Kicsit félvállról vettem a dinamikai gyakorlatokat. Amíg az elme egyhelyben áll, a testet pedig tetszőleges pontokba akarjuk elmozgatni, két igen komoly nehézséggel kell megbirkózni. Az egyik az elindulás, a másik a megállás. A kezdés és a befejezés. Még nem tudom, mire bízhatjuk magunkat ezen a téren.

Ott volt például a fickó, aki egy éven át minden napra egy péniszt rajzolt a feleségének, szerelemből. Az embert nagy dolgokra képesek rávenni a nagy érzelmek. Ennél nagyobbakra talán csak a nagy érzelmek hiánya. Amikor magunknak kezdünk rajzolni.

Máskor meg olyan minden, mint a legforróbb augusztusi napon ülni, hagyni, hogy felizzon a bőrünk és az izzadság a szemünkbe csorogjon. Éget, mar, mégis jó tud lenni.

Néha persze gyerekes dolognak tűnik, hiszen kell hozzá makacsság, amit egyébként nagyvonalúan kitartásnak is szoktunk nevezni. Mégis inkább arra hasonlít, amikor a gyerek egy éven át nem hajlandó mást enni vacsorára, mint tejbegrízt. Mit tesz ilyenkor a jó szülő? Főz neki tejbegrízt.

Manapság nemigen találni felirat nélküli, könnyű pamutholmikat. Így adódhatott, hogy La vie est belle feliratú pólóhoz Who cares? feliratú szoknya került rám.

Miután évekig az elme mozgott, most fordítsuk meg az egészet. Legyen az elme nyugalomban, s a test mozduljon el A-ból B-be. Úgy is, jó, ha azután visszatér B-ből A-ba. (Léphetünk-e kétszer ugyanabba az A-ba?)

„Hát ennyi. Csak amikor a végére értem, eszméltem rá, hogy a címét nem is jegyeztem meg: Ez a szeretet. Milyen járatos a világ dolgaiban, mennyi mindent tud ez az én huszonhét éves, ártatlan zsákmányom. Íme valaki, aki tudja, milyen egy hangulati viharok közt hánykolódó, romboló természetű nőt szeretni; aki felfigyelt egy öreg keresztelőkút fedelére; aki tudja, hogy a gazdagok pontyot telepítenek a vizesárkaikba, míg az elnyomottak bevásárlókocsikban tartják a cuccukat -”

(Ian McEwan: Mézesmadzag. Fordította: Lukács Laura)