Már kétszer találkoztunk

Naplovam

Már legalább kétszer. A körútra kifutó utcák egyikében, mindegy, hogy hol, az nem mindegy, hogy hogy nevezem. Hogyan nevezzem?

Egy darabig használtam én is azt a fordulatot, hogy “kedvenc koldusom” – jobb szavak híján, többnyire szégyenkezve -, de most nem tudom ezt leírni (eltekintve attól, hogy most írtam le), nem az, hogy nem kedvenc, de még csak nem is koldus. Nagyon szépen beszél, udvariasan, kedvesen szólít meg, nem alázkodik meg, de nem is veri bele az orrom a nyomorúságába. Amikor másodszor megszólít, két mondat után eszembe jut, hogy egy sarokra innen találkoztunk pár hónapja, gyanakszom, hogy ő is emlékszik talán rám – én nem hiszem, hogy emlékeznék a helyében -, szerintem nem is iszik – azt hiszem, én innék a helyében.

Kérni és adni egyforma szégyen – ebben egyezünk meg , amikor egymásra nézünk. Már másodszor, tulajdonképpen ettől ismerek rá. Én nem szoktam ilyen nyílt tekintettel találkozni, úgy értem, nemcsak akkor amikor aprót kérnek, hanem sehol. Legközelebb, ha ráér, én is rá fogok érni. És majd meglátjuk.

Reklámok

Beleszaladok, kirohanok, erre bejövök

Naplovam

Kedves Naplóm!

Igazán adakozó típus vagyok, ha tehetem – néha akkor is, ha nem – adok aprót, cigit, vannak rendszeres és alkalmi adományaim, a használt ruhákat is külön gyűjtöm. Kerülöm a konfliktust. Én inkább elhúzok a picsába helyszínről, minthogy bármi mást tegyek, ha helyzet van. Elmegyek, nem megyek vissza többet, ez az én szokásom, kezelhetetlen helyzeteket nem próbálok kezelni, ha egyszer nem tudom őket, ugye.

De tegnap az a srác kihozott a sodromból. Kérni egyszer, nem kapni, rendben van. Akár meg is lehet sértődni, ez már nem tartozik rám. De egy óra múlva újra kérni, felháborodni, átkozódni, poklot emlegetni (hahaha), ordenáré cirkuszba fogni az éjszakai utca kellős közepén, arra már én is azt mondom, hogy: nono! Nem, nem ezt mondom. Azt mondom, hogy: Idehallgass, ha kérsz és valaki ad neked, ahhoz van jogod, hogy tiszteletteljesen megköszönd, de semmi máshoz, ne merj engem kérdőre vonni amiatt, hogy mit adok és mit nem, mehetsz vissza abba az irányba ahonnan utánam jöttél, most, ezt a beszélgetést pedig befejeztük. Belemondom az arcába, végig a szemébe nézek, de ne legyek ilyen finomkodó, ezt én éjjel az utcán egyáltalán nem mondom, hanem legalábbis kiabálom, tíz centiről, és mutatom, hogy merre kell menni és persze megfordul a fejemben, hogy most leordít vagy megkésel vagy megüt, de nem érdekel.

Ehelyett azt mondja: Te pszichopata vagy. Bejössz nekem.

Az élet szép. Kinek magyarázzam?

 

Elhulltanak

Kattints egy képre, és lapozós: