Ha váratlanul elszorul a torkunk és úgy érezzük, nincs elég levegőnk ahhoz, hogy belülről áttörjük, akkor felidézzük az első gyakorlatot.

Belégzés – lent tart – kilégzés.

Türelemjáték.

Ha mindent előre megírtam, mindezeket a dolgokat nem százhuszonöt, hanem egy vagy tíz nap alatt gondoltam – vagy keltettem magamban a gondolkodás illúzióját -, türelemre van szükségem, hogy hagyjam ezen a felületen a maga tempójában folyni. Lassan haladni, napról napra, mindig csak egy fiókot nyitva ki. Már, ha. Persze.

A folyamatos jelenlét illúziójának keltése. Ez a blog. A jó könyv is ilyen. Az ember úgy érzi, közvetlen kapcsolata van a szerzőjével (akárhányszáz éve legyen is halott). Folyamatos jelen.

Azt, hogy sosem vagyunk készen, mondhatjuk úgy is, hogy minden pillanatban készen vagyunk. Odaértünk. Így barátságosabb.

Önképzés. A folyamatos önképzés valószínűleg végtelen dolog, pontosabban, csak a halállal ér véget. Olvasni, írni, zenét tanulni, nyelvet tanulni, főzni tanulni, megtanulni a haj- és szakállvágást, gyógymasszázst, újraélesztést, sebellátást, zenét hallgatni, helyes kiejtést tanulni, megtanulni kirakni a Rubik-kockát, elültetni egy fát, mind ide tartozik. Sosincs vége, sosem vagyunk készen.

Olyasmi ez, mint egykor (s még ma is, különösen Kiotó régi kerületében) a gésák képzése. A gésák – a közhiedelemmel ellentétben – nem pontosan a nyugati világ kurtizánjainak felelnek(tek) meg. Elsősorban a legmagasabb szintű szórakozást nyújtották a teaházakban, zenével, tánccal, irodalommal és nem utolsó sorban kiváló beszélgetőpartnerként. Elképzelek ma ilyesmit. Ülök egy kellemes helyen, szake helyett pálinkával kínálom a vendéget, kívánságra felolvasok a kedvenc könyvéből, és hosszan beszélgetünk. A samiszen-zenétől azért megkímélem. Haha.

A tanulás nem arra van, hogy képesítésem vagy titulusom legyen. (Legyen, ha éppen úgy adódik.) Tanulni valamit, tanulni valamiről arra való, hogy tudjam, milyen. Milyen az.

Milyen benne lenni, hogy épül fel, milyen a szerkezete, mi a nehézsége, hol vannak a buktatói, hol vagy hogyan okoz örömöt a tudása.

A legtöbb dolgot életemben nem azért tanultam, hogy azután azzal foglalkozzam.

Például tenni azért, hogy egy gyereknek ne legyen ellensége a magyar nyelv(tan), meg az irodalom, ebben az oktatási rendszerben, na, ez egy komoly feladat. Ez más, mint az alapvető feladatom (amit néha munkának hívok), habár néha nem lehet tudni, melyik is a fontosabb. Mindig az, amit éppen csinálok, persze. Mert mindig abban kell benne lenni a létező összes energiával, lelkesedéssel vagy éppen kínlódással (na, ahhoz kell csak igazán energia – az meg szénhidrátból van, ne csodálkozzunk, ha nő a segg fenék).

Illetve – természetesen – ebben az esetben komolyabb célt tűztem ki (hiszen nem rólam van szó, lennie kell célnak és ha van, azt komolyan kell venni). Nem elég, ha nem lesz számára ellenség, legyen barát. Otthon. Alap.

(A japánban az “alap” és a “könyv” fogalmakat ugyanaz az írásjegy* jelöli. Csak úgy eszembe jutott.)

*Az írásjel és írásjegy közötti különbséges sose felejtsük el.