PRÓZAC

Hét kényelmes lépés az ajtótól az íróasztalig, kilátás a körfolyosóra. Dolgozószobának indult, mostanra Sőth Károly heteket is eltölt benne anélkül, hogy a lakás közös helyiségeit a kellemesnél vagy szükségesnél többször használná. A dolgok rendben, tizenegy éve.

A dolgok – Károly szerint – halmazokba tartozó valamik, a halmazok pedig zónákat igényelnek, afféle háromdimenziós foltokat a térben, nem pontosan kijelölt helyet. A fontos holmik a zónák közepe tájára kerülnek, a lényegtelenek a szélére, de könnyű őket megtalálni, mindig ott vannak valami fontos és valami más között.

A szobaajtótól balra kevés hely van, ott csak folyóiratok gyűlnek, de néha átkúsznak a heverőre. Jobbra, a padlón kornyadoznak a ruhák, amiket már egyszer felvett, de még nem ítélt mosásra – ebben a kérdésben olykor nézeteltérése adódik a feleségével, ezért két kupac különül el: a biztos és a vitatott. Ezen a falon fut végig a plafonig érő könyvespolc. Rajta a kötetek szintén zónákba rendezve, nincs szerzői sorrend, se ábécés, de Károly pontosan tudja, mit hol kell keresnie, még akkor is, ha nem mindent ott talál meg, ahol először gondolta. A könyvek, akárcsak az újságok, hajlamosak átlógni egyik zónából a másikba.

Az ablaknál áll az íróasztal, bizonyos értelemben a legzavarosabb terület. Lábánál néhány aktuális könyv, tetején a laptop, papírok, öngyújtók, dobókockák, névjegykártyák – az élet felhalmozódó semmiségei. Balra, a heverő végénél a kidobásra vagy digitalizálásra váró magnó- és videókazetták, kis dobozok, elfeledett tárgyakkal tömve. Az asztaltól jobbra, a szoba legvédettebb zugában a fényképezés kellékei. A hobbifotósok áhítatával őriz itt két törött állványt és egy használhatót, három objektív gyári dobozát, lencsetiszítókat és a padlón ott van a behajtott fedelű fotóstáska, benne a gép.

A laptopja telis-tele van fényképes mappákkal, nagy részük dátum szerint rendezve, de a fontosaknak nevük van. Legjobban azokat a képeit szereti, amiket ráérős délutánokon készített a városban. Ezekre a sétákra, ha volt rá egy mód, nem egyedül ment. És gyakran volt. ANDALGÁSAIM – akarta írni a kijelölt mappára, de a szájában tartott golyóstoll a billentyűzetre esett, ANDAXSY lett belőle. Gondolkodás nélkül átírta ANDAXIN-ra és kesernyés nosztalgiával gondolt az elfeledett holmik között alvó megsárgult tablettákra. Az ártalmatlan külsejű pirulák évekig segítették könnyebb álomhoz vagy legalább az álom előszobájába, amíg ki nem vonták őket forgalomból. Maradt a Xanax.

Ha oldalra dől a székében, pont eléri a fotóstáskát. Felhajtja a szürke gyöngyvásznat, kiemeli a fényképezőgépet, a szeme elé tartja.

Károly még soha nem engedett a teleobjektív perverz csábításának, leszámítva a nyaralásokat, ahol egyszer-egyszer rajta felejtette a zoomot női melleken, fenekeken (néha férfiakén is), távolban összesimuló napozó párokon, de a nyaralás igazán nem számít, olyankor semmi sem valódi.

Most, hogy a szó eszébe villan (kukkolás), a füle tövében forró foltot érez. Olyasmit, mint gyerekkorában, ha félmeztelen naptárlányok képeit bámulta olyan, férfiak számára fenntartott helyeken, mint a garázsajtók és öltözői vécék belső oldala. Úgy tíz éve is érezte, amikor először nézett egyedül titokban pornót a neten és azt hazudta a feleségének, hogy hazahozott néhány dolgozatot, amiket este át kell olvasnia. Magára csukta a szobaajtót, a biztonság kedvéért kiszólt, hogy ne zavarják, aztán beült a forgószékbe, aminek azóta az összes mozgó alkatrésze szétkopott, a huzata is kiszakadt alul középen, kilóg belőle pár szál cérna, mint a fáradt fanszőr.

