Széljegyz.

Naplovam

Végül is, az egész egy esztelen rohanáshoz hasonlít. Hacsak nem az.

El is vagyok fáradva. Karból karba, ölelésből ölelésbe, az ember közben mindig érzi, ha szeretik. Ha nem szeretik, azt is. Ha szeretnék, de nem tudják, azt is. Ha tudják, mégsem teszik, azt is. Minden megvan és mégis minden elmarad, lehámlik rólunk a nagy rohanásban. És hát erre megy ki az egész, szeretni és baszni. A többi csak sallang.

Reklámok

Műhelynapló #4 – a Pollock-életérzés

Most lakkfestékkel dolgoztam, lakktoll (van ilyen), egyszerű tárgyakra adok ruhát, így mondanám, fadobozra például, kifestem, ráfestek, tulajdonképpen képet készítek, épp csak a felület nem karton vagy vászon. Izgalmasnak találom, hogy változik meg egy tárgy attól, hogy kép kerül rá, mennyire más lesz a karaktere, egyáltalán, az utat, amíg eldől, mi is lesz az alkotás, ami rajta lesz. A színekben jobbára korlátoz az anyag, vagyis az van, ami hozzáférhető lakkból, a formában viszont semmi.

Állandóan ezek az örvénylések vannak, nem tudom, honnan hozom ezt, miért ez az én formavilágom, hogyan lett, egyszerűen ez adódik, ebben tudok mondani valamit – már, ha egyáltalán kell valamit mondani, én azt hiszem, kell, de csak úgy, ahogy egy fa mond valamit, azzal, hogy ott van.

Van egy kísérleti darabom, majdnem készen lett, amikor rácsöppent egy óriás pacni a fekete festékből. Ha a Pollock nem lett volna, most meg is lenne a következő projektem. Hahaha. Persze, van csorgatás Jackson után is, nem mondom, hogy nincs.

Igazából azt akartam feljegyezni, hogy az egész olyan, mintha ezeket a pillanatokat vadászná az ember. Amikor nem lehet eldönteni, hogy szándékosan vagy véletlenül alakul valami a kezünk alatt. Itt van valami felfejthetetlen titok, amibe örökre szerelmes vagyok.

Csillagom

Csillagom

A sötétben fordul egyet a város,
patina üt ki rajtam éjszaka, kis
tereken ismeretlen formák nőnek,
bronz estéken férfinak és nőnek
látszanak. Elszíneződnek a házfalak,
nézlek, ahogy turisták néznek díszkútba
dobott érmét, sokáig fókuszban
tartva azt az egyet, mélyen kívánva
a visszatérést. Úgy akarlak
látni, mint először, nem tudni semmit
rólad, csak ismerni minden karcolásod
(csuklódon az óra, orrodon a szemüveg
nyomát), aprólékos figyelemmel, mint
mészkőhajlatban a mohát – nézlek,
míg kis erekben lüktet a gyógyszered.
Eltüntet minden sebhelyet, minden
lobot kiolt, ragyogó vagy, konok
és kemény, az isten nekem csiszolt.

Benntart

Még a szerelemről

Benntart

Még a szerelemről

Úgy vesztem majd el az önuralmam,
mint a szüzességet: azt is venni szokták.
Úgy veszi el tőlem szép hatalmam
mikor állok majd előtte, hogy már
vakmerő leszek s öntudatlan.
Szóra nyílok akkor eszelős-formán,
és elmondom lassú indulattal,
amit ő jó előre tud már.

Térdre is borulok,
ahogy ismerem magam.

Aztán kipróbálom,
vagyok-e elég bátor.
Vagyok-e még szabad.