Kilégzés – belégzés

Naplovam

Az egész, mint egy alap jógagyakorlat. (Gyakorló jógászok nézzék el nekem a felületes fogalmazást.) Vagy hát a jógagyakorlat olyan, mint az egész, nyilván. Az egész ezen a ki- és beáramláson forog vagy múlik ugyanis, illetve ennek az ismeretén vagy nemismeretén. Nagyon nehéz felmérni, mennyit tudunk kiadni magunkból anélkül, hogy valamit befelé is áramoltatnánk. A visszatöltés pedig nem jelenthet pusztán csak nullára hozást, nem elegendő éppen nullán lenni, mert akkor a következő kilégzéssel azonnal mínuszba kerülünk.

Szerintem a megszerzett tudás (és vele arányosan persze a felejtés) az, ami elengedhetetlen a töltéshez. A tudás pedig sok minden. Tapasztalás, érzékelés (ami sokszor csak nézés, olykor meg bámulás), olvasás, beszélgetés vagy konkrét tanulás és egyáltalán nem csak intézményes keretek között (sőt, talán sőt). Olykor minden másra fordított idő elvesztegetett időnek tűnik. Nehéz felismerni azt is, mit vesztegetünk el, én nehezen ismerem fel legalábbis. Talán nem is mindig derül ki azonnal, talán jóval több az olyan időnk, amiről csak utólag látjuk, hogy annak ellenére, hogy elvesztegetettnek tűnt, mégis jól használtuk fel.

Érdekes ugyanakkor, hogy amikor azonnal érezzük, hogy az időnket jól (jóra) használjuk, később sem bizonyul tévedésnek. Ez valahogy jól van beépítve.

Sok évet nézek vissza, és kérdezem, ugyan, mivel töltöttem?, és sokszor csak ismerősök, barátok kívülálló tekintete tud segíteni abban, hogy lássam, jól használt idő volt. Ebben a mindent önsúlyban mérni próbáló, teljesítményorientált, percekre beosztott világban egyáltalán nem könnyű látni ezt.

Más időszakokra magam is elcsodálkozva nézek, hogy csinálhattam (tanulhattam – mert a tanulás sokszor csinálás) annyi mindent egyszerre vagy éppen olyan rövid idő alatt. S ezek nem mindig kézzel fogható dolgok, legtöbbször nem azok. Maradnak rajzok és sorok, nem sok, mert az ember idővel szelektálni is meg tanul, meg kell hogy tanuljon, és maradnak emberek (élők vagy holtak), arcok, egész világok, ahogy a jól írt és jól olvasott könyvek is kiadják a formájukat, megszerzett képesítések és megszerzett tudások, úgy is mint gyakorlottság, úgy is mint ismeret, és persze maradnak az elszámolhatatlan idők. Ha abból van kevesebb, azt hiszem, akkor csináltam jól.

És mindig csodálkozom, ha rábukkanok egy-egy olyan időszakra, amikor látszólag üresen teltek a napjaim. És mindig csodálkozom, amikor kiderül, hogy mi mindent tanultam meg éppen akkoriban.

Elég jól megtanultam például adni (érintést, gyógyszert, fizikoteápiát, hallgatást, kérdést vagy időt, mikor mire volt szükség), és elég rosszul (vagyis semennyire) felismerni, mikor kellene visszatölteni. Most ezen dolgozom. Sok bukás van benne.

Reklámok

Ne teljen el nap tanulás nélkül

Naplovam

Úgy ülök bele az éjszakáimba, mint egy japán kertbe, de a nyugalom attól nagyon messze van. Itt.

Nincs olyan nyelv vagy kultúra, ami ne érdekelne. Csak olyan van, ami nagyon érdekel és ami talán kevésbé, de az utóbbiban nem is vagyok biztos. A távol-keleti kultúra véletlen, fogékony időszakomban találkoztam vele – csak itthon, de mégiscsak találkoztam. Nem is tudom pontosan, hol kezdődött. Mert amire az első japánnal találkoztam (kb. 17 évesen), már érdekelt. És vannak ilyen inkábbok az életben, hogy inkább kávé, mint kapucsínó, inkább Japán, mint Kína. Gondolom, haiku-fordításokat olvastam általános iskolás koromban és rájöttem, hogy ez hülyeség* (Bocs, Sanyi bácsi és a Többiek).

Szóval, először azt gondoltam, hogy ez annyira más kultúra (s ennek micsoda ékes bizonyítéka az annyira más nyelv), hogy lehetetlenség lefordítani például egy tizenöt éven át csiszolt haikut. (Állítólag Macuo Baso dolgozott ennyit egy versén.) Aztán gondoltam rá, hogy meg kéne tanulni a nyelvet – és vele minél többet a kultúrából -, de akkoriban nem volt erre számomra elérhető lehetőség. Amikor lett, akkor meg pont mással kellett foglalkozni (költözésekkel, némettel, gyerekszüléssel, keresztényüldözéssel stb.) Azóta sem gondolom igazán, hogy lehetséges, de azt igen, hogy kell. És minél több fordítás, annál jobb, minél többet ismerünk, annál közelebb járunk az igazsághoz, amit végül is a haiku (tanka stb.) hordoz magában: a költészeten belül is a legletisztultabb költészet. Csak azt nem szabad elfelejteni, hogy ez nem a miénk. Lehet magyarul haikut írni, de minek? Ezerből egy éri meg. Nem mondom, hogy rossz arány egyébként, nézzünk csak körül. Ilyen sikerráta mellett már el lehet lenni. Feltéve, hogy a többi 999-et ki tudjuk dobni.

Azt hiszem, ott a távol-keleten élnek (vagy éltek?) a szelektálás nagymesterei, s ez az, amire leginkább fel tudok nézni. Nagyvonalúan elengedni, ami nem kell, ami nem jó, ami nem törekszik a tökéletesre. (Elérni úgysem lehet, ezt még Salvador Dalí is megmondta.) Az ellentéte annak, amit gondolni szoktak általában. A japánok például a minimál óriási művészei évezredek óta. Azt hiszem.

Ezek meg itt a szótanulókártyáim:

japan

Ez csak nagyképűség motiváció persze, mert még hónapokba telik, mire annyit megtanulok a kanákból, hogy elmondhassam, hogy készen állok arra, hogy végre valamit tanuljak a nyelvből. És ez így megy majd – remélem – évekig, amikor elmondhatom, hogy semmit nem tudok Japánról, japánból, japánul.

________

*Nyilván nem az.