Nyár végén költözött be a Szomszéd Nő a megürült szemközti lakába. Matild néni kilencvenkét éves volt, egyetlen fia állatorvos lett vidéken, havonta egyszer, szombaton vagy vasárnap jött látogatóba a feleségével, kezében bolti sütemény. Néhány órát maradtak, ha jó idő volt, lekísérték egy kis sétára. Amikor elindultak, Matild néni kiállt a gangra és megvárta, amíg felintegetnek az udvarról. Kicsit támasztotta még a korlátot, ahogy más estéken is szokta, aztán becsukta maga mögött az ajtórácsot.

Tavasszal elvitte a mentő, Károly sejtette, hogy nem látja többet, de erre nem akart gondolni. Az állatorvos meg a felesége két-háromnaponta megjelentek, hónuk alatt mindig volt valami, amikor elhagyták a lakást. Dobozok, faragott óra, antik könyvek, feltekert szőnyeg. Nyár elején halt meg Matild néni, a lakást azonnal meghirdették. Károly azon gondolkodott, ugyan, ki költözne szívesen egy ilyen odúba. Előtérből kialakított konyha, hátul apró fürdőszoba, egyetlen lakószoba, az ablaka pont az övével szemben – ismeri mind a harmincöt négyzetmétert, sokszor ment át segíteni, ha kiégett egy villanykörte vagy eldugult a mosogató. Kinek kell egy ilyen elfuserált kégli? Csak nehogy még egy öregasszony legyen. Szégyellte magát. Nem bírta a környezetében azokat a dolgokat, amik a saját elmúlására emlékeztették. Ötven fölött a B-oldal forog, mondta valaki két éve a Nagy Születésnapon, és ez már akkor sem tűnt viccesnek.

Az augusztusi forró napok egyikén a feleségével jöttek fölfelé a lépcsőházban, a lift elromlott. A fordulóban találkoztak a Szomszéd Nővel, bemutatkoztak, de Károly azonnal elfelejtette a nevét. Olvasta valahol, hogy bemutatkozáskor az emberek kilencven százaléka így jár, mert arra koncentrál, hogy a sajátját jól mondja. Kezet fogtak. Finom.

Nem lépek közelebb, ne haragudjanak – mondta a Szomszéd Nő – Nagyon megizzadtam. Talán el is pirult saját iszonyú izzadságszagának gondolatára, pedig isteni illata volt. Károly úgy érezte, bele tudna bukni, mint egy medencébe és lubickolni benne.

A Szomszéd Nő mintha sosem mozdult volna ki a lakásból, ami persze lehetetlen, Károly többször is látta hazajönni véletlenszerű időpontokban. Más a ritmusa, mint egy néninek, gondolta, máskor  kell az embernek felkapnia a fejét, ha látni akarja ajtót nyitni, máskor kell átnéznie a folyosó túloldalára és máskor kell levinnie a szemetet, ha össze akar vele futni. Nem akart vele összefutni. Át akart hozzá menni, beülni az egyetlen szobájába, kilátással a saját szobája ablakára, ülni az illatában és hagyni, hogy a Szomszéd Nő tegye a dolgát, amit szokott, amit a függönytelen ablakán át látni lehet. Mint most.

Felvesz néhány papírt, járkál, nézi a laptopot, leüt pár billentyűt, a szeme sarkából figyeli, történik-e valami a monitoron, rágyújt, beletúr a hajába. Első dolga volt az asztalt az ablak elé tolni, amikor beköltözött – mint nekem, gondolta Károly.

Ősszel egyszer felállt rá, hogy ablakot pucoljon, de nem érte el a felső üvegtáblákat. Egy hokedlit hozott, talán még Matild nénié lehetett, azt tette az asztalra, a tetején egyensúlyozott, csiszatolta az üveget. Össze fogja törni magát, gondolta Károly. A nadrágja lecsúszott, kilátszott a bugyija. Ha most átrohanok egy létrával, kiderül minden. Feltesz egy rohadt csipkefüggönyt és azzal az egészet elrontja. Károly tizenhét idegtépő percet töltött a megfigyeléssel. Puszta szemmel, semmi objektív, csak ült a székében, aztán felállt, járkált a polc és az ágy között (három rövid lépés), közben az ablakot fürkészte. Gondolt rá, hogy leviszi a szemetet, akkor odaszólhat, hogy hoz egy létrát, de nem akarta megijeszteni a Szomszéd Nőt és pláne nem akarta összezavarni a feleségét. Váratlanul előjönni a szobából és levinni a szemetet – ez felborította volna a világ normális rendjét és ugyanúgy felért volna egy lelepleződéssel, mintha kinyitja az ablakot és átkiabál.

