Születésnap Karinthyval

Kartinthy Frigyes

Üzenet a palackban

                 A költőt kérdik, miért nem ír verset?

1930. Szilveszter

(Nehány sor elmosódott, aztán…)
.   .   .   .   .   .   .   . “az ujjam
gémberedett. Bal kézzel, ezt. A jobbal
tartom a kormányt. Nagyon csikorog
A szárnyakról vastag jégcsapok. A
motor, nem tudom, bírja-e? Furcsán
horkol, itt bent. Szörnyű hideg.
Nem tudom, milyen magasan lehetek
(Vagy mélyen? Vagy messze?…)
Közel, távol üres. Minden
mérőeszközöm befagyott. Az a Lessing-féle
súlymérő, meg az akadémi finom szerkezet,
Meg a Marinetti-inga. Gondolom
mégis magasan, mert a pingvinek
nem kapják fejüket fel, ahogy ferdén
sivít, hasítja a csilingelő északi fényt
fölöttük légcsavarom. Már nem hallanak. Itt
nincs jel. Lent valami sziklavidék. Új Föld?
Ismeretlen? Leírták? Kicsoda? Talán
Scott? Strindberg? Byron, Leopardi?
Nem tudom. Bevallom
nem is érdekel. Fázom, keserű,
Szörnyű keserű ennek a híg levegőnek az íze –
Lehet, hogy az orrom vére eredt el.
Éhes vagyok… Kétszersültem kifogyott
Valami ismeretlen csillag hunyorít
Amerre pislogok éppen. A fókaszelet
Megromlott. Mi lehet az a csillag?
Talán már… onnan túlról? Brr… Hányadika lehet?
Szerda? Csütörtök? Vagy Szilveszter? A tűzhely
körül ki melegszik most, testvérkék
Éneklő madarak
Érzelmecskék féltett tűzhelye mellett
Madártestvérek, az emberszív
Őserdeje mélyén… Halló! Halló! senki se hallja
Kivert varjú-társát, engemet, itt? Az imént
zörrent valami rádióm rozsdás idegén… Hallom
D. kolléga szép jelzőt talált a Banal-kikötőben,
C. meg új szóvirágot fedezett fel
Két rím között, a Szerelem-szorosban
Jelenti a Társaság. Gratulálok!
Majd… elmondom… amit…
majd, ha leszállok, hazaérek…
amit itt… éreztem… csak akkor
mondhatja el… ha kikerül… az utazó…
De kikerül-é?
Most ezt a pár kusza sort
bedugaszolom az üres borospalackba
s a palackot lehajítom. Kockavetés!
Tetves gyöngyhalász, ha találja, dobja szemétre törtívű kagylót,
de betütlátó tengerész kezébe ha kerül
ím általa üzenem:
Itt vagyok, az Elhagyatottság Harmincadik
Szélességi, a Szégyen
Századik Hosszúsági
S a fogatösszeszorító Dac
Végső Magassági Fokán, valahol messze vidéken
És kíváncsi vagyok, lehet-e még jutni előbbre.”

 

_____

karinthy-frigyes

(Kartinthy Frigyes 1887. június 25-én született, Budapesten.)

Reklámok

Vannak a világban félig felnőtt gyerekek

Kamaszoknak mondhatnánk őket, de az én kamaszaim nem egészen azok. Ők olyan gyerekek, akiknek egy nap fel kellett nőniük, így soha nem lehettek igazi kamaszok igazi kamaszproblémákkal, csak olyan gyerekek, akiknek ki kell találniuk, mi legyen, ha anyu elköltözik otthonról és csak néha lehet hozzá elmenni látogatóba, apu meg drogozik, vagy mi legyen, ha anyu kirak a lakásból és nem enged haza többé, vagy anyu sokadik élettársa felpofoz, vagy… nem is sorolom – szóval, nehéz helyzetekbe kerültek. Olyan gyerekek, akiket számomra felfoghatatlan okból nem tart meg semmiféle védőháló. A kiskorúakat sem, tizenhat körül már biztosan nem. Aki meg betöltötte a tizennyolcat, azt aztán végképp semmi, sem törvény, sem varázslat.

Ezek a félig felnőtt gyerekek a társadalom számára láthatatlanok. Ők azok, akik furcsa meg zűrös meg ismeretlen családi körülmények között élnek, de nincs (vagy nem derül ki) olyan durva eset, hogy kijöjjön a gyermekvédelem, ők azok, akik mindjárt (vagy már épp) nagykorúnak számítanak, már igazán senki nem akar értük vagy velük tenni semmit, eltanácsolják őket iskolákból, így még zűrösebb és még rosszabb magaviseletű gyerekek közé kerülnek.

Legalább egy éve fontolgatom, hogy írjak róluk.

Csodálatos, okos, kitartó gyerekek, akikkel lehet beszélni, akikkel kell beszélni. Akik távol akarják tartani maguktól a rosszat. Olyan akaraterővel és elszántsággal élnek, hogy bármelyik felnőtt elszégyellhetné magát mellettük, bárki, akit ismerek. Beleértve magamat is. Persze.

Elképesztően hatalmas örömmel és bizalommal reagálnak a legkisebb jóra is. Még ha az örömben kezdetben szorongás is van, ha a bizalom sem egy nap alatt épül.

Sokat tanulok tőlük. Nyitottságot elsősorban. Belemenni az életbe és nem félni a sérülésektől, venni, ahogy jön, elviselni. Ilyesmit csak akkor tanul az ember, ha nincs vesztenivalója. Amikor nekem nem volt, én is átéltem ezeket a dolgokat, és most újratanulom.

Ezek a srácok tele vannak sebekkel. A bőrükön viselnek mindent. Nincs is másuk azon kívül.

Még éppen csak felnőttek, illetve éppen ez az, hogy nem. Azt hiszem, hogy ha az ember egyszercsak igazán magára marad, azon a ponton valamiként megáll az élete.

Olyasféleképpen látom ezt magam előtt, mint egy rosszul metszett fát, aminek egy vastagabb ágát levágták, és csak oldalhajtásokat tud hozni azután. Ha például kilencévesen egyedül van a születésnapján, és nyilván sok időt kénytelen egyedül tölteni, ha a szülei nem tudnak vagy nem akarnak eleget vele lenni (és főleg az anya, elnézést minden apától), akkor valahol azon a környéken megáll, a lénye egy része örökre ott marad, oldalhajtásaiban nő csak fel.  Mert annyira maga van, hogy onnan egyszerűen nincs tovább. Olyan feladattal szembesül, amivel felnőttként is nehéz, bele kell nézni az élet (meg a világmindenség meg minden) szemébe, és állni a tekintetét. Nincs hova elfordulni.

Fontolgattam, hogy írjak-e itt róluk. De azt hiszem, kell, hátha valakinek épp ettől az írástól jut majd eszébe, hogy az a felnyírt hajú tetkós kamasz, aki ott köpköd minden délután a lépcsőháza előtt, esetleg bajban van. És azért éppen most szántam rá magam, mert ma lesz tizennyolc éves az egyik legkedvesebb „fogadott gyerekem”.

Isten éltessen*, fiatalember!

________
*és ha szorult bele egy kis emberség, a tenyerén hordozzon mostantól

 

Széljegyzet június 25-höz

Abban az évben, úgy rémlik, hűvös június volt, épphogy nem kellett fűteni. Nem volt otthon senki, boldog nyári szünet, üres lakás, csak én ültem a szürke Erika írógépnél, ami a sorvégeken csengetett és pirosat is lehetett vele írni.

Amíg anya otthon volt, minden rendben ment, voltak például születésnapjaim, tortával, családdal, ajándékkal. Aztán egyszerre kifordult az élet, minden üres lett, mint a lakás, és ami mégis megmaradt, az elfelejtődött.

Kilenc vagy tizenegy éves voltam, akkor éreztem először  a gyomortáji bánatot, csak akkor még nem tudtam, hogy ez a fölöslegesség és a magány tompa nyomása. Pár éve már a torkomban is érzem.

