegyezésen alapuló szado-mazo kapcsolatából, nem tudom, sikerülne-e, és nem tudom, el tudtok-e olyasmit képzelni, hogy az aktustól független indokkal valaki mégis bizonyítékként használja fel? Én igen. Nyert ügye lenne. És ez csak egy szélsőséges példa, csak azért mondom, mert minden eset annyira egyéni, hogy képtelenség megfelelő jogi hátteret biztosítani a társadalom által kívánatosnak tartott szankciókhoz. Ha végiggondoljátok, lehetetlen. Vagy nem ismertek olyan nőt/férfit, aki addig képes csendesen terrorizálni valakit, amíg a másiknál egyszer elszakad a cérna és hozzávágja a kínai porcelánt? Aztán lehet szaladni sebészetre, majd bíróságra. Hogy lehetne kideríteni egy-egy eset pontos hátterét, főleg, amikor a “bűnös” egyébként is szégyenli, amit tett, mert magánkívül tette, ellentétes azzal, amit a konfliktuskezelésről egyébként gondol, ami szerint él. Vagy senkinél se szakadhat el sose a cérna? Ki fogja felgöngyölíteni, mi volt az igazi ok? Ki fogja azt mondani, hogy itt pedig az egyik fél a hunyó, úgy tizenöt éve? És ki meri kívülről megítélni, hogy a másik miért marad benne tizenöt évig és azt rosszul vagy jól teszi-e? Én biztos nem. Te? Kit kennénk fel ilyen pozícióra? Ki volna az a tévedhetetlen, aki a “csak tíz év” helyett életfogytot adhat? Mindenki elfelejti, hogy a joggyakorlat a törvény védelme, nem az igazságé.

Az egészben a legdühítőbb persze az, amit egy (két) bekezdéssel feljebb, zárójelben írtam. Ítélkezés, skatulyázás, nyilvános szódobálás. Bosszant, hogy bárki csak úgy belövi magát valahova a Szent Középútra, aztán onnan osztja az észt, kinek mit kellett volna tenni az ő rosszul sikerült életével, ki mit érdemel stb. Női Ész, te csodás. Az embernek persze magában mindig (Mindig. Mindenkinek.) megvan a véleménye, szűk körben akár meg is oszthatja (Te, én nem értem, ez a Rozi hogy lehet olyan hülye, hogy hagyja, hogy a Laci minden este elverje, aztán meg együtt isznak. Sőt, felőlem olyat is mondhat, hogy a Rozi meg is érdemli, mert egy hülye. Ez egy magánvélemény, az ő dolga.). De kiírogatni internetre, újságcikkeket farigcsálni ezekből, no, ez elég nagy baj. Szidni egy rendszert, az elégtelen törvényi hátteret, ami ettől semmit se fog változni (és mint írtam, szerintem egyáltalán nem biztos, hogy az jó lenne), nyilvánosan – hosszú, tömött sorokban, haha – szidni egymást a másképp gondolkodás vagy a gyengeség vagy pont a bátorság miatt…

Jöjjön a vallomásos rész. Én elég sok nőt nem értek, olyan is akad, akit úgy rühellek, ahogy van. De bármelyik jött/jön a leghalványabb jelével annak, hogy bajban van (nem is kell, hogy erőszak vagy bármilyen komoly dolog legyen a háttérben, elég, ha elfogyott a só, kifutott a hó végén a pénzből stb.), gondolkodás nélkül mindig segítek. Képzeljétek, olyan is van, hogy rákérdezek, hogy minden rendben van-e. Ha nem meggyőző, lehet, hogy újra megkérdezem, de az esetek többségében egyetlen kérdés bőven elegendő, hogy azonnal megnyíljon és mindent elmondjon, ami épp bántja. Lehet az apróság, de komoly traumákkal is szembesültem már így.

Azt gondolom, hogy ez a megoldás. Nem mondom, hogy nincs szükség más eszközökre, nem kell megpróbálni csiszolni a törvényeken, a kommunikáción, de a valódi segítség a (virtuális vagy valódi térben) melletted lévő embernél kezdődik. Emberségnél.

Sz. N., a humanista 😉

A Harrach rossz tanácsadó

Már megint véleményem van, őszintén szólva, lassan magam is unnám, ha nem lennék ennyire felháborodva. A párizsi tragédia megtörtént – megrázó és elkeserítő, igazi tragédia. Nem kevésbé elkeserítőek az itthoni reakciók.