A Szomszéd Nőnek láthatóan fogalma sem volt róla, ki lakhat a folyosó másik oldalán. Amikor találkoztak nem került szóba, azóta pedig a legcsekélyebb jelét sem mutatta, hogy bárki vagy bármi érdekelné a házból. Nem tett virágokat a muskátlis ládába, nem írta ki a nevét a postaládára, még a kapucsengőn is a régi tulajdonos szerepelt és talán éjszaka vitte le a szemetet.

Károly most először vette elő a fényképezőgépet megfigyeléshez. Egyetlen kattintás nélkül egy órán át bámult a keresőbe. Az exponálás mégiscsak sok lett volna, úgy érezte, azzal már túlmenne egy határon.

A Szomszéd Nő aznap kócos volt és kialvatlan, talán ideges is. Néha a szájához emelte a kisujját, mintha rágná a körmét, de nem rágta, csak piszkálta, biztos leszokott róla. Kiment és egy csészével tért vissza, a szoba belseje homályban tarotta, aztán visszalépett az asztalhoz, ráncolta a szemöldökét. Ha leült, a korlát eltakarta az arcát. Károly megpróbálta feljebb emelni a széke ülőkéjét, néhány plusz centi elég lenne a jó nézőponthoz, de a két egymásba csúszó alkatrész nem engedelmeskedett. Hiába állította be a magasságot, a szék mindig visszazuhant abba a pozícióba, amiben évekig tartotta magát. Leemelte a polcról a Spenót Lexikon negyedik kötetét, a feneke alá tette. Már majdnem tökéletes volt a helyzet, csak a könyökét nem tudta letámasztani, de ezzel most igazán nem foglalkozhatott.

Ismét felemelte a gépet, a keresőben egész jól látta a dekoltázst is, de nem közelített rá, saját magát is meglepve valami másra figyelt. Valamire, amiről még nincs igazán fogalma, de feszítő várakozással tölti el és ha meglátja, talán tudni fogja. Tíz perc múlva érezni kezdte a fényképezőgép súlyát a bicepszében, nem törődött vele. Látott ajkakhoz érő csészét, hajtincsek igazgatását, kisujjkörmöt, vakarózást, két óriási nyújtózást, egyszer egy mosolyt. Felfénylett az üveg.

De nem láthatta a laptop kijelzőjét, a virtuális mappákat, amikben a Szomszéd Nő a dokumentumait gyűjti. Van köztük néhány dátummal ellátott, telis-tele följegyzésekkel, de a legfontosabbaknak nevük van. Ezeket egybe gyűjtötte, PRÓZÁK, akarta írni a mappára, de a szájában tartott kávéskanál a billentyűzetre esett, PRÓZAC lett belőle. Nem javította ki. A válla fölött lemondó pillantást vetett az éjjeliszekrényen álló gyógyszeres üvegre és nyomott egy entert.

Megjelent az Élet és Irodalom LX. évfolyam, 11. számában (2016. március 18.)

Reklámok

Nem áll rendelkezésre elég tárhely

Zuhan a forint árfolyama | Igazi, friss, lírai tehetséggel van dolgunk | Ismét kigyulladt egy busz | Yoko Ono 80 | Csőtörés miatt két utca maradt víz nélkül | Megkérdeztük az elnököt | Ne vásárolj semmit-nap | Fekete péntek | Ma este a Zeneakadémián debütál | Lemondott | Lemondásra szólították fel | Mondjon le | A hét verse | A hónap dolgozója | Európa legzöldebb irodája | A világ legmegindítóbb fotói | Flashmob a Blahán | Tüntetés a Szabad sajtó útján | Tiltakozz | Aláírásgyűjtés az Északi-sarkért | Save Kishantos | Free Tibet | Emeld te is a fejed fölé a biciklidet | Nyolcadik regénye kissé gyengébben sikerült | Húsz éve folyamatosan jelen van a képzőművészetben Londontól Berlinen át New Yorkig | Leugrott a Szabadság hídról | Felgyújtotta magát és leugrott a Szabadság hídról | Kiugrott a szállodai szoba ablakán | Kocogás közben támadtak rá | Lelőtték | Lelőtte két gyermekét, feleségét, majd magával is végzett | Szövegeiben a hétköznapi lét esszenciája | Ma lenne 100 éves | Ma ünnepli századik születésnapját | Kiengedték a börtönből | Letartóztatták | Őrizetbe vették | Magyarországra jön | Budapestre jön | Budapesten ad koncertet | Kanadában kért menedékjogot | Tizenkét pályakezdő szerző mutatkozott be | Felfüggesztették mentelmi jogát | Mentelmi joga felfüggesztését kéri | Nem nyilatkozott | Pályázatot írt ki | Független szakértők szerint | Brit tudósok kimutatták | A Facebookon tette fel a kérdést | Örökre megváltoztatta a


Megjelent a Kalligram folyóirat 2014. szeptemberi számában

Konga

Tárcanovella

ejjel-001

A szobánk néma száj. Kiütött foga a sarkig tárt ablak. Járjon a levegő. Nem jár. Néha egy halvány áramlatot éppen megérzünk, éppen csak, ahogy egy jelentéktelen zörejt hallunk ki a városi zajból, ha figyelni kezdünk rá, rögtön elveszítjük.