Mindjárt hat óra, délben még táncoltam egyet a macskával a Happy Birthday kilencvenes évekbeli diszkós változatára, hogy felidéződjön az a  világ, amikor még szokás volt számot kérni a szülinaposnak a diszkókban, ahová egyébként is némi megvetéssel keveredő élvezettel jártunk, ettől aztán az egész még idétlenebbé lett, mint amilyen egyébként volt,  egyáltalán, amikor voltak szülinapok, barátok, bulik, szokás volt kérni egy deci felest, szóval, akkoriban kérték ezt nekem a lányok meg a srácok,  hogy együtt ugráljunk egy tökéletesen eszeveszett estén, micsoda marhák voltunk, mennyit nevettünk, mennyit ittunk, mennyit sírtunk.

Most van egy söröm a hűtőszekrényben. Lehet, hogy megiszom. A születésnapban az a legjobb, hogy minden pokolba vezető szándék ellenére is csak 24 óráig tart.

Park

[Nádasdy Ádám 67. születésnapja alkalmából]

Ez a nap is megbarnult, mint a többi,
magam voltam a földgolyón,
pörgettem a talpam alatt,
őrülten, mint a mókuskereket,
és nem mertem kipróbálni,
mi történne, ha megállnék hirtelen.

Nem beszélek ilyenkor senkivel,
ügyesen kikerülöm a szembejövőket,
ellépek a véletlen ütközések elől,
kitérek a sietők útjából, leheletnyi irigységgel
a határozottságuk miatt, de szemlesütve,
ahogyan a koldusnak pénzt adok,
bocsánatát kérve a szánalomért.

A dolgaimat elrendeztem,
megvettem tizenkilenc zsömlét,
a park felé menet elosztogattam,
hülyének néztek, mint rendesen,
egy srác utánam köpött, rendben van,
minden szép, mint a pirosra sült kenyéréj,
a megfelelő helyeken finom repedések,
belül elomló lágy anyag, még két kövér rumosmeggy
is volt a táskámban, hogy kedvező esetben
mintegy véletlenül (jaj, van még valamim neked)
elővegyem,
de persze elmaradt,
elfelejtettem, amikor megláttalak.

A múzeumlépcsőn már arra gondolok,
hogy udvari költő szerettem volna lenni,
a nagy termek üres ablakait nézem,
a szemem visszafénylik rájuk,
akkora terek
vannak kiharapva a közös világból,
fogadószobák, tánctermek, szalonok,
látom magam, ahogy száz vagy ötszáz éve
ugyanígy elkullogok,
háttal vagyok.

A parkba érve nyirkos szelet érzek,
megcsap, meglegyint,
verejték van a szobrokon, tiltótábla
minden adandó közhelyen, közmunkások
közpadon közösülnek, magam lépteihez igazodom,
és közben néz, csak néz ez a szomorú bronz-anya,
vállán és mellén üveggyöngyök,
lázas és izzad és fázik,
kitéve napsütésnek, holdfénynek is kitéve,
minden éjjel újraszüli a parkot,
a legsötétebb órában az ő méhében
alszanak a hajléktalan magok.

(az idézetek Nádasdy Ádám verseiből valók)

park - fotó Szeifert N

John Malkovich

A fickó, akiről máig nem tudtam eldönteni, hogy ezer arcát ismerem-e, vagy mindig ugyanazt látom, ma hatvan… (60? 60!) éves.

Valmont

A Veszedelmes viszonyok mindenkinek eszébe jut, ha felmerül a neve. Nem mondom, én is kívülről tudom ezt a filmet.

Azért csak ne higgye, hogy észre se vettem.

Azért csak ne higgye, hogy észre se vettem.

A tenort se dicsérik meg, amikor a torkát köszörüli.

A tenort se dicsérik meg, amikor a torkát köszörüli.

Levélírás - Level 2

Levélírás – Level 2

Levélírás level 3

Levélírás – Level 3

Gyakran tűnődöm, hogy tudta így kitalálni magát.

Gyakran tűnődöm, hogy tudta így kitalálni magát.

A szívjóságával bűvölt el.

A szívjóságával bűvölt el.

Először fordult elő, hogy elragadtatásom felülmúlta magát a gyönyört.

Először fordult elő, hogy elragadtatásom felülmúlta magát a gyönyört.

1988 - Veszedelmes viszonyok frogatás

1988 – forgatás

John Malkovich 2013-ban is ugyanaz.

John Malkovich 2013-ban is ugyanaz.

Boldog születésnapot.

(Rendes tőle, hogy Natália-napon született.)