Nem emlékezhetem, mindig elfelejtem. Arra is újra figyelmeztetni kell magam, hogy lélegezzek.

Az ütemet tartva. Nem csak úgy kapkodunk bele a világba, nem kapok levegőt, nem hát, azt venni kell, fiam.

Nekem például nem tetszik, mégsem szállok ki.

Mi lesz ebből? Ez egy kísérlet.

Minden el fog simulni. Sima, sűrű, selymes. Nincs mit kérdezni, nincs mit keresni, legyen üres, legyen üres. A túlélők nagy semmijében legyen elég ma a lebegés. Ma ma van. A holnapot csak holnap este látjuk.

Még nem megyünk tovább, a levegő áramlását figyeljük. Orron be, szájon ki. Szálljon ki, akinek nem tetszik.

Harmadik nap. Már három. A három jó, barátságos, beszív- lent tart – kifúj, három ütem, nem szinkópa, három tökéletesen egyenletesen kitartott egész.

A három valójában nincs. Nincs múlt, nincs feladat, nincs számolás. Légzés van, csodálkozás. Hogy milyen szép minden itt és most.

Ma elmélyítjük a tegnapi tudást. Csak az a fontos, hogy lélegezz. Nincs múlt és nincs feladat. Nem vársz, nem vár semmi sem. Jelenlét.

Ma csak légzésgyakorlatok.

Beszív – kifúj – hosszan. Nem csuklik bele, nem foglalkozik a torokban dagadó gömbbel. A nyeléskor jelentkező buborékok el fognak tűnni.

Beszív, kifúj. Beszív, lent tart, kifúj. A füst jöhet, a többi nem.