Az alacsony asztalon fél üveg rum, hat sörösdoboz, három kis pohár, mellé támasztva a gitár. Az asztallap élén az ujjai, azzal üti le nekem a ritmust, tabap-tabadap, két finom dobverő.
A bal tulajdonképpen csak az ütem lesz, a jobbra figyelj, mondja. Nyolc nyolcadban vagyunk. Doboltál már?
Soha.
Akkor figyelj.
Figyelek. Ballal felveszem az ütemet, aztán jobbal is lassan-lassan lekövetem.
Toljunk egy laza bolerót, aztán három, három, kettő, egy rumbát, hadd döntögessen romba, mondja. A szánk szélén elsimul egy mosoly. Amióta nincs munkánk, van valami fogalmunk a romokról.
Ültömben ringatózni kezdek, tabap-jobbra, tabap-balra. Billeg a fejem, éppen hogy nem esik le, mintha egy damilon lógatná a nyakam fölé valaki. Érzem, ahogy a medencém alján feszülnek és lazulnak az izmok. Tádádá-pampadam, a dallamot halkan aládúdolja.
Villog a szeme fehérje, ahogy néha rám néz, kicsit oldalra és felfelé, éppen a szemembe, odaküldve egy fürkésző pillantást. Veszed? Veszem. És most már az egész szoba olyan, mintha folyékony üvegen át nézném, ütemre más és más részletek élesednek ki, aztán tompulnak el.

Egészen közel vagyunk.

Akkor hirtelen felpattan és lerántja a fekete huzatot a sarokban álló kongáról. Az asztal mellé állítja. Most ezen, mondja. Nem is mondja, suttogja, de olyan erővel, hogy zsibogva rándul össze a mellbimbóm, aztán eltűnnek a falak. Lassan felállok, mintha elemelkednék a padlótól.
Kézbe kapja a gitárt.
Mutatom, mondja, és lejátssza a témát. Finoman érek a bőrhöz.
Feszítsd meg az ujjad, mondja. Lefekteti a gitárt a kanapéra, mellém áll, nem érünk egymáshoz, túl nagy a forróság. Megmutatja, hogy kell, tabadam, billeg az éjszaka, libben a függöny, aztán aléltan visszahull, illetlen szinte, én is csak ingatom magam, és már nem igazán tudok róla. A rum forró oldószer, a combom tövét égeti, onnan terjed, belülről ráz újabb és újabb hullámokban.
Az ujjaim kifeszítve, a köldököm legmélyén keveredik az alkohol a világ kívánatos feléből érkező jelekkel, miközben háttal vagyok mindenkinek, neki is, csak a résnyire elnyílt szánkon beáramló levegő köt össze minket, ez a ritmusunkból fonódott, rossz helyre kötött köldökzsinór.
Nyolc nyolcadban lélegzünk.
Üti.
Miért nem lettem dobos, gondolkodom.
Pergeti.
Átveszem, elrontom, bólint.
Átveszem, hibátlan, bólint.
Akkor nagyjából megvan, tadat, tadat, a nyár a gerincemen vágtázik.
Bemelegedtem, mondom. Visszaveszi a gitárt, óvatosan játszani kezd, vigyáz, hogy ne legyen túl gyors, ne rontsuk el.
Izzadunk.
Jó, mondja.
Érzem, ahogy szétszalad az arcom, ahogy szétszalad a tér körülöttem, édes, fekete szirupban lubickolunk, füstjeink ködlenek benne – cigaretta és a tegnapi álom, amiből hajnalban egyszerre ébredtünk fel a vékony válaszfal két oldalán – és fénylő pontokká állnak össze, lassacskán formákká sűrűsödnek, csak azért, hogy aztán újra szétessenek, végtelen precizitással, egy ismeretlen, titkos rend szerint, amitől végül az alacsony asztalunkon poharakká, mozdulatlan levegőnkben kemény vágyakká formálódnak.