Valamit mindjárt az elején le kell szögeznem. Nekem úgy tűnik, mintha az országom vezetője csak valami efféle szörnyűségre várt volna, hogy azt mondhassa: nem akarunk tőlünk különböző, kulturális tulajdonságokkal és háttérrel rendelkező jelentős kisebbséget látni magunk között, Magyarországot szeretnénk Magyarországként megtartani – ezt én mint magyar állampolgár és mint gondolkodó ember kikérem magamnak, ellentmond mindennek, amit fontosnak tartok, rettenetesen szégyellem ezt a mondatot, mint ahogy azt is, hogy a gazdasági bevándorlás rossz, ez ugyanis NEM Magyarország álláspontja, alighanem egyedül a jelenlegi kormányfőé, így ezektől a kijelentésektől én (itt, most és örökre) elhatárolódom. Innen indulunk tehát.

Egyik gyomorszáj-ütés jön a másik után, történik ugyanis, hogy a párizsi terrortámadás után összeülnek az országunk vezetői, egyeztetnek, majd kiállnak a nyilvánosság elé: Harrach Péter (KDNP) levonja a tanulságot: „a sajtó- és szólásszabadság nem terjedhet ki a vallásgyalázásra”. Rogán Antal meg azt mondja, hogy javaslatot fognak tenni „bizonyos közösségi szimbólumok és értékek kiemelt védelmére”. – Hm? Mitől kell vajon a közösségi szimbólumokat megvédeni? A használattól? A röhögéstől? A lehugyozástól? És mi a csoda az a vallásgyalázás?

Kérem szépen, a vallás, a világnézet magánügy, minden ember legbensőbb dolga, azt gyalázni – értelemszerűen – lehetetlen.

Például én (tegyük fel) ateista vagyok, az az én legbensőbb magánügyem, mégis mindennap többször harangszót hallgatok, ami olyan vallással zaklat, amiről én tudni sem akarok, olyan imára hív, amilyenre egyáltalán nem akarok menni, és pedig egy olyan módszerrel, amit még csak el sem tudok kerülni, mert hallom. Ne tessenek haragudni a nagy tudású, felvilágosult urak, de szeretném tudni, hogy az én világnézetemet ugyan ki tartja tiszteletben? Érezhetem-e magam a templomba hívó harangozás miatt sértve, netán gyalázva, fognak-e valaha tenni valamit az érzékenységemért vagy törődjek bele, hogy boldogok a siketek*, mert övék a csendnek országa? Hogy ez marhaság? Persze, nem nagyobb, mint bársonyszékben ülve eldönteni, melyik vallási/világnézeti csoportot és jelképeit kívánjuk megvédeni a… mitől is?

A leggyalázatosabb nézőpont szerint a Charlie Hebdo munkatársai maguknak keresték a bajt, és nem kell közösséget vállalni egy olyan vicclap munkatársaival, ahol hetente kúrta seggbe Mohamed prófétát Jézus… vagy fordítva… meg a Jóisten… és még a pápa is bikiniben táncolt a riói karneválon – és itt most már el is kell gondolkodnom, hogy azzal, hogy mindezt leírom, még akkor is, ha csak mint tényt, kvázi idézetként, én most már gyalázok-e, vagy sem, mert mi van, ha most ezek a szavak is abba A Bizonyos Körbe tartoznak, amely körben szereplőket éppen tabusítani tetszik méltóztatni a vezetőségnek, akkor azért, hogy a számra klaviatúrámra veszem ebben a kontextusban, vajon nekem milyen büntetés jár…?, és pláne mi van, ha rosszul írtam és mindenkit Siva kúrt seggbe egy felcsatolható bránerrel, a többiek nem csináltak ilyet a vicclap hasábjain, ezért én megsértettem őket azzal, hogy így emlékeztem, és a farok rossz végére vizualizáltam őket gondolatban és még le is írtam… nos, bonyolult dolog ez. Nem irigylem a Kormány Által A Gyalázkodás Felderítésével Megbízott Munkatársat, aki ebben az istentelen óriási katyvaszban megpróbálja majd magát kiismerni.

Szóval, a szólásszabadság. Nem, valóban nem azt jelenti, hogy állandóan a szánkra kell venni az isten fas bármijét, és nem is azt, hogy nekem például tetszik vagy nem a Charlie Hebdo tartalma, hanem egészen pontosan azt, hogy a Charlie Hebdo lehet, létezhet. Elfér a milliószínű palettán és hogy viccéért, vagy akármilyen szimbólumot felhasználó művészi alkotásáért vagy hétköznapi megnyilvánulásáért senki soha meg nem halhat ezen a világon.

Hogy ezeknek aztán semmi sem szent? Igen, éppen ez a lényeg.

_______

*De remélem, mindenki tudja, hogy a boldogok igazából a sajtkészítők!