15 éve blogolok

Naplovam

Nem nosztalgiaposztnak szánom, de azért ez már komoly idő, internetes távlatban történelmi, és komoly addikció, még ha voltak is közben rövidebb (egy-egy hónapnál általában nem hosszabb) szünetek. Eddig ez a mostani blogom a legkompaktabb – ennek megfelelően a korábbiakhoz képest legkevésbé népszerű. Az történt ugyanis, hogy először is divat lett, elterjedt, majd tematizálódott a blogolás, így ma már messze nem azt jelenti, mint amit 2001-ben jelentett.

Annyira nem, hogy pl. a HVG egykor nagy izgalmakat kiváltó blogversenye a GoldenBlog (amit először 2005-ben, utoljára pedig 2014-ben hirdettek meg), az utóbbi években már nem is tartalmazott olyan kategóriát, amiből az egész blogvilág kinőtt, vagyis az  ego- vagy énblogok már be sem fértek a tematikus blogok közé.

Mégis megtartottam a klasszikus énblogot itt (most is ezt olvasod, kedves olvasó), egy rovat erejéig (részben átfedéssel az Élvezeti cikkekkel), mert ez tényleg olyasmi, amivel az ember “felnőtt”, nem könnyű abbahagyni. Ha valami foglalkoztat, gondolkodtat, bosszant, vagy eszembe jut valami vicces, készülök valamire, voltam valahol: blogolok – most már másfél évtizede.

A szeifertnatalia.com azonban már gyakorlatilag honlapként működik, nemcsak blog, de pl. a publikációimat is igyekszem itt összegyűjteni, a menüben rovatok vannak és megtalálhatók a linkek más oldalaimra is (art- meg főzőblogomra – amiket viszonylag ritkán frissítek, de már nem akartam ide zsúfolni).

Mi a blog?

A szó maga a web+log (napló) szavakból ered, a kilencvenes évek végén jött létre az első weblog, 1999-ben már blognak nevezték (magyarul egy időben a netnapló is használatban volt), s ezzel a blogger szó is hamarosan létrejött.  Alapgondolatai között szerepelt az egymásra linkelés, így egy valódi hálózat-a-hálózatban kialakítása.

Hogy volt?

Az első blogomat a Sarok nevű oldalon nyitottam 2001 őszén, innen mentem tovább a több szerkesztési lehetőséget kínáló Freeblogra.

Először is, volt valami varázsa annak, hogy kizárólag nickneveken publikáltunk (engem pl. gyakran megtalált a kérdés, hogy férfi vagyok-e vagy nő), de ma már ennek nincs jelentősége, olyan megszokott a nickhasználat, hogy tudjuk, a nicknév mögött is egy ugyanolyan ember ül és ír, mint egy valódi(nak tűnő) név mögött. Sőt, egy kicsit később már növelte a blog presztízsét, ha beazonosíthattuk a szerzőt. Hol volt jelentősége, hol nem, blogja válogatta.

A tematizálódásnál lett ez inkább fontos, amikor egy-egy témakör híreiről tájékozódtunk a nemhivatalos médiában, azaz a blogvilágban. Web 2.0. Itt nagyban növelte az információk hitelét, ha nem “nick mögé bújva” osztotta meg valaki.

A legelső és legnagyobb magyar blogszolgáltató a Freeblog volt, én is sok évet töltöttem ott, és rengeteg ma népszerű hír- témablog onnan indult. Sajnos a gépezet egyszer csak nagyot bukott, rengeteg blog elveszett (az enyém is, de már nem bánom), úgyhogy mindenki más megoldás után kezdett nézni, én is így kerültem a WordPressre, amit az egyik legjobb és legmegbízhatóbb felületnek tartok azóta is. Amit viszont sajnálok, hogy tényleg sok blog/blogger elveszett, nem nagyon találjuk meg egymást. Pedig rengeteg, szó szerint irodalmi igénnyel írt naplóval találkoztam életemben, persze széles volt a skála a mit-ettem-tettem-ma típusúaktól a majomkodókig, utánzókig, unalmasan titokzatoskodókig, művészkedőkig, de legalább a jó blogok sávja is benne volt.

Hogy van?

A másik fontos változás a Facebook megjelenése (még javában terjedt az iWiW, amikor használni kezdtem a Faceboookot – ez is külön történet, az egykori wiw, amibe akkor keveredtem, amikor még át lehetett lapozni pár oldalon, hogy ki van fent. :)).

A Facebookkal mára gyakorlatilag mindenki blogger lett, megosztja az életeseményeit, véleményét, terveit, élményeit, gondolatait stb. – a blogvilág pedig szépen hátracsúszott, szétmaszatolódott. (A Fb-ról kifelé mutató linkre rákattintani  már-már úri passzió, pedig nagyon sokszor érdemes, sőt érdemesebb lenne a keresőt meg saját hírgyűjtőket használni, a lehető legkevesebb szűréssel, azaz: Facebook nélkül.) A Facebook ugyanakkor (sajnos) nélkülözhetetlen, ami ott nincs, az nincs. Különösen igaz így, hogy időközben új blogot kellett nyitom, amit már/még nem ismernek a régi olvasói, ha a Fb-n nem teszem közzé, szinte senkihez sem jut el. (Szerencsére a WordPressnek is van blogolvasója, ahol látni lehet a friss posztokat, és itt az oldalsávban fel lehet iratkozni a blog frissítéseire, amit örömmel látom, hogy sokan megtettek.)