Valaki dörömböl a bejárati ajtón. Van egy szomszédunk, aki dörömbölni szokott, nyilván ő az.
Koppannak a visszafeszített ujjaim a dobon, csont a bőrhöz, már nem is érzem.
Dörömbölés.
Dobolás.
Abbamarad a dörömbölés.
Rám néz, és tudom, ta-dam, nagyon jól tudom, hallom is valahonnan egészen messziről, hogy a dörömbölős szomszéd fenyegetőzik, aztán megy, sietve bevágja az ajtót, valószínűleg már kezében van a telefon, már tárcsáz, a dallam felfelé ível, ki fogja hívni a rendőrséget.

Szakadatlanul dobálom az ujjaimat a konga bőrén. A könyököm lazán tartja a kellő mértéket, biztosabb vagyok, mint egy metronóm. Félig lehunyom a szemem, úgy figyelek rá, csakis rá, mert a kezemre már nem kell, mintha nem is az én kezem volna, mintha az ő ritmusérzéke járna bennem, csak át kell adnom magam, használatra a testem, cserébe itt a nyirkos élvezet.

Elkaptam. Egyszerre bólintunk, amikor megérezzük, hogy most végérvényesen megvan a ritmus.
Na, ezt próbáld meg tartani, amíg kiérnek, mondja. Csukott szemmel játszani kezd.


Megjelent a Kalligram folyóirat 2014. szeptemberi számában.

Talán már járni sem

tárcanovella

Egy régi, karcsú kis Európa Zsebkönyvet viszek magammal, induláskor kapom le a polcról, elfér a táskámban. Már a megállóban fellapozom, semmi különös.

Persze hogy semmi, ez egy ilyen nap. Ki nem állom az ilyen napokat, amikor nem érdemes számítani semmire, minden a megszokott úton halad, csak valahogy süppedősen. Nem kezdek el és nem fejezek be éppen semmit, elküdöm az e-maileket, a válaszok leghamarabb is csak másnap érkezhetnek, nem futok össze véletlenül senkivel, nem csörget meg senki csak úgy, nem dobnak rám egy sms-t valami jó hírrel, vagy legalább egy rosszal, egészen unalmas tésztát eszem ebédre, mintha arra játszanék, hogy még csak az ízlelőbimbóimat se izgassa fel semmi, az ég csupán egy összesimult szürkeség, a megszokás langyosvize csöpög a nyakamba, délutánra unalomig áztat, és én reggel óta attól tartok, hogy egészen felold.

Felszállok a jó öreg Tátra villamosra, kivételesen nem az első ajtón, hanem a középsőn, ez ám a kaland, gondolom, el is röhögöm magam, amikor leülök. Előttem a lépcső, azon túl szabadon maradt helyek, a másik oldalon meghatározhatatlan korú férfi, srác, vastag kötött sapka alól nézi az üres üléseket.

Lassan követem a tekintetét, és ott van. Amit nézünk, egyáltalán nem egy üres hely a villamoson, hanem egy gondosan félbehajtott fehér papírlap az ülésen, rajta írás, talán valakinek a könyvéből eshetett ki.

A teljes szöveg a Jelenkor honlapján »

Jó, hogy vége van ennek az évnek és nem jön újra el – 2014

Kalligram folyóirat, 2014/szemptemberSzokásos év végi poszt, mit csináltam, mit szerettek legjobban-toplista, mi volt idén, ami eddig nem, ilyesmik.

Sok volt, mi csodálatos. Kezdjük a jókkal. Afféle éves olvasnivaló-gyűjtemény jön itt elsőként, nektek, részben magamnak, jegyzetképpen. Jó tudni, hol is vagyok vagy nem vagyok a blogon kívül, összeírom, amíg még nagyjából emlékszem.

Nyomtatott közlések, aminek egy részére nem is számítottam: Jelenkor, És, Kalligram 2014/szeptemberi számban több, nagyon szép képekkel – mind igazán megörvendeztettek. Online megjelenés a Képírás.com-on továbbra is.

Idén először rovat

2014-ben először jelentem meg a DRÓT.eu-n számos tárcával (Karácsonyra éppen a De mit vegyünk anyádnak? cíművel, melyben Sőth Károly színre lép(!), szóval ez tényleg csupa újdonság), szintén először A Vörös Postakocsi Online-on egy verssel, ugyancsak karácsonyra (Cseresznyés nyár).

Idén először volt szerzői estem a Verandán.

