Például jó

Naplovam

Az például jó, ha mehetsz a város forgatagában, ha akarod, hallgatod a járműzajt, a mondatokat, amik kiröppennek a boltokból kilépők, a villamosra fellépők, a zebrán átkelők szájából, a morgásokat, szitkozódásokat, beszólásokat, nevetéseket, kiröhögéseket, ha pedig nem akarod hallani, felveheted a fülhallgatót és azt bömböltetsz a füledbe, amit akarsz. (Meg amit megtalálsz a Spotify-on).

Az például jó, hogy ha megéhezel, épp van a zsebedben apró fornettire, és amíg a villamosra vársz, kiállhatsz a napra és nem fázol, közben megállapíthatod a fornettievési-sebességet, ami lehet, hogy 1,7/perc.

Az például jó, hogy ha mész ebben a kicsit büdös, kicsit fáradt, kicsit morcos, kicsit vicces városban, és van egy kapu, egy szép, régi ház hatalmas kapuja, ami mellett a csengőtáblán tudod, melyik számot kell beütni, és beengednek. És aztán olyan, mintha hazaérnél. Ferihez és Pannihoz menni például ilyen.

Reklámok

Már kétszer találkoztunk

Naplovam

Már legalább kétszer. A körútra kifutó utcák egyikében, mindegy, hogy hol, az nem mindegy, hogy hogy nevezem. Hogyan nevezzem?

Egy darabig használtam én is azt a fordulatot, hogy “kedvenc koldusom” – jobb szavak híján, többnyire szégyenkezve -, de most nem tudom ezt leírni (eltekintve attól, hogy most írtam le), nem az, hogy nem kedvenc, de még csak nem is koldus. Nagyon szépen beszél, udvariasan, kedvesen szólít meg, nem alázkodik meg, de nem is veri bele az orrom a nyomorúságába. Amikor másodszor megszólít, két mondat után eszembe jut, hogy egy sarokra innen találkoztunk pár hónapja, gyanakszom, hogy ő is emlékszik talán rám – én nem hiszem, hogy emlékeznék a helyében -, szerintem nem is iszik – azt hiszem, én innék a helyében.

Kérni és adni egyforma szégyen – ebben egyezünk meg , amikor egymásra nézünk. Már másodszor, tulajdonképpen ettől ismerek rá. Én nem szoktam ilyen nyílt tekintettel találkozni, úgy értem, nemcsak akkor amikor aprót kérnek, hanem sehol. Legközelebb, ha ráér, én is rá fogok érni. És majd meglátjuk.

Ez a város követ csak*

A város édes kétszersült, igazi
lakói száraz kőanyák és bronz költők,
valami titokba néznek a fejünk
fölött, elpirulok tőlük idebent,
a szívem egy kattogó, őrülten izzó,
örökre beragadt kenyérpirító.

A város jeges szélvédő, minden
látványosság odaát van, ha
hunyorítok, jól kivehető foltokban
megvan mind, lassan kifehéredik,
az én szívem egy mélybordó,
műanyag flakonos jégoldó.

A város franciasaláta, mikor már
valaki kihányta, terein a zöldek tőlem
örököltek egy belső biztatást, hogy nincs
veszve semmi, csak hajtás, hajtás, mert
az én szívem egy burjánzó fátum,
jótékony hatású trágyakoncentrátum.

A város perforált appendix, úton
a kórház felé, a mentők megmentik, aki
ennyi gennyel a hasüregében is bízik
a tudományban, annak jár a gyógyulás,
az én szívem megmentők szive,
egy hideg, éles sebészszike.

A város betonkék fejfájás, az összes
parkolóóráján figyelmeztetés, hogy
kérdezze meg orvosát vagy gyógy
szerészét, a kockázat ingyen van,
a szívem alig hallható fémes koppanás,
kétszázötven gramm káros mellékhatás.

A város nagy csomó akármi, néhány
pontjáról ragyogón belátni a szoknyája
alá, és meg lehet simogatni a tornyait,
szelíd szörny a maga labirintusában
bűzölög és fölragyog, mert ez a város
csak te lehetsz és veled én vagyok.