Használom 2009 óta a Twittert is, ami az első mikroblog-rendszer volt (neki köszönhetjük például a #hashtag elterjedését), és ahogy az egyik twitterpajtásom találóan megfogalmazta: az egy másik kávéház. (Én jobban is szeretem, mint a Facebookot, mert pl. nem szűr semmilyen tartalmat, akit követek, azt látom stb., de ez már más téma.)

Szóval, most itt vagyunk, és amellett, hogy most már életcél (vagy ha tetszik, hivatás-) szerűen írok, a Naplovam nem maradhat ki az életemből. Úgy gondoltam, ez a 15 éves évforduló jó apropó, hogy legalább így, címszavakban végignézzem az utat idáig, amíg eljutottunk a html-kód magolástól (mekkora királyság volt kommentboxot szerkeszteni a blogba például!) a két gombnyomással szerkeszthető felületekig.

Kedves olvasó, neked pedig köszönöm, hogy velem tartasz! Boldog tizenötöt nekünk!

15

Reklámok

Új évet kívánok magamnak

Sokat gondolkodtam, hogy hogyan is jegyezzem fel/meg minél jobban ezt az olvasói véleményt, aztán arra jutottam, hogy hát éppen erre való a blog: mindig itt jegyzem fel, ami fontos. Ez pedig az, nagyon is – nem merem fokozni, mert csak közhelyes lennék. Aki ismer, úgyis tudja, hogy mennyire komolyan gondolom.

Így indul tehát 2016, @EfEs Twitter-üzenetével, amit a Láz olvasása közben írt:

efes-laz

Ilyen új évet kívánok magamnak – és mindenkinek, aki szereti.

Itt pedig a részlet, amire az idézet utal:

Elengednek diszkóba, ott például összeszedem a Vadászt, összeszed engem a Vadász. Nem ismer meg, nem ismerem meg, csak az avarban hentergünk. Az avar is csak a filmeken olyan, mint egy őszi pléd, a valóságban biztos, hogy a bugyidban marad valami szúrós az aljnövényzetből, vagy megcsíp egy rovar.
Most akkor járunk, kérdezi.
Járunk, mondom. Nagyon nyálasan csókol, de jó az illata, amikor nem sörszagú. Minden srác sörszagú a diszkóban, vagy boroskóla, mindegy, a sörszag is csak nagyon sokára fog zavarni. Nem zavar aztán az sem, hogy Vadász még járni akar velem. Otthagyom a sarkon, mondom neki, hogy ne haragudjon, de nem érdekel ha haragszik. Nem érdekel, hogy otthon úgy tudják, hogy Sazzal megyek az unokatestvéréhez, közben egyedül állok ki stoppolni a benzinkút után az út mellé, be a táj közepére.
A földgolyó egy úthálózatokkal beszőtt labda, akármeddig tudom pörgetni a talpam alatt, erős rugalmas léptekkel akárhová el lehet jutni. Nem veszhetek el, mert az emberek segítenek megtalálni. De jó, hogy anya se, apa se tudja, hol vagyok.

(…)
Amikor megismerem a Vadászt, mindent elmesélek neki, Hollót is, konkrétan mindent, ahogy eszembe jut. Lázasan magyarázok, elmondom magam. Állítólag ettől lehet belém szeretni. Ő nem mesél. Leveszi a bugyimat, mi az hogy leveszi, lerántja. Lerántja a farmerral együtt, most meg fog történni, gondolom, nincs mit mondania. Ő egy vadász. A puszta kezével megnyúz egy nyulat, vadászkéssel feldarabol egy vaddisznót, nem beszél, nyúz meg húz. Felest is iszik, úgy, mintha gyógyszer venne be. Ez orvosság, mondja. Kicsit érzem is, hogy beteg.
Azért iszom, hogy ne legyek beteg, mondja. Zöld ruhában járja az erdőt, ahogy vigyorog, na, az beteg. Vonzó. Egy darabig vonzó, nem sokáig, biztos vagyok benne, hogy nincs köztünk semmi, gondolom akkor. Ha lenne, az az lenne, hogy mond valamit, sok mindent mond. Tudhatna mesélni, legalább próbálná meg.
Nagyon sokszor elmondok szavakat, nem féltem a jelentésüket, biztos vagyok bennük. Minden eszközöm a szó, gondolom, rájuk merem bízni a csávómat, pasimat, rájuk merem bízni a legjobb barátomat. Azt képzelem, hogy ettől megértenek. A barátom meg is érti, a pasim nem, ez lenne talán a különbség.
(Láz, 2012 – adatlap a moly.hu-n)

Köszönöm.