Először történt, hogy képzőművész kért fel, hogy írjak egy képéhez, méghozzá mesét, felnőtt mesét, és először az előszörben, hogy a (félkész) regényemből írtam erre az alkalomra egy átiratot, vagyis először mutattam belőle valamit: Nem tudok elbújni – Az Altató Szerekről, Császár Norbert festményéhez.

Idén először kezdtem publikálni egy hosszabb szöveget álnéven. Erről többet nem is mondhatok. Valahol az interneten.

Idén először volt lábfotó-kiállításom, maga nemében páratlan, öt képpel a Szikla Ötben, családi hangulatban, és ha már személyes dolgok, idén nyáron jártam először Bulgáriában (sajnos csak egy kis részén).

Idén először készítettem cipős objekteket, ezek közül mutatok itt egyet:

A kamaszkor vége

Idén először csináltam 365-ös projektet (többször döcögött… és még nincs is vége), de úgy érzem, ilyet többet nem fogok… 🙂

Ami nem lett

Nem sokat akarok azzal foglalkozni, mi nem lett, de lapszéljegyzetként, emlékeztetőül felírom: nem lett kész a regény, nem lett novelláskötetem (rakosgatom, pakolgatom, küldözgetem, de úgy tűnik, ez tényleg egy iszonyúan hálátlan műfaj), nem olvastam el az Ulyssest, nem kereteztettem be azokat a képeket, amiket be akartam, nem adtam le azt a tíz kilót (cserébe felszedtem ötöt), nem tanultam meg jégkorcsolyázni és nem írtam meg a Világhírű Forgatókönyvemet. Sem.

Mi a helyzet a bloggal?

Úgy veszem észre, hogy folyamatosan növekedik a kicsiny, de stabil olvasótábor (akik akkor is olvasnak, ha nem osztom meg a Facebookon), amiért hálás vagyok nektek – akik feliratkoztatok, idenéztek, a posztok alatti gombokkal kifejezitek a kifejeznivalót és kommentet hagytok. Ezek a legjobbak az egészben, amikor az ember viszontlátja a posztját a megosztásokban, amikor belép a szerkesztőbe és visszajelzések világítanak, ilyesmik.

Íme hát, a TOP 10 – amit a legtöbben szerettetek idén nálam:

1. Azabaj a portréfestővel (véleményblog)

2. Nyáron nőbb vagyok (fejezet az idei nyári naplómból)

3. Széljegyzetek a tüntetés-szezonhoz (véleményblog)

4. Drágáim, akció van! (fricskavers)

5. Te vagy? (tárcanapló)

6. Először, másodszor, örökké (piaci próza)

7. Essen róla szó (ömlékeny vers)

8. Padlószint a Szikla Ötben (az a bizonyos családias kiállítás)

9. Dobjátok le magatokat a padlóla! Dulván! (véleményblog a P. Plimissimálól)

10. Nyuszifül (18+-os (annyira nem) blog a metróról)

+1, az idén legkevesebbszer megtekintett poszt: LÁBmunka 1. – A BKV titkos kertje (tavalyi, de valahol itt indult a lábfotók világa)

Köszönöm nektek, hogy vagytok, hogy olvastok, hogy annyi blogköltözésen át kitartottatok, vagy újra megtaláltatok (látjátok, itt már több mint egy éve vagyok, maradok), a dallal, amiből a címet loptam: A 60-as évek vége.

A következőkben következik a következő év. Maradjanak velünk!

És meg is lehet szeretni

Októberi tárcanovella, ami valahogy mindenhonnan kimaradt.

Csúcsforgalomban felnyomakodni a 4-6-os villamosra: az intim szféra önkéntes és teljes feladása. Sodródom a tömeggel, túl későn jut eszembe, hogy kihátráljak, hogy esetleg megvárjam a következőt vagy elinduljak gyalog. Belekeveredtem a biomasszába, úgyhogy bepréselődök, harc a talpalatnyi helyekért, még néhány négyzetcentiméterért, egy könyök a bordáim közé vág, több test szaga csapódik az orromba, mint amennyit egy hét alatt összesen érezni szoktam.

Az elém és az ajtó közé szorult fickó erősen kopott, de makulátlanul tiszta, vasalt ingét bámulom a kabátja szárnyai között. Kórházba megy a feleségéhez, csak előbb egy szelet pizzát vesz neki valahol.
– Azt kívánja – mondja fennhangon, nem tudom, kinek, azt hiszem, csak úgy bele az embererdőbe.

Mellettem és félig mögöttem két lány áll, egyikük fiatal karját látom, felcsúszott a kiskabátja ujja, bőrén egy tetovált virág.
– Te bementél ma az egyetemre? – kérdezi a barátnője.
– Nem – feleli és érzem, ahogy megrántja a vállát. – Minek?