_________

*A cím idézet Konsztantinosz Kavafisz A város című verséből (Faludy György fordítása)

Budapest 100

Naplovam & Élvezeti cikk

Csak töredékét néztük meg annak, amit ilyenkor Budapesten lehet, úgyhogy már most készülök a jövő évi BP100-ra. Tudjátok jól (ha nem, most megtudjátok), hogy én egyébként is mindig mindenhol turista vagyok, Budapesten különösen, és azt szeretem benne, hogy mindig van mit felfedezni, s amikor már éppen kezdené unni az ember, akkor pont van egy ilyen lehetőség, hogy benézzen a százéves (meg régebbi) házakba. A Flickren van például egy nagyon megszűrt 111 db-os Budapest-albumom, ha érdekel, katt a linkre – nem hagyományos városfotók, ennyit előre elárulok.

Most csak mobil volt nálam, azzal fényképeztem, de emlékbe pont jó lesz. (A nagy objektívem látószöge nem alkalmas igazán erre, amire most kellett, a kisebbik meg egyáltalán nem, úgyhogy csak a mobil maradt.)

A Nyugati pályaudvar Királyi várójáról én például eddig nem tudtam. Tudtam, hogy van ott egy elzárt kis épület, a vágányoktól láttam már az üvegfalon keresztül, de sosem néztem utána, mi az.

Budapest, Nyugati pályaudvar, Királyi váró

Budapest, Nyugati pályaudvar, Királyi váró

Ma, egyetlen napra megnyitották a nagyközönség előtt, ezeket láttam:

kiralyi varo 5

Volt vetítés Nyugati épületének újjáépítéséről

kiralyi varo 6

Bentről a 10. vágány felé nézve

kiralyi varo 2

Kupola belülről

kiralyi varo 3

Az oldalsó tükörterem sajnos tényleg eléggé megroppant

kiralyi varo 4

Megint a 10- vágány felé, csak fel is

Idén a Teréz körút volt a főszerepben, a legtöbb házba ott lehetett bemenni, mi még a Béke Szállodát néztük meg, ami már csak azért is remek, mert még sosem jártam benn. A Zsolnay teremben volt rögtönzött kiállítás a Budapest 100 látogatóknak, de engem igazán a mentett és rekonstruált régi üvegkupola nyűgözött le. Ilyen, ni:

A rekonstruált kupola

A rekonstruált kupola

beke-szallo-kupola2

Béke szálloda, üvegkupola

beke-szallo-kupola

Fénykorában gombnyomásra kettényílt, szabad ég alatt szórakozhattak a vendégek

Ez pedig itt a Zsolnay terem:

zsolnay terem

Béke Szálloda, Zsolnay terem

beke szallo zsolnay terem 3

A kandalló fölött Zsolnay mellszobra

beke szallo zsolnay terem 2

Zsolnay közelebbről

beke szallo zsolnay

Legközelebbről 🙂

beke szallo zsolnay terem

Nekem a szállodai szőnyegekről mindig a Ragyogás jut eszembe. Ó, kamaszkor.

Végül egy kép a csigalépcsőről, pontosabban a benne csigázódó lámpákról, ezt csak úgy.

beke szallo lepcso

Csigalámpa

Mész, mész, bámész

Naplovam

Már megint csak a séta meg a bámészkodás.

varos-este

Nem volt tőlünk messze az erdő, vagyis: Az Erdő, tíz perc alatt eljutottam oda, ahol a legjobb volt belemenni, és ha már benne voltam, a legjobb irányba menni. Nincs benne semmi romantika, de még csak a természet iránti szeretet se (pedig de), és erre most jöttem rá, ennyi (sok) idősen. Most egy erdő, egy kicsi erdő mellett lakom, talán ezért.

Az erdő furcsa dolog, mert minden erdő más – most a botanikusok összeszarják magukat fetrengenek a röhögéstől, jól teszik -, mert már csak úgy van, hogy mindenhol van valamilyen talaj, annak megfelelően alakul a növényzet, annak megfelelően az állatvilág, hogy mindjárt itt az elején mondjak valami okosat. Ez ősszel a legszembetűnőbb. A rikító különbségek. Gondolkodtatok már azon, hogy más kontinensen, miért olyan mások a színek olyankor? Na, ezért. És úgy látom, minél messzebbre megyünk annál másabbak, és lehet (persze, ez csak egy apró feltételezés), hogy ezért is olyan izgalmas dolog messzire menni.

Nálunk szerintem hideg színű az ősz Észak-Amerikához képest például. Ott egy kicsit olyan overhued, de lehet, hogy az egész csak photoshop, majd lehet, hogy egyszer kiderítem.