Évforduló van, hetek óta minden megállónál ünnepélyes géphang emlékezteti a tisztelt utazóközönséget az egykori eseményekre.

…a műegyetemisták délután fél háromkor a Budapesti Műszaki Egyetem épületétől indultak…

– Négyórásra vagyok lejelentve, de tízet is lehúzok – beszél tovább a kórházas pasas – de a pénz az lófasz. Most, hogy az asszony beteg, elengedtek korábban. A gyógyszereket is meg kell venni, meg minden. Kurvasokba van ám egy betegség.

– Anyámat nem érdekli – mondja a virágos lány -, úgyhogy, én már kinéztem, mit varratok magamra legközelebb.

…adság hídon vonultak át. Első állomásuk a belvárosi Petőfi-szobor volt, ahol egyesültek a pesti oldal egyetemeiről…

– Aztán a számlák – folytatja a kórházas – azokat most nem is mindet tudom befizetni. És a nyugdíjig még hány év lenne! De az az, ami nekem nem is lesz. Már, ha egyáltalán elélek addig.
– Ja – morogja valaki válaszul a tömegből. Talán vele beszélgetett eddig is, csak olyan sűrűn állunk, hogy nem látom. De lehet, hogy őt is meglepte a válasz, mert elhallgat. Egyik keze a kapaszkodót markolja, a másikkal végigsimít a hasán, résen át látom és sejtem, hogy ez a mozdulat most a feleségéé, aki utoljára egy hónapja kivasalta az inget, ezt a régi kopottat, amit ünnepélyes meg hivatalos alkalmakra szokott felvenni, mint amilyen például a kórház.

– Na és, mit? – kérdezi a virágostól a barátnője, mire hosszas, csacsogó hangú leírás következik, annyit értek meg belőle, hogy bonyolult minta lesz, indás és koponyás, méghozzá érzékeny területre.
– Ú – mondja a barátnő.

…egy diák felolvasta a tizenhat pontot. Tízezres tömeg indult meg az előre meghirdetett útvonalon, Kossuth Lajos utca, Bajcsy-Zsilinszky út, Nagykörút, Margit híd…

– Azt kívánnám én ennek a sok politikusnak, hogy csak egy hónapot dolgozzon helyettem, meg éljen meg ennyiből – mondja fáradt indulattal és leengedi a karját. Többen hümmögnek.

– És kivel csináltatod? – hangzik a kérdés a hátam mögül.
– A Moonnal, szerintem. Ő ügyes és nem varr drágán.
– Mennyi egy ilyen?
– Nem tudom, ötvenből biztos kijön.
– Azért az nagyon fájdalmas lesz. A varrás is, meg az ára is – nevetnek.
– Ja, de én kemény vagyok, kibírom. Megcsináltatom, ha addig élek is.

…műszakból érkező munkások tömegesen csatlakoztak a fiatalokhoz. Az egyetemisták tömege egyre bővült…

– Azt mondja az orvos, még úgy egy hét. Utána hazaengedik. Na, mondom, ki fogja ápolni, hát föl se tud kelni. Én tíz órát húzok le egy nap, igaz, hogy négyórásba vagyok lejelentve. Csak nézett rám a szerencsétlen doki, aztán mondta, hogy esetleg másfél hétig még bent tudja tartani. Rendes ember.

– Én nyelv-piercinget akartam évekig, de gyáva voltam megcsináltatni. Egy szúrástól is félek, nemhogy a hasam aljára tetováltatni! Inkább a vállamra, ott lehet, hogy kibírnám.
– Nem vészes. És meg is lehet szeretni.
– Mit?
– Jaj, hát szerinted a Kiss Levinek hogyan lett televarrva az egész teste? Azt mondja, az ember egy idő után nemcsak megszokja, de szüksége van rá, sőt egyenesen élvezi.
– A fájdalmat?
– Azt.

A Nyugatinál kiözönlünk a szürke estébe.

Pontosnő

Délutáni idegességgel telik meg a közért, hosszabbodnak a sorok a pénztáraknál, csak egy dologért ugrottam be.

Csak érjek haza, sóhajtja a futószalag fölé egy nagydarab, fehéringes pasas, és kirak néhány zsömlét, papírba csomagolt felvágottat, négy doboz sört. Láttam már itt.
Na, mert, mi lesz akkor, Ferikém?, kérdezi a pénztárosnő. Fáradt huncutkodás a visszajáró vevővel.
Megverem az asszonyt, viccelődik Feri.
Á, nem hiszem én azt el, viccelődik a pénztárosnő, közben villámgyorsan végigpittyegeti sort.

Feri a nejlonszatyorba rámolja az árut, még egy kis szemtelenséget azért megenged magának a pénztárosnő mélyen tisztelt ülepével kapcsolatban, ami sajnos soha nem látszik, hiszen mindig ül, így a blokkolásba még pont belefér egy rövid deréktáji panasz. Mert hogy, mindenki lumbágós, tudja meg a sorban álló, mérsékelten érdeklődő közönség, illetve mindenki az lesz, ne legyünk tévedésben, a gerinc az kényes dolog, a fizikai munkásokat ugyanúgy fenyegtik a különféle bántalmak, mint az ülő munkát végzőket, az irodistákat, hogy példát mondjunk – ezt már az előttem álló duplaszéles néni teszi hozzá, amikor az ő teljfölje és csikeszárnyai csipognak a kódleolvasón. Feri gondterhelt viszlátszevasztokcsók-ot mond a fotocella előtt, a merev fickók mesterséges lazaságával odaint mindnyájunknak, kicsit megtisztelve is érzem magam.

A Tuskó Feri, mormogja a pénztárosnő.

A fiatalok mit se tudnak a csigolyakopásról, na persze, a fiatalok általában semmiről sem tudnak semmit, honnan is tudnának, azt hiszik, hogy tudnak, de majd meglátják, folytatj a néni, és képlékennyé válik padlólap a talpam alatt, miközben próbálok kikerülni a felém vetett duplasugarú tekintetéből. Egy kicsit még oldalra is lépek, pedig elég nehéz most, súlyos lett a bokám, a térdem is bizonytalan, mintha éppen bocsánatot kérnék, amiért az ő szemszögéből viszonylag fiatalnak tűnök. Szorgalmasan üzenem minden porcikámmal, hogy higgye el, én egészen pontosan tudom, hogy az égvilágon semmit nem tudok, legföljebb a gerincről van némi fogalmam, de az igazán nem számít, és különben is hol mernék én ezzel jönni, amikor nincs se sérvem, se csúzom, de még csak egy kicsike kopást se tudok felmutatni.

Csak ez lesz?, kérdezi a pénztárosnő, bólintok, kotorászok az apró után, csak ezresem van, a néni már kifelé döcög. A háttal ülő pénztáros meg sem mozdítja a fejét, úgy mondja oda, hogy a Duplaseggű Nyugdíjas Tanárnő ma is milyen okos volt. Érdekes, én is duplának láttam, gondolom, és elszégyenlem magam.

A vevők feje fölött a szemközti kasszától röppen egy kérdés, Mit gondolsz, ma jön a Pontosnő? Pénztárosnőm fáradtan felnyihog, Remélem, nem.
Rám mosolyog, visszaad, kezdek zavarba jönni, végeztünk, mögöttem áll a sor, de őt nem zavarja, képzeljem el, minden áldott nap megérkezik a Sörös Pontosnő, pólóban és melegítőnadrágban, vesz egy kartonnyit a legrosszabb sörből, és ötösével fizeti ki, mert úgy jár rá a százalékos kedvezmény. A tetejébe még a pontokat is rátéteti a pontgyűjtő kártyájára. Minden egyes blokkolás után. Gondolhatom, csak megy az idő, a sor gyűlik mögötte, mindenki őrá vár, úgyhogy minden kolléga hetek óta retteg, nehogy az ő sorába álljon, hát…, gondolhatom.
Gondolom, mondom.
Na, ott is van, biccent a szomszéd sor vége felé, kellett emlegetni, és valóban, ott áll egy nő, pólóban és szürke melegítőnadrágban, enyhén hájba torzult arccal, kocsija telis-tele sörösüvegekkel, kezében a kedvezményt biztosító kuponok és a pontgyűjtő kártya. Elvörösödök.

Szinte minden nap jövök. Volt-e itt valami hülye húzásom valaha, gondolkodom, de semmi nem jut eszembe. Semmi kirívó, semmi túlzott rendszeresség, soha nem történt velem a közértben semmi különös (eltekintve a múlt héttől, amikor a biztonsági őr megfogta a fenekemet és azonnal azt mondta, Pardonbocsánat, ne haragudjon már, véletlen volt, amit én azonnal el is hittem neki), vajon engem hogy hívnak itt, ha kilépek az utcára? Talán mától A Nő Aki Képes Végigállni A Sort Egyetlen Melba Kockáért.

Megjelent a Dróton, 2014 szeptemberében