Az erdők színe különben nem is lényeges, hanem a hangjuk és a mélységük fontos, már ha lehet fontos valami azon kívül, hogy erdő. Az én sekélyes sétálós szempontomból lehet, az, hogy bele lehessen menni, én ezt szeretem és nem azért, mert nincs beton vagy olyan jó csend van (csend? ezt azok mondják, akik nem járnak erdőben), hanem ezért, mert ott kint vagyok valami másból.

Ilyen értelemben tehát nincs különbség nemhogy erdő és erdő, de erdő és város között se. Ha bemegyek egy erdőbe, azzal kimentem valahonnan, ahol a napjaim nagy részét töltöm. Ha a városba megyek, ugyanez történik, semmiben sem különbözik az erdei gyaloglás az éjszakai szemerkélő esőben a városban gyaloglástól, ráadásul éjjel minden dzsungel egyforma (ez nem igaz, de jólesett leírni).

Annyi mégis van, hogy a városban a fények még jobban kizökkentenek az időből, mint amennyire egyébként ki vagyok zökkenve. Nem esteledik úgy rám, hogy az orromig se lássak, nem tudom, mikor van ideje rálépni a hazaútra, olyan nagyon szeretek menni, menni és gondolkodni. Tudom, sokkal bölcsebbnek tűnnék, ha azt írnám, hogy kiürítem az agyam, meg alapvetően törekszem arra a spirituális magaslatra, ahol a gondolatok nem zavarják az elme tisztaságát, de basszameg basszus, én szeretek gondolkodni. És így tudok a legjobban. Meg autóból kifelé bámulva, közben, érzem a jelenlétét annak, aki vezet, azt, hogy a kezében van az életem, ki tudnám tapintani a gondolataimat, annyira megtöltik az utasteret, néha félek is hogy mint a vatta, lassan megfojt minket, ezért, mert nem akarom bántani, néha megtöröm a gondolkodást beszéddel. Meg szeretem ugyanezt a vonatablakon kibámulva. Ott meg se kell szólalni.

Egyre biztosabb vagyok benne, hogy a gondolkodás és a helyváltoztatás között szoros összefüggés van. Az elme mozog, ahogy a tekintet meg a test. Persze, ez is csak egy feltételezés.

ÁlomMetrón képzelt utas

Naplovam, álom verzió

Keveset alszom, ritkán álmodom. Zaklatott, ihletett pillanatokban kuszát, gyorsat, felkavarót és újabban mindig a Várost.

A Város mindig nagyobb, idegenebb és ismerősebb, mint ébren, más városok épületeit, tereit, egész kerületeit nagyvonalúan magába fogadja, sosem tudom, hol bukkanok felszínre, általában Astoria, Keleti vagy Nyugati a kijárat, nem tudom, miért, nincs összefüggés a felszíni objektumok és a kijárat neve között. Álom Város magányosabb, de befogadóbb, mint a valódi. Koszosabb is. Szebb is.

Mai álmom szövevényes alagútrendszerében a Nyugatiban szálltam át a 4-es metróra, és összetalálkoztam azzal, Akit Szívből Igazán Szeretek, lebegtünk felfelé a mozgólépcsőn, a Város koszorús ereit rajzolta ki az áramló tömeg, ő is sodródott a sorban a többiekkel, beengedett maga elé, nem minden hátsó szándék nélkül, pezsgett minden, a mindenben benne mi. Egy egész napot átfogó álom legmeghatározóbb pillanata, pedig a délelőttöt is együtt töltöttük, anélkül persze ez az összefutás se lett volna ilyen felemelő, közben mindent áthatott a meleg, a nedvek, izzadság és az öröm, pedig éppen nem is sütött a nap a felszínen, egy leginkább londoninak rémlő épület mögé bukott le éppen, amikor a felszínre értünk. Valahol ott lesz vége, amikor el kell köszönni, mindenkinek mennie kell a dolgára, érdekes, mindketten intézünk valamit, valaki másnak (ő a családnak, én egy a baráti társaságnak készülök átvenni és leszállítani egy közelebbről meg nem határozott tárgyat), egyikünk se ér rá, egyikünk se teheti, amit akar, de ez az ötperces metrózás, öt perc lebegés valahogy nagyon megéri, úgy köszönünk el, hogy ha nem is holnap, de hamarosan újra látjuk egymást.

Ebben semmi furcsa nincs, csak akkor, amikor ráeszmélek, hogy ASzISz, úgy tűnik, azonos a valóságos önmagával, de én nem. Én az a csaj vagyok, akit a (talán soha el nem készülő) Hosszú Szövegben írok. Évek óta, persze. Jó lenne, ha legalább az álmaimból kitakarodna.